Néhány hónapja tettem szert Stark Attila Kulo city. Kula Jani kalandjai című, könyvére (Roham, 2007), ami nem más, mint az Iparművészeti (ma Moholy-Nagy) Egyetem „Viz-Kom” Tanszékén 2005-ben készült graduális szakdolgozat – egy képregény a városról (Budapest) és a városi hősről (Stark Attila, Kula Jani, aki nem más, mint egy városi majom). A könyv mint tárgy úgy jó, ahogy van: kemény táblás, (mű)bőr gerincén ezüst betűk, a belívek színes műnyomón, remek minőségben, könyvjelzővel, ahogy kell. Drága portéka – pontosabban a minőséghez mérten: reális. Egy képregény, ami nemcsak tartalmilag és formailag, hanem használati tárgyként is hozzátesz valamit a műfajhoz.Néhány mondat a könyv első lapjairól: „Egy pár bemutatkozó oldallal kezdünk, aztán belevágunk a sűrűjébe, végül pedig a kellemetlenebb emlékeket elhagyva megnézzük az unalmas hétköznapokat.” Lapozás: „Ez a diplomamunkám. Az első rész arról szól, hogy mi van, és hogy mit szeretek, hol lakok és miket csinálok – házak, térképek, pár rajz, néhány fotó, betűk.” Ezt a részt most átugrom, de a könnyebb érthetőség kedvéért összefoglalom, mit szeret hősünk: enni, inni, ülni, ácsorogni, hanyatt, hason és oldalt feküdni. Most nézzük a várost! Hét egymás utáni lappáron zoomolhatunk hősünkkel: a Baja-Budapest vonatútra („Felénk megy az egyik leglassabb és legszutykosabb vonat”), Budapestre messziről, háttérben a Szabadság szoborral, majd megérkezünk Kula Jani városába, a VI. kerületi Soho-ba: a Nagymező utcába. Kedvencem a Nagymező 56 mellett olvasható felirat: „VALAMI POSTA”.
A Soho térképén feltűnnek a haverok, a boltok, a kocsmák és egy definíció: „Ez a mi soho-nk, ahol élünk. Főutcánk a Nagymező, és bár van itt Soho London Pub és Soho Palacsintázó, a miénk az alsó Manhattani South-Houston Soho-ról kapta a nevét, elsősorban néhány falfestmény miatt.”
Majd még „pár hely, ahol álldogálni, ücsörögni szoktunk”. Az oldalpárt a Trafo Bar Tango belépőjegyei osztják ketté. Aztán újra egy város fölé reppenés, és egy átfogó szocio-kép: „Kulánk, Kulánk / Budapest nagyon koszos hely. Két fele van. Buda és Pest, az egyik részen gazdagabbak laknak, ez nem olyan koszos, a másik szaros, hugyos. az utcák olyan vályúszerűek és lehet szélesek, de fa szinte sehol, és sötét mint egy koszos vályú” Lapozás: „szeretem…”Stark Attila a képregény és a graffiti műfaji határán mozgó alkotásai már lassan 10 éve jelennek meg alternatív galériák (Trafó, Dinamó, MEO) és kortárs művészeti intézmények (Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, Műcsarnok) külső és belső falain. A városi szubkultúra ismert, vagy a rajzoló által teremtett figurái érzések és helyzetek láncolatát és rétegeit jelenítik meg. Tus- és ceruzarajzai, illusztrációi, olaj- és falfestményei, számítógépes betűmontázsai és preparált fotói szünet nélküli bogarászásra és dialógusra csábítják az érdeklődő nézőt és olvasót. A leírások, kommentárok, párbeszédek és közbekiabálások szervesen kapcsolódnak a kis figurák érzéseihez és vágyaihoz, a helyek történéseihez és hangulataihoz. Fogalomhasználata és stílusa határozottan élőbeszéd-szerű. A szabad kézzel írt szövegekben bőven találunk áthúzásokat, javításokat, elírásokat, ragozási hibákat, rengetek a szleng, az angol és spanyol kifejezés, olvasás közben a könyvet folyamatosan forgatni, oda-vissza lapozni kell. Tehát az olvasó nemcsak fejben dolgozik, hanem izeg-mozog, összevissza lapozgat, szótáraz, keresgél a neten, meghallgat zenéket – ha érdekli, dolgozik keményen. És akárhányszor kézbe veszi, új, addig ismeretlen, soha nem látott részletekre akad.
Számomra ez a befogadói attitűd két másik szöveges műfajt, és e műfajokban alkotó szerzőket juttat eszembe: egyrészt a Ludditák szövegeit, másfelől Parti Nagy Lajos grafitnesz című verseskötetét. A saját tudást, tapasztalatot, átélt helyzeteket, megtanult szövegeket idézetként vagy szabadon felhasználó, sokhangú, rímelő sorok a maguk szabadságában olyan határok átugrálására is alkalmasak, amelyekre nem is számítunk. A központi téma a kortárs magyar valóság: a város, a félelmek és szorongások, az utállak mégis szeretlek helyzetek:
„Moslékország” – ahogy a Ludditák nyomják,
„hazám hazám te min – de nem” – ahogy Parti Nagy csavar,
vagy csak egyszerűen: „Kulánk, Kulánk” – ahogy Stark Attila firkálja.
(A kötet megvásárlásához ajánlom a szerző soho-jához közeli helyeket, mint például az Írók Boltja, vagy a Kiadó Kocsma. A Ludditák idézet a Porcogó című albumról van, Parti Nagy Lajos sora pedig a grafitnesz kötet – Magvető, 2003 – Szívlapát című versében olvasható. Stark Attila képek a Néprajzi Múzeum Bakelitbarázdák című kiállításán is szerepeltek. A kiállítást Vályi Gábor / DJ Shuriken rendezte, 2006-ban.)
