Sivinyócki úr a lengyel szabó

Szeretem a véletleneket. Meg a felfedezést és a nyomozást. Így együtt meg különösen. Ha velem történik, annál meg nincs is bizsergetőbb. Az emlékezés már keményebb dió. A nosztalgia rémít, de a szövevényes történetek mindig lebilincsltek.

Néhány hónapja kaptam kölcsön a könyvet: a Varsói Néprajzi Múzeum 2008 októberében megnyílt és idén júliusig látható kiállításának katalógusát. A kiállítást a múzeum 120 éves alapításának alkalmából rendezték, ehhez készült a kötet, remek tárgyakkal, plasztikus tárgyfotókkal, lengyel-angol kísérőszövegekkel. Klasszikus néprajzi anyag, modern, letisztul formában. Szeretem ezt a műfajt.

A katalógus ékszer (Biżuteria) fejezetében vettem észre néhány korallszerű anyagból készített férfiékszert, melyektől furcsa otthonosság érzésem támadt. A tárgyfotón az ékszerek roppant rajzosak, szinte tapinthatóan anyagszerűek. Közel lehet menni hozzájuk, szinte meg lehet érinteni őket. És ahogy éreztem az ujjam hegyén, azonnal eszembe jutott nagyanyám nővére, Erzsébet, vagy ahogy mi hívtuk: Kimi. És az ő fülbevalója, amit kamasz kora óta soha nem vett ki a füléből. Régen mesélte, hogy anyjáé volt, és azt is, hogy ez az egyetlen tárgy, ami lengyel nagyapjától megmaradt. Halála előtt néhány nappal adta a kezembe, naplóival és egy fakó indigókék füzettel együtt. Följegyzések családunkról – ez állt a csíkos füzet borítóján.

A kiállításkatalógusban látható férfiékszer Krakkó környékéről való a 19. század második feléből. Családom anyai ágon ugyancsak erről a vidékről származik, az idő is stimmel – az írott családtörténet szerint. „Jászberényben lakó furanevű nagyapámat úgy hívták ott, hogy a »lengyel szabó«. Ki is tudta volna kimondani a Jászság fővárosában ezt a cifra lengyel nevet? Szemébe Sivinyócki úrnak szólították. Az ő magyar beszéde sem volt jobb, mint a berényiek »lengyelsége«. Mulatságosan törte a magyar nyelvet. De jó ember volt, mindenki szerette. Idegenként került a városba és özv. Acsádyné Urbán Apollóniát vette feleségül. A meghalt Acsády özvegye vezette az elárvult szabóságot, és talán nem is szerelemből, hanem kénytelenségből férjhezment másodszor is Przybitniowsky nagyapámhoz a nagyanyám. Így volt támasza, aki vezette az üzletet, mesterséget, és árva fiacskájának is apja. Sajnos a fiú: Acsády Janika hamarosan meghalt és nagy szomorúságba döntötte nemcsak anyját, hanem aranyszívű mostohaapját is. A második házasságból két lánygyermek született: egyik Hermina 1878. ápr.-ban, a másik: Erzsébet 1881.nov. 7-én, a mi drága jó Édesanyánk.

Przybitniowsky Erzsébet dédnagyanyám az 1940-es években, és lánya Platzkó Erzsébet (nagyanyám nővére, Kimi) 17 évesen, 1920-ban. A képek már Nagykanizsán készültek.

De talán elmondom először lengyel nagyapám történetét, ahogy Anyámtól egyszer-máskor elbeszélni hallottam. Nagyapám régi lengyel nemesi családból származott. Lengyelországban Labovában [FZS: Łabowa] született. Egyszer láttam a keresztlevelét, de azóta nyoma veszett. Apja nevére, születési évére nem emlékszem már, de anyja nevét megjegyeztem: Sieradzky Ágnes volt. Anyám azt mondta, nagyapám egyszer azt mondta ez »történelmi név«.
Az elbeszélés így szólt: Földbirtokos család voltak, Szandecban volt birtokuk, kastélyuk. Lengyelország történelmi megpróbáltatásai idején a birtok elveszett – miként, közelebbit nem tudok – csak mire nagyapám és hét testvére fölcseperedett, már csak a „kastély” és kertje maradt. Egy lánytestvérül volt: Kunigunda. Állítólag azé maradt, ami megmaradt vagyon, a többi kirajzott a világba kenyeret keresni. Otthonról elég jól indulhattak – még nevelőjük is volt és franciául tanultak – mert a legidősebbek Franciaországba vándoroltak ki, ismervén a nyelvet és ott szabómesterséget tanultak. Állítólag a »zord atya« otthon azért kitagadta fiait, mert rangon alulinak találta, hogy nemes ember létükre mesterségből éljenek. Sok értelme a kitagadásnak – a semmiből – nem volt. De haza tényleg nem ment többet nagyapám. Párizs után nem tudom, milyen úton-módon került el Przybitniowsky Félix nagyapám, Tamás nevű öccsével Magyarországra.
[…]
Egy kis epizód jutott eszembe lengyel nagyapámról: Anyám emlegette, hogy Jászberénynek Gróf Apponyi Albert 50 évig volt országgyűlési képviselője. A gróf közismerten nagy nyelvtehetség volt, beszélt az összes európai és még néhány klasszikus nyelven. Ha beszámolót tartott jászberényi választóinak, az azt követő banketton mindig lengyel nagyapámat ültette maga mellé – mint másoknak mondotta: – »az öregúr gyönyörűen beszél franciául«. Azt mesélte Édesanyám, hogy nagyapánk halála után egy dobozban földet küldtek a lengyelországi rokonok s ezt betették a sírba anyámék, hogy honi föld is takarja szegényt.”

A Följegyzések családunkról füzet 1962-1963 telén íródott. Hátsó borítójában kereszt- és házassági levelek vannak, és egy kis kézzel írott füzet: egy lengyel hazafias versek gyűjtemény. Jó volt újra belegondolni ebbe a szövevényes történetbe. És érezni az otthonoságot az ujjam hegyén.

egzotikus érdekesség?

„…kisgyerek korom óta egzotikus érdekességeket gyűjtögettem. De ez inkább egy régiségkereskedő foglalatossága volt…” (Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok)

A saját és a más kultúra leírásában, megértésében és megismerésében kulcsfontosságú szerepet játszanak a tárgyak és a nyelv – az etnográfiai praxisban mindenképp. Az alábbiakban az egzotikumról, a másságról és az idegenről gondolkodom, és ehhez egy irodalmi szöveget használok empirikus anyagként.

Marc Martin egy francia srác, aki könyvét mégis magyarul írta Járt utat kétszer járj! Vallomások a magyartalanságomról címen, Marc Martin Márk szerzői névmegjelöléssel. A kötet központi témája a magyar nyelv elsajátításához kapcsolódó nyelvi és kulturális magatartásformák leírása, az első szavaktól a legkifinomultabb kulturális nyelvhasználatig. (A műről Virginás Andrea írt jó kis kiritkát a Korunk 2005. márciusi számában.) A szerző magyar nyelvre való rácsodálkozásának első pillanata Bartók Béla A kékszakállú herceg vára meghallgatásához fűződik. A felvételről később ugyan kiderült, hogy orosz előadók énekelték, erős akcentussal, mégis – ahogy írja: „Hátborzongató csodálatba ejtett a nyelv hangzása.” (14. old.) Most későbbi, már „profi nyelvhasználó” időszakából származó kulturális tapasztalataiból idézek egy passzust:

„[…] a magyarok túlzott csodálkozása annyit jelentett, hogy […] nem tudták elfogadni azt a természetes és egyszerű tényt, miszerint akárcsak angolul vagy németül vagy akár kínaiul és hottentottául, magyarul is meg lehet tanulni, mondom, egyszerűen nem bírtak túllépni az első meglepetésen, amit, bevallom őszintén, sokszor kacérkodva, begyakorolt minta szerint, szántszándékkal szereztem nekik ritka, de korántsem hézagos nyelvtudásommal, de nem, ők minduntalan rácsodálkoztak szavaimra, és mint a lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel emelték ki beszédemből az úgynevezett csodákat, és egymás között fecsegve zártak ki aztán könyörtelenül a beszélgetésből, hallod mit mondott? elképesztő, honnan tudja ezeket?, miközben én úgy éreztem, kegyetlen idézőjelbe szorítanak, örök, gyűlöletes harmadik személyben ragozódom, mintha a nyelven túl azért, mert ilyen vagy olyan vagyok, nem is volnék méltó a figyelemre, mintha nem azért hallgatnának meg, mert ezt vagy azt mondom, hanem csupán azért, mert a magyar nyelv állítólagosan elérhetetlen nehézségének ellenére, vadidegenségemnek dacára használni tudom a nyelvüket, […] holmi cirkuszi mutatvány voltam a szemükben.” (66.old.)

Tehát amíg egy nyelv elsajátítása az egyik oldalon „természetes és egyszerű tény”, a másik oldalon „túlzott rácsodálkozást”, „meglepetést” kiváltó „ritka” vállalkozás. Martin érzékletesen írja le azt a viszonyulást, amikor saját hétköznapi világunkban feltűnik valaki, aki olyat tesz, ami számunkra meglepő, karakteresen eltér a megszokottól, így érthetetlen, és magyarázatra szorul. Első rácsodálkozásunkat követően viszont „tudós” megfigyelővé válunk, hogy – mint „lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel” kezünkben – megtaláljuk a megnyugtató válaszokat kérdéseinkre. Ez a viselkedés tökéletesen megfelel annak az attitűdnek, amit a saját kultúrán kívül vagy belül felbukkanó mássággal, idegenséggel szemben tanúsítunk. Azzal a különbséggel, hogy ez esetben az észlelt és analizált idegen mint „eszes vadember” (Geertz) visszaír nekünk. Szembesít minket gondolataival, tükröt tart elénk, megmutatja, mennyire nevetségesen viselkedünk az ismeretlen, eddig meg nem tapasztalt dolgokkal szemben. Ugyanis amíg kezdő tanítványként csetlett-botlott a magyar nyelv útvesztőiben, addig csak egzotikus csodabogárként kezelte a külvilág – mi –, de amikor már versírásra is vetemedett, heves és szenvedélyes ellenállásunkba ütközött: „hogy én hogy mertem egyáltalán használni a magyar nyelvet, méghozzá a legszentebb dologra, a versírásra.” (68. old.) Az ellenállásra és értetlenkedésre pedig dac lett a válasza:

„[…] vedd tudomásul, hogy a magyar nyelv nem saját kincsed, hanem közkincs, tehát mindenkié, méghozzá főleg az enyém, és vésd jól szűkhalántékú fejedbe, gondoltam ilyenkor még, hogy akkor is fogok tudni magyarul írni, akkor is bele fogok a nyelvedbe nyúlni, sőt, belőle meríteni, ha sündisznóvá, túlfegyverzett erőddé is varázsolod számomra, akkor is, ha tudom, hogy úgy érzed majd, szét akarom tiporni legbensőbb, legdrágább kertedet, pedig ez nem állt soha együgyű szándékomban […] végre eljön az ideje annak, hogy meg tudom hiúsítani a magyarok és az irodalomtörténet aljas összeesküvését, miszerint senki idegenfiának nem szabad magyarul írnia.” (69-71. old.)

Martin vallomása tulajdonképpen nem más, mint a saját kultúrában megjelenő idegennel szembeni viselkedés egy sajátos módon előadott genealógiája: a találkozás, a rácsodálkozás, az elnevezés, a gyanakvó figyelem, a hitetlenkedés, végül a szenvedélyes elutasítás. A kötet pedig ezen tapasztalatok nyelvi megformálása, amelynek nem titkolt vágya egy egzotikus sablonnal való leszámolás, egy „természetes és egyszerű helyzet” természetesnek és egyszerűnek való tekintésén keresztül. Egy szubjektív történet, egészen belülről, mégis a következtetések messze túlmutatnak ezen az egyedi eseten.

A nyelv ismerete a kulturális találkozások egyik fő kérdése, a kulturális antropológiában pedig – leginkább Malinowski óta – módszertani minimum. A „szóbeli találkozás” és a „kölcsönös beszéd” (Geertz) egyfelől a megismerés leghatékonyabb módja, másfelől – Edward Said szavaival – a „víziókba” és „textusokba” rejtett egyszerű általánosságok feloldásának egyetlen lehetősége. De míg az antropológiában ezek a következtetések elsősorban a tudatosság, a tapasztalat és az önreflexió módszertani talaján állnak (mint külső hang), Martin vallomásos írása rólunk és nekünk szól, és leginkább a szembesítés és rádöbbentés műfaji/retorikai fogásainak alkalmazásával. Ő az idegen, az egzotikus más, mégsem mi írunk róla, hanem ő ír rólunk, a vele való találkozásainkról, naiv rácsodálkozásainkról vagy sztereotip sablonokat mozgató elutasító és felsőbbrendű mentalitásunkról (ráadásul saját nyelvünkön).

Az anyanyelv és a tanult nyelv közötti különbségek, egy másik, idegen kultúrában vállalt másság szorosan fonódik egybe Martin történetében a homoszexuális másság kérdésével. Írás közben nemcsak nyelvi, hanem szexuális kisebbségként is keresi az elutasítás és az elfogadás közötti szűk átjárót. Egy magyarul tanuló francia homoszexuális fiú, aki kíváncsiságot ébreszt egy olyan kultúrában, amely még csak tanulja az idegenséggel kapcsolatban az elfogadásnak és a befogadásnak kulturális formáit. A nyelv, a nemzet és a szexualitás összekapcsolása, egy olyan országban (Magyarország), ahol csak nagyon kevesen ismerik, értik és használják e kérdésekkel kapcsolatban a termékeny irónia kimeríthetetlen kincsestárát.

Talán túlzás nélkül mondható, hogy ez a megközelítés az egzotikus ritkaságok más és új olvasatát adja, és ugyan a kezdő Lévi-Strauss-idézet önreflexív gondolkodásmódjából indítottam, a megértés tekintetében fontosabbnak tekintem ezt a fajta őszinte (sok esetben kíméletlen) külső kritikát a puszta önkritikánál.

(Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című könyve 1994-ben jelent meg az Európa kiadónál. Martin könyve pedig 2004-ben az Alexandra kiadó Szignatúra sorozatában. A képen a könyv borítójának részlete látható.)