plebejus legendárium

„kemény, igazságos, humanista és nagyon szívós pacák volt”

A Ki volt Mátyás király? című film elején a Bosnyák tér és az Örs vezér tere között közlekedő 277-es budapesti busz távolodik, a végén pedig a Budai Várból a Clark Ádám téri körforgalom látható, majd a Lánchíd és a Duna, háttérben a Parlament. A film tartalmi részében budapesti talponálló kocsmák törzsközönsége mesél Mátyás királyról: a hadvezérről, a művészetpártoló uralkodóról és az igazságos népmesei figuráról. Az alkotók (Keserue Zsolt és Jerovetz György) a Budapesti Történeti Múzeum Corvin Tükör. A kultusz évszázadai című 2008-as kiállítására készítették a filmet, melyben a Mátyás-kép kortárs populáris, „plebejus” olvasatának bemutatására vállalkoztak.

A film rövid részlete itt megnézhető.

A dokumentumfilmben kilenc férfi és egy nő történeteit hallhatjuk Mátyás származásáról, családjáról, csatáiról, seregéről, álruhás kalandjairól, reformjairól, majd betegségéről és haláláról. A „Ki volt Mátyás király?” mondat leginkább úgy hangzik, mint egy általános vagy középiskolai történelemdolgozatban feltett kérdés, és a válaszok nagy része sem mozdul el az alap- és középszintű oktatás tudásszintjéről – bár az érvelés módja és a tévedés logikája más mechanizmus szerint működik, mint az iskolai órákon. Azok az interjúalanyok, akik népmesei történeteket adnak elő, személyes szimpátiájukkal tűntetik ki az uralkodót, de azok, akik az adatszerű válaszokat részesítik előnyben, kritikailag viszonyulnak Mátyás igazságosságához. A tévedésektől sem mentes, folklorisztikus elemekkel gazdagon átszőtt, burjánzó történetek egy része megejtően szórakoztató, mégis a koncepció és a kész film döbbenetes és drámai.

A szociálisan perifériára szoruló, alkoholizmusba menekülő idős, középkorú, fiatal és meghatározhatatlan korú férfiak kocsmatársadalma az utcáról meglehetősen homogénnek látszik, de alászállva, akár egy egyszerű kérdéssel is kitapinthatóvá válik hierarchikus belső rendszere. A film érzékletesen mutatja be, hogy a talponállók közösségében a tankönyvekből ismert adat- és eseménycentrikus történelemtudással figyelemre, elismertségre és presztízsre lehet szert tenni.

A film megdöbbentően izgalmas rétegét jelenti a Mátyás királyról szóló legendák és mesék újraértelmezett, aktuális társadalmi, gazdasági és politikai vetületeken keresztülszűrt szubjektív változatainak világa. A történetek – ahogy a népmese hagyományból is ismerjük – az igazság és a hazugság oppozícióján alapulnak. A népmesei dialógusokat is tartalmazó részletekben visszatérő motívum az álruha, a „nép” iránti nyitottság, a szegények életének megismerése – más szavakkal: a társadalmi szolidaritás. A szegénység és „jóság” magától értetődően kapcsolódik össze az interjúalanyok történeteiben, ami az időbeli távolságot is teljesen feloldja. A talponálló mesék kortárs történetekké alakulnak, amelynek főhősei egyben a film szereplői is. És éppen ez a látszólagos derűs hangulat adja a film drámai regiszterét. Ugyanis az alkotók nem derűs kocsmatörténeteket gyűjtöttek csokorba, hanem a társadalmi valóság egy láthatatlan szeletét hozták felszínre, a kritika és az irónia dokumentarista és művészi eszközeivel. Az iskolai tudás, a szóbeli hagyomány populáris formája, a szóbeliségen alapuló folklorisztikus tudás és a periférikus lét összekapcsolása határozott társadalomkritika megfogalmazását teszi lehetővé. A film végére pedig azt is megértjük, hogy olyan kérdést, hogy Ki volt Mátyás király? önmagában feltenni teljesen értelmetlen vállalkozás. Ezért, az alig húsz perces film tulajdonképpen tekinthető a nagyszabásúra reneszánsz kulturális évad művészeti kritikájaként is. Hiszen Mátyás király „félig csöves volt, a fél életét a táborban töltötte, a földön aludt, attól kapta azt a rohadt reumát, amitől majdnem megpurcant” – a plebejus legendárium elbeszélése szerint.

Keserue Zsolt 23 monológ című kiállításához készült katalógus bemutatója június 24-én este hatkor a Néprajzi Múzeum Boltjában, a muzbóban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány részlete.

kapcsolódó szövegek:
miért éppen Alaszka?
„hogyha belelátok a fejedbe, az a baj / de ha nem látok bele a fejedbe, az a baj”

„hogyha belelátok a fejedbe, az a baj / de ha nem látok bele a fejedbe, az a baj”

A Bëlga Jön a Gólem! című 2004-es albumán hallható egy szám, amelynek nemcsak a címe, hanem szinte minden sorvégződése így szól: „az a baj”. A számban a világon mindennel baj van: a párkapcsolattal, az életkorral, a háztartással, a függőséggel, a barátokkal, az országgal, a politikusokkal, de még az állatokkal is. Minden rossz, és mindennek az ellentéte is rossz. Abszurd és ironikus helyzet, mégis valóságos és mindennapos: hallható az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, a boltban, a munkahelyen és nyilván otthon is.

Keserue Zsolt: Panaszfal (2003)

Ugyanerre a helyzetre és megnyilvánulási formára reflektál Keserue Zsolt Panaszfal című videó installációja (2003) is: a vásznon egymásmellé illesztett kilenc beszélő száj látható, melyek egyszerre mondják a magukét, majd áttűnnek egymásba, átalakulnak valaki mássá, és minden onnan folytatódik, ahol az előző abbahagyta. A zajjá váló, szüntelenül áradó panaszhalmaznak nincs üteme és ritmusa, de kivehetőek belőle értelmes sorok: a kutyaszarról, és talán a kamaszok értelmetlen viselkedéséről? Az installáció szereplői anonimek, csak arcuk részlete, mozgó szájuk látható a képen. A folytonos mozgás sajátos dinamizmust visz a monoton panaszáradatba.

A mű létrehozásában Keserue Zsoltot személyes élményei és tapasztalatai inspirálták: a hétköznapi találkozások alkalmával a köszönést követő „az a baj” kezdetű beszámolók feltűnő sokasága. Az installáció nyersanyagát Dunaújvárosban élő emberekkel készített beszélgetések adják: problémákról, elégedetlenségekről szóló vélemények és vallomások. Miután a „folyamatosan beszélő sokfejű lény” panaszai nem, vagy csak nagyon szilánkosan érthetőek, a tartalmi sűrűsödési pontok helyett sokkal inkább a panaszkodás mint attitűd nyer jelentőséget – még akkor is, ha az installációban lehetőség van az egyes beszélgetések meghallgatására. Ezáltal a Panaszfal című munkában az archeológia, a fragmentumok illesztése elsősorban művészi értelmet nyer. A különféle vélemények egymásmellettisége ugyanis nem jelöl ki konkrét problémákat vagy konfliktusokat, és a panaszkodók személyét és élethelyzeteit sem ismerhetjük meg. A szimultán monológok egy általános hétköznapi tapasztalatot jelenítenek meg, a szétszedés, a vágás, az összerakás, a komponálás és a sűrítés művészi eszközeivel. Az egymásmellé rendelt szájak és az áttűnő vélemények hálójában az irónia fegyvertára is remekül érvényesül. És ehhez, paradox módon, lényegtelenné válik, hogy ki és mit mond. A hangsúly a gesztuson és az ismétlésen van: azon, amitől a panaszkodás mint emberi hozzáállás ilyen végtelenül fárasztó, nyomasztó, a figyelmet lohasztó, vagy épp ironikus lesz – pont mint a vásznon látható sokfejű, zajongó lény is. Amelynek nem látni bele a fejébe. Az a baj?

Keserue Zsolt 23 monológ című kiállítása május 12-én, kedden, délután 5 órakor nyílik a Paksi Képtárban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány részlete.

kapcsolódó szöveg: miért éppen Alaszka?

Miért éppen Alaszka?

„olyan volt, mint Alaszka az aranyásók idejében”
Pálfalvi János grafikusművész képszerű és élményszerű hasonlata a Nagyolvasztó című dokumentumfilm első perceiben hangzik el. A hely, melyet Alaszkához hasonlít, Dunaújváros: az újonnan születő iparváros; és Dunaújváros: az alig több mint ötven éves múlttal rendelkező változó, kortárs város. A film tematikus keretét a város felépítése és belakása, a munka, a hétköznapi élet, a szabadidő, a szórakozás és a kikapcsolódás lehetőségei, a városi lét nyilvános és privát formái, a nyüzsgés, a zakatolás, vagy éppen az otthoni ücsörgés jelenti. A képekből, hangokból, dialógusokból és monológokból építkező alkotásban egy emlékező és beszélő város elevenedik meg a nézők számára. Különféle idők és korosztályok, a hely más-más szeletei, más célok és elvárások, élmények és tapasztalatok húzódnak meg a történetek mögött. Lírai és drámai történetek, humor, irónia, sóhajtás és panasz – fiatalos hévvel vagy korosabb nyugodtsággal előadva.
A film rendezője Keserue Zsolt, aki – önállóan és alkotótársak bevonásával – évek óta kísérletezik társadalmi problémák, élethelyzetek, közelmúltbeli vagy kortárs kulturális konfliktusok képes, szöveges megragadásával és bemutatásával. Filmes munkáiban a dokumentarista és a művészi fogalmazásmód legkülönfélébb formái érvényesülnek. Képzőművészeti alkotás, installáció és dokumentumfilm: más-más műformák, eltérő hangok, a reflexió különböző rétegei, a megismerés és az elemzés módszertani változatai. Alkotásait áthatja a társadalmi érzékenység, és a részletekből építkező alkotói hozzáállás. Így hozza létre – beszélgetésekből, vallomásokból, egyszerű véleményekből és a személyesen átélt tapasztalataiból illesztett – szubjektív és narratív városképeit.

De miért éppen Alaszka?


A kilencvenes évek első felében készült a Miért éppen Alaszka? (Northern Exposure) című, hat évadot megélt televíziós sorozat, amely egy kitalált alaszkai kisvárosban, Cicelyban játszódott. A film központi témája a kulturális különbségekből eredő konfliktusok ironikus, több esetben végtelenül komikus ábrázolása, remek dialógusokkal és karakterekkel. Ez a kitalált kisváros jelentette – a maga zord körülményeivel – azt a színpadot, melyen egy fiatal orvos, Joel Fleischman „játszotta” el – dialógusokra fűzve és narrálva – beilleszkedésének kalandos történetét. A kisvárosban furcsa és ismeretlen szokások és emberek vették körül. Mindenki idegen, és mindenki más. Egy hely, ahol látszólag nincs semmi, egy hely, ami annyira más, mint amivel addig találkozott, hogy azt biztos nem lesz képes megszokni – gondolta. Aztán elindultak a hétköznapok, hősünk belelendült a munkába, az ismerkedésbe, és fokozatosan kirajzolódott számára a város társadalmi és kulturális mintázata. Rájött, hogy az idegen környezet felfedezhető, megismerhető és a hétköznapi praxis során meg is változtatható. Így vált idegenből ismerőssé, seholsincs világból bárhollehet világgá számára a távoli kisváros.
Vajon miért éppen Alaszka jutott eszébe a városáról Pálfalvi János grafikusművésznek, aki fiatal házasként feleségével költözött Dunaújvárosba – akkor még Sztálinvárosba – szerencsét próbálni? Amikor megérkeztek minden idegen volt számukra, egy teljesen ismeretlen világ vette őket körül: a szüntelenül változó és alakuló fizikai tér, az újonnan épülő társadalmi hierarchia és kapcsolatháló, a kulturális és művészeti élet nullfoka. Ilyen körülmények között költöztek be új kétszobás lakásukba Magyarország első panelházában. De történetük nem számított egyedinek. Mindenki újonnan jött, és ismeretlen volt a többieknek, az emberek keresték a helyeket, a lehetőségeket. A város pedig csak épült és épült, az emberek tele voltak várakozással és reménnyel, vágyakkal és tervekkel. De míg első látogatásukkor, 1954-ben fiatalos erő, lendület és tempó tartotta mozgásban a politikai ideológiától sem mentes iparvárost, a hatvanas évekre a kezdeteket jellemző felfokozott várakozás, a nyüzsgés és a kalandok lényegesen csillapodtak. Már az első években elindult a kulturális és művészeti élet kiépülése és intézményesülése a modern városi infrastruktúra részeként, amiben persze szintén érzékelhetőek voltak a kezdeti évek és a későbbi időszakok közötti kulturális és ideológiai különbségek.
(Keserue Zsolt 23 monológ című kiállítása május 12-én nyílik a Paksi Képtárban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány rövid részlete, a végső változatból elhagyott részletekkel. A városképek 2008 őszén készültek.)