(Eperjesi Ágnes: Az ehető én kiállításának leporellójára)
Emberek
a fotón. Portrék. Testek. A fotózás korai időszaka. Piktorializmus a 19. század
és a 20. század fordulóján. Műtermi állóképek festményszerű hatása. Komoly vagy
mosolygó arcok néznek a kamerába, hosszan, egyedül vagy többen: fiúk és lányok,
apák, anyák, ifjú pár, család, osztály, kollektíva. Legjobb ruhák, megcsinált
frizurák, mozdulatlanság. A háttérben drapéria, néhány tárgy: szék, asztal, virág,
szőnyeg. Középpontban az ember. Exponálás. A fény és az árnyék átfordul a
negatívra, majd a papírra. A képből tárgy lesz: albumokban, szalonokban és
szobákban, levéltárcákban, medálokon, könyvekben, múzeumok és galériák falán. A
hőskor. Fekete-fehér majd színes mintázat. Nagy és nehéz tradíció. A képeken
tapintható a korszak, amelyben készültek, az alkalom, melyet megörökítettek. Emberek,
helyek, események. A képek rögzítenek, dokumentálnak és ábrázolnak. Értjük a
helyüket, értjük a szerepüket. Még ma is: belelapozunk egy albumba, közelebb
lépünk a nappali falán lógó fotókhoz, kézbe veszünk a képeket, kiállításra
járunk, hogy új perspektívákat fedezzünk fel. Kattog a fejben az emlékgép,
aktivál és újakat hoz létre. Képek tömege, ismerős és ismeretlen arcok: keretben,
albumban, falon és fejben. Végtelen archívum.
Valóság
és valósághűség egymás mellett. Emlékezés a múltra, megőrzés a mának, ünnepi
hangulat. Mozgás (emlékezés) és mozdulatlanság (kép). Tökéletes összhang. Majd
múlik az idő, jön a változás. Precíz beállítások helyett egyre inkább az elkapott
pillanat. A papír mint hordozó továbbra is marad. Élesebb, finomabb, színesebb
és olcsóbb – de a kép tárgy marad. Mígnem eljön a digitális fordulat: táguló és
finomodó képhatárokkal, új vizuális élményekkel, mélységekkel és élességekkel.
Eszköz- és műfajváltások egész sorával, a negatív és a pozitív határainak
feloldásával. Egyre több az alkotó, és egyre több a bátor felhasználó. Már nincs
kitüntetett helyzetben az egyetlen, jól elkapott pillanat. Gyorsan ismételhető
minden. Az elkészített képek között rövidül az idő, sűrűsödik a történet, erősebb
a termelés. Több a hulladék. A szelekció, a válogatás és a kritika új szerepbe
kerül. Több a kép, több az ötlet is. Így alakul át fotókészítés és
fotóhasználat, a kép és a materiális világ viszonya. A valósághűség új képei átformálják
a „keretet” és a tárgyat: új hordozók jelennek meg – fontosak és furcsák:
zászló, bögre, sapka, póló, egérpad és tetoválás. És a képernyő. Az érintős. A
kedvencek az asztalon. Az archívum határai oldódnak.
A
kortárs kultúra nem ismer lehetetlent. Izgalmas jellemzője az össze nem illők
illesztése. Bármi lehetséges. Együnk fotót! Együnk fotót? Süssük kenyérbe, akit
szeretünk! Egy varázslatos tárgyat, ami érintkezett vele. A képét. Mágikus-rituális
kapcsolat. Hiedelem? Mágia? Vallás? A vallási rítusokban használt ostya kép
nélkül sűríti a jelentést. A testet. A kép itt tabu. Csak a test szabad. Egyétek
és vegyétek. A kézbe adott ostya olyan, mint egy apró, üres, mégis jelentéssel
telített kép. Szimbólum, ami a rítusban él. Szakrális környezetben így válik láthatóvá
a mítosz. Mozdítja az emlékezetet és a tudást. Ünneppé válik. Az ostya pedig a nyelvre
helyezve: feloldódik. Egybeolvad: az emberi test, a láthatatlan kép, az ünnep,
az ostya és az evés. De mit kezd ezzel a ma? Mi történik, ha a szakrális közeg
eltűnik, viszont az ostyán megjelenik a kép? A fotópapír helyett: kartonlap
vastagságú, semleges ízű, ehető ostyán? Fiúk, lányok, apák, anyák, ifjú pár,
család, osztály, kollektíva. Amikor a víz és a liszt kiegészül
adalékanyagokkal? Miként változik valóság és valósághűség viszonya?
Burgonyakeményítő,
víz, növényi olaj, mesterséges adalék (E422, E102, E104, E110, E122, E124, E131,
E133, E151, E1520). Exponálás. Kép. Előhívás helyett nyomtatás. Tintasugaras.
Ehető tintával. Gyerekünk, szüleink, nagyszüleink képével. Új vizuális élmény:
egyszerre festmény- és fényképszerű képhatás. Új képhasználat. A hordozó:
torta, sütemény és bonbon. A készítés helye: a cukrászat. Vagy az otthoni
konyha. A házilagos kivitelezéshez webes fórumok adnak segítséget: mit tegyünk,
hogy ne száradjon ki a széle, hogyan vágjuk körbe, mit kenjünk alá. Mindez egyszerűnek,
könnyedén kivitelezhetőnek, háziasszonyosnak tűnik. Semmi varázslat, semmi
mágia, semmi rítus. Bár ünnep. Születésnap, ballagás, esküvő: portréval vagy
csoportképpel díszített tortával. És úgy teszünk, mintha ez teljesen hétköznapi
volna. Együnk fotót!
Megesszük
a nagymamát. A kedvencek az asztalon. A kép mint táplálék. Az evés mint
képrombolás. Az archívum egyre fogy? Ez már nem a csokoládé mikulás, a kakasos
nyalóka és kedvenc rajzfilmhősünk marcipánból megformált figurája. Ezek már mi
magunk vagyunk. A valóság, a valósághűség és a képfogyasztás eddig ismeretlen
világa. Az én testem.
Eperjesi
Ágnes: Az
ehető én / The Edible Self
2012.
szeptember 17. – 2012. október 28.
Raiffeisen
Galéria
1054
Budapest, Akadémia u. 6.
Nyitva:
mindennap 10-18 óráig
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése