Benedek István - Frazon Zsófia: Múzeumba járni? FORRÁS

Különös utazásra invitáljuk a Kedves Olvasót – mi szerzők: akik az életben sosem találkoztunk egymással, holott volt közös időnk. De vajon volt-e közös terünk? Az egyikünk szeret múzeumba járni, a másikunk „tulajdonképpen nem nagyon”.

Bemutatom az egyik mesélőt, Benedek Istvánt. Jó szó rá a mesélő, és nemcsak azért, mert Benedek Elek unokája. Budapesten született 1915-ben, orvosként, művelődéstörténészként, íróként, és leginkább modern polihisztorként tekintett rá kora. 1996-ban hunyt el Olaszországban, Velencében. Szondi Lipót tanítványaként 1940-ben szerzett orvosi diplomát, és még ugyanebben az évben Csepelre került kórházi orvosnak. Szakterülete a pszichológia, 1951-ben elmeorvosként szakvizsgázott. De ezer más érdekelte. Foglalkozott a bűnözés és az ösztönök világával, könyvet írt a hegymászásról, kutatta a darwinizmus és a lamarckizmus jelenségét, írt és gondolkodott a francia kultúrtörténetről, több regény szépíró szerzője, érdekelte az Ady-életmű, a művelődés- és irodalomtörténet egyaránt. Életrajzi adataiból kitűnik, hogy az egyik legizgalmasabb terület, amivel foglalkozott, a Semmelweis-életmű feltárása. Következtetéseit 1967-ben kezdte publikálni. A korában nagy port kevert munkában cáfolni igyekezett Semmelweis Ignác halálának vérmérgezés-elméletét. (Erről sok új, eddig talán ismeretlen részlet lesz látható a júniusban nyíló Semmelweis-kiállításban a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban.) Rengeteget írt, olvasott, szerkesztett és utazott. Olyan korszakban élt, amelyben egymást követték a történelmi fordulatok, a máig fel nem dolgozott társadalmi traumák – Magyarországon és Európában egyaránt. Ebből Benedeknek is jutott bőven. Most mégis csak egy apró, szinte jelentéktelen szemcsét emelek ki a történetből: az Múzeumba járni? című 1968-as esszéjét.

Kalandos és fordulatos életének egy szakasza, az ötvenes évek végén és a hatvanas években a budapesti 12. kerülethez kötődött: tíz évig vitt pszichiátriai szakrendelést a kerületben, majd 1968-1971 között a helyi kerületi Tanács művelődési osztályán volt tanácsadó. Hogy ezen ma mit is értsünk, azt nehéz pontosan megmondani, de e tény ismeretében kicsit közelebb jutunk ahhoz, vajon miért írt esszét az Múzeumi Ismeretterjesztő Központ múzeumi magazinjába. A Múzeumi Magazin 1967-1969 között jelent meg ezen a címen. Az első három évfolyamban nyolc lapszám olvasható, majd 1970-től új címen (Múzsák: múzeumi magazin) és új intézmény (Népművelési Propaganda Iroda) szerkesztésében jelent meg, egészen 1992-ig, negyedévente. Az első évfolyamok szerkesztői és a szerzői között olyan neveket is olvashatunk, mint Kaposy Vera művészettörténész, Balassa Iván néprajzkutató, Jávor Ottó író vagy Molnár Ottó újságíró. De szerző volt Korek Józsefet is, akinek A muzeológia alapjai (1988) című különös könyve még ma is része a magyarországi muzeológia oktatásnak, holott 1991-ben, amikor életemben először vettem kézbe, már kritikai megközelítés után kiáltott – erre azóta sem került sor. Az 1967 és 1969 között megjelenő lapszámok mai szemmel különösen szórakoztatóak: sziporkázó írások, remek képekkel, átgondolt, jól szabott grafikával és tipográfiával – mára kissé megsárgult, mégis jó minőségű papíron.

Benedek István írására hamar felfigyeltem. Nemcsak a szerző neve, hanem a címben szereplő kérdés miatt is. Ha a korszakot és a címet egymásra vetítem, szinte automatikusan gondolnám, hogy a szöveg didaktikus és nyilvánvalóan edukatív szálra lesz fűzve. Nézzük, mit kapunk helyette: „Öné a szó…” – kedves szerző:

Benedek István

Múzeumba járni?

Tulajdonképpen nem nagyon szeretek múzeumba járni. De még kiállításra sem.

Hogy miért?

Azt hiszem, elsősorban lustaságból. Ezt aztán leplezem mindenféle indokkal, ürüggyel. Például azzal, hogy a kiállítás rám kényszeríti anyagát: azt kell néznem, amit mutatnak, nem azt, amire kíváncsi vagyok. Vagy: a múzeum megmerevíti, élettelenné teszi az életet, egy kissé olyan, mint a mozgó film, amely hirtelen állóképpé válik. Jól lehet rajta látni minden részletet, de természetellenes, groteszk.

Mégis inkább az a hiba, hogy a múzeumlátogatás módszertanát nem sajátítottam el. Mert nem mindegy az, hogyan nézi az ember a tárlatot.

Az irodalomban már közhellyé vált a precíz múzeumlátogató nevetséges figurája: Baedekerrel a kezében, szigorú arccal ellenőrzi, hogy ott van-e a falon mindaz, amit a könyv csillaggal jelöl… De azt hiszem, nagyon igazságtalan karikatúra ez. Fennkölt lelkek nem egyszer biztosítottak arról, hogy ők maguktól is tudják, mit nézzenek és mit látnak, nem szeretik a csordajárást, ne magyarázza nekik senki, hogy mi a látnivaló. Biztosan így van, ha a vezető ostoba fajankó, a látogató pedig mindentudó bölcs. De többnyire nem ez a helyzet. És ha a látogató csak egyszerű földi halandó, aki a látottaknak nem mestere, csupán bámulója, akkor nem árt, ha kitűnően képzett custos tájékoztatja arról, mit bámul és miért bámulja.

És így arra a belátásra jutottam, hogy a Baedekereseknek van igazuk, sőt még inkább azoknak, akik előre megtanulják a leckét: akik felkészülve mennek a múzeumba. És akik szívesen fogadják az eligazítást, kiokosítást. Pontosabban szólva: akiknek nincs ideje vagy módja arra, hogy felkészüljenek a múzeumlátogatásra, akik épp csak beesnek egy kiállításra, azok fogadják el a szakavatott vezető segítő kezét.

A nagy múzeumok, a túlzsúfolt tárlatok nyomasztanak, fárasztanak. Talán éppen azért, mert ezekre sohasem lehet eléggé felkészülni. A Louvre reménytelen, hacsak bele nem törődik az ember abba, hogy csupán egy töredékét ismeri meg, és még a töredéknek is csak újabb töredékét nézi meg olyan alaposan, ahogyan a többit is szeretné. Kétszer jártam ott, egyszer átfutottam annyi termek, amennyit egyfolytában győztem, másnap csukott szemmel mentem el Rembrandt hét képéig, ezeket megnéztem úgy, ahogyan képet nézni érdemes, utána behunyt szemmel kimenekültem a képtömegből. Legnagyobb élményem a Mostra del Tintoretto volt, 1937-ben, Velencében; talán a környezet tette, hogy az a fenséges barokk művész sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen hatalmas, mint ott és akkor. Húsz évvel később a budapesti Munkácsy kiállítás hatott ily elementárisan, mutatis mutandis. Legérdekesebb – lélektanilag legtanulságosabb – múzeumi látogatásom Rotterdamban történt, röviddel a háború előtt; érdemes elbeszélni:

A hollandok egyik legnagyobb festője a delfti Jan Vermeer. A 17. században élt, szebbnél szebb interieuröket festett. 1937-ben egy Han van Meegeren nevű holland festő szenzációs fölfedezést tett: megtalálta Vermeer egy ismeretlen festményét, az Emmausi vacsorát. A rotterdami Boymans-múzeum [Museum Boijmans – a szerk.] vette meg és állította ki, igen szépen: egy kis teremben egyesegyedül ez a festményt függött a falon, kitűnően megvilágítva, előtte pillanatra sem szűnt az áhítatos szemlélők zarándoklása.

Ezek közt az áhítatos szemlélők közt voltam magam is, és megmondhatom, ritkán láttam szebb képet. Közönség és műkritikusok egyforma lelkendezéssel örültek neki, a művészettörténészek cikkeket írtak róla, összevetették Rembrandt és Caravaggio hasonló tárgyú alkotásaival,  imádták.

1940-ben Hollandia tudvalevően német megszállás alá került. A megszállók sok műkincset elraboltak, ezek egy része elkallódott, többsége 1945 után visszakerült. Megkerült az Emmaus is, időközben azonban van Meegeren festőt azzal vádolták, hogy kollaborált a németekkel, kezükre játszott értékes festményeket. A történetnek ezt a részét a magyar közönség is ismerheti, mert pár éve a televízió filmet közölt van Meegeren pöréről. Rossz film volt, de a lényeg kiderült belőle: védekezés közben van Meegeren elárulta, hogy a híres és csodálatos Emmaus képet nem Vermeer festette, hanem – ő. Nagy szaktudással – és nagy tehetséggel – készített egy festményt Vermeer modorában, rá is írta Vermeer nevét (ez volt a baj: így vált teljessé a csalás) és eladta, mint eredeti művet.

Miért csinálta? Mert meg akarta mutatni, hogy képes olyan alkotásra, amely előtt leborul az egész világ. Le is borult, de ez nem segített a csaló festőn: börtönbe vetették, belehalt. A művészettörténészek és kritikusok pedig egyszeriben fölfedezték, hogy a kép nem is olyan gyönyörű, ügyes tákolmány csupán, fondorlatos utánzat, a vak is láthatja, hogy a nagy Vermeer alkotásainak közelében sem jár. Le is akasztották a Boymans-múzeum előkelő termének faláról, odakerült, ahová való: a csalások és utánzatok közé. Magam hallottam egy neves magyar műkritikustól: phö, ha ő látta volna, nyomban felismerte volna, hogy csalás az egész.

De, mint szemtanú állíthatom: a kép mégis gyönyörű.

Ó, finom irónia! Hogy imádlak! Ahogy kritikus és önkritikus, ironikus és önironikus vagy egyben. És még az időcsavar is, amit belerejt a szerző. Hiszen az olvasó 1968-ban olvas. A szerző, Benedek István 1968-ban ír. De a történet, és az idő, amire gondol, 1937 és 1940 között zajlik: Velencében, Rotterdamban és Párizsban. Szeret utazni és utazott. Akkor. 1968-ban csak gondolt rá és megírta. A múzeum, a műtárgy és a kiállítás összefüggését pedig nem az ismeretátadáson alapuló oktatás szerepére, hanem a műélvezet és az alkotás iránti elfogódottságára és vágyára helyezte. Szubjektív érzések, saját tapasztalatok és belátások. És a mesében persze ott a tanulság: ne csalj. De utána még egy „phö” és a legvégső tanulság: „a kép mégis gyönyörű”. A hamisítástörténet ma már a Museum Boijmas weboldalán olvasható, és 2010-ben kiállítást is rendeztek az elhíresült esetről. Ezt a reflexív olvasatot Benedek István már nem élte meg: 1996-ban Velencében halt meg, ahol 1937-ben legnagyobb múzeumi élményét élte át a Mostra del Tintoretto című kiállításon. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom: Benedek István tulajdonképpen szeretett múzeumba járni. Még akkor is, ha olykor a termeken csukott szemmel gyalogolt át, hogy egy-egy remekmű élvezetéről ne vonja el figyelmét a képtömeg – akárcsak Paul Auster Holdpalota regényének főhőse a New York-i Brooklyn Musemban. De ez már egy másik történet.

Külön köszönöm Vörös Gabriellának, aki a Néprajzi Múzeum Gáborján Alice hagyatékában akadt rá a Múzeum Magazin 1968/1 számára, hogy a leletről én jutottam az eszébe.

A panteon, Tussaud és Bond – kiállított hősök

(A cikket a Magyar Múzeumok OnLine oldalra írtam: ami ITT érhető el.)

A világ az új Bond film lázában ég. Minden apró hír szenzáció. De vannak olyanok, amelyek továbbgondolásra is érdemesek. Tegnap egy ilyenre bukkantam: Bond a múzeumban. Megosztom.

Egy tegnapi MTI hírben olvastam, hogy a bécsi Madame Tussaud panoptikum új alkotással készült a 23. Bond film, a Skyfall ausztriai bemutatójára: a viaszbábú Daniel Craig angol színészt ábrázolja James Bondként. A bábun az elmaradhatatlan fekete szmoking, csokornyakkendő és fehér ing látható. Arabella Kruschinski, a bécsi viaszbábu-múzeum igazgatónője nyilatkozata szerint az ábrázolás A Quantum csendje című, 2008-as Bond-mozi alapján készült, ugyanis annak egyes jeleneteit Ausztriában, a vorarlbergi Bregenzben és Feldkirchben forgatták. De nem ez az első Bond-figura, ami a panoptikumba került: a bécsin kívül a világon öt másik Tussaud-panoptikumban (Londonban, Hollywoodban, Amszterdamban, Las Vegasban és New Yorkban) is ki van állítva Daniel Craig viaszosan csillogó mása.

De mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Bevalljuk, vagy nem, jártunk már viasz-múzeumban, vagy nem, szeretjük vagy nem, egy dolgot semmiképp nem feledhetünk: ez nemcsak egy ócska kis másolatgyűjtemény, rengeteg látogatót vonz, sokakból vált ki érdeklődést, csodálatot, vagy akár felháborodást. Ez utóbbira talán a legemlékezetesebb példa, amikor a berlini Tussaud-múzeumban 2008-ban egy látogató egyszerűen lefejezte Hitler élethű figuráját már az első nap: az ellen tiltakozott (hangsúlyozták a híradások), hogy a náci vezér szobra Berlinben a kiállításra került. És ez sem egyedi eset, hiszen a londoni viasz-múzeumban 1993 óta kiállított náci vezér szobrát már több alkalommal érte atrocitás. A miért? egyfelől nagyon egyszerűen is megválaszolható: a „rongálók” helytelenítik, hogy egy intézmény szobrot állít egy tömeggyilkosnak . Ezzel jóérzésű emberként könnyen egyetérthetünk. De van erre bonyolultabb válasz is, ami távolabbra tekint: a panteonisztikus eszme 18. századi átalakulásáig és popularizálódásáig.

Az antik panteon

A panteon (pantheion) mint építészeti és képzőművészeti struktúra az antik hagyományokban gyökerezik: eredetileg a tizenkét olimposzi isten szobrának méltó elhelyezésére épített fedett, oszlopos csarnokot jelölte, majd uralkodók, hadvezérek, hőstetteket végrehajtó, nagy gondolatokat megfogalmazó emberek szobrainak és hamvainak elhelyezését szolgálta. Kultuszhelyként, síremlékként és emlékhelyként is működött. A panteonban tartott ünnepek és megemlékezések egybekapcsolták a tisztelet, az emlékezés, a mítosz/vallás és a rítus fogalmait és gyakorlatát.

De a panteon a bemutatás, a display alternatív formája is: amelyben a hősökről készült művészileg megformált alkotások mellett nagy üres terek állnak rendelkezésre az ünnepek és a rítusok lebonyolítására, a hely kollektív használatára. A helyek és az emlékezés összekapcsolása Pierre Nora francia történész alaptézise. A helyet, ahol az emlékezés megtörténik, ahol az emlékezet alakot ölt, lieu de mémoire (emlékhely) fogalommal írja le. Az emlékezetnek és emlékeztetésnek erős helyhez kötődése modern jelenség: a modern világban az emlékezet-hagyomány már nem magától értetődően elérhető, hanem szükséges megteremteni működéséhez azt a történelmi környezetet (milieux d’histoire), ami mozgásba lendíti.

Képlékenyebb forma

De ugorjunk egy nagyot időben! A 18. századtól egyre erősödő európai nemzeti identitások új formát teremtettek: a nemzeti hősök panteonját. Például a londoni Szent Pál Katedrális és a Westminster Apátság, az angol mintára létrehozott francia Emlékművek Múzeuma már modern formában kapcsolták egybe a kollektív kulturális emlékezetet az építészeti és művészi struktúrákkal. A 18-19. századi panteonisztikus tereket a nemzeti ősök és hősök szobrainak, képeinek, hamvainak és emléktábláinak elhelyezésére hozták létre Európa szerte. A nemzeti panteon a nemzeti történelem új politikai projektje lett, amely antik hagyományokon alapult, mégis nemzeti karakterén keresztül elsősorban a patriotizmus kifejezését szolgálta, építészeti, szobrászati és festészeti eszközök alkalmazásával. Viszont a 18-19. század fordulóján a panteonizáció és a nemzeti hősök kultusza más irányba is elindult: popularizálódott, a hősök és példaképek „képlékenyebb” formájának megvalósításával.

Erre példa Marie Tussaud (1761-1850) ötlete alapján létrehozott viasz-múzeum: amely ugyanabban a társadalmi és politikai mezőben jött létre Londonban, mint a nemzeti hősök (uralkodók, tudósok) kultusza, mégis egészen más hatással bírt. Madame Tussaud létrehozta a viasz-múzeumot, amelyet az angol történelem élethű figuráival népesített be, majd a kiállítást megnyitotta a széles látogatóközönség számára. Történelmi attrakcióját soha nem nevezte panteonnak, helyette a Grand European Cabinet of Figures és a Collection of Distinguished Characters körülíró megjelöléseket alkalmazta. Viszont az alkotások és az elrendezés panteonisztikus karaktere már a korabeli sajtónak is szemet szúrt: a The Times 1841. május 11-i beszámolójában Walhalla templomához hasonlítja Madame Tussaud múzeumát.

Az elemző tekintet számára egyértelmű: Madame Tussaud kollekciója a nemzeti panteon modern, a korszak fogyasztói igényeit kiszolgáló alternatívája. A kiállítótérbe állított, kosztümbe öltöztetett modern viasz-szobrok gyorsan népszerűvé váltak, mára pedig a nemzeti karakter mellett a posztmodern celebkultúra ikonjai is szerepelnek benne.

Bond Londonban otthon van

Londonban a nemzeti panteonépítés egyszerre több szinten is megvalósult: a Szent Pál Katedrális, a Westminster Apátság, a ma is önálló gyűjteményként működő Nemzeti Portré Galéria mellett Madame Tussaud viasz-múzeuma is helyet talált magának a nyilvánosságban, hogy együtt fejezzék ki a 18-19. századra megerősödő és intézményesült nemzeti/hősi identitást – annak elit és populáris változatát.

A viasz megmunkálásával olyan élethű figurák jelentek meg, amelyek a reprezentációba új elemet emeltek: az illúziókeltést. A viasz képlékenysége a figurák könnyű elkészítését tette lehetővé (például a márványhoz képest), ami a kész mű szimbolikus jelentéséből automatikusan kikapcsolta a nemes anyagból is áramló hatalmat és az erőt. Az ismert hősök viasz szobrai Madame Tussaud populáris panteonjában szinte életre keltek, a prezentáció pedig már nemcsak a tiszteletre és a tekintélyre, hanem a minél pontosabb replikára és az illúzióteremtésre épült. Így már az is jobban érthető, hogy hol az indulat és az atrocitás helye a történetben. És persze: a rajongásé.

Daniel Craig immár nemcsak három Bond-moziban, és hat Tussaud-múzeumban is látható, a megszólalásig hasonló, élethű formában. Most, hogy a Skyfallban elbúcsúztunk M-től, kíváncsian várjuk a folytatást.

Az ehető én

(Eperjesi Ágnes: Az ehető én kiállításának leporellójára)

Emberek a fotón. Portrék. Testek. A fotózás korai időszaka. Piktorializmus a 19. század és a 20. század fordulóján. Műtermi állóképek festményszerű hatása. Komoly vagy mosolygó arcok néznek a kamerába, hosszan, egyedül vagy többen: fiúk és lányok, apák, anyák, ifjú pár, család, osztály, kollektíva. Legjobb ruhák, megcsinált frizurák, mozdulatlanság. A háttérben drapéria, néhány tárgy: szék, asztal, virág, szőnyeg. Középpontban az ember. Exponálás. A fény és az árnyék átfordul a negatívra, majd a papírra. A képből tárgy lesz: albumokban, szalonokban és szobákban, levéltárcákban, medálokon, könyvekben, múzeumok és galériák falán. A hőskor. Fekete-fehér majd színes mintázat. Nagy és nehéz tradíció. A képeken tapintható a korszak, amelyben készültek, az alkalom, melyet megörökítettek. Emberek, helyek, események. A képek rögzítenek, dokumentálnak és ábrázolnak. Értjük a helyüket, értjük a szerepüket. Még ma is: belelapozunk egy albumba, közelebb lépünk a nappali falán lógó fotókhoz, kézbe veszünk a képeket, kiállításra járunk, hogy új perspektívákat fedezzünk fel. Kattog a fejben az emlékgép, aktivál és újakat hoz létre. Képek tömege, ismerős és ismeretlen arcok: keretben, albumban, falon és fejben. Végtelen archívum.

 

Valóság és valósághűség egymás mellett. Emlékezés a múltra, megőrzés a mának, ünnepi hangulat. Mozgás (emlékezés) és mozdulatlanság (kép). Tökéletes összhang. Majd múlik az idő, jön a változás. Precíz beállítások helyett egyre inkább az elkapott pillanat. A papír mint hordozó továbbra is marad. Élesebb, finomabb, színesebb és olcsóbb – de a kép tárgy marad. Mígnem eljön a digitális fordulat: táguló és finomodó képhatárokkal, új vizuális élményekkel, mélységekkel és élességekkel. Eszköz- és műfajváltások egész sorával, a negatív és a pozitív határainak feloldásával. Egyre több az alkotó, és egyre több a bátor felhasználó. Már nincs kitüntetett helyzetben az egyetlen, jól elkapott pillanat. Gyorsan ismételhető minden. Az elkészített képek között rövidül az idő, sűrűsödik a történet, erősebb a termelés. Több a hulladék. A szelekció, a válogatás és a kritika új szerepbe kerül. Több a kép, több az ötlet is. Így alakul át fotókészítés és fotóhasználat, a kép és a materiális világ viszonya. A valósághűség új képei átformálják a „keretet” és a tárgyat: új hordozók jelennek meg – fontosak és furcsák: zászló, bögre, sapka, póló, egérpad és tetoválás. És a képernyő. Az érintős. A kedvencek az asztalon. Az archívum határai oldódnak.

A kortárs kultúra nem ismer lehetetlent. Izgalmas jellemzője az össze nem illők illesztése. Bármi lehetséges. Együnk fotót! Együnk fotót? Süssük kenyérbe, akit szeretünk! Egy varázslatos tárgyat, ami érintkezett vele. A képét. Mágikus-rituális kapcsolat. Hiedelem? Mágia? Vallás? A vallási rítusokban használt ostya kép nélkül sűríti a jelentést. A testet. A kép itt tabu. Csak a test szabad. Egyétek és vegyétek. A kézbe adott ostya olyan, mint egy apró, üres, mégis jelentéssel telített kép. Szimbólum, ami a rítusban él. Szakrális környezetben így válik láthatóvá a mítosz. Mozdítja az emlékezetet és a tudást. Ünneppé válik. Az ostya pedig a nyelvre helyezve: feloldódik. Egybeolvad: az emberi test, a láthatatlan kép, az ünnep, az ostya és az evés. De mit kezd ezzel a ma? Mi történik, ha a szakrális közeg eltűnik, viszont az ostyán megjelenik a kép? A fotópapír helyett: kartonlap vastagságú, semleges ízű, ehető ostyán? Fiúk, lányok, apák, anyák, ifjú pár, család, osztály, kollektíva. Amikor a víz és a liszt kiegészül adalékanyagokkal? Miként változik valóság és valósághűség viszonya?

Burgonyakeményítő, víz, növényi olaj, mesterséges adalék (E422, E102, E104, E110, E122, E124, E131, E133, E151, E1520). Exponálás. Kép. Előhívás helyett nyomtatás. Tintasugaras. Ehető tintával. Gyerekünk, szüleink, nagyszüleink képével. Új vizuális élmény: egyszerre festmény- és fényképszerű képhatás. Új képhasználat. A hordozó: torta, sütemény és bonbon. A készítés helye: a cukrászat. Vagy az otthoni konyha. A házilagos kivitelezéshez webes fórumok adnak segítséget: mit tegyünk, hogy ne száradjon ki a széle, hogyan vágjuk körbe, mit kenjünk alá. Mindez egyszerűnek, könnyedén kivitelezhetőnek, háziasszonyosnak tűnik. Semmi varázslat, semmi mágia, semmi rítus. Bár ünnep. Születésnap, ballagás, esküvő: portréval vagy csoportképpel díszített tortával. És úgy teszünk, mintha ez teljesen hétköznapi volna. Együnk fotót! 

Megesszük a nagymamát. A kedvencek az asztalon. A kép mint táplálék. Az evés mint képrombolás. Az archívum egyre fogy? Ez már nem a csokoládé mikulás, a kakasos nyalóka és kedvenc rajzfilmhősünk marcipánból megformált figurája. Ezek már mi magunk vagyunk. A valóság, a valósághűség és a képfogyasztás eddig ismeretlen világa. Az én testem.

Eperjesi Ágnes: Az ehető én / The Edible Self

2012. szeptember 17. – 2012. október 28.

Raiffeisen Galéria

1054 Budapest, Akadémia u. 6.

Nyitva: mindennap 10-18 óráig

Saját robotok – vásznon és fejben

Az etnográfia számára a robotok első blikkre nem jelentenek magától értetődő kutatási tárgyat. De csak első blikkre. Másodikra bevillan egy csomó lehetőség. Amennyiben elfogadjuk, hogy az etnográfia (népi nevén: néprajztudomány) a hétköznapokkal, a tegnappal és a mával, a mindennapi kultúrával foglalkozik, akkor könnyedén kerülhet vizsgálati terébe a háztartás, abban pedig a két legismertebb háztartási robot: a mosogatógép és a mikrohullámú sütő. Igen, tudom, ez kicsit kiábrándító. Nézzük máshonnan! A módszerek felöl. A személyes élmények és tapasztalatok felidézése, rögzítése és felhasználása már régóta népszerű eljárás – legyen szó tárgyakról, képekről vagy akár helyekről. Próbálkozzunk innen!

Találkozásom a robotokkal

1977-ben készült el a Csillagok háborúja szuperprodukció, amit a magyarországi mozik 1979 augusztusától kezdtek vetíteni. Első alkalommal ’79 telén, a nagykanizsai Béke Filmszínház nagytermében néztem meg, akkor 9 évesen, téli szünidei matiné sorozatban. Felirattal. Ezért lehetett, hogy nagyon kevéssé értett meg a történetet – bár a film teljesen elkápráztatott. Mint minden rendes rajongó, kedvenc szereplőket is választottam. Az első számú Csubakka volt, a nagyonmagas és nagyonszőrös hippilény, akit Leia hercegnő csak két lábon járó bundának nevezett. Őt követték személyes sikerlistámon a fura kis robotok: Mosógép és Bádogember – ahogy akkor hívtam őket. Persze ma már tudom, hogy nevük típusneveik betűinek és számainak angol kiolvasásából származott – de ez már a kutatófázis.

A robot mint emberbáb

A kis mosógép R2-D2, azaz Artu-ditu, röviden csak Artu nagyjából egy méter magas robot főszereplő, görgős lábakkal, hengeres testtel. Fizikai felépítése akkoriban leginkább egy tárcsás mosógépre, esetleg kis Hajdú centrifugára emlékeztetett. Az is, ahogy körbe-körbe táncolt (és máris egy hétköznapi háztartásban járunk). Azt csak sokkal később tudtam meg, hogy Artu a robot a filmben nem egy gép volt, hanem emberbáb, jelmez: mozgásáról Kenny Baker, angol színész és komikus gondoskodott, aki 112 cm magas volt. Artu szerepe szerint szerelőrobot: ehhez használható végtagokkal és hatalmas memóriával. Tudását kreatívan tudta aktiválni, felismert helyzeteket, és ehhez még emberi tulajdonságokkal is rendelkezett: rendkívül hűséges, képes volt megszökni, ellenállt, érzelmi alapon hozott döntéseket, kritikus helyzetekben gazdái segítségére sietett. Ugyan nem emberi szavakkal, hanem csipogással és villogással kommunikált, mégis képes volt kiborulni. Mind a hat eddig elkészült részben szerepelt, és miután a memóriáját soha nem törölték, az egyetlen szereplő, aki nemcsak végig szemtanú, hanem minden részletében ismeri a történetet – a rendezőn kívül.

Barátja és munkatársa C-3PO, azaz ember néven Threepio. Artuval ellentétben felismerhetően ember formájú (ma úgy mondanánk: android), 170 centiméter magas, testét aranyszínű borítás fedi páncélszerűen. Threepio megformálásánál is jelmezes szerepről van szó, amit Anthony Daniels angol színész játszott, aki nemcsak belebújt a fémes jelmezbe, hanem a hangját is kölcsönözte a robotnak. Threepio tehát emberként mozog, emberi hangon kommunikál, emberi szótárral működik, amelybe hétmillió nyelv van beleprogramozva – a sztori szerint. Alapvető feladata a tolmácsolás, de ezen kívül bármilyen hang vagy zaj rögzítésére és felidézésére is képes. Szolgálatkész, ügybuzgó, gyakran önti el az aggodalom, a félelem és a szimpátia. Furcsa hiányossága viszont a humor – ami más szereplőkben azért szerencsére megvan. Sérülése is nagyon emberi: egy alkalommal feje leszakad a testéről; de „gyógyulása” már gépesített: Atru javítja meg „élettelenné” váló barátját. Talán a legmókásabb részlet vele kapcsolatban, hogy az első három rész és a második három rész között, Anakin sötét oldalra állásakor, törlik a memóriáját, biztonsági okokból: nehogy kikotyogja a történteket. Threepio egy pletykás robot volna?

A robot mint szerep

Nem általánosítanék a két jóbarát jellemzéséből, de Artu-ditu és Threepio nagy ecsetvonásokkal (emlékezetből és internetes kutatással) megrajzolt alakjából is látható, hogy a sci-fi irodalom a robotokra nemcsak mint gépekre, hanem személyiséggel rendelkező segítőkre gondol (akácsak otthonainkban elnevezett technikai eszközeink? Viktor a számítógép, Jolánka a mosogatógép, Wamp a porszívó – és sorolhatnám). És ahhoz, hogy a könyvek lapjain és a filmen valóban szereplővé váljanak, emberi tulajdonságok kellenek – mint például a rajongás és a hűség. De van bennük váratlanság is, ami ugyancsak érzelmeikből fakad. Viszont szinte mindig pasik (még akkor is, ha nem: például ki gondolna Artu-ditura mint nőre?). Persze a későbbi filmek meghozzák a bombázó (sic!) női robotokat is, mint például a Terminátor filmek Sarah Connorja, de azt senki nem vitatja, hogy mégiscsak egy harcos amazonnal van dolgunk – fejben, izomzatban és erőben egyaránt. De legnagyobb hiányosságuk mégiscsak a korlátozott humorérzék. Szerencsére a Robot Pajtások ezt a lehetőséget sem hagyják parlagon.

Isaac Asimov: a robotika három törvénye

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és a második törvény előírásaiba.

(A szöveg a Robot Pajtások című kiállítás megnyitóján hangzott el 2012. augusztus 25-én. A kiállítás képeit az Illusztrátor Pajtások készítették, a kiállítás Pécsen látható a Zsolnay Kulturális Negyedben, a PTE BTK Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék RE:PUBLIC galériájában szeptember 2-ig.)

K mint kiállításkatalógus

A kiállításkatalógus szerkesztésének nincsenek írott szabályai, és ez így helyes. Viszont van olyan, amit ideális formának tekinthetünk. Meg olyan, amit szeretünk. Persze nyilván mindenki mást. Az ideális forma sem feszes és merev – lévén nemcsak egy van belőle. Amit szeretünk, azzal meg amúgyis elfogultak vagyunk. A kiállításkatalógus tehát rugalmas műfaj: lehetőségekkel és korlátokkal.  

Mi a K?

A katalógus a nyom: ami a kiállítás után marad. Van persze az élmény, a kiállítás látogatás, de ahogy ez az eseményeknél szokás, elmúlik. A katalógus a múlandóság ellen dolgozik. Betölti az űrt: a múlt (elmúlt élmény, bezárt kiállítás) és jelen között. Dokumentáció, archívum és emlék. Dokumentáció: rögzíti és felidézi a látottakat. Archívum: összegyűjti és egymás mellé illeszti az elemeket, további elágazásokat mutat. És emlék: segít felidézni részleteiben és élményében a kiállítást – vizuálisan, retorikai és poétikai szinten egyaránt, és akár továbbgondolásra is ösztönöz. A katalógusban viszont csak ritkán látható a kiállítás térben, a kiállítás tere. A szerkesztési elvek, az állítások, a kérdések és következtések viszont mindenképp (minden kép). Szóval így fest valahogy a számomra szerethető ideális forma: szerepeljen benne minden kiállított tárgy, minden adat és kapcsolódó szöveg, vagy akár még egy kicsit több is; szerkezetében kövesse a kiállítást, és ha nem a megnyitóra jelenik meg, akkor nem árt egy-két kiállítási fotó sem. Ha már. Ilyenkor a könyv egy mű, egy új médium a kiállítás jelentésstruktúrájában, és egy újabb hatékony eszköz a gondolatok komplex közvetítésére. Olyan síkban zajló történet, ami a kiállításhoz képest más látogatói (olvasói) attitűdöt kíván, de cserébe új narratív lehetőségekkel is kecsegtet. Na, valahogy így jó ez. Így K.

K mint DVD

Ugye meséltem már a Tárgyas ragozás kiállításról? (Most épp Nagyatádon látható.) És arról, hogy milyen az, amikor van egy ötlet, egy terv, kidolgozva, megpályázva, megnyerve – a reális megvalósítási összeg felével? De katalógus kell, benne a pályázatban. Most legyen leporelló? Ne már! És hova rakjam a hangot? A hét kiállítási témához tartozó hét szkeccset? Ami a kiállításban hanginstalláció, a katalógus mellékletében hangjáték, a kettő egyben: hangoskönyv. Eredeti ötletként: kiállításkatalógus CD melléklettel. Ennyit az ötletekről! Nincs más: új tervezés. Szuszakoljunk rá mindent a kis műanyag korongra! És legyen inkább DVD, akkor minden ráfér: az összes kiállított tárgy fotóval, részletfotóval, leírással, szövegekkel, hangjátékostól, múzeumpedagógiástól? Ha már. Legyen így! Készüljön el a „világ legolcsóbb” kiadványa – fogalmaztam meg az új szerkesztői ambíciót. Ehhez viszont sokkal több munkára volt szükség a részünkről. Először is kellett egy házi grafikus (Kemény Márton), aki a kiállításgrafikához igazodva kitalálja a rendszert, szépen összerázza az anyagot vizuálisan. Áttekinthető formára, könnyen leprogramozható struktúrában. És ez így is lett. Aztán kellett egy házi informatikus (Kovács-Szabó Mariann), aki szépen, pontról pontra leprogramozta mindezt. Így dolgozott együtt házigrafikus háziinformatikussal, alakult, gömbölyödött a DVD. Rákerültek képek (fotó: Sarnyai Krisztina), szövegek, múzeumpedagógia (Joó Emese) és hangjáték (szerző: Keresztesi József), lett borító és koronggrafika, mint a mesében. Formára szinte kamrakiállítás katalógus (a Néprajzi Múzeum katalógusstruktúrája szerint), belbecsre meg még hangoskönyv is. Alig néhány gramm, bekerülés pedig csak a gyártás, mégis benne van majd minden, amit egy kiállításkatalógusban szeretek – szerkesztőként és olvasóként is egyaránt. Most már csak arra volna szükség, hogy mindezt a közönség, a látogatók, a nézők is megszeressék, és olvasóvá váljanak!

Uccu neki!    

Az alternatív múzeumi ábécé korábbi betűi: F mint forma, B mint betű, T mint tárgy, E mint ember

Hamarosan JÖN! JÖN! JÖN! H mint hang

Vinkler Zsuzsi: Ez nem galéria

„Teljesen új szőke, hosszú, tépett,  élethű utcán is viselhető minőségi paróka. Hosszú élettartamú, egyedi technológiával készült.  Gumírozott, állítható fejrésszel, ajándék hajhálóval. Japán minőségi, kanekalon anyagból.”

Eddig sosem jutott eszembe, hogy kiállítást keressek a Vaterán. Jó állapotút, garanciával rendelkezőt, fix áron. Pedig aki most itt van, mind azért jött, hogy megtekintse, esetleg megvásárolja a portékát. Személyes átvétel; hordozó: egyéb. Eladó: csabi67_v. Vajon volt-e már korábban is eladó kiállítása?

Az online aukciós tér kicsit olyan, mint egy párkereső: tárgyak keresik új gazdáikat, és ehhez legideálisabbnak gondolt formájukat hozzák. Vinkler Zsuzsi: Ez nem galéria Vaterán eladó kiállítás nagyon tartózkodó az aukciós oldalon: a termékhez kapcsolt vonalrajzos kép egymásba fonódó mintát rajzol, és ahogy a típusmeghatározásnál olvashatjuk: modern. Vegye meg most! Kosárba!

De hol is járunk? A Vatera a használati tárgyak furcsa párhuzamos világa, a tárgyak sajátos körforgása. Nézhetjük úgy, mint egy piacot, ami nem a főtéren, hanem a képernyőn elevenedik meg. De nézhetjük úgyis, mint egy gyűjteményi adatbázist, amibe a tárgyhasználók (akik egyben felhasználók is) legjobb tudásuk szerint feltöltik a tárgyak fényképét és adatait. Úgy képzelem, a Vatera-adatbázis nagyon tetszene a múzeumokat fenntartó minisztériumnak is, például a Gyűjteményi Főosztály dolgozóinak: hiszen elképzelhetetlenül nagyszámú tárgy férhető hozzá korlátlanul: fotóval, leírással, értékmeghatározással. De a különbség nyilvánvaló: hiszen a tulajdonosok nem az örökkévalóságnak, hanem a piacnak és az áhított vásárlóknak szánják tárgyaikat. A képek és az adatok cserélődnek, a piaci mozgásoknak megfelelően. Van, hogy a bőröndök és a kerékpárok pörögnek, biztos van robogó szezon, és az sem elképzelhetetlen, hogy egyszercsak a dohányzóasztaloknak is kedvez az idő.

De vajon van-e a Vaterán paróka szezon? Vagy egy jó fazonú parókára mindig szükség lehet? „Csodálatosan szép, egészséges női paróka. Valódi hajból, sötétszőke vagy világosbarna. Egyszerűen meseszép, jól fésülhető, nagyon jó fazon. Finom selymes. Alig használt, újszerű darab! Aki megveszi, imádni fogja. Akár divat, akár egészségügyi szempontból. A képek magukért beszélnek!” És a képek tényleg magukért beszélnek. És a képek tényleg magukért beszélnek? Nos, nem. Ahogy egy múzeumban és egy galériában sem. Ez itt nem egy galéria, de itt sem. Beszéltetni kell őket.

A paróka fura tárgy: első látásra olyan, mint egy sapka, mégis lényegesen intimebb: különösen, ha valódi hajból készült (Finom selymes). Akkor már olyan, mint egy darab belőlünk. Viszont mint tárgy csak egy marék szőrpamacs, aminek egyáltalán nem könnyű előnyös oldalát mutatni. Nem mutat rosszul egy fejfújt lufin, focilabdán, esetleg egy nagyobb villanykörtén, de azért legjobban mégiscsak fejen áll: bábuén vagy emberén. És itt indul a szereplőválogatás: kis igazítás a tükör előtt, majd egy fotó magamról. És máris kész a hirdetési kép, amin a tárgy és az eladó egyaránt szereplő. Azért van valami bizarr a dologban. És csak fokozódik: jön a smink, ami ezúttal nem kiemeli, hanem eltűntetni az arc vonásait, digitális képátalakítási módszerekkel. A tulajdonos „kiradírozza” magát: ő nem eladó, csak a paróka. Mégis ott marad, mint arcnélküli tartószerkezet. A kép tartalma: pacák, nyomok és a portéka: a paróka. Mégsem múlik a bizarr érzés. Inkább növekszik. Különösen, ha gyűjteménnyé áll össze – mint Vinkler Zsuzsi: Ez nem galéria háttéranyagában.

Majd újabb megmunkálás: a képernyő sík elemei megelevenednek. Jönnek a kivágások, az illesztések, a térbe fordítás és a párosítás. A gyűjteményben található képek asszociációs hálója engedi az iróniát, a kritikát, a kérdést és a drámai hangot egyaránt. Itt-ott kibukkannak eltakart személyes darabkák, rajzos részletek. Kitöltik a fénykép és a valóság közötti szabad felületet. Egyben rögzítik is, ami már elkelt, lejárt, megvették. Egy elmúlt időmetszet darabjai.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, az aukciót ezzel megnyitom. Kosárba! (A szöveg a kiállítás megnyitóján hangzott el.)

A kiállítás megtekinthető Szentendrén a Folt Kávézóban. 
MÉG KÉPEK: VINKLER ZSUZSI BLOGJÁN

Tárgyas ragozás – F mint forma

Először is beszéljünk a formáról!

Már rég szeretnék olyan kiállítási installációs rendszerrel dolgozni, ami mobil és mozgékony, paraván és vitrin egyben, nem kell hozzá falat fúrni, formája és színe letisztult, mégis „erős az arcéle”, elemes és bővíthető. (Minden múzeumnak szüksége van ilyenre.) És ez még mind nem elég: passzoljanak hozzá a régi tárgyak, de egy fröccsöntött kismotort se dobjon le a hátáról. (Hiszen szakmánk az etnográfia.) Ja, és az összerakás megoldható legyen hat erős, de szörnyen elfoglalt, lassú járású férfi nélkül is, két-három gyors és rátermett háziasszonnyal, valahogy így: na, csajok, összerakjuk? Oszt hipp-hipp. (Mert ne legyenek illúzióink.) Tökéletes elgondolás, nem is kétséges. (Aztán majd a hibák is szépen kijönnek.) Legyen ez a kiindulás!

Ahogy a Tárgyas_ragozás à szubjektív etnográfia című vándorkiállítás formai megoldásainál is: forgatókönyv, látványterv, pályázat – majd harmad annyi pénz, mint amennyi a megvalósításhoz elég (nka). De a népmesékben is a legkisebb királyfi a legügyesebb. Kalandra fel!

Költségcsökkentés, áttervezés (Narmer Építész Stúdió), színválasztás (grafitszürke), polcok, vasalás, zsanér, plexi, matrica és betűkivágás. Megoldjuk. Megoldják. Szállítás. Rajt!  

És máris tele vagyok kétséggel: izgulok, hogy az elvárások köszönőviszonyban vannak-e a valósággal? Bírja-e a cucc a strapát? (Három helyszín, hat hónap. Meg legyen benne még tíz év. Hosszú táv.) És összesimul-e a bútor a tárgyakkal? Meg egy csomó ilyen. De nincs sok idő morfondírra. Fel a lépcsőn, kézben az installációs elemekkel (második emelet, nincs lift, kellenek a pasik), letámasztás, zsanérozás, anya-ellentartás (finom női munka). Elfér? Hogy néz ki? Erre gondoltam? Barátkozunk. Alszunk rá egyet. 

A helyszín Veszprém, a Laczkó Dezső Múzeum. Zakatol a csavarhúzógép, sasolok, próbálom óvatosan beleképzelni a cuccot. Hm. Párnanyereg. Hm. Gördeszka. Hm. Tokmány. Hm. Pilleszék. Hm. Friss installációs szag. Imádom. A polcokat még „csiszolni” kell, de holnap már jönnek a betűk. Egyelőre katonás a rend, de holnap megbolondítom. És ígérem: a tárgyakig is eljutunk. És lesznek emberek is a történetben. Mert ez egy ilyen történet.

Hangtalanul (Nemes Csaba: Némafilm)

Nemes Csaba Némafilm (2011) című alkotása valóban némafilm: nincsenek párbeszédek, nem berregnek az autók a körforgalomban, nem hallatszik a gyerekek nevetése miközben önfeledten árnybáboznak egy vetítés során, nem pittyeg a szerencsejáték automata a helyi kocsmában, nem zizeg a fű az emberi léptek súlya alatt, és a halak pedig hiába verdesnek a vízben és sülnek az olajban, sem csobogás sem sercegés nem hallatszik: csak a némaság. A filmhez pedig nincs zene, sem zongorista, aki dallammal illusztrálja, amit látunk, aki növeli a kép emocionális hőfokát, aki „közelebb hozza” a képet, aki a zene segítségével új élményt teremt a néző számára. A líraiság és a poétika „csupán” filmbeli képek komponálásában és szerkesztésében jelenik meg.

A hangtalan filmkockák egymásutánisága az első néhány percben zavarba ejtő. A képekkel együtt pörög és keresgél az agy: hangok és érzések után. Velem is ez történt az első alkalommal: próbáltam elképzelni, milyen lehet moziban némafilmet nézni, milyen lehet zongoristaként megtalálni a képekhez illő dallamot, keresni a film ívét, a hangsúlyokat, az egymást váltó hangulatokat. Szinte hallottam a zongora hangját. Majd hirtelen megszakadt a játék, és meghallottam a kép hangját: amelyen nagyfeszültségű villanyoszlopok álltak, minden mozdulatlan és csendes volt, még mindig néma volt a film. Mégis hallatszott a kábelek jellegzetesen fütyülő-búgó hangja. Aztán egyre jobban élveztem, hogy csak a képek vannak, erre a kilenc és fél percre átállt az agyam hangtalan némafilm üzemmódra.  

A hely: Paks; a történet mégsem helytörténet. A filmben montázsszerű képsorok követik egymást, melyeket egy-egy szó tagol epizódokra: idő, pálya, termés, hatalom, örökség, biztonság, hal, erő. Egyszerű, de többrétegű fogalmak, melyek leírnak, értelmeznek, vagy rámutatnak a képekre, és látszólag tartalmilag is rendezik a látottakat. Az epizódokat a képek töltik fel a hellyel, a tér egymástól távoli vagy közeli helyszíneivel és szereplőivel. Nincs lineáris történet, egy sztori, ami csattanóval vagy tanulsággal zárul, az egymást követő epizódokban mégis jól kivehető az egymásra épülés és az előre haladás. Az első képeken a tükröződő folyót, az utolsókon az esti autópálya látszik a felüljáróról, az elsuhanó autók fényeivel. Az „út” (a folyó, az autópálya, a felüljáró, az ösvény, a szőlősorok, a motorcross pálya, a gyaloghíd, a vonat sínpár és a párhuzamosan futó kifeszített villanyvezetékek) az alkotás visszatérő vizuális alapeleme: tereli a tekintetet, összeköti a helyeket, a tereket és a gondolatokat. Ezek az „utak” teremtik meg a film nyugodt ritmusát és tempóját: a hömpölygést és a haladást.

Az első fogalom az idő: ami nemcsak a helyek és történetek, hanem a filmkészítés egyik kulcsfogalma is. A Némafilm ideje lassú, ritmusa egyenletes, jól esik a szemnek, ahogy a váltják egymást a képek, aztán egy adott ponton visszatérnek, újra előkerülnek – folytatásként vagy ismétlődő motívumként. A folyó, a képtár, az erőmű, a városi autóút és a város mellett elhaladó autó- és hajóforgalom. A pecás kiveti a horgot. (Azt is csak csendben lehet.) Majd jön a pálya: az autópályával, felüljáróval, híddal és villanyvezetékekkel. Az epizód új helyszíne a kocsma: a találkozás helye, a nagy fogások trófeáival és szerencsejáték automatákkal. De ekkor még nem tudjuk, lesz-e kapás. A termés felsorol néhányat a lehetséges javakból: a gondozott erdő, a legelésző szürkemarha csorda és az érett szőlő. Történelem és múlt. Majd a hatalom: ami a város fogalma és a város helye – felújított, panelekkel, városházával, körfogalomban keringő rendőrautóval. Az örökség – ami talán az alkotás egyik legnehezebben megragadható fogalma –, ami múlt és jelen egyszerre: halászhajóval, erőművel és a globalizáció egyik alapintézményével, a bevásárlóközponttal. A biztonság újracsak nem könnyű fogalom: inkább elemző, mint leíró, inkább érezzük, mint értjük. A ültetett szőlősorok rendje, a képtár elé beforduló rendőrautó és a menetrend szerinti buszjárat Budapest és Paks között. Majd a két utolsó fogalom, a hal és az erő, amire gyorsan és könnyedén vágnánk rá, hogy persze, persze, ezt érjük: a halászat és az erőmű, a város két legfontosabb eleme, természetes és mesterséges jellemzői. De egyre több a szereplő, és a végére újra bevillan a zongorista figurája, aki dallamokkal festi alá az utolsó képsorokat, amivel feloldhatnánk a szereplők beszélgetés közben mozgó szája, mosolya és némasága közötti feszültséget. De nem így történik.

De a film elemekre szedése nemcsak a kép- és történetillesztéseket rajzolja ki, hanem azt is láthatóvá teszi, hogy a fogalmak és a képek nem kapcsolódnak elválaszthatatlanul egymáshoz. A Némafilm nyolc epizódjában a fogalmak és a képek laza asszociációs hálót fonnak, amelyben a távoli utalásoknak, az ismétléseknek, a refrénnek és az ornamens elrendezésnek egyaránt van helye és szerepe. Ezt az ívet rajzolja és erősíti tovább, tölti fel személyességgel a „főszereplő”: Pálfi Lajos, akit nem ismerünk, mégis ismerősnek tűnik, és annak ellenére, hogy nem színész, a képek nagy részén természetesen és otthonosan mozog. Otthon van. Ő az ismerős-ismeretlen, a helyi hős. A jelenetekben mindig nyugodtnak látszik: ül, áll, sétál, szemlélődik, odalép, várakozik a kapásra vagy belekortyol a fröccsbe. A film végén pedig mesél valamit, amit az alkotók egyetértően és figyelmesen hallgatnak, mi meg csak találgatunk, mi lehet a téma. Idegenvezető és turista egyben: a helyet jól ismeri, de a filmezés egyértelműen kaland számára. Filmbeli alakja és szerepe teszi elmesélhetővé és személyessé a filmet – látszólagos passzivitása ellenére.

A Némafilm némasága és hangtalansága tehát egyfelől filmtechnikai elem, másfelől esztétikai és tartalmi eszköz. A teljes csend nagyon erősen keretezi a filmet és választja le környezetéről: ebben a nagy csendben másként nézünk a képekre, és másként nézünk a helyre is. És lehetőségünk van elmerülni a képek lassúságában, kompozíciójában, a visszatérő helyszínek ismerősségében és ismeretlenségében. A képek idomulnak a némasághoz, a némaság élettel tölti fel a képeket.

"Ez repülni fog!"

-    Hé, Bodoni, van egy rakás magának való fémem!

-    Milyen fém, Mr. Matthews? – kérdezte Fiorello kelletlenül.

-    Egy űrhajó. Mit vág ilyen képet? Talán nem kell?

-    De, de. – Izgatottan leugrott a gépről, megragadta a férfi karját, szinte szólni sem tudott a meglepetéstől.

-    Persze – mondta Matthews –, ez csak modell. Tudja, amikor űrhajót építenek, először megcsinálják a modelljét alumíniumból. Kiszedhet valami hasznot belőle, ha megolvasztja. Kétezerért a magáé…

A beszélgetés Ray Bradbury Az űrhajó című sci-fi novellájában szerepel. Az elsősorban a Marsbéli krónikák (1950; magyarul: 1982 Európa kiadó) és a Fahrenheit 451 (1953; magyarul: 1991 Göncöl kiadó) regények írójaként ismert Bradbury már a negyvenes évektől kezdve írt sci-fi novellákat. Izgalmas szerző, a soft science fiction ma is élő amerikai klasszikusa. Szereplői olyan álmodozók, akik a leglehetetlenebb történeteikkel és vágyaikkal együtt is megejtően hétköznapiak. Bradbury ugyanis egészen apró, mindennapi elemekből építi hőseit, legyenek azok bármilyen futurisztikusak is. Belefér a mackónadrág, a kerékpár, a házasságtörés és a munkahelyi előmenetel egyaránt. Persze mindig van egy kis csavar. Történetei az űrkorszak küszöbén játszódnak, amelyek a múlt század negyvenes-ötvenes éveiből nézve távoliak, de innen szinte maiak. 

© Scott Campbell; kép forrása: heyoscarwilde.com 

Az űrhajó 1951-ben jelent meg angolul a The Illustrated Man (magyarul: A tetovált ember, 1992, Móra Könyvkiadó) című novelláskötetében. A beszélgetés Fiorello Bodoni ócskavastelepen hangzik el, ahol főhősünk bádog és vashulladék szétcibálásával, a fémek beolvasztásával és rudakba öntésével keresi kenyerét, miközben éjjelente űrhajókról és Mars-utazásról álmodik. Időben valahol a kétezres évek közepén járhatunk, amikor már nyolcvan éve hétköznapi valóság a turista űrutazás. Bár drága mulatság. Bodoninak csak annyi pénze van, hogy a család egy tagja utazzon: „Az repüljön, aki a legszebben meséli el, hogy mit látott” – szól a javaslat. Ekkor toppan be az ócskavastelepre Mr. Matthews űrhajó-modelljével és ajánlatával. Bodoni nem teketóriázik sokat, minden pénzét rákölti az „ócskavasra” és munkához lát: „Hegesztőpisztollyal, forrasztóvassal állt az űrhajó törzsénél, itt hozzárakott valamit, ott elvett belőle, bűvölte és bájolta, varázsolta szikrázó fémpálcikáival.” És az űrhajó ugyan csak egy replika volt, a történet végére mégiscsak lehetővé vált a lehetetlen: a Hold, a Mars, a Meteorok, az űrhajó tüzes csóvája. (Persze van benne egy csavar, de azt most nem mondom el.)

A szövegben lefegyverző az az intimitás, ami ember és tárgy között alakul: „Az ócskavastelepen hatalmasan és ezüstösen feküdt az űrhajó. Oldala tükrösen verte vissza a hold fehér és a csillagok kék fényét. Bodoni körüljárta, megnézte minden oldalról. A szívébe zárta. Legszívesebben simogatta volna. Feléje hajolt, hozzá-hozzáért a vállával, elmondta volna neki szíve titkos kívánságait. - Az enyém vagy – mormolta –, az enyém vagy, ha soha meg sem mozdulsz, ha nem köpsz tüzet, ha itt fekszel ötven évig, és lassan szétrohadsz, akkor is az enyém vagy!” Nem más ez, mint a „birtokolni egy tárgyat, dédelgetni egy vágyat” ismerős érzése, ami végül termékeny buherába torkollik: papíron és fejben, majd a műhelyasztalon. Mert: „Ez repülni fog!”

A műhelyről egy másik kép is eszembe jutott, amelynek ideje csak néhány évvel későbbi, mint a Bradbury novelláé, 1957 novembere. A képen egy férfi látható, aki egy műhelyben barkácsol, körülötte mindenféle szerszámok, alkatrészek, a polcokon különféle dobozok és eszközök. Hátrafésült, olajozott barna haja, szögletes arca van, fehér inget (!) visel. Elmélyülten dolgozik. Talán esztergál. A kép az Ezermester magazin kézi rajzolású, színes, grafikus borítója. Van benne esetlenség, mégis képregényszerű: kiolvasható belőle egy történet. Ahogy az 1957-es évfolyam minden számának borítójáról. Januártól decemberig havonta egy újabb barkácsoló és buheráló férfi: az egyiken hajó, a másikon repülő készül, az ezermesterek arcán éteri mosoly. Álmodoznak, az nyilvánvaló. Ha nem is űrutazásról – mint Bradbury hőse –, mégsem kerti lugast, virágládát vagy kisszéket szerkesztenek – ahogy később, a hatvanas évek borítóin –, hanem látszólag haszontalan, az akkori hétköznapoktól leváló, modern és futurisztikus tárgyakat. Karakteres világ és megkapó műhelyhangulat.

Akárcsak a Rekreátorok kiállításon látható szerkezetek készítése során – ahogy ebbe a munkába az érdeklődők egy alkalommal már betekinthettek. A kiállított munkákban számomra összeér a fent idézett két hangulat: a science fiction jövőre nyitott, álomszerű és utópisztikus világa űrhajóval, illetve a szerszámokkal és eszközökkel benépesített ezermester-műhely képe, ahol a tárgyak fizikai megmunkálása során semmi sem lehetetlen. Használatból kikerült eszközök, amelyek levetették korábbi formai jellegzetességeiket, majd a „hasznos buherálás” áldozataivá váltak. A munkában összeért a konstrukció és a fikció, a történetekben pedig megelevenedtek a lehetséges jövő epizódjai, képzeletbeli tárgyai: a CP/MX-42 bolygókutató mikro-robot, az EDO-X52 hackerszerkezet, egy indukciós spektákulumméter és egy kozmosz-boksz, a Karmatikus Kvantum-Diszlokátor (MK-4.2), a MobilPort 1.0 Beta, a Revolve-R drawing system, vagy akár egy növényi inkubátor. A képzeletbeli tárgyak valóságos alkotóelemei a szilícium alaplap, a transzformátor és a mikrohullámú sütő, a szilikoncső és az elektromos elosztó, tekercsek, szűrők, trafók, csavarok, alátétek és tömítések, kapcsolók, jelzőlámpák, billentyűk és drótok. És így tovább. A „hasznos buherálás” új funkciókat és fikciókat teremt: van itt forgás, tükröződés és energiaátadás, áramlik a chi, a tárgyak teleportálnak, de a különösen extrém vészhelyzetekben végrehajtott kísérleti életmentés és a hibrid növénytermesztés sem lehetetlen. A REKREÁTOROK ócskavastelepén a tárgyakról először lekerül a tetszetős burkolat, és eltűnik a múlt esztétikai minősége. Marad egy rakás fém és műanyag. És innen már semmi nem lehetetlen. Mert: „Ez repülni fog!”

A szöveg a REKREÁTOROK, a BKF Média design szak hallgatóinak újrahasznosított alkotásait bemutató kiállítás megnyitóján hangzott el a Fugában. A kiállítás 2012. február 13-ig tekinthető meg a Fuga Galériában (1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5.). A műhelymunkáról a fotókat Seprűs P. Péter készítette.