Az ehető én

2012. szeptember 18.

Az ehető én

(Eperjesi Ágnes: Az ehető én kiállításának leporellójára)

Emberek a fotón. Portrék. Testek. A fotózás korai időszaka. Piktorializmus a 19. század és a 20. század fordulóján. Műtermi állóképek festményszerű hatása. Komoly vagy mosolygó arcok néznek a kamerába, hosszan, egyedül vagy többen: fiúk és lányok, apák, anyák, ifjú pár, család, osztály, kollektíva. Legjobb ruhák, megcsinált frizurák, mozdulatlanság. A háttérben drapéria, néhány tárgy: szék, asztal, virág, szőnyeg. Középpontban az ember. Exponálás. A fény és az árnyék átfordul a negatívra, majd a papírra. A képből tárgy lesz: albumokban, szalonokban és szobákban, levéltárcákban, medálokon, könyvekben, múzeumok és galériák falán. A hőskor. Fekete-fehér majd színes mintázat. Nagy és nehéz tradíció. A képeken tapintható a korszak, amelyben készültek, az alkalom, melyet megörökítettek. Emberek, helyek, események. A képek rögzítenek, dokumentálnak és ábrázolnak. Értjük a helyüket, értjük a szerepüket. Még ma is: belelapozunk egy albumba, közelebb lépünk a nappali falán lógó fotókhoz, kézbe veszünk a képeket, kiállításra járunk, hogy új perspektívákat fedezzünk fel. Kattog a fejben az emlékgép, aktivál és újakat hoz létre. Képek tömege, ismerős és ismeretlen arcok: keretben, albumban, falon és fejben. Végtelen archívum.

Valóság és valósághűség egymás mellett. Emlékezés a múltra, megőrzés a mának, ünnepi hangulat. Mozgás (emlékezés) és mozdulatlanság (kép). Tökéletes összhang. Majd múlik az idő, jön a változás. Precíz beállítások helyett egyre inkább az elkapott pillanat. A papír mint hordozó továbbra is marad. Élesebb, finomabb, színesebb és olcsóbb – de a kép tárgy marad. Mígnem eljön a digitális fordulat: táguló és finomodó képhatárokkal, új vizuális élményekkel, mélységekkel és élességekkel. Eszköz- és műfajváltások egész sorával, a negatív és a pozitív határainak feloldásával. Egyre több az alkotó, és egyre több a bátor felhasználó. Már nincs kitüntetett helyzetben az egyetlen, jól elkapott pillanat. Gyorsan ismételhető minden. Az elkészített képek között rövidül az idő, sűrűsödik a történet, erősebb a termelés. Több a hulladék. A szelekció, a válogatás és a kritika új szerepbe kerül. Több a kép, több az ötlet is. Így alakul át fotókészítés és fotóhasználat, a kép és a materiális világ viszonya. A valósághűség új képei átformálják a „keretet” és a tárgyat: új hordozók jelennek meg – fontosak és furcsák: zászló, bögre, sapka, póló, egérpad és tetoválás. És a képernyő. Az érintős. A kedvencek az asztalon. Az archívum határai oldódnak.

A kortárs kultúra nem ismer lehetetlent. Izgalmas jellemzője az össze nem illők illesztése. Bármi lehetséges. Együnk fotót! Együnk fotót? Süssük kenyérbe, akit szeretünk! Egy varázslatos tárgyat, ami érintkezett vele. A képét. Mágikus-rituális kapcsolat. Hiedelem? Mágia? Vallás? A vallási rítusokban használt ostya kép nélkül sűríti a jelentést. A testet. A kép itt tabu. Csak a test szabad. Egyétek és vegyétek. A kézbe adott ostya olyan, mint egy apró, üres, mégis jelentéssel telített kép. Szimbólum, ami a rítusban él. Szakrális környezetben így válik láthatóvá a mítosz. Mozdítja az emlékezetet és a tudást. Ünneppé válik. Az ostya pedig a nyelvre helyezve: feloldódik. Egybeolvad: az emberi test, a láthatatlan kép, az ünnep, az ostya és az evés. De mit kezd ezzel a ma? Mi történik, ha a szakrális közeg eltűnik, viszont az ostyán megjelenik a kép? A fotópapír helyett: kartonlap vastagságú, semleges ízű, ehető ostyán? Fiúk, lányok, apák, anyák, ifjú pár, család, osztály, kollektíva. Amikor a víz és a liszt kiegészül adalékanyagokkal? Miként változik valóság és valósághűség viszonya?

Burgonyakeményítő, víz, növényi olaj, mesterséges adalék (E422, E102, E104, E110, E122, E124, E131, E133, E151, E1520). Exponálás. Kép. Előhívás helyett nyomtatás. Tintasugaras. Ehető tintával. Gyerekünk, szüleink, nagyszüleink képével. Új vizuális élmény: egyszerre festmény- és fényképszerű képhatás. Új képhasználat. A hordozó: torta, sütemény és bonbon. A készítés helye: a cukrászat. Vagy az otthoni konyha. A házilagos kivitelezéshez webes fórumok adnak segítséget: mit tegyünk, hogy ne száradjon ki a széle, hogyan vágjuk körbe, mit kenjünk alá. Mindez egyszerűnek, könnyedén kivitelezhetőnek, háziasszonyosnak tűnik. Semmi varázslat, semmi mágia, semmi rítus. Bár ünnep. Születésnap, ballagás, esküvő: portréval vagy csoportképpel díszített tortával. És úgy teszünk, mintha ez teljesen hétköznapi volna. Együnk fotót!

Megesszük a nagymamát. A kedvencek az asztalon. A kép mint táplálék. Az evés mint képrombolás. Az archívum egyre fogy? Ez már nem a csokoládé mikulás, a kakasos nyalóka és kedvenc rajzfilmhősünk marcipánból megformált figurája. Ezek már mi magunk vagyunk. A valóság, a valósághűség és a képfogyasztás eddig ismeretlen világa. Az én testem.