egy frufru két krumpli – részlet

fotók: László Gergely; képek forrása: Ernst Múzeum

„Ide-oda mozgásukat életnek nevezik: a hangokkal és gesztusokkal kísért cikázás jelentéktelen ideig tart. Többnyire ugyanazt ismételgetik: futnak, sírnak, cipekednek, emlegetik és mérik az Időt, testükön mutogatják múlását. […] Az emberlények az időt csak visszafelé olvassák, előrefelé soha.” – jelenti egy női testbe bújt marslakó Tóth Krisztina Pixel című tárcanovellájában (in: Hazaviszlek, jó? Tárcanovellák, publicisztikák. Budapest, Magvető, 2009). A leírás hasonlít a távoli, ismeretlen, egzotikus helyekről szóló korai etnográfiákhoz, melyekben a tudósító megfigyeli és részletgazdagon leírja a szeme előtt zajló eseményeket, próbálja feltárni a láthatatlan összefüggéseket. De az irodalmi részlet mégis alapvetően eltér az etnográfiák jól bevált nyelvhasználatától: ez pedig az irónia biztos kezű alkalmazása: „Általában mozdulatlanul fekszenek a fényben. Vélhetően a barna homokhoz hasonlatos rejtőszínt kívánják elérni, ennek viszont ellentmondanak a rajtuk látható élénk textildarabok. Megmagyarázhatatlanul hosszú ideig dermednek így, talán valamiféle kozmikus sugárzást próbálnak felfogni. […] Egy hímnemű kifejlett egyed vízilénynek álcázza magát, az álcázás célja ismeretlen. Fenyegető másik lényt nem látok, fölmerül a gondolat, hogy az álcázás puszta játék, az egyedek szórakoztatását szolgálja.” – szövi Tóth Kriszta marslakója a tengerparti beszámolót. Nem tudjuk, mi a marslakó célja, de azt érzékeljük, hogy egyszerű cselekedeteinkről tudósít, leírja és próbálja értelmezni azokat.

Egy másik marslakó

„Utoljára jelentkezem erről a helyről. A közösség fokozatosan felbomlott. Igen tanulságos volt. Sokat tanultam e furcsa lények viselkedéséről. Úgy tűnik, szeretnek osztozni és együtt élni, de nem túl sokáig. Hát, ennyi volt. Nincs miért maradnom tovább. Jövök haza! Vége.” – hangzik a csillogó alufólia jelmezbe csavart „idegen” utolsó tudósítása, aki leteszi a telefonkagylónak látszó tárgyat, majd kitipeg a színről, elsiseg, ki tudja hová. Körülbelül itt ér véget a Jad Hanna – A kollektív ember című színdarab, amit amatőr színészek, önkéntesek és barátok mutattak be az azonos című kiállításban – Magyarországon harmadik alkalommal és változatban. A darab helyszíne a kiállítás „Színpad” terme: a kulissza – díszlettel, nézőtérrel, jelmezekkel és kellékekkel, a falon a szereplőkről készített jelmezes fotókkal. Mégsem csupán arról van szó, hogy a kiállítás egy tere alkalmilag megelevenedik, és nemcsak arról, hogy a kiállításban látható egy színdarab. Hanem arról, hogy a díszletekből és jelmezekből illesztett színházi tér egybekapcsolja és elrendezi a kiállítás idő-tér összefüggéseit. A kiállítás a történet és a történelem színpadává válik – ugyanúgy, ahogy a Jad Hanna kibuc vált azzá Izraelben, 1950-től napjainkig.


A színdarabban megelevenedő történetet a kiállítás bontja tovább. Kölcsönösen egészítik ki egymást. És miután a színdarab hangjátékként folyamatosan hallható a kiállításban, a színpadi tér az előadás nélkül is élő és érthető. A narrátor összekötőszövegeiből, az „idegen” lényegre törő, kissé ironikus tudósításaiból és a szereplők vitáiból rajzolódik ki a Jad Hanna kibuc elmúlt hatvan éve, az alapítástól kezdve, a konfliktusokon és elvándorlásokon, majd az új helyzeteken és szereplőkön keresztül egészen a közösségi ház lebontásáig és elégetéséig. Ugyanezt a kiállításban az alkotói és kurátori „hang” rendezi el különféle médiumok segítségével egy több síkon olvasható értelmezéssé. A több év alatt összegyűjtött, tárgyszavazott archív fotóanyag, dokumentumok, a helyszínen készített fényképek, beszélgetések és filmes interjúk kerülnek színre a műfajilag összetett kiállítási forgatókönyv segítéségével. A Jad Hanna kiállítás ugyanis az archívum gyakorlata és metaforája mellé beemeli a rekonstrukció és a színház praxisát és metaforáját, és magától értetődően kapcsolja egybe a kettőt a prezentáció terében.


A kiállítás: László Gergely – Tehnica Schweiz: Jad Hanna – A kollektív ember (2008-2010); Ernst Múzeum, 2010. november 6. – december 31.

A kiállításról írt tanulmány teljes szövege a Balkon 2011_1 számában olvasható Egy frufru két krumpli – archívum, teátrum és kiállítás címmel.

További részletek a szövegből:
archívum – egy kis elméleti zsolozsmázás
szcenírozás – újra egy kis elméleti zsolozsmázás

szcenírozás - újra egy kis elméleti zsolozsmázás

Ha etimológiai irányból tekintünk a szcenírozás fogalomára, akkor az elsősorban a színjátszásból és színházi irodalomból ismert „színpadra állítás” szóösszetétel az, amely plasztikusan magába sűríti, foglalja a kontextusváltás és a fiktív kontextusteremtés műveleteit. A színházi gyakorlatban ezekhez a fordításokhoz különféle eszközökre és módszerekre van szükség: mint például a dekoráció (díszlet, jelmez), a világítás, a zene, a megjelenítés, továbbá a szereplők. Ha a színházakból átlépünk a múzeumok világába, és általánosan és tágan tekintünk a szcenírozás fogalmára, akkor könnyedén beláthatjuk, hogy a kiállításokkal kapcsolatban tulajdonképpen bármilyen elrendezésre használhatjuk ezt a kifejezést: hiszen a kiállítási prezentáció csak a tárgyak és a jelentések térbeli elrendezésével, azaz színrevitelével lehetséges. Azok a múzeumi/kiállítási munkák, amelyeket speciálisan és módszertanilag is szcenírozott rekonstrukcióknak tekintünk – akár kapcsolódnak az archívumokhoz, akár nem –, a legkülönfélébb médiumok alkalmazását teszik lehetővé (mint például a fotók, a videók, a filmek, az újságok, zenék és hangok), melyek a háromdimenziós jelenetek karakterének megteremtésében kapnak kiemelt szerepet. Fontosak a könnyen beazonosítható, felismerhető (vagy ismerős) tárgyak, a könnyen észlelhető és lefordítható összefüggések és különbségtételek (mint például az oppozíciók), vagy akár az erős hangsúlyozások, ismétlések és idézetek. Így aztán a szcenírozott kiállítási terek – egy belső térben felépített architektúra segítségével – látszólag könnyedén teremtenek kapcsolatot a külső és belső terek, a kultúra és a természet, illetve az emberek, a tárgyak és a szituációk között.[1] A megértés a térben elrendezett tárgyak konfigurációján, egészként való felfogásán alapul: amikor azáltal nyeri el egy-egy tárgy vagy tárgyegyüttes a kiállításban érvényes jelentését, hogy más forrásokkal – tárgyakkal, képekkel, dokumentumokkal – szerepel egy előre meghatározott dramaturgia és architektúra szerint felépített, mesterségesen kialakított térben. A szcenírozott installáció tér- és jelentésbeli összefüggéseit a színrevitel egyéb kiegészítői is erősíthetik, továbbá a prezentációs forma fontos mechanizmusa az az utalási rendszer, amelyet az eredeti (használati) és a másodlagos (múzeumi) kontextus között létrehoz. A kapcsolat emléken, élményen, tapasztalaton és emóción egyaránt alapulhat. A „térben rekonstruált kontextus” szóösszetétel sűrítve fejezi ki a szcenírozott prezentáció lényegét.[2] Az inszcenált kiállítási terek változatos formában jelennek meg – az absztrakt térformáktól egészen a történeti szituációkat naturalisztikusan bemutató rekonstrukcióig. Az alkalmazás egy speciális esetének tekinthetjük, amikor a színház színpadként is megjelenik a kiállítás terében – ahogy ez a Jad Hanna kiállításban is látható. (hm. akkor erről még, ugye? mármint a Jad Hannaról!)

[1] Jana Scholze: Medium Ausstellung. Lektüren musealer Gestaltung in Oxford, Leipzig, Amsterdam und Berlin. Bielefeld, Transcript, 2004 (a hivatkozás helye: 146. és a 192. oldal)
[2] Scholze 2004: 149

a kritikának az ő állapottyárul

Nyisszantok, illesztek. Aztán kicsit duzzogok. Az off line terep az Örkény Színház Jógyerekek képeskönyve című darabja, az on line pedig a kultúra.hu kritika és a litera.hu netnapló rovata. Az írások témája a darab, a szerzők pedig Tarján Tamás és Máté Gábor. Lássuk!

„Ascher Tamás a muzsikától és a koreográfiától (Dékány Edit) sem egykönnyen megmozduló képsorozatot saját korábbi, itteni Ionesco-rendezésének vágányáról indítja, s mérsékelten abszurd, szellemes megoldásokig igyekszik lendíteni. A szabóollóval lemetszett ujjak helyén piros szalag serken, az Anyusunk szerint kölni illatú nyuszik pléjbojgörlös jókedvvel puskázzák le nagy vadász Apusunkat, a karikás szemű, termetesre nőtt porontyok úgy úszkálnak a színpad akváriumában, mint ha formalinos üvegben lubickolnának (akad bábszínházi, halacskás jelenet is, hiszen az élet végén a hal áll). Az igényes, intelligens, derűs népszórakoztatás mókái nagyjából harminc percre elegendők a kilencvenből - A jógyerekek képeskönyve kabaréban nem is lehetne hosszabb kiadós fél óránál. Utána már ismételgetésekből kell megélni. Parti Nagynak sem ez a leginvenciózusabb munkája. A remek nyelvi poénok nyomában nemegyszer zötyög elő nehézkes rím, suta ritmus a megnyomorgatott számítógépből. A nyelvi idiotizmus társadalmilag vészjósló, önjáró szekvenciái nem válnak fenyegetővé. Semmi nem vall arra, hogy Ascher a családi rémségek kicsiny boltját kereste volna a darabban: az utódok hullanak, mint a legyek, de ez a legkevésbé sem rendíti meg az unatkozásba süppedő publikumot.” Tarján Tamás kultúra.hu

„Megérte a sorállás, mert mérhetetlenül jól szórakoztam odabenn. Ugye Ascher rendezte. Gálffy elmondhatatlanul elementáris volt, igazából nem szívesen találok szavakat arra, amit és ahogyan művelt. Szélest talán még sohasem láttam ilyen jónak, de lehet, hogy ez az én hibám. Tagadhatatlan jó érzés volt tanítványomat, Máthé Zsoltot ilyen otthonosan ökörködni. És méltathatnám az egész társulatot, amiben tényleg lényeges a társulat, mint olyan, mert a színészek láthatóan együtt és odaadóan munkálkodtak az egész próbafolyamat alatt. Parti Nagy Lajos szövegei megint szépen szóltak. Nem volt időm irigykedni, olyan hamar véget ért az egész. Másfél óra volt talán, de maximum negyven percnek éreztem. Ez szinte kivétel nélkül fordítva szokott előfordulni. Rövid volt, hangsúlyozom rövid, annak ellenére, hogy a pótszékekből a fél színpadot nem látni, és annak ellenére, hogyha beljebb ül az a szerencsés néző, aki felfedez egy üres széket, megtapasztalhatja, hogy a széksorok közti távolság oly szűk, hogy például az az ember, akinek lába van, nem nagyon fér el. Majd elfelejtettem. Jógyerekek képeskönyve. Ez volt, amit láttam.” Máté Gábor litera.hu

Szeretném hangsúlyozni: ugyanarról a darabról írnak. Ha jól számolom: egy hét különbséggel. Én azon az előadáson ültem, mint Tarján Tamás. Remekül szórakoztam. Rövidnek éreztem. Láttam az egész színpadot. Tehát nem pótszéken ültem. Elfértem, pedig lábam is van, mégha nem is gólya. De tényleg kicsi a hely. Szerencsére azért Máté Gábort sem ez érdekelte elsősorban. Tarján viszont nagyon unja a banánt. Nem tudom, megnyugtatja-e, ha azt írom: én meg őt. Minden sorát – általában. (És még a darab címét sem írta helyesen.)

Máté Gábor nem unja. Sem a színházat, sem a tanítást, és a litera netnaplózást is jól csinálta. Én élveztem. Rendezőként, tanárként és nézőként is kíváncsi. És még írni is tud róla. Ilyenből persze nincs sok. Unatkozó és unalmas kritikusból viszont annál több. De nem abszurd? Ki ír kiről? És minek? Volt régen a „tornából felmentve” kategória. Ezt lassan a kritikusi szcénában is bevezetném. Se perc alatt lenne listám. Egy hosszú tornasor azokból, akik nyugodtan otthon hagyhatnák a mackónadrágjukat.

Én a kíváncsi oldalon állok. Csak semmi fölényeskedés! A Jógyerekek képeskönyve pedig szövegben, képben és munkában is klasszul össze van rosszalkodva.

recycling-színház – a chanel kosztüm amnéziája

Nagy Fruzsina jelmeztervező 2005 őszén mutatta be először Recycle című szeméttelepi látványszínház jelmez show-ját (filmes társrendező Pater Sparrow), táncosok, színészek, artisták és egy operaénekes részvételével a Trafó színpadán. A műfaji határokat, a néző figyelmét és a befogadás módját tudatosan alakító, a színház, a tánc, a zene, a film és a divatbemutató műfajait egybegyúró „divatfilmszínház” a fogyasztói társadalom kritikáján alapult. Az újrahasznosítás összetett jelentésstruktúráját az alkotók mind fogalmi, mind tartalmi szempontból szabad asszociációs térként kezelték, így a körforgás, az idő, a reinkarnáció, a remix, az átalakulás, az újratervezés és a szervátültetés mint téma egyaránt megjelent a színen.

A történet egy szemeteszsákba kötözött, chanel kosztümös nőről szól (Parti Nóra), aki amnéziában szenved, így helyzetéből adódóan újra ráeszmél a világra, „valós” és fiktív, hallucináció-szerű események és képek kavalkádjában. Az erős képi fogalmazásmód nemcsak a háttérben és önálló epizódként is megjelenő filmnek, hanem a „sűrű”, jelentésekkel telített jelmezeknek és színpadképnek is köszönhető volt. A rövid idő alatt hulladékká váló tárgyakból, efemer termékekből, csomagolásokból (gyümölcsleves flakon, PET palack, cigarettás doboz, tisztasági betét, filmszalag, stb.) készült jelmezek, a szemetet analizáló nyomozók, a dialógusokból és látomásokból álló film, a pörgős divatbemutató valós és szürreális helyzetei együttesen teremtették meg az alkotás narratív és performatív struktúráját. A csomagolás és az újrahasznosítás tehát nemcsak az előadás kulcs témaköre volt, hanem alapmetaforája, továbbá a vizuális fordítás és tárgyalkotás (jelmez) gyakorlati eljárása. A környezettudatos gondolkodásmód, a műfaji keverés és újrakeverés több alkotótevékenység (jelmeztervezés, filmezés, zeneszerzés) mechanizmusain, praktikáin keresztül vált láthatóvá, hallhatóvá és érthetővé a Trafó színpadán.

Az előadás 2007 tavaszi bemutatóit követően a jelmezek egy fejdísze – egy PET palackból készített rovarfej – bekerült a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításába, majd a bontást követően a gyűjteményébe. (Fotó: Sarnyai Krisztina)

A jelmez mint műtárgy nem idegen a Néprajzi Múzeum gyűjteményétől – a Szokás- és játékgyűjteményben vannak például városi iskolás farsangi jelmezek – a rovarfejdísz mégis egészen más jelentések és kontextusok sűrítésére és interpretálására alkalmas múzeumi eszközzé, műtárggyá vált. Segítségével elgondolkodhatunk azon, miként jelölhetők ki értelmes határok a különféle tudományos paradigmában dolgozó, eltérő intézményi hagyománnyal és gyűjteményi struktúrával rendelkező múzeumok számára a kortárs jelenségek leírása, elemzése és bemutatása során.

A kortárs jelenségek komplexitása a kutatók és intézmények részéről is megkívánja az összetett, részletekben elmerülő, mégis a tágabb összefüggéseket elemző formában feltáró megközelítést, amely így a gyűjteményekben is tükröződik. Nagy Fruzsina kortárs jelmezei első látásra mind az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, mind pedig az Iparművészeti Múzeum számára forrásértékkel bírnak, és talán fel sem merülne a Néprajzi Múzeum mint archiváló intézmény – hiszen milyen jelentéssel is bírhat egy kortárs színházi vállalkozáshoz készített egyedi, művészeti alkotás a néprajztudomány számára? De a kortárs múzeumi kutatások megvalósítása során jól látszik, hogy a 19. századi tudományos gondolkodásmódon és gyűjteményképzésen alapuló intézményi tekintet számára a 21. század társadalmi és kulturális összefüggései gyakorlatilag nem, vagy csak nagyon nehezen észrevehetőek. Ezért a minket közvetlenül körülvevő társadalomra nem a gyűjtemények ajtajából kell ránézni, hanem az utcákról, a tömött metró kocsikból, a játszóterek abroncshintáiból, a panellakások ablakaiból, a romkocsmák sky foteljeiből, a horvát tengerpartról, a lakótelepi garázsajtókból, vagy akár a PestiEst műsorfüzet lapjairól.

Ha innen tekintünk a PET palackokból készített jelmezre, akkor nyilvánvalóvá válik a Néprajzi Múzeum dokumentáló szerepköre, és más színben tűnik fel az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, illetőleg az Iparművészeti Múzeum gyűjteményképzési eljárásai is. Hogy a jelmez végül a Néprajzi Múzeum gyűjteményében található, az annak köszönhető, hogy jó ritmusban került egy kutatás látóterébe, helye és szerepe lett a műanyag kiállítás társadalomkritikán alapuló megközelítésében – és nemcsak ennek az egy tárgynak, hanem annak a tágabb kritikai és kreatív megközelítésnek is, melyet a Recycle képviselt. Nem arról volt szó, melyik intézmény ért oda előbb – bár a kortárs efemer tárgyak esetében az „utolsó 24 óra” akár motiváló tényező is lehetne – hanem arról, hogy milyen tudományos és társadalmi kérdésfeltevés számára vált kiindulóponttá, lehetséges válasszá e tárgy.

A Néprajzi Múzeum gyűjteménye és kiállítása számára a hétköznapi műanyag tárgykultúra egyrészt a tömegtermelés tárgyakat és tárgyhasználatot alakító megközelítése, másrészt a fogyasztói társadalom logikája felől vált érdekes és izgalmas tereppé. A (műanyag)hulladék mint közvetlen következmény és mint a társadalmi felelősségvállalás egy lehetséges metaforája, a művészi megformálás kritikai és kommunikatív dimenziója indokolta a fejdísz műtárggyá, forrássá válását, mégha ezzel felül is kell írni néhány ma is érvényes kánont – esztétikáról, értékről, tudományról és gyűjteményről egyaránt. Azt viszont könnyedén belátom, hogy Nagy Fruzsina izgalmas, jelentésteli, kortárs kritikai nyelven szóló kollekcióját nem a Néprajzi Múzeum gyűjteményének kell megvásárolnia – mégha több olyan témakört sűrítenek is a jelmezek, amelyek a kortárs fogyasztói kultúra etnográfiai megközelítése számára is izgalmas kutatási kérdéseket vetnek fel (táplálkozás, tömegközlekedés, lakáskultúra). Pedig mit nem adnék egy ilyen csinos Combioért! Ez az egyetlen fejdísz tehát nagyon sok fontos kérdést sűrít: a tágabb tudományos kontextus, a kutatói pozíció és a kortárs etnográfiai „terep” határainak és lehetőségeinek reflektorfénybe állítása tekintetében egyaránt. Hiszen hol és hogyan húzhatóak ma meg a különféle tudományszakok közötti határok? Hol kell állnia a kutatónak, ha az őt közvetlenül körülvevő hétköznapi kultúra megfigyelésére vállalkozik? Miként vonható be a kutatásba a saját érdeklődés és tapasztalat, miként fogalmazható meg a kritika? Hol húzódik a határ a múzeumi műtárgy és a fikción alapuló installáció között? Mit tanulhat a muzeológia és az etnográfia a színháztól? (Szerintem sokat.)