Kerestem, milyen tárgyat hozzak. Aztán kerestem, hogy milyen kapcsolatot találjak az egyik térben kiállító művészek alkotásai és a másikban kiállító tárgybehozók hétköznapi tárgyai között. Itt, a kiállítás első felében láthatunk a képeket, tárgyakat, helyzetek, művészien megmunkálva, címmel, témával és alkotókkal – ahogy kell. Amott több hasonlóra is bukkanhatunk, de más a nyelv: ott szavak, történetek, kedves, vicces, szomorú vagy megejtő epizódok állnak a tárgyak mellett. Csupa kincs.
Szóval ebben kellett volna találnom egy tárgyat, amivel kicsit össze is kötöm, amit látok. Nem ment könnyen, de azt hiszem, megtaláltam. Ezt itt. De mit rejt ezt az áttetsző kindetojásbelső?
A festés egyik elhagyhatatlan kellékét. Egy gumikesztyűt. De milyen festés ez? – kérdezhetné a festőművész. Csak nem gondolod, hogy kesztyűben dolgozom? És biztos igaza is van. Én viszont mindig kesztyűben dolgozom, amikor festek. Na nem képet, amin keverednek színek, formák, szereplők és tárgyak, hanem csak egy fejet. Fej, de mégsem portré. Bár van arca. Azt nem festem meg. Csak körülötte. A hajam. Igazán nem nagy művészet. Már épp rám férne egy tatarozás. Ehhez viszont kesztyű kell. Ez itt egy professzionális változat.
Aki próbált valaha eligazodni a hajfesték piacon, az tudja, hogy már a doboz külső oldalán elindul a retorikai küzdelem a vásárlóért: határtalan színárnyalat és tartósság, határtalanul vibráló, természetes, háromdimenziós élmény, különleges pigmentek és koncentrátumok. Ez olykor fárasztó, olykor egészen szórakoztató. Az ádáz küzdelem minden részletre kiterjed. Így a kesztyűre is. Az én festékemet – a káros anyagok csökkentésén túl – például egy professzionális gumikesztyűvel próbálják vonzóbbá tenni. Ez a kicsi doboz a gyártók figyelmessége a háziasszonyok felé: a luxusélmény, amelynek már a csomagolására is nagy gondot fordítottak. Áttetsző, hajlékony falu kapszula, amelyből egy mozdulattal kivehető az „1 pár jó minőségű professzionális kesztyű, mellyel a felvitel pontos és egyszerű” – írja a magyar nyelvű ismertető. A felvitel pontos és egyszerű? Hát, kinek hogy. De a kis tárgy az. Nincs hegesztésből eredő perforáció, semmi ormótlan, rugalmatlan méretnélküliség. Ez a kesztyű lágy tapintású, rugalmasan kézre feszülő, belül hintőporos, a csukló részen erősítéssel. Egy elegáns mozdulat, és kezdődhet a festés. Igazán nem nagy művészet. Aztán kuka: ugyanis hiába van rendesen megcsinálva, klasszikus egyszerhasználatos. Amikor holnap kibontom a festéket, befejezem a pontos és egyszerű felvitelt, és kész a mű, akkor maszatosan kidobom. Akárcsak elődeit.
Igenám, de most, hogy használat előtt is forgattam, rájöttem, hogy felfújható. Az ember már csak ilyen: mindent kipróbál, ha kell, ha nem. De erre a trükkre nemcsak én jöttem rá: ezt használták a kreatív magyar tervezőkből álló Geppetto Designstúdió tagjai is, amikor megalkották egyik gyöngyszemüket, a Dr. Lamp névre keresztelt, kórházi infúziós állványra akasztott, felfújt fél pár gumikesztyű állólámpát – ami nemcsak eredeti gondolat és szédületes látvány, de lehetőséget a továbbélésre. Így lett az egyszerhasználatosból egyedi, formatervett darab.
Egyszerű kapcsolat. Egyszerű tárgy. Luxuskivitelben.
(A szöveg a Beszédes banális című kiállítás megnyitójára készült, amely a Csepel Galériában látható, Bp. 21. ker. Csete B. u. 15.)
Szóval ebben kellett volna találnom egy tárgyat, amivel kicsit össze is kötöm, amit látok. Nem ment könnyen, de azt hiszem, megtaláltam. Ezt itt. De mit rejt ezt az áttetsző kindetojásbelső?
A festés egyik elhagyhatatlan kellékét. Egy gumikesztyűt. De milyen festés ez? – kérdezhetné a festőművész. Csak nem gondolod, hogy kesztyűben dolgozom? És biztos igaza is van. Én viszont mindig kesztyűben dolgozom, amikor festek. Na nem képet, amin keverednek színek, formák, szereplők és tárgyak, hanem csak egy fejet. Fej, de mégsem portré. Bár van arca. Azt nem festem meg. Csak körülötte. A hajam. Igazán nem nagy művészet. Már épp rám férne egy tatarozás. Ehhez viszont kesztyű kell. Ez itt egy professzionális változat.Aki próbált valaha eligazodni a hajfesték piacon, az tudja, hogy már a doboz külső oldalán elindul a retorikai küzdelem a vásárlóért: határtalan színárnyalat és tartósság, határtalanul vibráló, természetes, háromdimenziós élmény, különleges pigmentek és koncentrátumok. Ez olykor fárasztó, olykor egészen szórakoztató. Az ádáz küzdelem minden részletre kiterjed. Így a kesztyűre is. Az én festékemet – a káros anyagok csökkentésén túl – például egy professzionális gumikesztyűvel próbálják vonzóbbá tenni. Ez a kicsi doboz a gyártók figyelmessége a háziasszonyok felé: a luxusélmény, amelynek már a csomagolására is nagy gondot fordítottak. Áttetsző, hajlékony falu kapszula, amelyből egy mozdulattal kivehető az „1 pár jó minőségű professzionális kesztyű, mellyel a felvitel pontos és egyszerű” – írja a magyar nyelvű ismertető. A felvitel pontos és egyszerű? Hát, kinek hogy. De a kis tárgy az. Nincs hegesztésből eredő perforáció, semmi ormótlan, rugalmatlan méretnélküliség. Ez a kesztyű lágy tapintású, rugalmasan kézre feszülő, belül hintőporos, a csukló részen erősítéssel. Egy elegáns mozdulat, és kezdődhet a festés. Igazán nem nagy művészet. Aztán kuka: ugyanis hiába van rendesen megcsinálva, klasszikus egyszerhasználatos. Amikor holnap kibontom a festéket, befejezem a pontos és egyszerű felvitelt, és kész a mű, akkor maszatosan kidobom. Akárcsak elődeit.
Igenám, de most, hogy használat előtt is forgattam, rájöttem, hogy felfújható. Az ember már csak ilyen: mindent kipróbál, ha kell, ha nem. De erre a trükkre nemcsak én jöttem rá: ezt használták a kreatív magyar tervezőkből álló Geppetto Designstúdió tagjai is, amikor megalkották egyik gyöngyszemüket, a Dr. Lamp névre keresztelt, kórházi infúziós állványra akasztott, felfújt fél pár gumikesztyű állólámpát – ami nemcsak eredeti gondolat és szédületes látvány, de lehetőséget a továbbélésre. Így lett az egyszerhasználatosból egyedi, formatervett darab.
Egyszerű kapcsolat. Egyszerű tárgy. Luxuskivitelben.
(A szöveg a Beszédes banális című kiállítás megnyitójára készült, amely a Csepel Galériában látható, Bp. 21. ker. Csete B. u. 15.)
És igen, jött az utcán. Furcsa kedélyes ember, kockás nadrágban, fényesre pucolt fekete bőrcipőben, kék dzsekiben és sültős micisapkában. Volt benne valami franciás, de magyar kiadásban. Lófrált az úton, nézegetett fel az ablakokra, de nem állt meg, csak andalgott tovább. Amikor észrevett, intett, hogy menjek le, de nem mentem táncba. Talán már bánom.
A derű a legjobb szó arra, amit éreztem. 
Ha egy grand plié nem is jönne össze az egyenes lábúaknak, a 
Így táncolnak át szegények egy nagyszabású lomtalanítást.
A képet 2003 nyarán csináltam Párizsban, és van egy változata is:
Figyelmes néző láthatja, hogy itt egy számozott stencilről van szó, állandó szereplőkkel, de változó Leitobjekttel. Mindig van a kalapos-kabátos árnyalak (virággal szájában, piros zokniban), a macskák, a madarak és pillangók, a lufi, a bőrönd, az ernyő és a papírhajó. A változó pedig a jelent központi tárgya: a bringa, a lazizós függőágy, és még egy rakás más. Az alkotó NEMO, és a további változatokra könnyed kotorászással rátalálni (itt például egy 
A friss szám kiemelt témái közé tartoznak az önként vállalt egyszerűség, a géntechnológia és a befektetések, de olvashatunk benne szupermarket-rangsort, a lekötött banki betétek összehasonlító tesztjét, elemzést az év bankjai díjról, a társadalmi felelősségvállalásról, bojkottokról és bankokról, a takarékszövetkezetekről és a közösségi hitelezésről, a közvetlen kereskedelemről, a tudatos pénzügyi nevelésről és a bankváltás módszereiről. Az életmód rovatban van néhány idényrecept, barkácstipp, művészeti és ökoturisztikai ajánló.
Szóval vannak ezek a mérnökök, aztán albérletet keresnek, hogy kiírhassák a postaládára, hogy: oklgépmö. Meg, hogy elférjenek a mérnöknénik is. A Krisztina körúton keresnek lakást, a Vérmező szélén. Ott van sok minden, amire vigyázni érdemes, Makovecztől kezdve, a graffitin át egészen a szép cipőkig.
Nagyon drukkolok, hogy találjanak!
Költői és szuper-hekk! (Tényleg érdemes kimondani hangosan: jóra, szépre vigyázni tudó mérnökök... meg, hogy: bérelnének... amikor senki nem hallja!)
Menzel alkotói gondolkodásmódja ugyanazt a bizonytalanságot és viszonylagosságot mutatja, mint ami a hetvenes évektől kezdve az antropológiában és az etnográfiában is jól érzékelhető: az alkotó/szerző szerepének és helyének változását, illetőleg a műformákkal kapcsolatos addigi bizonyosságok feloldódását, az evidenciák és összefüggések átalakulását. A kultúra- és társadalomtudományok egymást követő módszertani fordulatai (turn, Wende) az interpretáció és a reprezentáció helyét és szerepét állították a kultúratudományi érdeklődés és kritika középpontjába, egyben módszertani rangra emelték a kétségek (ön)kritikus megfogalmazásának lehetőségét. Egy „magára valamicskét adó” múzeum ma már – akár saját tudományos paradigmája következtetéseinek felhasználásával – könnyedén illesztheti be kiállítási praxisába e módszertani változások tanulságait, és rendezheti egybe a legkülönfélébb tudásokat, alkotókat és kijelentéseket vitára ingerlő formában – a tudás- és kultúratermelés monopolintézményeitől kezdve a privát kezdeményezéseken át az alternatív szcénáig terjedően. Így teheti láthatóvá saját tudományos, kulturális és társadalmi szerepét és helyét, és válhat a társadalmi nyilvánosság nélkülözhetetlen helyszínévé.
Monika Bereżecka és Monika Redzisz lengyel női fotópáros 2000 óta dolgozik együtt 
A képek és a történetek szereplői férfiak és nők, idősek, gyerekek, felnőttek és fiatalok, gyerekekkel, unokákkal vagy magányosan. A képek a nappaliban (kanapén, fotelben, szekrénysor vagy ablak előtt), a konyhában (az asztalnál, a konyhapult előtt) vagy a hálószobában készültek. Vannak olyan képek, amelyhez a szereplők „ünneplőbe” öltöztek, de olyanok is, amelyen „egyszerű” hétköznapi, vagy „játszós” ruhát viselnek. Cipővel vagy mezítláb, állnak, ülnek, mosollyal vagy komolyan, kíváncsian vagy közömbösen, ránk vagy máshová, pózba feszülve vagy természetesen. A képek hátterében sokféle tárgy és szín látható: antik dísztárgyak, órák, fegyverek, függönyök, lámpák, festmények, falra akasztott kereszt és szentkép, konyhai mérleg és óra, tükör, hűtőszekrény, rézmozsár, dísz- és emléktárgyakkal zsúfolt polc, gyerekrajzokkal és jegyzetekkel teletűzdelt konyhai lambéria, virágok, szamovár és mobiltelefon. Fehér, sárga, meggypiros, zöld és narancs árnyalatú festett fal, egyszínű vagy mintás tapéta, szőnyeg vagy ágytakaró, és a behúzott függöny mint egybefüggő semleges háttérdrapéria – akár egy műteremben.
A történetekben olvashatunk megismerkedésről és magányról, munkáról és munkanélküliségről, tanulásról, nyaralásról és utazásról, lakásról vagy házról, autóról és hitelről, katonaságról és külföldi munkavállalásról, betegségről és halálról, anyaságról, gyerekekről, akik majd beváltják a szülők álmait, faluról és városról, szórakozásról és olvasásról, húsevésről és vegetarianizmusról, és persze vallásról, hitről, teljesült és soha be nem teljesülő vágyakról. Minden történet más és más, ahogy a szereplők és a helyszínek között sincs két egyforma. Nem lenne könnyű dolgunk, ha ez alapján kellene megfogalmaznunk, milyen is egy átlag lengyel. A képeket mégis belengi az ismerősség érzése, bólogatunk vagy csodálkozunk, elszomorodunk vagy mosolygunk a képek nézése és a történetek olvasása közben. Mert mégiscsak értjük azt a kulturális logikát, ami meghúzódik az esetek mögött.
A képekhez tartozó történetek összeolvasása felszínre hozza, hogy a személyes perspektívák között tulajdonképpen semmiféle kapcsolat nincs: mások az adottságok, a lehetőségek és a vágyak, máshol játszódnak a történetek és a szereplők sem ismerik egymást. Ulf Hannerz globális városi kultúrával foglalkozó svéd szociálantropológus ezt a terepet tekinti az önkényesen megkülönböztetett, egymást részleteiben átfedő jelenségek összességének, amelyben legélesebben a horizontok különbsége válik a nézők számára láthatóvá. Ez a mintázat a globális világok sajátja, amelyben a teljesség megragadása szinte lehetetlen – és persze: értelmetlen – vállalkozás. Ezért aztán következhet a szelekció (nem minden jelentkező került be a sorozatba), a kompozíció (az alkotók határozzák meg a képek formai és tartalmi keretét), és színrevitel (sorozatként, újságban és kiállításban). Mindez a szubjektív döntések következményeinek nyílt vállalásával, és az ebben rejlő lehetőségek kiaknázásával.
A szelekció során eldőlt, hogy a hasonlóságok van épp a különbözőségek váltak-e fontossá. A válasz fondorlatos, ugyanis a látszólag hasonlók is nagyon különbözők. A kompozíciók a családi fotók és a portréfestészet formai és szerkesztési eljárásaival sáfárkodnak, ennek során rajzolódnak ki a beszédes képfelületek: az eldugott részletek, az arcok, a mozdulatok, a redők és a tárgyak külön-külön is megfigyelhetővé válnak a szerkesztett és kimerevített fényképeken. A festményszerű, beállított kompozíciókban érzékelhető az aktív alkotói hozzáállás: a fényképészek elsősorban szerzőként hallatják a hangjukat, szerepük azonos a jelentéseket aktívan befolyásoló, a szubjektív történeteket bátran fordító szerzőével. Tehát míg a művészek nagy szabadságot hagytak a szereplőknek saját életük és az átlagosság fogalma közötti „szabad” felületek szöveges feltöltésére, addig a fényképek komponálása során elsősorban saját művészi/alkotói beszédmódjukat érvényesítették. A képek elkészítésével értelmezték a látottakat és hallottakat, és a helyszínen szerzett tapasztalatokat egyetlen képkockába sűrítették – bölcsen kerülve a definiálás rögös ösvényét. Több esetben éltek az irónia eszköztárával is, de soha nem bántó, mint inkább a történeteket képileg erősítő formában. Ez az attitűd kellő távolságot szabott az egyedi és az általános, a látható és a láthatatlan részek közé, és megteremtette a téma vizuális nyelvre fordított, kritikai változatát.
A Platán Galériában bemutatott, magyarra fordított válogatás (kurátor: Jerger Tímea) további különbségeket is láthatóvá tesz: például azt, hogy mást jelent a vidéki lét, Varsó másként főváros, nagyobbak a távolságok, és persze egészen másként szövi át a lengyel mindennapokat a vallás és a hit. A vélt vagy valós kulturális „közelség” miatt viszont mégis minden tisztán érthető, a helyspecifikus olvasatot némileg feloldja a hétköznapi tapasztalatok hasonlósága és érthetősége. Több képnél érezhetjük úgy, mintha Budapesten, Szegeden, Dombóváron vagy Nyíregyházán készült volna. Mintha belehallgatnánk egy telefonbeszélgetésbe a buszon, vagy benéznénk egy ablakon, esetleg kicsit bátrabban bekukucskálnánk egy kulcslukon, és értenénk, hogy mi történik azon az oldalon.
A történetek és a képek kikerülnek „eredeti” kulturális kontextusukból, és átkerülnek egy másikba, amelyben a hasonlóságok és a különbségek újra izgalmas játékba lendülnek: hiszen mi magyarok is szeretünk reggel inni egy kávét, és vasárnap jólesően unatkozni egyet, és sokan tudnánk tréfás vagy bosszantó történeteket mesélni arról, miként tanultunk meg kis Polskival parkolni, kanyarodni, fékezni és előzni a kilencvenes évek elején. Viszont nagyon keveset tudunk a lengyel-német konfliktusok hétköznapi működéséről, az emigrációról, a külföldi munkavállalást mozgató társadalmi mechanizmusokról, a vallás társadalmi és kulturális szerepéről – hogy csak néhányat említsek az „átlagos” lengyel történetek epizódjaiból. Így kerül az átlagosság fogalma a saját tapasztalatok, az idegenség és az egzotikus sablonok hálójába, amelyből legkönnyebben a képek nézegetésével és a történetek olvasásával szabadulhatunk.
De nézzük KIKI-t a túloldalon! Homokos part, árnyas fák, hideg sörök, lassúság, hajók. Virtigli városi paradicsom, az első perc után úgy érzi az ember, hogy az élet császára! Hogy ez itt maga a fettkönigstum!
Az egykori gyártelepek helyén átalakított alter kertek nagyon szépen simulnak be a környezetbe, és még így is marad bőven hely pecázásra, firkálásra, lazázásra: mindenre, amire egy nagyvárosban csak szükség van. 
De azért jó, ha az embernek van helyi fülese, hogy ezekre az eldugott helyekre rátaláljon!
Igen, igen. A kép a 
.jpg)
.jpg)
ha nagy leszek, én is jófej leszek, mert a jó példa ragadós:
(12. kerület Böszörményi út; látkép turul helyett)
kompozícióban:
és variációban:
Az MDF telefonfülke méretű plakátfelületét – valóban nehéz lehetett ellenállni – Újlipótban igazította helyre egy zöld kannás utcai harcos. Boros Lajos fotogén arcán új vonalak rajzolódnak ki. Csalafinta alkotás: látszik is, meg nem is. De amikor már igen, akkor jön a kérdés: ki van a másik képen?
Kántor helyi hős – elegánsan: local hero. A kajla fülű németjuhász eb ugyanis a Belügyminisztérium angyalföldi járőrkutya-telepén látta meg a napvilágot – a regény szerint a hetvenes években. Kiskutyából okos és naaaaagy kutyává növekedését Kovács őrmester és Lux kutya egyengették, aztán amikor már majdnem kész volt, akkor megjelent az életében a lelkes, kicsit izzadságszagú gazdi, a Csupati őrmester. A regényben és a filmben is elválaszthatatlan párossá csiszolódtak – mint Stefan Derrick és Harry Klein. Szegény Kántor még egy velőtrázó becenevet is kapott: Csupati, amikor nagyon szerette, akkor nemcsak megdögönyözte, hanem azt affektálta neki: tyutyukám.
A sportruha-kollekció egy fiktív márkához kötődik (Gloomy Sunday), ami egyfelől a piaci és reklámmechanizmusok működését türközi, másfelől azok ironikus kritikáját is adja: hiszen a ruhák nem hétköznapi viselésre készültek (bár ki lehet próbálni, hogy milyen érzés betonmellényben sétálni). Közben mégis folyamatos az átjárás a mű fiktív világa és az eredeti ruhadarabok hétköznapi valósága között: a mellény bélelt, a papucs a szilikonpántnak köszönhetően viselhető, az övtáska pedig derékra csatolható – ahogy ezt a mindennapjainkban is megszoktuk.
Life is too easy – szól a márka jelmondata. Ha így van, akkor hát legyen itt nehezéknek a kortárs kultúra néhány fontos populáris ikonja: egy övtáska, amibe a nyaralásra összespórolt pénzünket tarthatjuk, egy papucs, amiben a homokos tengerparton vagy a szomszéd bányató mellett csoszoghatunk, és persze a közkedvelt mellény, a sisimelegítő jó barátja és társa, ami télen és nyáron is praktikus viselet – üzeni kikacsintva az alkotó. A tárgyakban a jelenkor mesterségesen képei, élményei és életérzései sűrűsödnek – súlyos, megkövült formában. Az installáció mégsem szomorú, pedig a brand egyértelmű utalás Seress Rezső harmincas években megmagyarázhatatlan világsikert befutott édesbús Szomorú vasárnap című slágerére, a hozzákapcsolódó vélt vagy valós történetekkel: öngyilkosságról, hídról folyóba ugrásról, az ellenségek likvidálásáról (amelynek a legfontosabb kelléke a folklorisztikus betoncsizma). Fogyasztói kultúra, szabadidő, spórolás, nyaralás, márkatudatosság és mindezek kritikus megfogalmazása ér össze az installációban – fekete humorral, iróniával, kultúrtörténeti adalékokkal fűszerezve.
Horváth Csaba Árpád egy korábbi munkája május 31-ig látható a 
A REgerenda bontott ház gerendáiból és acél kerékpárfelniből illesztett modern, mégis klasszikusan formált szobai és kerti asztal. Egy kis fűrészelés, csiszolás, csavarozás, forrasztás, és az egykor háztetőket és falakat tartó gerenda, illetve az utcai közlekedést élvezetessé és környezetbarátságossá tevő kerékpár máris újra tárgy: nappaliban, balkonon, kertben vagy teraszon. Az asztal őriz valamit a thonet íveltségéből és kerek formáiból, a csőbútor fémes csillogásából, mégis visszatükrözi a kerékpáralkatrészek formailag változatos és furfangos világát. Elegáns, tartós és térnyerő bútor, a kerékpáros kultúra, a lakáskultúra és a környezettudatos gondolkodás metszéspontjában.
Az írás a 
A film rendezője 
Vajon miért éppen Alaszka jutott eszébe a városáról Pálfalvi János grafikusművésznek, aki fiatal házasként feleségével költözött Dunaújvárosba – akkor még Sztálinvárosba – szerencsét próbálni? Amikor megérkeztek minden idegen volt számukra, egy teljesen ismeretlen világ vette őket körül: a szüntelenül változó és alakuló fizikai tér, az újonnan épülő társadalmi hierarchia és kapcsolatháló, a kulturális és művészeti élet nullfoka. Ilyen körülmények között költöztek be új kétszobás lakásukba Magyarország első panelházában. De történetük nem számított egyedinek. Mindenki újonnan jött, és ismeretlen volt a többieknek, az emberek keresték a helyeket, a lehetőségeket. A város pedig csak épült és épült, az emberek tele voltak várakozással és reménnyel, vágyakkal és tervekkel. De míg első látogatásukkor, 1954-ben fiatalos erő, lendület és tempó tartotta mozgásban a politikai ideológiától sem mentes iparvárost, a hatvanas évekre a kezdeteket jellemző felfokozott várakozás, a nyüzsgés és a kalandok lényegesen csillapodtak. Már az első években elindult a kulturális és művészeti élet kiépülése és intézményesülése a modern városi infrastruktúra részeként, amiben persze szintén érzékelhetőek voltak a kezdeti évek és a későbbi időszakok közötti kulturális és ideológiai különbségek.
(
És most egy másik történet ugyanerről a székről. Ugyanis Magyarországon nemcsak forgalmazták, hanem gyártották is a népi néven csak pilleszékre keresztelt ülőbútort, aminek eredeti változatát Tam Tam néven a francia Henry Massonnet tervezte 1968-ban. A kor formavilágának megfelelő, gazdaságos és kényelmes kis ülőkét a korszak fogyasztói lelkesen fogadták, és a hetvenes években több mint tizenkétmilliót vásároltak belőle világszerte, és mint a kor egyik kultusztárgya a MoMA bútorgyűjteményébe is bekerült. Franciaországban az olajválságot követően visszaesett a gyártása, de a „keleti blokk” országaiban az olcsó szovjet kőolaj nagy mennyiségű jelenléte lehetővé tette a további gyártást. Évtizedek múlva aztán az eredeti pilleszék is visszatért – új köntösben. 2002-ben ugyanis a 
így készült:
nagyüzem:
a három grácia (fotó: Sarnyai Kriszta):
a Néprajzi Múzeum kerékpáros aranycsapata kiegészülve DJ Setával: 
Milyen vagy? Színes vagy fekete-fehér? Nosztalgiára hajazó vagy modern? Fiú vagy lány? Országúti vagy hegyi? Felnőtt vagy gyerek? Szingli vagy nagycsaládos? Trendi vagy laza? Gyors vagy lassú? Hadd lássuk! Egy gyors fékezés, rövid megállás, egy kis igazítás, zoomolás, katt, és már suhanhatsz is tovább. Napsütötte zenés szabadtéri fotóműterem a Néprajzi Múzeum előtt.
időpont: 2009. április 19. kettőtől ötig (a 
A képek április 22-től letölthetők a 
Egyszercsak ott találták magukat egy villámosmegállóban. S miután a kerékpárról nem ért le a lábuk (ezt már otthon, falun tesztelték), a nagyvárosi tömegközlekedés mellett döntöttek (mert korszerű libák voltak). Vettek hamarjában két BKV jegyet, és mint jó falusi libák elindultak a kerítés mellett, hogy megkeressék a villamost. A megállóban szép rendesen várakoztak. Egyre, másra. De nem történt semmi: se zakatolás, se pöfékelés. Nyújtogatták a nyakukat. Jó helyen állnak-e? Nézegettek szerte szét.
Majd gondoltak egy bátrat, és a Jászai Mari tér felé vették gyalogosan útjukat. Kicsit korholták egymást (mint két nagypapa), hogy nem kellett volna ez a drága villamosjegy, ha amúgy sem jön a járgány. (Szerintem is jobban jártak volna, ha bejönnek diákkedvezménnyel a Néprajzi Múzeumba.) Így totyogtak tovább, míg el nem tűntek a kerítés mellett magasodó fák között. Remélem, a kora esti vihar előtt szerencsésen hazaértek!
A két idézett melóban sajnos nincs elég tartalom, és nincs elég humor. A szereplők közötti kapcsolat túl egyszerű: fent-lent, élet-halál. A megfordított kép nem ad ki valójában új képet, a szöveggel készített vonalrajz pedig minden fogalmazásbeli „eleganciát” nélkülöz (és nem is értem, de ez biztos az én hibám).
Ebbe az űrbe türemkedik évek óta a kétfarkú kutya (az utóbbi hónapokban Budapesten is sokkal észrevehetőbb formában) szlogenné váló fordulataival, matricáival és ál-hirdetéseivel. Ember és autó kapcsolata itt is opponáló, a szöveg radikális, de nem agresszív. Nincs a tenyérnyi felületen explicit bringa, de azzal, hogy egy postaládára került, könnyen eszünkbe juttathatja a postahivatal nemrégiben bonyolított fullextrás bringa vásárlási akcióját.
A vicces a melókban: hogy mindhárom a Wesselényi utcában (Budapest, 7. kerület) látható, viszont csak gyalogosként észrevehető. 
Néhány hónapja kaptam kölcsön a könyvet: a 
Jó volt újra belegondolni ebbe a szövevényes történetbe. És érezni az otthonoságot az ujjam hegyén.
Kezd úgy működni a kapcsolatépítés és gyűjteményképzés, mint gyerekkorunkban a szalvéta, vagy a széthajtogatott és kisimított cukorkás papír alapú csereberekereskedelem: akinek valamelyik fajtából több is van, elcseréli. Állandó a mozgás: reggelre új színek jönnek, délutánra eltűnnek vagy lecserélődnek.
Ma újonnan igazolt játékosokat is leltem a kortárs képzőművészet fekete-sárga mezejéről: az 
