lakótelepi operett 2: az öntöttvas ülőkád

Egyetemista koromban egy ötvenes években épült lakótelepi téglalakásban laktam albérlőként (Pécs – Uránváros). Hogy beférjen a mosógép a fürdőszobába, a tulajdonos kiszedette az eredeti öntöttvas ülőkádat, és zuhanytálcát építtetett a helyére. Jött a kőműves, a vízvezetékszerelő, és hozták a segédeiket is, hogy meg tudják emelni a nem túlságosan nagy, de meglehetősen nehéz ülőkádat (amit azért kicsit sajnáltam, mert nagyon gyorsan tele lehetett engedni fürdővízzel, és ha az alsó részére ültem, roppant viccesen nyakig ért a víz). A szorgos munkáskezek félóra alatt kibontották a kádat, háromra megemelték, tettek vele két lépést, majd döbbenten megálltak: ugyanis bárhogy forgatták a kis kádat, nem fért ki az ajtón. Összetörni vagy szétvágni nem lehetett, így nem maradt más megoldás, ki kellett bontani a fürdőszoba ajtónyílásából mindkét oldalon a kádperemek számára egy-egy darabot. A végeredmény pedig pont olyan lett, mint amikor a Tom és Jerryben a házőrző eb elől menekülő macska megállás nélkül süvít át a házfalon, macskaalakú lukat hagyva maga után. (Egy helyzet, aminek csak én láttam a vicces oldalát.) A munkások pedig csak bontottak, cipeltek és morgolódtak, hogy ki látott már ilyet, hogy előbb beviszik a kádat, majd csak ezután falazzák fel az ajtónyílást. Aztán levitték gyalog a másodikról a dögnehéz öntöttvas csodát. És miután az egész utca így épült, gondolom, nem utoljára csinálták végig ezt a tortúrát.

stencil: Baranyovics Borisz

Az átalakítások, a felújítások a lakótelepi lakások láthatatlan vagy mára homályba merült részeit is felfedhetik: a tervezés és a kivitelezés sajátos megoldásait és a mindennapok átrendeződését (hiszen az ötvenes években hogy is gondolkodhattak volna a tervezők a háztartásokban mára általánossá váló elektromos mosógéppel). Mást jelentett a helytakarékosság és a funkcionalitás (ülőkád kontra zuhanytálca), és mi lakók is mást látunk szépnek, divatosnak, modernek és menőnek. Nem rosszabb vagy jobb az egyik a másiknál, csak változó és más. Az öntöttvas ülőkád így nemcsak a fürdőszoba bejáratát bontotta meg, hanem egy sztereotípiát is a hétköznapok változatlanságáról. És az öntöttvas ülőkád csak egy a változtatható összetevőkből. Ott van még a szőnyegpadló, a linóleum, a tapéta, az alumínium kádelőlap, a szemétledobó, a távfűtés, a beépítettszekrény és a babakocsitároló. Aztán a kemény és mozdíthatatlan falak, a szabványméret, a szögletes formák, a szürke felületek és az egyforma házak ismétlődése. De ott vannak a parkok, a játszóterek, az utcák, a ruhaszárítás és a családi vacsorák, a kamra és a felsőszomszéd. A furfangos megoldások, a megértés és a változtatás. A lakótelepi élet hétköznapi színtere, szereplői, történetei és tapasztalatai.

(A szöveg szintén a naggggyon izgalmas várossal foglalkozó 2010-es kalendáriumhoz készült, annak egy rövid részlete.)

kapcsolódó szövegek:
lakótelepi operett
urán city

lakótelepi operett

A lakótelep számomra olyan, mint az operett: kellőképpen populáris, keletkezésekor divatos és népszerű újdonságnak számított, olyan hézagba férkőzött, ahol szükség és igény volt rá. Aztán később kicsit megkopott, más műfajokhoz képest talán lenézetté is vált, de mégis fennmaradt, sőt: új és új formában is megjelent. A kritikusok általában fanyalognak rajta, de mindig voltak olyanok, akik fantáziát láttak, felelősséget éreztek megújításában, kritikus és konstruktív újragondolásában. Elengedhetetlen, hogy megértsük a műfajban rejlő lehetőségeket, azokat okos és használható formában fejlesszük tovább. Az összehasonlítás persze sántít, hiszen hol vannak a táncos és dalos betétek, amelyek a prózai részeket elválasztják egymástól? Bár egy LTP underground banda könnyedén szedné rímbe saját tapasztalataiból épített válaszát. És ahány banda annyiféle megoldás a táncos dalos betétre. Legyen tehát operett!

stencil: Baranyovics Borisz

Hatéves koromban költöztünk be háromszobás lakásunkba egy újonnan épült belvárosi tízemeletes panelházban. A lakás még üres volt. Nagyon tetszett. Narancssárga és kék szőnyegpadló, lila, sárga és piros geometrikus mintájú tapéta, piros linóleum, a fürdőszobában pedig kék-barna csíkos lemosható tapéta, melynek furcsa, bőrszerű felületével egyszerűen nem tudtam betelni akkoriban. A szobákban hatalmas ablakok, két erkély, beépített szekrények, és öntöttvas radiátorok, amelyeken remekül lehetett zenélni fakanállal. És persze a költözés izgalma. Akkor még nem értettem, hogy a körülöttem levő felnőttek miért nem ugyanilyen boldogok. Tíz év múlva, amikor felújítottuk a lakást, és nagy hévvel rángattuk le az elvízkövesedett, szétrohadt műanyag tapétát a fürdőszoba faláról (és csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennél jobb feladatot ki sem lehetett volna találni egy lázadó kamasznak), szóval csak akkor tömködtem be saját gyerekkori örömujjongásom és a felnőttek kétségbeesett pillogása közötti hézagokat. Hiszen hiába is próbálták akkoriban elképzelni, hogy milyen bútorok illenek a lila tapétás, narancssárga szőnyegpadlós szobába, meg a citromsárga-kékbe. És a piros-narancssárgába? Épeszű embernek nem volt ilyen esetekre kész megoldása. Tíz év múlva festhető tapétát ragasztottunk a szobafalakra, a linóleumot kőre cseréltük, az alumínium kádelőlapot pedig kidobtuk: igyekeztünk nyomtalanul eltűntetni az egykor modernre és fiatalosra hangolt belső terek sajátos világát. A falak maradtak, de azokkal nem is volt nagy probléma. Ma már mindenki máshol lakik, és csak a családi oral history őrzi a macerás falfúrások, a tojáshéj színű reluxa, a nagy, szögletes citromsárga billenő kapcsoló, vagy az örökké elakadó lift, a szemközti 12 emeletes magasház emlékét: a kisvárosi lakótelep hétköznapjainak látható és láthatatlan, külső és belső történeteit.

(A szöveg egy nagggyon izgalmas várossal foglalkozó 2010-es kalendáriumhoz kezdett íródni. Ez a részlet az első változat rövid részlete, amely még változni, csinosodni fog. Ez az ő sorsa.)

városi nyulak húsvétja

A hulladék matricalapanyagra készült nyúlvilágot Sior építette. Még karácsonyara, de csak most lett aktuális. Updike biztos mosolyog.

tervváros és utópia

„egy vitathatatlanul moszkvai jellegű, hatalmas sugárúton találtuk magunkat, ahol egyformán szürke lakóházak álltak sűrűn, a hepehupás, beépítetlen telkek között. Több kilométernyi sugarú körben sehol egy lélek, sehol egy újságosbódé, sehol egy üzlet, egy kávézó, egy iskola. Sehol egy macska, sehol egy szkinhed (…) Egymás mellett lépkedtünk Johnnal a nagy, néptelen sugárút járdáján, megítélésünk szerint keleti, észak-keleti irányban (negyed órán belül Rostockban leszünk, húsz perc múlva Vlagyivosztokban), amikor végre ráakadtunk a Rilkestrasséra. Ez a Rilkestrasse egyszerű gyalogút volt, és társaihoz hasonlóan, zsákutcaszerűen ez is a Gagarin Allee csillagűrébe zuhant;”

Christian Büchner: Cukorváros/nanosleep_d, 2008

A részlet a belga származású francia író Jean-Philippe Toussaint A televízió című regényében olvasható (Jelenkor, 2000). A könyv főhőse egy francia művészettörténész, aki Berlinben tölti a nyarat, hogy elkészítsen egy tanulmányt művészet és politikai hatalom viszonyáról. A kifinomult, aprólékos, már-már szöszmötölő tudományos vizsgálódásokon túl a világ hétköznapi dolgait tehetetlenül szemlélő és kommentáló főhős korunk értelmiségi attitűdjét megtestesítő kaján és ironikus figura. Az idegenséggel szembeni kívülálló szerepe kifogyhatatlan humorforrást jelent a szerző számára: így akár egy kelet-berlini lakótelepen tett rövid séta is könnyedén válik időt és teret átszelő, futurisztikus űrgaloppá, képzeletbeli, holdbéli kalanddá. Az egykori Kelet-Berlinben található, szovjet minta és ideológia alapján, politikai kezdeményezésre épített lakónegyed leírása szinte Ray Bradbury Marsbéli krónikák című művének kezdő lapjaira emlékeztet: néptelen, kihalt, csendes táj, egy más és érthetetlen esztétikai kánon, más színek és formák, melyek egy idegenből félelmet és borzongást váltanak ki. Ami viszont a kívülállóknak idegen hely, a bentlakók számára otthon – és mindez nézőpont kérdése.

Thomas Morus 16. század elején megjelent Utópia című munkája, a politikai pamflet, a kalandregény, az államelmélet és a teológiai értekezés határterületén mozgó mű Seholország képzeletbeli szigetére kalauzolja olvasóját: egyforma alaprajzú városokba, utcákra és házakba, egy kommunisztikus társadalmi, gazdasági és politikai életet élő közösségbe, egy egyszerre individualista és kollektivista világba. A reneszánsz optimizmusa és önbizalma mögött jól kivehető társadalomkritika, a középkor után polgárosuló, de még feudális berendezkedésű valósághoz képest teljesen utópisztikus közösségi lét, ennek intézményes, felülről létrehozott keretei: ez Utópia, a filozófiai allegória.

„Célunk a rozsdamentes vasgyártás” Fabricius Anna, 2008

Tervezés, modernitás, fejlesztés és fejlődés. „A definíció szerint a szocreál tartalmában szocialista – ez az emberről való gondoskodás sztálini elvét jelentette, s a korszak felfogása szerint a városépítészetben ez különös jelentőséggel bírt –, formájában pedig nemzeti. Utóbbin leginkább a 19. század első felében uralkodó építészeti klasszicizmus adaptációját értették.” (Barka Gábor – Fehérvári Zoltán – Prakfalvi Endre: Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950-1960. Dunaújváros, Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2007: 12. o.) „A korszak ideológiája szerint a szocialista újvárosok (lakótelepek) jellemzője az utcák által határolt lakótömbök tervszerűen felépített, konfigurációba szerkesztett alakzatai. Belőlük épülnek fel a nagyobb egységek: a lakókörzetek vagy szomszédsági egységek, tulajdonképpen iskolakörzetek. (…) A lakókörzetek egy centrum köré épülve képezik a lakónegyedet, s ideális esetben ezek összessége adja ki a város lakóterületét.” (Uo. 11. o.) A definíciókat olvasva jobban érthető Toussaint főhősének kelet-berlini lakótelepi sétája is: nyilván a mintaszerűen megépített város forgalmi útján sétált barátjával, és nem merészkedett a lakótömbök közé, hogy becserkéssze az idegen táj otthonosságát.

Az idegenség és az otthonosság fogalma közötti kapcsolat megteremtése a helyek újraolvasásával, az emlékek és a vágyak megfogalmazásával és bemutatásával igenis lehetséges. A társadalomtudományi és a képzőművészeti gondolkodásmód és praxis határterületein és találkozási pontjain elhelyezkedő, a városi mentalitást, mobilitást és lokalitást vizsgáló megközelítések többféle lehetőséget kínálnak erre.

Az alábbiakban egy dunaújvárosi kiállítás kapcsán olyan alkotásokról „mesélek”, amelyek a tervvárosok sajátos, ötvenes évekre jellemző formai és tartalmi világát kapcsolják össze a mával: városok, városrészek, utcák, amelyek a mai szem számára talán ugyancsak idegenek és érthetetlenek, de a figyelmes szem számára a látszólag hasonló mintázat mögül kikandikál a kortárs világ összetettsége, a dolgok finom megkülönböztethetősége. Újracsak művészet és politika hatalom, de nem egy Berlinben készülő művészettörténeti tanulmányban (mint Toussaint regényében), hanem például egy kiállítótér falain.

Surányi Miklós: Római városrész, 2007

A dunaújvárosi Stalking Utopia. A város nyomában című kiállítás (Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2008. január 25 – február 29.) tanulmányutakon és egyéni kezdeményezéseken alapuló, nemzetközi képzőművészeti vállalkozás: két közép-európai Sztálinváros, a német Eisenhüttenstadt és a magyar Dunaújváros, reflexiókon alapuló megközelítése. Mindkét város 1950-től kezdett mai formájában épülni, nehézipari kombinátok telepítésével párhuzamosan kialakított hétköznapi élettérként. A terveket és a kivitelezést minden esetben politikai döntés előzte meg: legyen egy új ipari kombinát, és legyen mellette egy új, modern város! A második világháború utáni „szovjetizálás” meghatározó terepei lettek a városok – definíciók, leírások, tervek és megvalósulások formájában egyaránt –, de elmélet és praxis nem minden ponton ért össze, és nem mindig erősítette egymást. Az ötvenes évektől, ideológiai alapon épülő városok, városi terek több esetben kiállták az idő próbáját, otthonos, zöld és barátságos tér vált belőlük, néhányról viszont kiderült, hogy nem történt minden úgy, ahogy azt tervezője a rajzasztalon „megálmodta”. Ami viszont egészen biztos: az életvilágok ezer különböző apró részlete mutatja magát mindkét városban a kíváncsi tekintet számára.

László Gergely – Rákosi Péter: Cím nélkül, 2008

A dunaújvárosi kiállításon bemutatott művek alkotói Eisenhüttenstradtba és Dunaújvárosba is egy-egy művész (Thomas Neumann és Kaszás Tamás) meghívására érkeztek, dolgozni, tapasztalatot szerezni, kérdésekről gondolkodni: mit jelentett egykor, és mit jelent ma a tervváros (elméleti és gyakorlati szinten egyaránt)? miként élünk és mozgunk ma ezekben terekben? mennyit tudunk az eredeti koncepciót alakító ideológiáról? miként épülnek be gondolataink közé az évtizedek alatt megszilárduló sztereotípiák? milyen eszközei vannak egy képzőművésznek ma arra, hogy e kérdésekre saját szerszámosládája segítségével válaszokat keressen, a jelenlegi helyzetre reflektáljon? Az alkotásokon megjelenik az egykor ideálisra tervezett városok mai szociális és kulturális miliője, a nyilvános terektől az egyéni érzelmekig. A művekben a város mint hálózat, mint különféle egységekből és funkciókból álló tér jelenik meg: terek, melyeket kezdettől fogva sűrűn átsző művészet és politikai hatalom összefüggésrendszere, terek, melyek mára hivatalosan is műemlékké váltak, így kevésbé létjogosultságukat, mint inkább jelentéstelítettségüket érdemes körbecirkálni. Izgalmas és kalandos utazás Utópiába!

A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet Stalking Utopia című kiállítása a tervezett városok koncepciójától kiindulva összesen húsz alkotást mutatott be. A vállalkozás folytatása a 2007-ben megrendezett Város központ nélkül című tárlatnak, és előzménye a 2008 őszére hirdetett Futurológusok kongresszusa című rendezvénynek. Tágabban pedig kapcsolódik a művészek tervvárosokkal kapcsolatos felfokozott érdeklődéséhez, a lakótelepek jelenkori szociokulturális környezetének kutatásához, a posztszocialista attitűdök és praxisok feltárásához és bemutatásához.

(A szöveg a kiállításról írott elemzésem részlete. A teljes elemzés a Balkon 2008. áprilisi számában jelent meg. Azért vettem elő, mert hamarosan egy public art projekt elemzésén fogok dolgozni, és szeretném továbbgondolni az itt leírtakat - is.)

panel patent

"Bezár a skanzen, csókollak, ég veled
Feljön a nap és felkel a lakótelep
Letéptünk az égről
Minden csillagot
Mert szakmailag nagyon ott vagyok”

A dalszöveg szerzője Keresztesi József kortárs irodalomkritikus, az Újpárduc zenekar szövegíró frontembere, az idézet pedig az együttes Nyakadban talizmán című dalából (2006) származik. A részlet elég szemtelen és ironikus ahhoz, hogy egy banális és láthatatlan tárgy láthatóvá tételében a segítségemre legyen. Ez pedig nem más, mint a panel patent.

A paneles házépítés alapanyaga és technológiája teljesen új, addig ismeretlen megoldásokat eredményezett a lakókörnyezet fizikai és esztétikai megmunkálásában, alakításában, tárgyakkal való benépesítésében. A lakásokat és szobákat keretező falak keménysége és mozdíthatatlansága hatással volt (és van mind a mai napig) a lakóterek berendezési tárgyaira, az elrendezés és térhasználat kulturális mintáira. De ez a sajátos fizikai környezet olyan speckó tárgyak elterjedését is eredményezte – mint például a kádszappantartó és a panel patent – amelyek kifejezetten ennek az új és más fizikai környezetnek köszönhetik létüket. Nem más ez, mint a falak megkerülhetetlensége.
De mit kezdhet egy falakkal rendelkező múzeum építészettel, házformával, építési technológiával körvonalazható életstílus vizsgálata során? Első ránézésre könnyen utalhatjuk a témát egy skanzen kutatási területére. Ez több okból sem megvalósítható : a magyarországi skanzenek egyike sem foglalkozik városi kultúrával, ráadásul a lakótelepi életmód megmutatásának nyilvánvalóan nem lenne túl eredeti formája egy szabadtéri múzeumi telken felépített panelház-rekonstrukció. Nemcsak azért, mert a rekonstrukció mint kulturális fordítási eljárás módszertanilag egyre kevésbé állja meg a helyét egy korszerű múzeumi intézmény számára (Bezár a skanzen, csókollak, ég veled), hanem azért is, mert az épített környezetet nemcsak eredeti nagyságban, vagy méretarányosan kicsinyített formában (makett) mutatható be. Feljön a nap és felkel a lakótelep

Ebben a történetben az egyik kedvencem: a panel patent, melyet a kemény falak domesztikálására fejlesztett ki a Műfémszer Gt. a hetvenes években, panelben lakó emberek számára. A csomagban kétféle (akasztós és pattintós) változat található, a ragasztáshoz szükséges kis tubus ragasztóval – szinte olyan, mint egy virtigli Barbie készlet. A csomag hátoldalán olvasható használati tanácsokból kiderül, hogy a gyártók a hétköznapi tapasztalatokra alapozták a termék ötletét: „A patent felhasználható faliszőnyeg, drapéria, függöny, subaszőnyeg és egyéb textíliák rögzítésére tapétázott falra, betonra, téglára, meszelt falra, csempére, fára stb.” A kis tárgy tehát arra szolgált, hogy a kemény, szöggel meg nem szelídíthető falfelületekre is felkerülhessenek lakásdekorációs elemek. A gyártmány használata összekapcsolódott a hetvenes-nyolcvanas években nagyon népszerű kézimunka lázzal: a subázással és makramézással. Ez a divat nagy hatással volt (sok helyen még ma is látható) a lakótelepi lakások berendezésére, dekorálására is, a panel patent pedig lehetővé tette az alkotások egyszerű illesztését. A patent ajándékozója viszont arról is beszámolt, hogy a csomagban található ragasztó sajnos nem bizonyult elég jó minőségűnek, így a falvédők műanyag akasztóit állandóan újra kellett ragasztani. Ehhez pedig sok-sok csomag panel patentre volt szükség. Letéptünk az égről / Minden csillagot

A kemény falakkal folytatott szüntelen küzdelemben tehát hol a falak, hol pedig a lakók maradtak alul. A megoldások keresése széles körben elterjedt „népi játék” volt, a leleményes megoldásokról szóló történetek pedig folklorisztikus történetláncokká alakultak. Jó példa erre Szomjas György 1985-ben készült Falfúró című filmszatírája. A filmben Bán János alakítja „Géza a falfúró” alakját, aki a munkahelyi és családi kötöttségeket lerázva saját vállalkozásba kezd, és lakótelepi lakásokban vállal panelfúrást. A film azért is érdekes, mert a panellakások tárgyi világát és a „maszek” szféra lehetőségeit és buktatóit egyaránt zászlajára tűzi, kritikus, ironikus formában. A film egyértelműen az álmok, a vágyak és a valóság közötti szakadék megfogalmazására tesz kísérletet.

Ahogy a panel patent is. Mert szakmailag nagyon ott vagyok

(A fotót Sarnyai Krisztina készítette.)

líra, líra

Fischer Gitta

A bódé alanyi éneke (Havasi Attila után szabadon)

Nyírpalotám, széles utcám, szün,
ott pattog a kukuruccám, szün,
Eta néni sebváltóval és a ki-be kapcsolóval, szün.

Téli fagylalt, Melba kocka, szün,
kevert, fröccs és feles vodka, rum,
Bambi, szotyi, kuki, limó, én vagyok az aluklimó, szün.

Kicsik, nagyon idegyűlnek, szün,
álldigálnak, héderelnek, szün,
megállítom az időt, a szavatosság’ időt, szün.

Lebontottak, széjjel kaptak, szün
Néprajziba szállítottak, szün,
lefotóztak, lejegyeztek, darabokban dunsztba tettek, szün.

Kioszk, trafik, lustpavillon, szün,
tudományos perspektívom, szün,

vizsgálnak és publikálnak, megmaradok a világnak én.

Fotó: Sarnyai Krisztina (a képen az Újpalotai lakótelepen egy üzemeltetett elárusító bodé pattogatott kukorica készítő gépének műszerfala látható)

von Haus aus

Az elemes panellakótelep-építő (Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3) már elnevezésében is sokat elárul arról a korról, amelyben készült, amelyre utalt, és amelyben mi, akkor még gyerekként (a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején) játszottunk vele. De nézzük a játékot (az anyagot, a filozófiát és a küldetést), nézzük a társadalmi és kulturális miliőt! Nosztalgiázzunk, legyünk kritikusak és egy kicsit szemtelenek! Ahogy kell.

Szinte biztos, hogy ezt a narancssárga dobozos műanyag építőt apánktól kaptuk, vagy én, vagy bátyám. Talán mindegy is, hogy melyikünk, mert közös szobánk volt mind Budapesten, mind Kelet-Berlinben (a két városban, ahol akkoriban éltünk), így sokat játszottunk együtt, és csak a rendrakáskor merültek fel birtokviszonykérdések: hogy akkor most kinek is kell elpakolnia? Többféle építőjátékunk is volt, meg egy házi készítésű vasutas-terepasztal, így komoly jeleneteket, városrészeket tudtunk fabrikálni, nagyokat játszani, keverve a különböző típusú játékokat. A panellakótelepen kívül emlékszem egy fémrendszerűre, egy műanyag csőrendszerépítőre és rengeteg kockára, vonatra, vasúti sínre, összeilleszthető, citromsárga színű, hajlékony műanyag autópályaelemekre és töméntelen mennyiségű vonatkocsira és matchboxra. Ami viszont egészen biztos, LEGO-nk nem volt – sajnos. Sem Magyarországon, sem Németországban nem kaptunk ilyen építőjátékot. Talán akkorra vált elterjedtté, amikor már nagyok voltunk hozzá? Vagy már így is épp elég lom volt, amit a költözések során magunkkal hurcoltunk? Ezt már igazán nem tudom.

A panelépítő játék rém egyszerű: vannak a fehér és a piros kemény műanyag elemek (fal, padló, plafon, ajtó, ablak, erkély), és vannak a különböző hosszúságú lukacsos elemek, lágyabb műanyagból, az összeillesztéshez. Az elemeket ügyesen kisakkozva, összepattintva már kész is a csinos kis elemes panelház. Még egy kis erkély, meg virágláda, napernyő a tetőteraszra, garázs a ház mellé, autó és pótkocsis traktor. Mi kellhet még?

De nézzük mindezt egy kicsit kritikusabban, a társadalmi és kulturális környezet összefüggéseiben – úgy, ahogy ezt gyerekként bizonyára nem tettük! A panellakótelepek és a műanyagok divatossá és modernné válása nagyjából egy időszakban zajlott. Ha jól tudom, Magyarországon 1965 körül épültek az első panelházak (akkor még három- vagy négyemeletes formában), és ugyanekkor váltak lakásaink elmaradhatatlan, korszerű, modern kellékeivé a különböző műanyag tárgyak is. Így igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megértsük, miként állt össze az egyébként szárnyalóan kreatív keletnémet műanyagipar mérnökeinek fejében a képlet, és hogyan vált az időszak „ideális” létformája és „tökéletes” matériája egy építőjátékban „valósággá”. A pontosan öntött műanyag elemek összepattinthatósága mint elv már ismert volt a LEGO játékokból, de ebben az esetben látszik, hogy nem csupán koppintásról van szó. Továbbá a műanyag mint anyag olyan távlatokat nyitott a részletek megalkotásában, amire eddig (a fa- és a fémépítőkkel) nem nyílt lehetőség: mint például az ablakok elé pattintható apró virágládák és erkélyek, amelyek így hozzájárultak a részletekben lakó otthonosság és komfort megteremtéséhez. De látni kell, hogy ez még az a kor, amikor panel-„építőmesterek” nem a magasság meghódítására törekedtek, és megelégedtek három-négy emelettel, és a dobozon látható képpel ezt meg is üzenték a gyerekeknek. (Persze a dobozban található mennyiségből ennél nagyobbat nem is lehetett volna építeni.) A panellakás, valamint a műanyag tárgyak (eszközök és bútorok) mellett ugyancsak a modernitás egyik nagy vívmányának számított a személyautók elérhetővé (?) és populárissá válása. Miután NDK-s játékokról van szó, adódik, hogy Trabant néven nevezzük a kis járművet, de bármilyen éles szemmel is nézzük, egyértelműen nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az 1960-tól megjelenő műanyag (sic!) autó mását találhatjuk-e a dobozban. Hívjuk egyszerűen Trabant-szerűnek! Ebből viszont több is van (legalábbis a képen), nagyjából minden második családnak egy – természetesen garázzsal. A panelélet luxuselemeként tudom csak értelmezni a garázstetőn kialakított teraszt, a nett kis napernyőkkel. Viszont itt meg is állok egy pillanatra: ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy ezek a kis ernyők nem tartoztak a készlethez. A kis, furcsa részletek mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy erre biztosan emlékeznék.

Ez viszont továbbvezet egy fájdalmas felismeréshez: a dobozban található valóság és a dobozra fényképezett kép között meghúzódó lényeges eltérésekre. A kép ugyanis egy olyan világot ábrázolt, amely a valósággal (a doboz tartalmával és az utcával egyaránt) semmiféle kapcsolatot nem mutatott. Hiszen hol (Magyarországon? Kelet-Németországban?) volt egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (napernyővel!)? Hol volt minden második családnak Trabant-szerűje? Én még a minden ablakban megjelenő virágládára sem tenném le a nagyesküt. De van itt még egy csemege: mégpedig a pótkocsis traktor. Ezt még ma sem sikerült megfejtenem: mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor? Hiszen ilyen csak állami tulajdonban lehetett. De szerencsére ezek a kérdések gyerekként egyáltalán nem izgattak, a hiányok csupán annyiban érintettek, hogy nem volt napernyő, illetve hiába is szerettem volna, a képen látható kis életjelenetet ebből az egy dobozból nem rakhattam ki.
Végül a műanyag elemes építő túlélte a megpróbáltatásokat, a költözéseket, és a műanyagokra oly jellemző megsárguláson kívül még ma is használható (ahogy ezt a minap teszteltem is). Persze láthatunk sérült elemeket, és egészen biztos, hogy néhány darabka el is veszett. Viszont egy meglehetősen abszurd bővülést is felfedeztem: egy minden elemében műanyag katonai teherautó, tizenkét fegyelmezetten üldögélő katonával. De talán ezt a fricskát most nem gondolom tovább.

(A szöveg megjelent: Fejős Zoltán - Frazon Zsófia szerk. Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. 2006, Budapest, Néprajzi Múzeum, MaDok-füzetek 4. Az írást Fischer Gitta szerzői álnéven közöltem.)