a Báró és a "helyi örökgésünk"

Báró hirtelen azt mondta, hogy: „szívesen írna egy cikket a »Helyi örökségünk« rovatba. Közismert aktatáskájából néhány fotót vett elő, […] majd társalgási hangnemben magyarázta, hogy a fotók ’41 februárjában készültek. Az altenburgi főtéren – a háttérben felismerhető a takarékpénztár épülete és a »Winkler kolbászgyár és füstölőüzem« – egy nőnek a csőcselék szeme láttára lenyírják a haját. Egy fotó lovas kocsin ülve mutatja a nőt, körülveszi a tömeg, talán két- vagy háromszáz bámészkodó, de lehet, hogy több. A második fotón még kendő van a fején, a tábla – »Kitaszítottak a népközösségből!« – az állát érinti. A harmadik képen idősebb, kalapos-szemüveges úr látható, ahogy a nő haját nyírja. Szakszerűen a nyaka köré kanyarított egy fehér kendőt. A negyedik képen éppen »dolgozik«. Az ötödiken a nő már kopasz. A hatodik képen elindul, gyalog keresztül a városon. Azzal vádolták, hogy intim kapcsolatban áll egy lengyellel, a férje katona volt.
Szívesen utánajárna, mondta a Báró, hol lakott az asszony, és hogy élnek-e még itt rokonai. Ma fotóval kezében fölkereste a helyet, ahol történt.”

A részlet Ingo Schulze új életek című rendszerváltó levélregényében olvasható (248-249 o.; fordította: Nádori Lídia). A több csavarral készült szöveg Heinrich Türmer (eredetileg Enrico – de most nem mennék bele részletesebben az írói szerkesztés csalafintaságaiba) nagyrészt reménytelen szerelméhez, Nicolettához írott leveleiből áll, a történet társadalmi és kulturális kontextusa pedig az 1989-es német falomlás és rendszerváltozás. A levelek időrendben haladnak a hős gyerekkorától az épp aktuális jelenig – így a regény főszereplője valójában az idő. Most kiemelek és interpretálok néhány részletet az idézett szövegből. Az időrendbe szerkesztett és utólag jegyzetelt levelekből való építkezés módszertanilag utal az átélt történelem és az emlékezés sajátos kapcsolatára. A Báró figurája, akinek regénybeli neve Clemmens von Barrista egy különc nőcsábász, rendszerváltás utáni altenburgi figura, aki folyamatosan lenyűgözi a társaságot, akiben egyszerre sűrűsödik a szabadság és a romlottság érzése és gyakorlata. Nyilván nem véletlen, hogy rá osztotta a szerző azt a szerepet, amiben egy majdnem ötven évvel azelőtti helyi kirekesztés és megszégyenítés társadalmi gyakorlatának képeit mint az újonnan alapított lap „Helyi örökségünk” rovatának egy lehetséges témáját veti fel. A regénybeli társaság kommentálja is az ötletet: „- »Helyi örökségünk«, ezúttal másképpen – mondta Michaela, és a Báróra emelte a poharát.” Tehát ők is érzik, hogy van a felvetésben valami szokatlan. És valóban, az örökség részévé tenni olyan tárgyakat és társadalmi gyakorlatokat, amelyek nem az üdvtörténet részei, amelyek a vélt vagy valós társadalmi normák áthágásáról, bűnről, büntetésről és kirekesztésről szólna, nem szokványos eljárás. Legyen szó regénybeli fikcióról vagy az épp aktuális társadalmi valóságról.

Tarkovszkij a hangról

„Ha nem válogatnánk meg a hangokat, ez azt jelentené, hogy a film a némafilmnek felelne meg, mert meg lenne fosztva a hangzó kifejezésmódtól. A technikailag fölvett hangnak nincs esztétikai tartalma, s ezért még semmit nem változtat a film képi világán.” 
(Andrej Tarkovszkij)

Az idézet Andrej Tarkovszkij orosz filmrendező 1970 és 1986 között írt szövegében olvasható, ami nem más, mint egy sajátos filmes napló: Tarkovszkij a filmezéssel kapcsolatos személyes gondolatait írja le, de nem a filmesztétika és a filmtörténet elméleti megközelítésével, hanem saját tapasztalatainak, élményeinek és kétségeinek megfogalmazásával. Írása műfajilag a kulturális antropológusok terepnaplójához hasonlít leginkább: amiben a kutató saját munkájára, a terepszituációkra és kutatói pozíciójára, ebből eredő bizonytalanságaira reflektál. Az antropológiai terepnaplók viszont ritkán nyilvánosak, pedig roppant fontos források lehetnének: ugyanis a személyes kétségek mellett szakmai műhelytitkokat és a mesterségbeli tudás (techné) legapróbb részleteit is tartalmazzák. Ahogy Tarkovszkij A megörökített idő című írása is. A szöveg olvasása közben nehéz eldönteni, hogy a műhelynaplót már kezdetben (1970-ben) is publikálható könyvként írta-e. Viszont a végén (1986-ra) könyvvé formálta: a szöveget strukturálta, fejezetekre és témákra osztotta, az elejét és a végét könyvműfajokkal (bevezetéssel és zárszóval) keretezte (első magyar kiadása 1998-ban jelent meg). A megörökített időben Tarkovszkij külön alfejezetet szentelt a kép, a hang és a zene filmbeli összefüggéseinek, szerepének, történeti és műfaji változásainak. A csend, a zaj, a hang és a zene filmbeli helyéről és megoldásairól gondolkodik, megállapításai pedig nemcsak saját alkotásait érintik, és a játékfilmes kontextuson is túlmutatnak.

Regényes múzeumok – nemcsak muzeológusoknak

Szeretem, amikor egy regény úgy alakul, hogy a főhős elvetődik egy múzeumba, valahol egy városban, ahol él, vagy máshol, ahol turista, nézeget, tapasztalatokat szerez, ihletet gyűjt, szemlélődik. Nem olyan könyvekre gondolok, mint például A Da Vinci-kód (Dan Brown), hiszen ott a múzeum kulcshelyszín: a történet a Mona Lisa és Leonardo Da Vinci körül forog, gyilkosság van benne és dübörög a fikció. Amúgy: ez sem baj. Vannak viszont regények, melyekben a múzeum úgy jelenik meg, mint egy hétköznapi hely, ahová csak úgy bemehetünk, és csak úgy történhet velünk valami. Amikor olvassuk, egyszerre látunk a regényhős és az író szemével, és ha van egy csepp mázlink, az olvasmányélményt személyesen is csekkolhatjuk.

Ilyen regényekből már idéztem – máskor és máshol. Az egyik Berlinben játszódik, a másik Amsterdamban. A berlini sztori Jean-Philippe Toussaint francia belga szerző Televízió című regényében olvasható. A főhős egy csetlő-botló tudós, aki ösztöndíjas Berlinben, egy olyan városban, ahol az emberek németül beszélnek, ami számára már önmagában is figyelemreméltó. A regény az értelmiségi lét szatirikus leírása. A könyvet remek olvasni. És akkor a főhős egy nap ellátogat Dahlembe, a nyugati oldal múzeum-szigetére, majd szendvicsével kezében gyanútlanul belép a múzeumba. Az epizód a szemlélésről szól, arról, ahogy egy készülő tanulmányhoz a tudós szemrevételez egy képet. Aztán mégis inkább az értelmiségi és a teremőr szimbolikus küzdelmét meséli el – roppant részletességgel. A könyvet 2000-ben olvastam először (Jelenkor kiadó, 2000), és amikor 2002-ben hosszabb időt töltöttem Berlinben, magammal vittem, hogy végigjárhassam a regénybeli helyszíneket. Remek mulatság volt, mondhatom! Így kerültem életemben először Dahlembe. Es stimmt.

A másik sztori Salman Rushdie Fúriadüh című regényének részlete (Ulpius-ház, 2003). És már megint egy reménytelen értelmiségi! A toussainti figuránál lényegesen szorongóbb Solanka professzor fiatal korában járt Amsterdamban, ahol lenyűgözték a Rijksmuseum 17. századi babaházai: e tárgyak aprólékossága, a kivitelezés kifinomultsága és mai múzeumi valójuk. Beindul a fantáziája (Solankának? Rushdie-nak?), és babakészítésbe kezdett. A regény erre a váltásra helyezi a hangsúlyt: amikor egy nyugalmazott eszmetörténész átváltozik babakészítővé. És mindez egy múzeumban kezdődött. Amsterdamban. Nyáron én is megnéztem a babaházakat a Rijksmuseumban. És újra egy szitu, amikor nem tudtam magam kivonni a regény precíz leírásának hatása alól. Gyerekes lelkesedés vett erőt rajtam: olyat látni, amit már egyszer roppant részletesen megfigyeltek, leírtak, olvastam róla, elképzeltem, utánanéztem, szinte ismertem. És most én is ott állok. Ez is nagyon ott volt.  

És akkor ez újabb epizód. Minap fejeztem be egy amerikai regényt, amiben a műalkotások szemlélésének roppant izgalmas múzeumi formáját írja le a szerző. Paul Auster Holdpalota (Európa, 2010) című könyvében járunk. A regény főhőse Marco Fogg, egy újabb reménytelen értelmiségi, aki miután befejezte New York-ban az egyetemet, egy furcsa eseménysor következtében hajléktalanná vált, majd majdnem meghalt. Aztán mégsem. Barátai és szerelme segítségével összeszedi magát, elszegődik titkárnak egy titokzatos idős emberhez, aki tolókocsiban tölti napjait, ráadásul még vak is. Egyik legfontosabb feladata, hogy séta közben leírja számára a világot, amit nem lát, a lehető legrészletesebben. Így tanul Fogg látni egy vak ember szemével. Aztán kap egy titokzatos feladatot: egy méltatlanul elfeledett festő képét kell megtekintenie a Brooklyn Museumban. A helyszínre úgy kell eljutnia, hogy nem szólhat senkihez az út során. A metrón lehunyt szemmel kell utaznia, majd némán betérnie a múzeumba, és alaposan megnézni a képet. Így szól a feladat leírása:

„Amikor a metró a Grand Army Plazára ér, nyissa ki a szemét. Szálljon le, és sétáljon fel a lépcsőn. Utána szeretném, ha a Brooklyn Museumba menne. Az Eastern Parkwayn van, mindössze ötperces gyalogút a metróállomástól. (...) Ha megtalálta, menjen fel a lépcsőn; lépjen be az előcsarnokba, és fizesse ki a belépti díjat az egyenruhás személynek, aki a pult mögött áll. (…) De ne feledje: akkor se szólaljon meg, amikor kifizeti a múzeumi belépőt. Mindennek tökéletes némaságban kell lezajlania. Azután tájékozódjon, melyik emeleten tartják az amerikai festmények állandó gyűjteményét, és menjen fel oda. Lehetőleg úgy haladjon végig a termeken, hogy ne nézzen meg semmit túlságosan alaposan. A második vagy a harmadik teremben ott találja majd Blakelock Holdfény című festményét az egyik falon. Ne menjen tovább, ezt kereste. Nézze meg a festményt. Legalább egy órán keresztül nézze, az összes többi képet pedig hagyja figyelmen kívül. Koncentráljon. Nézze meg különböző távolságokból – három méterről, fél méterről, két centiméterről. Tanulmányozza a kompozíció egészét, majd külön-külön minden apró részletet. Ne jegyzeteljen. Próbálja meg az emlékezetébe vésni minden elemét, az emberi alakok és a természeti tárgyak pontos elhelyezkedését a vásznon; a színeket. Csukja be a személt, és ellenőrizze, sikerült-e. Aztán újra nyissa ki. Próbáljon meg belépni a tájba, amit maga előtt lát. Próbáljon meg belépni a művész gondolatvilágába, aki a képet festette. Képzelje el, hogy maga Blakelock, és a képet festi. Egy óra elteltével tartson rövid szünetet. Sétáljon körbe a galériában; ha úgy érzi, nézzen meg néhány képet. Azután térjen vissza a Blakelockhoz, és töltsön el előtte még tizenöt percet, de semmiképp sem többet. Próbálja meg teljesen átadni magát neki, mintha az egész világon nem volna más, mint ez az egy kép. Aztán jöjjön el onnan. Haladjon végig ugyanazon az úton, amerről jött, át a termeken, ki a szabadba, majd vissza a megállóhoz.”

Hallgatás, csend, sötétség, majd éber és alapos szemlélődés, memorizálás, elmerülés és hazaút. Vajon néztünk-e már így múzeumban képet? Vajon érdemes lenne-e kipróbálni? Vajon mást látnánk, mást vennénk-e észre, mint egyébként? Vajon működik-e ez más képpel, más múzeummal is? Nos? Az érzés mindenesetre bizsergető. Figyelmen kívül hagyni egy egész várost, több emeletnyi múzeumot, és csak egyetlen kiválasztott képre koncentrálni. Erősen, átéléssel, nyitottan és kíváncsian. Több mint egy óra hosszan. Hm. Tetszik.

Ralph Albert Blakelock: Moonlight (Brooklyn Museum); a kép forrása: wikipedia

(a linket köszönöm Fisli Évának)

Hősünk remekül teljesíti a feladatot. Először meglepődik: semmi különös, nem átütő a kép: „első pillanatban leküzdhetetlen csalódottság fogott el” – meséli. Ezért egy kicsit utálja is megbízóját. Aztán elkezd figyelni, Sherlock Holmes részletességével leírja magának, amit a képen lát (de hivatkozhatnék Clifford Geertz amerikai antropológus „sűrű leírás” fogalmára is), majd hagyja, hogy hasson. És lám, lám! Egy csomó „furcsaságot” vesz észre. Amit elsőre nem látott: ezoterikus részletek, fények, árnyak, ahogy a festék világít és mozdul a kép. Rácsodálkozik. És megkedveli a festőt, kutat a fejében az alkotó céljai után, majd egyre inkább úgy érzi: megtalálta. Több mint egy órát tölt a kép előtt, a végére pedig kifárad, mint egy kutya. Hazafelé a metrón majdnem elalszik. Még sosem érzett ilyet. És persze a regény folytatódik, a furcsa kiállítás elnyeri értelmét. De csitt!

A regényes múzeumok egyszerű, hétköznapi helyek. A sztorikban nincs gyilkosság, vér, megoldhatatlan rejtélyek. Mai történetek (Auster esetében kicsit korábbi), műtárgyak és kiállítás. A múzeum „csak” egy hely, a látogatás mégis regényes. Egy terep, melyet érdemes bejárni. Nemcsak muzeológusoknak. A könyv lapjain és a valóságban.

Muszáj kipróbálnom. Holnap kezdem.

MMO blog

„bizonyára turistának nézett” – idézet

Erről a képről (néhány napja készült a Szigeten, az EtnoMobil 2.0 kiállítás interaktív részén) eszembe jutott Jean-Philippe Toussaint francia belga szerző Televízió című regénye, ami lényegében saját értelmiségi létének kajánul mosolygó önarcképe. A regény Berlinben játszódik, ahol a főhős épp ösztöndíjon van, és egy tanulmány írásával bíbelődik. A kutatómunka kiterjed a múzeumokra is, és egy alkalommal épp Dahlembe igyekszik az ottani múzeum negyedbe, hogy megtekintsen egy festményt. Menet közben vesz egy szendvicset, és ezzel a veszélyes tárggyal együtt betér a múzeumba: „beléptem szendvicsestül a múzeumba (csak nem fogom beadni a ruhatárba a szendvicsemet)” – ahol kezdetét is veszik kalandjai:

„Felálltam, fogtam a szendvicsemet, és mielőtt elhagytam volna a termet, még egyszer odamentem Hieronymus Holzschuher arcmásához, hogy közelebbről is szemügyre vegyek egy részletet, és ahogy odahajoltam egy pillanatra a kép alsó részéhez, egy teremőr rám szólt az ajtó mellől, majd némán intett, hogy lépjek hátrább. Egy kicsit felegyenesedtem, és anélkül, hogy teljesen levettem volna szememet s képről, kérdőn feléje pillantottam. Az ajtókivágásban állt, előírásos szürke öltözékben, testes volt, a bőre vöröses. Továbbra is onnan integetett, összefűzött ujjakkal, lassú mozdulattal, hogy lépjek hátrább, húzódjak el a festménytől. Nem törődtem a parancsolgatásával, mindamellett mégis hátrébb húzódtam néhány centimétert, majd ismét vizsgálgatni kezdtem a képet, ismét a vászonhoz hajoltam egy pillanatra, a teremőr pedig hirtelen, néhány ugrással ott termett mellettem, és rám ordított, hogy húzódjak el a képtől. Jól van, na, húzódtam el a képtől (ha lehet, ne rikácsoljon, tettem hozzá, ne feledje el, hogy mégiscsak németül beszél). A helyzet még jobban elmérgesedett volna, ha ekkor nem kap recsegő, kivehetetlen hívást a walkie-talkie-ján. Némileg lehiggadt, de továbbra is meredtem, sötét pillantással bámult rám, miközben a kollégájának válaszolt, majd még egyszer, most már higgadtabban megjegyezte (bizonyára turistának nézett), hogy nem szabad ilyen közel hajolnom a festményhez. Jó, jó, megértettem.”

(Jean-Philippe Toussaint: Televízió. Pécs, Jelenkor, 2000, 137. oldal; fordította: Pacskovszky Zsolt)

Vevőt nem engedünk el!

(A jelenet A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült. A jelenetekben megörökített helyzetek és személyek hasonlósága a valósággal nem csupán a véletlen műve. Az elhangzó szövegek a Dunaújvárosi Hírlap hasábjain jelentek meg a hatvanas években. A jelenetek a cikkek szövegeinek szerkesztett, dialógusba rendezett változatai. A kiállítás 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban. És még: HELP ICA!) narrátor/riporter (kifelé): Ahogy ezt mindannyian érezzük, az átalakulás évtizedeit éljük. A szocializmus korai időszakában nem teremtődhetett meg egy csapásra az új társadalom kultúrája. Mindez fokozatosan jön létre. Újonnan alakul, vagy újjászületik és virágzásnak indul – akárcsak népi iparművészetünk forma- és díszítőkincse. A történelmi fejlődés törvényszerűsége folytán a kultúrának más lesz a kapcsolata a mai kor emberével, akinek érzéstudata, környezete és igényessége a magyar népművészet magasabb mechanikai fokon való megjelenését is követeli. És ahogy a népi hagyományok az ipari városok modern kultúrájához is illeszkednek, egyre inkább szűkül és elmosódik a határ a város és a falu élete között. Ennek a fejlődésnek szerves részét képezik a nők ezreit foglalkoztató háziipari szövetkezetek is. A minap a helyi háziipari szövetkezet részlegeiben és üzletében jártunk, vezetőket és dolgozókat kérdeztünk munkájukról.
Marika, a színek harmóniájának művésze (nyilatkozik): Mi, akik valamennyien együtt végezzük szövetkezetünk kaleidoszkópszerűen változatos munkáját, tudjuk, hogy a nők egyik sajátos, szép hivatása az otthon és a környezet megszépítése. Mégis sok nehézséget okoz számukra az ízléses, szép kézimunkaminták előteremtése. Ezt segítik a szövetkezet gondozásában és felügyelete mellett megjelenő mintakönyvek és leírások.
narrátor/riporter (kérdezi): És honnan jönnek a minták, hogyan népszerűsítik az új, ízléses mintakincset?
Marika, az újvárosi színek harmóniájának művésze (nyilatkozik): A háziipari tervezők igen gyakran történelmileg kifejlődött családi hagyományok alapján fejtik ki művészeti tevékenységüket. Mi ezeket építjük be nevelési és ízlésformálási céllal kiadványainkba. Termékeket és a kézimunkákat helyi lányok és asszonyok készítik, a szövetkezeti profilnak megfelelő mintakönyvek és a szabásminták segítségével. De javítási munkákat is vállalunk.
narrátor/riporter (kifelé): Nézzük, kikre számíthatnak az újonnan alakuló háziipari szövetkezet vezetői!
Sz. Jánosné az élelmes, négygyerekes háziasszony és családanya (nyilatkozik): Hát, én a gyárba meg az üzembe nem tudok elmenni dolgozni, mert a négy gyerek nem engedi a váltóműszakot. A pénz pedig kell, a négy gyerek sok ruhát elnyű, sok kenyerek megeszik. Varrni tudok, egész ügyesen, ha lesz itt háziipari szövetkezet, szívesen bedolgozok. Öt-hatszáz forintot biztos megkeresek majd minden hónapban, és emellett az itthoni házimunkát is el tudom látni még.
narrátor/riporter: És milyen munkában számítanak a helyi háziasszonyokra? – kérdezem Jelineknét, a most alakuló új szövetkezeti részleg vezetőjét.
Jelinekné (a helyi háziipari szövetkezet részlegvezetője): Mindenféle kézimunkában: kötés, fehérneműjavítás, műstoppolás, szemfelszedés, függöny és szőnyegjavítás, fürdőruha és fűzőkészítés, gumírozás, kalaptisztítás, nyakkendőjavítás, és még sorolhatnám. Egyben biztos vagyok: bárki, bármilyen munkával fordul hozzánk, nem utasítjuk el! Ha esetleg itt, a városban nem tudunk eleget tenni a vállalásnak, akkor Székesfehérvárra küldjük. Szövetkezetünk jelszava: „Vevőt nem engedünk el!” Erre mindig ügyelünk. Dunaújvárosban sok az állásnélküli asszony, akiknek a pesti mintára megszervezett, otthoni bedolgozókkal működő szövetkezeti részleg megfelelő munkalehetőséget ad.
narrátor/riporter (kifelé a kirakat előtt állva): Hát ne tétlenkedjenek kedves Lányok és Asszonyok! (összegzésként) A textiljavítások és varrások mellett az ország más szövetkezeteinek ízléses népművészeti tárgyai is csábítóan kínálják magukat a Háziipari és Népművészeti Boltban. A nagy üzlet gazdagon zsúfolt kirakatában népművészeti és hagyományos asztalterítők, hímzésgarnitúrák, fafaragás, papucsok, kötött férfi és női pulóverek, szép egyedi fonott táskák, népi hímzésű és modern mintás torontáli szőnyegek, faliszőnyegek, függönyök és szőttes párnák várakoznak a vásárlókra. A bolt igazi profilja viszont nemcsak a tárgyak árusítása, hanem a modern lakáskultúra helyi igényeinek és ízlésvilágának formálása. A használati tárgyak és textilek magától értetődően találják meg helyüket a modern munkáslakásokban is.

szereplők: Bánki Gergő, Csík Gábor, Máthé Zsolt, Schönberger Ádám, Tamási Zoltán; operatőr: Somogyvári Gergő; hangmérnök: Gáspár Szabolcs; vágó: Feszt Judit; ötlet, szerkesztés: Frazon Zsófia és Katarina Šević

fotó: Katarina Šević

az etnográfuslét

„a kulturális elemzés lényegéhez tartozik, hogy: befejezetlen. S ami ennél is rosszabb, minél mélyebbre hatol, annál kevésbé teljes. Furcsa ez a tudomány: legtöbbet ígérő megállapításainak alapja a legingatagabb. Ilyenkor, ha úgy érezzük, jutottunk valamire, ettől csakis a gyanú erősödik meg – bennünk is, másokban is –, hogy nem egészen helyesen következtettünk. De éppen ezt jelenti az etnográfuslét – amellett persze, hogy finom embereket bárgyú kérdésekkel gyötrünk” – fogalmaz Clifford Geertz klasszikus antropológiai szövegében, a Sűrű leírásban (magyar hivatkozás: 1994:197).

kapcsolódó szöveg:
hát, nem tudom

a mákdaráló

Sosem gondoltam volna, hogy egy helyi lapban (Dunaújvárosi Hírlap) bukkanok rá a gazdaságos elektromos fagyasztóláda eredettörténetére. Arra még emlékszem, hogy a fagyasztók magyarországi bejövetele „márjahilferstrassze” fedőnéven futott, és trabantcsomagtartón zajlott, valamikor a nyolcvanas években. Az istenadta nép hosszú tömött sorokban pöfögött Ausztria irányába (a fogyasztás elérhető mekkájába), és szerezte be olcsón (?) a csodálatos fagyasztószekrényt. (Vajon ezt miért nem egy csinos exporttal oldotta meg az ország? És mitől volt ez olyan fontos? Ma legalább ilyen értetlenül nézem. Bár nem termelek, nem vágok disznót, és nem vásárolok fél évre előre. Lehet, hogy itt a hiba.)
Nézzük a hiteles eredettörténetet! 1962-tőt írunk, amikor „több országban megrendezett közvéleménykutatáson” napvilágot lát, hogy a „szavazók a villamos hűtőszekrényt tartották a legfontosabb háztartási gépnek” (én a 2010. májusi szavazáson is szívesen döntenék így). De akkor a hűtőszekrény még drága, sok áramot fogyaszt, és sok benne a „hibalehetőség” – a szerző szerint. De ekkor jön a lengyel csoda: „lengyel kutatók új módszert dolgoztak ki a hőelemekhez szükséges félvezető anyag előállítására. Az általuk előállított félvezető anyag a bizmut, a szelén, a tellur és a stibium elegye. Az ilyen elegyből készített gyűszűnyi hőelem darabka két vége között mintegy 60°C hőmérsékletkülönbséget lehet fenntartani.” Tyíha! Ettől Mengyelejev is megnyalná mint a tíz ujját – persze, ha le nem fagyott a nagy hőkülönbségtől. És ebben a hűtőben akár mínusz 16°C is stabilan tartható. Reszkessetek zöldborsók!

Viszont a cikk végére kiderül, hogy a megoldás még csak kísérleti fázisban van, az eredmény még nem egyenlő a sorozatgyártással – „de a lengyel szakemberek azt remélik, hogy ezt a problémát is megoldják”. Beindul a sorozatgyártás, és a világ minden zugába eljut a csodamasina: a jövő hűtőszekrénye. A wikipedia angol frigo szócikke nem emlékezik meg a lengyel szakemberek tettéről (a lengyel se – de lehet, hogy az csak szerénységből), úgyhogy vagy nem oldották meg szegények a problémát, vagy lekörözték őket. Mindenesetre ma már gondtalanul fagyasztunk, a mínusz 16 sem akadály. Ma van tehát a jövő. Szerintem most szavazzunk a mákdarálóra!

könnyes Kodály

A Dunaújvárosi Hírlap hatvanas évekbeli lapszámait szemezgetem. Az imént erre a gyöngyszemre leltem (a kedvenc szófordulatokat kivastagítottam):

„A hatodik osztály tanulói fegyelmezetten, mozdulatlanul ülnek a padokban, pedig a mostani nem egyszerű tanítási óra. Az osztályban ott van Kodály Zoltán is, s ott vannak a filmesek groteszk masinájukkal, világosító berendezésekkel – tehát lenne ok a fegyelmezetlenségre. A felvillanó fények, a fényképezőgépek kattogása azonban mintha el sem jutna a kis kobakokig. Vörös János tanárrá szegődik minden tekintetben: beéneklés van.

[…] A Városi Tanács VB-termében Sófalvi István elnökhelyettes üdvözölte Kodály Zoltánt, azonban a szokásos formaságokat megszakította a nagy zeneszerző. A város hatalmas domborzati térképéhez lépett, s a város építéséről, további fejlődéséről, a partfal védelméről érdeklődött, majd gratulált a város szép fejlődéséhez.

[…] A Városi Tanács épülete előtt százak vártak a Mesterre. Pirosnyakkendős úttörők, nagymamák, fiúk és lányok. Az autogramm-kérők még feleségét is megostromolták egy-egy aláírásért. Kodály Zoltán kocsija percekig nem tudott elindulni az embergyűrű miatt – s ha jól láttuk a kocsi üvegén át – Kodály Zoltán könnyes szemekkel integetett vissza a dunaújvárosiaknak.”

Nos, ha Kodály Zoltán a kocsiban is ezt a csinos és nagyon szimpatikus napszemüveget viselte, mint az osztályteremben (ld. sajtófotó), akkor a könnyes szem csak szimpla hírpalírói fantasy. Miért is lett volna könnyes a Mester szeme?



(Dunaújvárosi Hírlap 1965. május 21., írta: Rózsa András, fényképezte: Háder László)

az „eleddig észrevétlenül maradt tények” és a „szembeötlő apróságok”

- (…) az ön hálószobájának ablaka jobb kézre esik.
- De hát honnét az ördögből …!
- Kedves barátom, túlságosan is jól ismerem önt. Tudom, hogy az életében milyen katonás rend és precizitás uralkodik. Minden reggel megborotválkozik, és ebben az évszakban napfénynél szokott borotválkozni; de mivel arcának bal oldalán nem borotválkozott meg olyan tökéletesen, mint a jobb felén, kézenfekvőnek tűnik az a feltételezés, hogy borotválkozás közben arcának jobb oldala erősebb megvilágítás alá esik, mint a bal. El sem tudnám képzelni, hogy egy olyan ember, mint ön, egyenletes megvilágítás mellett elégedett lenne borotválkozásának ilyetén eredményével. De ne törődjön vele, csak a megfigyelés és a következtetés triviális példájaként hoztam fel a dolgot. Ebben rejlik módszerem lényege, és épp ezért tartom lehetségesnek, hogy a nyomozás során eleddig észrevétlenül maradt tények is előkerülhetnek. Máris találkoztam egy-két olyan szembeötlő aprósággal, melyeken érdemes elgondolkodni.
- Nevezetesen?
A fenti részlet Sherlock Holmes és James Watson párbeszéde Sir Arthur Conan Doyle egyik zseniális novellájából, amelyben az angol úriemberek egy nyugat angliai gyilkossági ügy szálait bogozzák (Sir Arthur Conan Doyle A Boscome-völgyi rejtély). Holmes nemcsak az alapos megfigyelésen alapuló következtetést illusztrálja a borotválkozás példával hű barátjának, doktor Watsonnak, hanem elsősorban a saját módszerének a hivatalos szervek nyomozati eljárásaitól való különbözőségére hívja fel a figyelmet.

Az éles szemű Holmes több alkalommal fejti ki Watsonnak, hogy a nyomozás során általában az apró részletek alapos megfigyelése a legfontosabb: egy letaposott cipősarok, egy fennragadt tollpihe, a cilinder peremén megülő porréteg, egy ottfelejtett szivarvég, a levélpapír vízjegye és a tinta illata – ezek mind beszédes jelek, amelyek kis történeteket húznak magukkal. Ha erre lehetőség nyílik, akkor ezeket a részleteket nagyítólencsével is érdemes megvizsgálni, hiszen nincs olyan nézőpont, amit ne lehetne tovább tágítani. De Holmes szerint legalább ekkora figyelemmel kell végighallhatni az emberek beszámolóit, és történeteit, még akkor is, ha sokszor fölöslegesnek tűnő részletekkel tarkított, hiszen szinte minden esetben sokkal többről van szó, mint az első hallgatásra gondolnánk. A precízen összeszedett apró részletek, és a minél teljesebb elbeszélések adják a nyomozó helyes következtetéseinek alapját, és vezetnek a legbonyolultabb ügy esetében is a helyes megoldáshoz. Így nem egy történet köré, hanem egymás mellett levő történetek halmazába rendeződnek az események.

Ugyanez történhet egy empirikus terepkutatás során is, ha a figyelem nemcsak a nagy narratívára, hanem sok kicsi történet egymásmellettiségére, egymásutániságára, egymásra rétegződésére helyezi a hangsúlyt, és sokra tartja az éles szemet. Emipirikus kutatás és krimi, fej-fej mellett? És ehhez lehet bármi köze Sherlock Holmesnak? Naná! Egyrészt egy etnográfus számára azért jó irodalmi példa Holmes nyomozati módszere, mert a regénybeli angol úriember nemcsak a praxis, hanem az elméleti megfogalmazás tekintetében is törekszik arra, hogy folyamatosan meghatározza módszerének lényeges elemeit, és szemléletesen mutassa be az egészen apró történetekben és mozaikokban rejlő, nehezen észrevehető összefüggéseket (bár nem kevés az önteltség benne). A nyomozás végeztével Holmes megtalálja a vizsgált eset megoldását, a szerző pedig (aki Doyle szerint Watson, Holmes hű barátja, segítője és krónikása) ugyanezeknek a részleteknek és mozaikoknak a kontextualizálásával megalkot egy, az olvasó számára lenyűgöző, izgalmas, érdekfeszítő és nem utolsó sorban szellemes történetrendszert. (Miben akarna mást egy etnográfus ma? Jól megoldott esetek és izgatott olvasok. Szuper!) Másrészt elgondolkodtatott Holmes láthatatlan és észrevétlen közötti különbségtétele is, ami mind a nyomozás, mind a kutatás során (hacsak ez a kettő nem ugyanaz?) az egyik legfontosabb különbségtétel. Amennyiben nemcsak a végső megoldás, hanem az eleddig észrevétlenül maradt tények és a szembeötlő apróságok láthatóvá tétele a legfontosabb szemléleti megfontolás, akkor ami eddig láthatatlannak tételeződött, egyszerre észrevehetővé, felszínre hozhatóvá és megmutathatóvá is válik. Erre való számomra a tudomány. Szeretnék jó Holmes lenni!

Ja, és a Guy Ritchie féle bunyós, szexi és beszédes Holmes azért elég jó! Eredeti hangon, felirattat.

az esemény és a mű a múzeumban – két idézet

„a múzeum mint a változatlan tér és a felfüggesztett idő jelképe minden tekintetben szemben áll azokkal az efemer karakterű napi kívánalmakkal, amelyeket a mai kiállítási gyakorlat érvényre juttat. Az a társadalom, amely a tárgyakat rejtő kincstárnál jobban becsüli az információkat őrző adatbankot, olyan új múzeumrendezést követel, amely a múzeumot is tér nélkülivé és egyben időbelivé teszi. Az event [„esemény/rendezvény”] lép a mű helyébe” – írja Hans Belting művészettörténeti munkájában A művészettörténet vége című könyvében (Budapest, Atlantisz, 2006, 157. oldal).

Megállapításait további kritikai észrevételekkel fűzi tovább a múzeumi kiállítások és kortárs művészeti események paradox egybefolyásáról:

„Nemrégiben Rotterdamban […] Robert Wilson tett kísérletet arra, hogy a múzeum termeit szó szerint olyan színpadokká építse át, amelyeken a múzeum gyűjteményének »előadott« darabjait már nem lehetett felismerni. Egy barokk szellemben rendezett színház kel itt életre, amely a régi művekben megtestesülő művészettörténetet előbb lenyeli, hogy aztán csillogó-villogó performance-ként köpje vissza. […] Ördögi értelmet nyer, ha a múzeumot valódi színházi rendező ragadja magához, akinek vendégrendezéséhez a múzeumnak csupán a történelmi színpadot és történelmi kellékeket kell rendelkezésre bocsátani.”

Belting változások iránti kíváncsisága és borzongása a kortárs múzeumi/kiállítási praxis ismerős paradoxonja, észrevételei és kételyei a különböző prezentációs paradigmák és eljárások összeegyeztetésének nehézségeire, egyben lehetőségeire is figyelmeztet.

(Azért ez a performance-ként köpje vissza szerintem bravúros fordítói húzás! Teller Katalin munkája.)

a kritikának az ő állapottyárul

Nyisszantok, illesztek. Aztán kicsit duzzogok. Az off line terep az Örkény Színház Jógyerekek képeskönyve című darabja, az on line pedig a kultúra.hu kritika és a litera.hu netnapló rovata. Az írások témája a darab, a szerzők pedig Tarján Tamás és Máté Gábor. Lássuk!

„Ascher Tamás a muzsikától és a koreográfiától (Dékány Edit) sem egykönnyen megmozduló képsorozatot saját korábbi, itteni Ionesco-rendezésének vágányáról indítja, s mérsékelten abszurd, szellemes megoldásokig igyekszik lendíteni. A szabóollóval lemetszett ujjak helyén piros szalag serken, az Anyusunk szerint kölni illatú nyuszik pléjbojgörlös jókedvvel puskázzák le nagy vadász Apusunkat, a karikás szemű, termetesre nőtt porontyok úgy úszkálnak a színpad akváriumában, mint ha formalinos üvegben lubickolnának (akad bábszínházi, halacskás jelenet is, hiszen az élet végén a hal áll). Az igényes, intelligens, derűs népszórakoztatás mókái nagyjából harminc percre elegendők a kilencvenből - A jógyerekek képeskönyve kabaréban nem is lehetne hosszabb kiadós fél óránál. Utána már ismételgetésekből kell megélni. Parti Nagynak sem ez a leginvenciózusabb munkája. A remek nyelvi poénok nyomában nemegyszer zötyög elő nehézkes rím, suta ritmus a megnyomorgatott számítógépből. A nyelvi idiotizmus társadalmilag vészjósló, önjáró szekvenciái nem válnak fenyegetővé. Semmi nem vall arra, hogy Ascher a családi rémségek kicsiny boltját kereste volna a darabban: az utódok hullanak, mint a legyek, de ez a legkevésbé sem rendíti meg az unatkozásba süppedő publikumot.” Tarján Tamás kultúra.hu

„Megérte a sorállás, mert mérhetetlenül jól szórakoztam odabenn. Ugye Ascher rendezte. Gálffy elmondhatatlanul elementáris volt, igazából nem szívesen találok szavakat arra, amit és ahogyan művelt. Szélest talán még sohasem láttam ilyen jónak, de lehet, hogy ez az én hibám. Tagadhatatlan jó érzés volt tanítványomat, Máthé Zsoltot ilyen otthonosan ökörködni. És méltathatnám az egész társulatot, amiben tényleg lényeges a társulat, mint olyan, mert a színészek láthatóan együtt és odaadóan munkálkodtak az egész próbafolyamat alatt. Parti Nagy Lajos szövegei megint szépen szóltak. Nem volt időm irigykedni, olyan hamar véget ért az egész. Másfél óra volt talán, de maximum negyven percnek éreztem. Ez szinte kivétel nélkül fordítva szokott előfordulni. Rövid volt, hangsúlyozom rövid, annak ellenére, hogy a pótszékekből a fél színpadot nem látni, és annak ellenére, hogyha beljebb ül az a szerencsés néző, aki felfedez egy üres széket, megtapasztalhatja, hogy a széksorok közti távolság oly szűk, hogy például az az ember, akinek lába van, nem nagyon fér el. Majd elfelejtettem. Jógyerekek képeskönyve. Ez volt, amit láttam.” Máté Gábor litera.hu

Szeretném hangsúlyozni: ugyanarról a darabról írnak. Ha jól számolom: egy hét különbséggel. Én azon az előadáson ültem, mint Tarján Tamás. Remekül szórakoztam. Rövidnek éreztem. Láttam az egész színpadot. Tehát nem pótszéken ültem. Elfértem, pedig lábam is van, mégha nem is gólya. De tényleg kicsi a hely. Szerencsére azért Máté Gábort sem ez érdekelte elsősorban. Tarján viszont nagyon unja a banánt. Nem tudom, megnyugtatja-e, ha azt írom: én meg őt. Minden sorát – általában. (És még a darab címét sem írta helyesen.)

Máté Gábor nem unja. Sem a színházat, sem a tanítást, és a litera netnaplózást is jól csinálta. Én élveztem. Rendezőként, tanárként és nézőként is kíváncsi. És még írni is tud róla. Ilyenből persze nincs sok. Unatkozó és unalmas kritikusból viszont annál több. De nem abszurd? Ki ír kiről? És minek? Volt régen a „tornából felmentve” kategória. Ezt lassan a kritikusi szcénában is bevezetném. Se perc alatt lenne listám. Egy hosszú tornasor azokból, akik nyugodtan otthon hagyhatnák a mackónadrágjukat.

Én a kíváncsi oldalon állok. Csak semmi fölényeskedés! A Jógyerekek képeskönyve pedig szövegben, képben és munkában is klasszul össze van rosszalkodva.

kortárs tárgyakat a múzeumba

„- Igen ritka, hogy a hagyományos múzeumok aktuális problémákkal foglalkoznak.
- Elég nehéz is volna összegyűjteni ehhez a bemutatható tárgyakat, hiszen egyforma tömegfogyasztási cikkek vesznek körül minket.
- Márpedig egészen egyszerűen be kell szerezni ezeket a tárgyakat a boltokból, hogy aztán majd összefüggéseikbe helyezhessük őket, elmondhassuk a történetüket. És mi ezt csináljuk is a genfi múzeumban. Előtte egyáltalán nem is voltak ilyen tárgyaink, hiszen az Európán kívüli kultúrák tartoztak a gyűjtőkörünkbe. Szóval egyszerűen bevásároltunk az üzletekben. (…) Mindenfélét: nyakkendőket, műanyag csirkéket, mindenféle szerkentyűt, szexuális segédeszközöket. Az első ilyen kiállítást követően még kidobtuk ezeket a dolgokat, mondván, hogy a múzeumba azért nem valók. Négy év után döbbentünk csak rá, hogy mit teszünk. És azóta minden ilyen tárgyat, amely bekerül a múzeumba, egyformán dolgozunk fel: fotó, számozás, leírás. A munkatársak kezdetben azt gondolták, hogy megbolondultunk. Persze nem őrizhettünk meg mindent, de ha tematikus kiállításokat szervezünk, ezeken a mai tárgyakat is szerepeltetni kell. Szerintem ez a helyes muzeológusi hozzáállás. Diskurzust teremteni a tárgyakról, bármilyenek is, szépek vagy kevésbé szépek, hatásosak vagy értéktelenek – az a fontos, hogy a közönség megértse a bennük rejlő történetet.”
A rövid részlet Jacques Hainard etnológussal, a Genfi Néprajzi Múzeum igazgatójával készült beszélgetésből való (Mi mondjuk meg, mi a szép, Magyar Narancs, 2008. október 2. 42-43. A beszélgetést Kovácsy Tibor készítette). Az első olvasásra anekdotikusnak tetsző történet több olyan tartalmi sűrűsödési pontot is tartalmaz, amin magam is folyamatosan gondolkodom. Ezeket most kiemelem a szövegből, és újra felsorolom:
(1) ritka, hogy a múzeumok aktuális problémákkal foglalkoznak;
(2) ma már lehetséges, sőt, szükséges, hogy egy kiállításhoz boltban vásárolt tárgyakat is használjunk, és ezeket a gyűjteménybe is beillesszük;
(3) a múzeumba került tárgyakat egyformán kell feldolgozni, akármilyen korra vonatkoznak;
(4) a ma muzeológusa számára a legfontosabb feladat, hogy diskurzust teremtsen a tárgyakról, és ebben a munkában a kiállítás fontos és hasznos múzeumi műfaj;
(5) a kortárs kultúra múzeumi feldolgozása során a kollégák eleinte bolondnak nézik az embert.

Ha ezeket az összefüggéseket távolítom a konkrét idézettől, tágabb módszertani szintre emelem, akkor legszívesebben így foglalnám össze: a kortárs tárgykultúra múzeumi feldolgozása komplex tanulási folyamat; olyan társadalomtudományi kutatás, amelynek kiindulópontját a közvetlen társadalmi és kulturális környezet adja, a feldolgozás reflektál az intézmény gyűjteményi rendszerére, és hatással van a múzeum nyilvános műfajaira, és ezt a diskurzust szakmai szempontokat szem előtt tartó, konstruktív párbeszéd keretezi. Azt hiszem, legszívesebben ezt tekinteném ideális állapotnak.

A mai magyarországi múzeumi praxisban leginkább az látszik, hogy azokban az intézmények foglalkoznak a kortárs hétköznapi tárgykultúra múzeumi feldolgozásával, ahol vannak olyan kutatók, akiket ez személy szerint is érdekel. A másik, ami ugyancsak könnyen észrevehető, hogy ezek a munkák leginkább kiállításokhoz, és kevésbé átfogó gyűjteményfejlesztésekhez kapcsolódnak. Nem tudom megválaszolni a kérdést, hogy ez a két stratégia hosszú távon erősíti-e vagy gyengíti-e egymást, hogy a kiállítási kontextusból indítás túllép-e a katalizátor szerepen, mégis ezen szférák összeépítését roppant fontos múzeumi vállalkozásnak tartom. Abban is biztos vagyok, hogy lehetetlen a körülöttünk levő itt és most totális muzealizálása – és azon is erősen elgondolkodnék, hogy ezzel valóban többet tudnánk-e arról a társadalomról, amelyben élünk. Azt viszont támogatom – sőt, a magam módján űzöm is – hogy a kutatások módszertani hátterét jobban megtámasszuk, tapasztalatainkat folyamatosan publikáljuk. Ez teheti lehetővé, hogy a múzeumon belül a kortárs és a történeti tárgykollekciók szervesen kapcsolódjanak egymáshoz, és ez akadályozza meg, hogy a kortárs tárgyak a gyűjtemények marginális részeivé váljanak.

(A képek Lukács Gabriella által készített lakásberendezési tárgyak – lámpa és puff – kinagyított részletei. A használati tárgyak eldobható, efemer cuccokból készültek a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításához. A puff a kiállítás után a múzeum gyűjteményébe került. Hurrá!)

a megszokottság álmosító érzése

„Az antropológiának az a hírhedt szokása, hogy (számunkra) egzotikus jelenségekbe – berber lovasok, zsidó házalók, francia legionáriusok – merül el, ily módon lényegében arra szolgál, hogy megszabadítson bennünket a megszokottság álmosító érzésétől, amely elfedi előlünk azon képességünk rejtélyességét, hogy érzékeny kapcsolatba lépjünk egymással.” (Clifford Geertz)

Clifford Geertz amerikai antropológus idézetét (Sűrű leírás) egy tárgy és egy szubjektív tárgyleírás elemzéséhez választottam. A tárgy egy építőjáték, ami a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításának felhívására érkezett, a szöveg pedig a tulajdonos interpretációja, amely a játék leírásán kívül mélyebb társadalmi és kulturális vidékekre is elkalandozik. A műanyag elemes építőjáték az 1960-as évek végén készült, az egykori NDK-ban. A dobozban található elemekből egy kis panellakótelep építhető: falak, illesztőelemek, különféle műanyagokból.

A tulajdonos elbeszélésében egyszerre utal a dobozból kikerekedő világra, és az 1960–1970-es évek hétköznapi kultúrájára. A leírás során maga elé képzeli az alaposan és pontosan kivitelezett játékkal ügyködő gyereket (például saját magát), aki egyszerűen felépíti az ábrán látható (vagy attól némileg eltérő) világot, ami egyben saját mindennapi kultúrájának egy szelete: „természetes és egyszerű helyzet” – ahogy ezt Marc Martin mondaná. Akkor mi köze ennek az egésznek az egzotikum kategóriájához?

Hermann Bausinger német etnológus a Népi kultúra a technika korszakában (Budapest, Osiris, 1995) című könyvében úgy fogalmaz, hogy az idegenségnek még elérhető távolságban kell lennie ahhoz, hogy egzotikusnak érzékeljük, ám még nem lehet annyira közel, hogy teljesen mindennapivá, természetessé váljon. Tehát az a kérdés, hogy ezt az építőjátékot közelinek, mindennapinak és természetesen egyszerűnek érzékeljük-e, vagy esetleg valami másnak. Jellemzi-e a „megszokottság álmosító érzése”? Számunkra, itt és most? A válaszom: nem. És a tulajdonos válasza is ez. De nézzük, miből kerekedett ki közöttünk ez az egyetértés!

Az egykori NDK hétköznapi kultúrája a német egyesítés után nemcsak gazdasági és társadalmi problémaként, hanem kultúrakutatási projektként is részévé vált a tudományos és mindennapi közbeszédnek. Tanulmányok, gyűjtemények, kiállítások készültek, amelyek megpróbáltak bemutatni egy „hajdanvolt” világot. Németország keleti fele számára az egyesítés előtti mindennapok beváltható kulturális tőkévé váltak, amelyben az alapikonokon kívül (mint például a Trabant) a háztartások egyszerű és természetes darabjai újfajta rangra emelkedtek. A múzeumi, gyűjteményi státus kimerevítette, egyben el is távolította ezeket a tárgyakat eredeti használati kontextusuktól, és dokumentumértékükön kívül a nosztalgikus emlékezés és az egzotikus elvágyódás kellékeivé avatta őket. De sok esetben a finom irónia vagy a társadalomkritika szemüvegén keresztül is kellően távolra tudtak kerülni e tárgyak ahhoz, hogy egzotikusként tudjunk rájuk tekinteni.

Az építőjáték tulajdonosa szemmel láthatóan tökéletesen tisztában van a tárgyban és a kulturális kontextusában rejlő lehetőségekkel, és ezt a szövegben messzemenően ki is használja. Így hangzik a cím és az első néhány mondat:

„Elemes panellakótelep-építő – von Haus aus
Az elemes panellakótelep-építő (Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3) már elnevezésében is sokat elárul arról a korról, amelyben készült, amelyre utalt, és amelyben mi, akkor még gyerekként (a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején) játszottunk vele. De nézzük a játékot (az anyagot, a filozófiát és a küldetést), nézzük a társadalmi és kulturális miliőt! Nosztalgiázzunk, legyünk kritikusak és egy kicsit szemtelenek! Ahogy kell.”

Már rögtön az első mondatokból világossá válik, hogy a szerző tudatosan választja az interpretáló pozícióját, amit a saját és az idegen határára helyez. Tudjuk ugyan, hogy a játék az övé (von Haus aus), de rögtön azt is, hogy nemcsak saját játékélményeiről fog beszélni. Az általános hétköznapi környezet bemutatására tér, amelyben elhelyezi az építőjátékot:

„A panellakótelepek és a műanyagok divatossá és modernné válása nagyjából egy időszakban zajlott. Ha jól tudom, Magyarországon 1965 körül épültek az első panelházak (akkor még három- vagy négyemeletes formában), és ugyanekkor váltak lakásaink elmaradhatatlan, korszerű, modern kellékeivé a különböző műanyag tárgyak is. Így igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megértsük, miként állt össze az egyébként szárnyalóan kreatív keletnémet műanyagipar mérnökeinek fejében a képlet, és hogyan vált az időszak »ideális« létformája és »tökéletes« matériája egy építőjátékban »valósággá«.”

A modern gyerekszoba, a modern formatervezés után tesz egy kis kitérőt a kor modern NDK-s életvilágára vonatkozóan is:

„Miután NDK-s játékokról van szó, adódik, hogy Trabant néven nevezzük a kis járművet, de bármilyen éles szemmel is nézzük, egyértelműen nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az 1960-tól megjelenő műanyag [sic!] autó mását találhatjuk-e a dobozban. Hívjuk egyszerűen Trabant-szerűnek! Ebből viszont több is van (legalábbis a képen), nagyjából minden második családnak egy – természetesen garázzsal. A panelélet luxuselemeként tudom csak értelmezni a garázstetőn kialakított teraszt, a nett kis napernyőkkel. Viszont itt meg is állok egy pillanatra: ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy ezek a kis ernyők nem tartoztak a készlethez. A kis, furcsa részletek mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy erre biztosan emlékeznék.”

Nos, ez a doboz tartalma, és első ránézésre láthatók a hasonlóságok és a különbségek a tényleges, hétköznapi világhoz képest. De szerencsénkre (és ha hallaná Bausinger, akkor nyilván örülne) a szerző nem áll meg ezen a ponton, hanem közelebbről is szemügyre veszi a „dobozban található valóság” és a „dobozra fényképezett kép” közötti eltéréseket:

„A kép ugyanis egy olyan világot ábrázolt, amely a valósággal (a doboz tartalmával és az utcával egyaránt) semmiféle kapcsolatot nem mutatott. Hiszen hol (Magyarországon? Kelet-Németországban?) volt egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (napernyővel!)? Hol volt minden második családnak Trabant-szerűje? Én még a minden ablakban megjelenő virágládára sem tenném le a nagyesküt. De van itt még egy csemege: mégpedig a pótkocsis traktor. Ezt még ma sem sikerült megfejtenem: mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor? Hiszen ilyen csak állami tulajdonban lehetett. De szerencsére ezek a kérdések gyerekként egyáltalán nem izgattak, a hiányok csupán annyiban érintettek, hogy nem volt napernyő, illetve hiába is szerettem volna, a képen látható kis életjelenetet ebből az egy dobozból nem rakhattam ki.”

Véleményem szerint ez a szöveg nagyon jól mutatja, hogy az időbeli távolodás miként vonhat be egzotikus, nosztalgikus, meseszerű mázzal egy tárgyat, majd miután megmutatta, azzal is megpróbálkozik a szerző, hogy ezeket a víziókat végül „valódi” megismerés tárgyává tegye. Így az egykor egyszerű játékból mára ritkasággá váló tárgy nagyon összetett jelentéseire hívja fel a figyelmet, és mi, olvasók újra csak egyszemélyes történeten keresztül kibomló tapasztalat kibontásának lehetünk tanúi – akárcsak Martin esetében.

Az idézett Clifford Geertz-fordulatra visszautalva: egy mára némileg sablonszerűen misztifikált egykori hétköznapi kultúrának egy tárgyával való „érzékeny kapcsolatba lépés” során egyfelől könnyedén megszabadulhatunk a „megszokottság álmosító érzésétől”. Másfelől, ezen keresztül megteremthetjük a modernitás egyfajta kritikus olvasatát, amiben nemcsak a saját kultúrán kívül, hanem az azon belül található egzotikus tárgyak és jelentések korszerű olvasására is alkalmassá válunk. Egy ilyen tárgy nagy segítséget adhat abban, hogy megmozgassa az egzotikum „fogalmi mocsarát” (Geertz) – legalábbis bennem.

(Az írás blogunk 50. bejegyzése, egyben a szerzők közös alkotása: Frazon Zsófia elemzése Fischer Gitta egy írásáról. Az építőjátékról szóló személyes írás a blog első bejegyzése volt. Örülünk, hogy olvastok minket!)

SZÉP irodalom és kultúra

Az Árgus kulturális és irodalmi folyóirat nyerte a Magma - az első magyar magazin pályázat - Zsűri Különdíját! Gratulálok! És örülök, hogy egy SZÉP irodalmi lapban publikálhattam (ráadásul abban a számban - Múzeum és posztkolonializmus -, amit most mindenhol mutogatnak: Revizor, Könyvesblog, Design Pumpa). A kreativ.online oldalon olvasható az indoklás is.

„Körbebámulják, megcsodálják
a világ legősibb múmiáját.
Az meg csak mint egy kő hever,
mint akit semmi sem érdekel.
Gondolja magában: köpök rátok,
fasznak tátjátok itten a szátok.
Ha nem lennék ilyen hullafáradt,
bizisten tökön rúgnék párat.”
(Havasi Attila)

Havasi Attila költő, műfordító Séta a múzeumban című nyolc soros verse 2005-ben jelent meg a szerző első kötetében (Havasi Attila, Manócska meghal, vagy a lét csodálatos sokfélesége, Pécs, Alexandra, Szignatúra Könyvek, 2005, 66. o.). A mű témaválasztása és hangvétele tagadhatatlanul meghökkentő, kissé trágár és pimasz: „ami – Varró Dániel ajánlásával – andalító, bármilyen brutális, / ami úgy szeret, hogy közben még utál is.” Havasi költészetének lényeges eleme a műfaji tudatosság, a legkülönfélébb vers- és dalformák közötti magabiztos mozgás, a nyelvi leleményesség és megformáltság, illetőleg a mindent átható fekete humor. De mit keres egy múzeumról, kiállításról szóló tudományos szöveg elején a világ legősibb múmiájának rímbe szedett, hullafáradt szitkozódása? Egyrészt a szerzőt bátor tabudöntőnek tekintem (témaválasztás és nyelvhasználat tekintetében egyaránt), másfelől muzeológusként mélyen elgondolkodtat az az abszurd helyzet, melyet vázol: a műkincs mint elraktározott és kiállított kulturális örökség „visszaír” őrzőinek és nézőinek. Etnográfiai, antropológiai és történeti gyűjteményekben persze nem nagyon ütközünk ilyen, és ehhez hasonló helyzetekbe, de a 20. század második felétől kortárs művészek alkotásai között egyre több olyan művel találkozhatunk, melyek témaválasztása és megvalósítása a múzeumi gyűjtemények tekintélyelvű, a tudományos kánonok változtathatatlanságán alapuló kritikát helyezik középpontba. Ez egy olyan külső nézőpont, amely a múzeumokról kialakuló tudományos, művészeti és hétköznapi beszédmód új és más dimenzióját teremti meg. Ebben a diskurzusban a fő irányok a kulturális és szimbolikus reprezentációk újragondolása, a történelemhez (múlthoz) és a társadalomhoz való viszonyulás kritikus újragondolása – múzeumi interpretációk és kritikai szövegek megfogalmazásával. Ezt az elmozdulást nevezi a társadalomtudományos elméletírás a nyolcvanas évektől kezdve „új muzeológiának”. Természetesen a társadalom- és kultúratudományként felfogott muzeológia nem akkor alakult ki egy csapásra, és az átalakulás – idő- és térbeli különbségekkel – mind a mai napig tart. Mégis a nyolcvanas évektől kezdve számos példát találhatunk a változások összefüggésszerű leírására, a „hagyományos” múzeumi gyakorlattal szembeni kételyek és változtatási lehetőségek megfogalmazására, és ezek az írások a kultúrakutatás kritikai fordulatát követően a kilencvenes évektől napjainkig egyre inkább a módszertani professzionalizálódás irányába mutattak. A társadalomtudományok, a kulturális antropológiai megújult és újrafogalmazott keretek között fordult a tárgyak, a fogyasztás, a gyűjtés, a gyűjtemények és a kiállítások jelensége felé.

(Részlet a Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei című tanulmányomból. Árgus 2008/1_162-185.)

dolgoznak a mérnökeim

"Az énekeim már dolgoznak

az életen

Odahatnak, hogy mindenkinek

jobb legyen

Alszanak a németeim

Dolgoznak a mérnökeim

Száll a dal, tralalalala"

(Részlet: Kispál és a Borz Sika, kaszal, léc című 1994-es album, Német mérnökének című dal)

Én pedig már dolgozom a következő bejegyzésen (mégha bejegyzéseim nem is dolgoznak az életen). A képeket Hamburgban készítettem, a folytonosan épülő Elba kikötőben. Már megint egy jó német város! Dolgoznak a mérnökeim...

privát protest a tunyaság ellen

Megjelent Eperjesi Ágnes PRIVATE PROTEST című, összesen négy példányban készült művészkönyve.

fotó: Eperjesi Ágnes

A könyv az ugyanezen a címen, 2008 év elején a Laborban látható dokumentációs kiállítás lezárása, a bemutatott, és a terjedelmi okoból csak könyv formában olvasható személyes protestek szövegét tartalmazza.
A PRIVATE PROTEST projekt 2007-ben kezdődött Buenos Airesben. Egy rövid részlet Eperjesi Ágnes leírásából: "Buenos Airesben, amikor magányosan mentem tüntetni az utcára egy hulladékfából ácsolt protesta feliratú táblával, sokan kérdezgették, mi ellen tüntetek. Arról is beszélgettünk, hogy ők mivel elégedetlenek. Engem leginkább a a személyes – és nem a politikai - dolgok érdekeltek. Aztán portrékat készítettem néhányukról, ahogy az én táblámat tartják a kezükben. Arra kértem őket, hogy közben valami számukra fontos és elintézetlen – lelki - dologra gondoljanak, olyasmire, ami ellen harcolni próbálnak az életben vagy egyszerűen csak elfogadják, mint megváltoztathatatlan tényt." (Baglyas Erika elemzése itt olvasható.)

A budapesti kiállítás megvalósításához Eperjesi Ágnes a közvetlen környezete és a kicsit messzebb állók segítségét is kérte, mégpedig a következő invitációval: "Arra kérlek, képzeld el magad, amint a tüntetés-táblámat tartod a kezedben. Képzeld el, hogy elindulsz vele. De nem kifelé, az utcára, az emberek közé, hanem befelé, önmagadba. Oda, ahol teljesen egyedül vagy. Befelé, míg lassan összeáll, kitisztul, miért is van a kezedben ez a tábla, mi az, ami ellenedre van, mi ellen tiltakozol, talán önmagad ellenére, mi az, amit megváltoztathatatlannak hiszel, mi benned ez a tehetetlen düh, mi az, ami fáj. Így válik világossá számodra a táblád felirata. És ha le tudod olvasni, kérlek írd le nekem is, egy-két szóban, mondatban, bekezdésben."
A szeptemberben megjelent könyv ezeket a szövegeket tartalmazza, név nélkül. Én most mégis galád módon ideteszem, hogy év elején mi ellen protestáltam ott belül.

privát protest a tunyaság ellen

a nehogy-már-tegyek-egy-mozdulatot ellen
a nincs-kedvem-gondolkodni-rajta ellen
a nem-strapálom-magam-mert-még-mást-is-rám-bíznak ellen
az inkább-továbblépek-csak-le-ne-kelljen-hajolnom-felvenni ellen
a megvárjuk-míg-szétrohad-aztán-vakarózva-nekiállunk ellen
a miért?-mi-baj-azzal-az-összeszigetelőszalagozott-installációval ellen
az én-vagyok-a-fáradtabb-álljon-ő-a-buszon ellen
a felállok-a-járdára-ott-még-lazán-elfér-egy-gyalogos ellen
a ha-az-első-két-sort-elolvasom-a-többi-is-arról-szól ellen
a rögtön-jövök-tábla ellen
az oldal-tartalmi-feltöltése-folyamatban-van ellen
az utolsó-frissítés-2003-január-elsején ellen

Köszönöm, hogy protestálhattam!