ARS HOMO EROTICA – kiállításajánló

2010. június 11-én nyílt a varsói Nemzeti Múzeumban az Ars Homo Erotica című, átfogó, lengyel és külföldi kortárs képzőművészek munkáját, illetve számos, a Nemzeti Múzeum gyűjteményéből származó műalkotást bemutató tárlat, mely a homoerotika, az azonosnemű szerelem tematikája köré épül. A tárlat meghívottjai között három magyar alkotó, El Kazovszkij, Szabó Benke Róbert és Dallos Ádám is szerepel.

kép forrása: © Szabó Benke Róbert

A kurátor Paweł Leszkowicz koncepciója az volt, hogy a homoszexualitás témáját egyrészt a kulturális tradíció, másrészt viszont az aktuális kisebbségi politika kontextusában vizsgálja. A fiatal lengyel, horvát, orosz, fehérorosz, cseh, német, román, magyar, bolgár, litván, amerikai, szlovák és ukrán alkotók művei mellett, a múzeum gyűjteményének azok a darabjai is kiállításra kerültek, melyekben a homoerotika, mint a vizuális ábrázolásban domináns esztétikai minőség jelenik meg. Ezáltal a tárlat egy újszerű aspektusból mutatja be a művészet történetét, lerázva magáról a nyugati civilizációt átható heteronormatív értékrendet.

A művészettörténeti hivatkozások kontextusában, a kiállításon felvonultatott antik vázarajzok, klasszicista aktábrázolások, valamint mitológiai vagy épp biblikus témájú olajfestmények érzékletesen szemléltetik, hogy a különböző korok művészete mindig is szívesen választotta témájául a férfiúi szerelmet, erotikát, a feminin férfitestet, a gyengéd férfibarátság motívumát. Ez utóbbi különös intenzitással jut kifejezésre a mitologikus irodalom olyan férfi párosaiban, mint Hüpnosz és Tanatosz, Oresztész és Püládész, Castor és Pollux, Orfeusz és Herkules homoerotikus pásztoróráiban, vagy épp a bor és a mámor lányos külsejű görög istenének alakjában. A művészettörténet ilyenfajta, újszerű perspektívából történő áttekintése rávilágít arra, hogy a meleg identitás és szubkultúra nemcsak a modernitás korában válhatott témává, hanem mindig jelen volt a művészetben, és meghatározó esztétikai funkciót töltött be.

A kiállítás tematikus egységei az alábbi címeket viselik: Homoerotikus klasszicizmus, Férfiakt, Férfi párok és Ganimedes, Szent Sebestyén, Leszbikus Imaginárium, Transgender/Androgünia, Archívum.

A varsói Nemzeti Múzeum egyik legfontosabb célkitűzése, hogy aktív szerepet vállaljon az egész Európát érintő olyan közéleti kérdésekben, mint például a kisebbségek helyzete, hozzájárulva ezzel a társadalom fejlődéséhez, és az egyik legfontosabb kollektív érték, a demokrácia árnyaltabb és mélyebb megközelítéséhez.

A kiállítás szeptember 5-ig látogatható!

1sajtó: Megnyílt a „botrányos” homoerotika-kiállítás a varsói Nemzeti Múzeumban – háttér.hu

A témához közelebbről vagy távolabbról kapcsolódó írások a blogon:
egzotikus érdekesség?
közös ajándékunk

közös ajándékunk

Nemzeti folklórkincsen növekedett nemzedékünk számára jól ismert a dal: kerek a káposzta / csipkés a levele / akinek nincs párja / jöjjön velem táncba / pörgetem páromat / mint takács az orsót / hajnalig járjuk el / majd a legutolsót. Ha megengedhetem magamnak az egyszerű kritikát: rémes. Dallammal együtt különösen. Rémlik, hogy egy Kodály-feldolgozás is csipkézte generációm ingergazdag életét. Ha akkoriban rákérdeztek volna, vajon miről is szól e pompás dalmű, vakarhattam volna a fejem napestig. Gyerekként nem voltam túl erős növényszimbolikában, és ma is eltartott egy darabig, mire elfogadható választ találtam a kérdésre: mi köze a káposztának a tánchoz, meg az orsóhoz? Ha etnográfiai műveltségem nem csal – bár nem ez lenne az első – akkor ez itt biza’ a fonó, ahol nemcsak a szövésnek, fonásnak, hanem más kalákában végezhető munkának (például a káposztaszeletelésnek, tél, tartósítás, savanyítás, stb.) és persze a táncnak meg a szerelemnek is helye volt. Szerintem a gazdag szimbólumrendszer feltárása elmaradhatatlanul szükséges e rajzocskák megértéséhez.
A képeket hétfőn délelőtt lőttem, de már vasárnap, nőnapon kint voltak a négyeshatos vonalán – a Blahától a Jászaiig biztosan. Fénymásolt lapok, melyet ügyes kezek és fürge ujjak színeztek egyesével. A dal persze szövegváltozatban szerepel, de hát ettől folklór a folklór: él a nép ajkán.

A szerző(k) szerint egy autentikus 21. századi falvédőt láthatunk. A képen kredenc, falikút, fogas, spórhely (csak zárójelben: ezt a szót nem húzza alá a magyar helyesírás ellenőrző. vajon mit érthet rajta?), és két vicces nőalak, az egyik kezében fakanál. Nővérek? (© not three sisters) Hm? Ők fognak egymás ölébe ülni?
Látható a törekvés a falvédő érzésre. Az alkotás engem mégis inkább egy anyák napjára készített gyermekrajzra emlékeztet (anya főz, apa mosolyog), amit a büszke szülők a hűtőszekrény ajtajára mágneseznek. A rajz a hónapok során ugyan kicsit elmaszatosodik, meg felpöndörödik a széle, de karácsonyig biztos marad. Ez is elég populáris.
A képen látható családmodell viszont roppant modern. Ha nem két nővért láthatunk libbenni a konyhán, akkor egy leszbikus párt. Miután szerelmi szövegről van szó, ez elég vállalható olvasat, nekem tetszik is. Ja, és afro-ázsiai-roma változatokban is készült néhány lap. A szerzők láthatóan nemcsak a szexuális, hanem az etnikus másság megfogalmazására is törekedtek. Ez egy ilyen nőnap: Nőnap 2009. Ha már muszáj, legalább legyen benne valami előremutató.

Készült a nemzeti hagyományok tiszteletben tartásával is egy példány.
De hogy kerültek a képek a zárható reklámdobozok belső felületére? Egyszerű a kulcs, könnyű másolni? Lefizették a plakátozót? Esetleg a plakátozó maga? (Nekem ez a változat is nagyon bejönne.) Egyszerűen majd szétvet a kíváncsiság. Éjjel végighekkelték a körutat? Tutira nem egyszál gerilla, ehhez kell egy társ. Még a pasik is csak néznek!

egzotikus érdekesség?

„…kisgyerek korom óta egzotikus érdekességeket gyűjtögettem. De ez inkább egy régiségkereskedő foglalatossága volt…” (Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok)

A saját és a más kultúra leírásában, megértésében és megismerésében kulcsfontosságú szerepet játszanak a tárgyak és a nyelv – az etnográfiai praxisban mindenképp. Az alábbiakban az egzotikumról, a másságról és az idegenről gondolkodom, és ehhez egy irodalmi szöveget használok empirikus anyagként.

Marc Martin egy francia srác, aki könyvét mégis magyarul írta Járt utat kétszer járj! Vallomások a magyartalanságomról címen, Marc Martin Márk szerzői névmegjelöléssel. A kötet központi témája a magyar nyelv elsajátításához kapcsolódó nyelvi és kulturális magatartásformák leírása, az első szavaktól a legkifinomultabb kulturális nyelvhasználatig. (A műről Virginás Andrea írt jó kis kiritkát a Korunk 2005. márciusi számában.) A szerző magyar nyelvre való rácsodálkozásának első pillanata Bartók Béla A kékszakállú herceg vára meghallgatásához fűződik. A felvételről később ugyan kiderült, hogy orosz előadók énekelték, erős akcentussal, mégis – ahogy írja: „Hátborzongató csodálatba ejtett a nyelv hangzása.” (14. old.) Most későbbi, már „profi nyelvhasználó” időszakából származó kulturális tapasztalataiból idézek egy passzust:

„[…] a magyarok túlzott csodálkozása annyit jelentett, hogy […] nem tudták elfogadni azt a természetes és egyszerű tényt, miszerint akárcsak angolul vagy németül vagy akár kínaiul és hottentottául, magyarul is meg lehet tanulni, mondom, egyszerűen nem bírtak túllépni az első meglepetésen, amit, bevallom őszintén, sokszor kacérkodva, begyakorolt minta szerint, szántszándékkal szereztem nekik ritka, de korántsem hézagos nyelvtudásommal, de nem, ők minduntalan rácsodálkoztak szavaimra, és mint a lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel emelték ki beszédemből az úgynevezett csodákat, és egymás között fecsegve zártak ki aztán könyörtelenül a beszélgetésből, hallod mit mondott? elképesztő, honnan tudja ezeket?, miközben én úgy éreztem, kegyetlen idézőjelbe szorítanak, örök, gyűlöletes harmadik személyben ragozódom, mintha a nyelven túl azért, mert ilyen vagy olyan vagyok, nem is volnék méltó a figyelemre, mintha nem azért hallgatnának meg, mert ezt vagy azt mondom, hanem csupán azért, mert a magyar nyelv állítólagosan elérhetetlen nehézségének ellenére, vadidegenségemnek dacára használni tudom a nyelvüket, […] holmi cirkuszi mutatvány voltam a szemükben.” (66.old.)

Tehát amíg egy nyelv elsajátítása az egyik oldalon „természetes és egyszerű tény”, a másik oldalon „túlzott rácsodálkozást”, „meglepetést” kiváltó „ritka” vállalkozás. Martin érzékletesen írja le azt a viszonyulást, amikor saját hétköznapi világunkban feltűnik valaki, aki olyat tesz, ami számunkra meglepő, karakteresen eltér a megszokottól, így érthetetlen, és magyarázatra szorul. Első rácsodálkozásunkat követően viszont „tudós” megfigyelővé válunk, hogy – mint „lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel” kezünkben – megtaláljuk a megnyugtató válaszokat kérdéseinkre. Ez a viselkedés tökéletesen megfelel annak az attitűdnek, amit a saját kultúrán kívül vagy belül felbukkanó mássággal, idegenséggel szemben tanúsítunk. Azzal a különbséggel, hogy ez esetben az észlelt és analizált idegen mint „eszes vadember” (Geertz) visszaír nekünk. Szembesít minket gondolataival, tükröt tart elénk, megmutatja, mennyire nevetségesen viselkedünk az ismeretlen, eddig meg nem tapasztalt dolgokkal szemben. Ugyanis amíg kezdő tanítványként csetlett-botlott a magyar nyelv útvesztőiben, addig csak egzotikus csodabogárként kezelte a külvilág – mi –, de amikor már versírásra is vetemedett, heves és szenvedélyes ellenállásunkba ütközött: „hogy én hogy mertem egyáltalán használni a magyar nyelvet, méghozzá a legszentebb dologra, a versírásra.” (68. old.) Az ellenállásra és értetlenkedésre pedig dac lett a válasza:

„[…] vedd tudomásul, hogy a magyar nyelv nem saját kincsed, hanem közkincs, tehát mindenkié, méghozzá főleg az enyém, és vésd jól szűkhalántékú fejedbe, gondoltam ilyenkor még, hogy akkor is fogok tudni magyarul írni, akkor is bele fogok a nyelvedbe nyúlni, sőt, belőle meríteni, ha sündisznóvá, túlfegyverzett erőddé is varázsolod számomra, akkor is, ha tudom, hogy úgy érzed majd, szét akarom tiporni legbensőbb, legdrágább kertedet, pedig ez nem állt soha együgyű szándékomban […] végre eljön az ideje annak, hogy meg tudom hiúsítani a magyarok és az irodalomtörténet aljas összeesküvését, miszerint senki idegenfiának nem szabad magyarul írnia.” (69-71. old.)

Martin vallomása tulajdonképpen nem más, mint a saját kultúrában megjelenő idegennel szembeni viselkedés egy sajátos módon előadott genealógiája: a találkozás, a rácsodálkozás, az elnevezés, a gyanakvó figyelem, a hitetlenkedés, végül a szenvedélyes elutasítás. A kötet pedig ezen tapasztalatok nyelvi megformálása, amelynek nem titkolt vágya egy egzotikus sablonnal való leszámolás, egy „természetes és egyszerű helyzet” természetesnek és egyszerűnek való tekintésén keresztül. Egy szubjektív történet, egészen belülről, mégis a következtetések messze túlmutatnak ezen az egyedi eseten.

A nyelv ismerete a kulturális találkozások egyik fő kérdése, a kulturális antropológiában pedig – leginkább Malinowski óta – módszertani minimum. A „szóbeli találkozás” és a „kölcsönös beszéd” (Geertz) egyfelől a megismerés leghatékonyabb módja, másfelől – Edward Said szavaival – a „víziókba” és „textusokba” rejtett egyszerű általánosságok feloldásának egyetlen lehetősége. De míg az antropológiában ezek a következtetések elsősorban a tudatosság, a tapasztalat és az önreflexió módszertani talaján állnak (mint külső hang), Martin vallomásos írása rólunk és nekünk szól, és leginkább a szembesítés és rádöbbentés műfaji/retorikai fogásainak alkalmazásával. Ő az idegen, az egzotikus más, mégsem mi írunk róla, hanem ő ír rólunk, a vele való találkozásainkról, naiv rácsodálkozásainkról vagy sztereotip sablonokat mozgató elutasító és felsőbbrendű mentalitásunkról (ráadásul saját nyelvünkön).

Az anyanyelv és a tanult nyelv közötti különbségek, egy másik, idegen kultúrában vállalt másság szorosan fonódik egybe Martin történetében a homoszexuális másság kérdésével. Írás közben nemcsak nyelvi, hanem szexuális kisebbségként is keresi az elutasítás és az elfogadás közötti szűk átjárót. Egy magyarul tanuló francia homoszexuális fiú, aki kíváncsiságot ébreszt egy olyan kultúrában, amely még csak tanulja az idegenséggel kapcsolatban az elfogadásnak és a befogadásnak kulturális formáit. A nyelv, a nemzet és a szexualitás összekapcsolása, egy olyan országban (Magyarország), ahol csak nagyon kevesen ismerik, értik és használják e kérdésekkel kapcsolatban a termékeny irónia kimeríthetetlen kincsestárát.

Talán túlzás nélkül mondható, hogy ez a megközelítés az egzotikus ritkaságok más és új olvasatát adja, és ugyan a kezdő Lévi-Strauss-idézet önreflexív gondolkodásmódjából indítottam, a megértés tekintetében fontosabbnak tekintem ezt a fajta őszinte (sok esetben kíméletlen) külső kritikát a puszta önkritikánál.

(Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című könyve 1994-ben jelent meg az Európa kiadónál. Martin könyve pedig 2004-ben az Alexandra kiadó Szignatúra sorozatában. A képen a könyv borítójának részlete látható.)