011. Az élet habos oldala

Hűtőrács, sima felület, legömbölyített szélek, aerodinamikus forma, narancssárga karosszéria, felpörgő motor. Akár egy kétajtós Škoda Coupe 110R is lehetne. De nem az, csupán egy NDK konyhai robotgép, RG 28s (amit a Csillagok háborúja két robot főszereplőjének mintájára simán hívhatunk Erdzsí-nek) 1981-ből. Ma is üzemképes, szép és formás, hasznos és egyszerű konyhai jószág. Használom is, rendeltetésszerűen. Örököltem.

Néhány részlet homályos, de a motorházba nyomott dátum legalább abban segít, hogy időben elhelyezzem a történetet és a tárgyat: 1981 utáni években járunk. Anyai nagyanyám nővérei, K. és M. egy háztartásban éltek, a többfunkciós kézi robotgépet tőlünk kapták karácsonyi ajándékként: hogy könnyebb legyen a dagasztás, a habverés és a pépesítést. Ezt a hármat tudja. Praktikus tudások. Gondoltuk. Aztán jópár év eltelt, K. és M. már nem élt, amikor valamikor 1990-1991 körül számoltuk fel a lakást. Bérlakás volt, és ki kellett üríteni. Fájdalmas munka volt. A kamrában rengeteg mással együtt bukkantunk rá a barna-narancssárga mintás papírdobozra, benne a robotgép, az alkatrészek és a jótállási papír. Érintetlenül. Egyszerűen: nem volt rá szükség. Több évtizedes rutint nem lehetett egy ilyen kis jószággal megborítani. Talán még a karácsonyi masni is rajta volt. Vagy ezt csak képzelem. Ekkor került az én háztartásomba, lényegében vadi újan. És mind a mai napig ezzel verem a habot és pépesítek. Dagasztásra én sem használtam. Az szerintem is kézi meló. Mégha ritkán is csinálom.

De nagyon jó tárgy. Igazán kedvelem. Biztos azért is, mert egyszerre érzem benne a gépesített modernitást és a patinát. Mint egy Singer varrógépben. Na jó, ez talán túlzás. De egy narancssárga Škoda Coupe 110R-et azért könnyen belelátok. És nemcsak a formai áthallások és a szín miatt. Valahogy az egész hangulat: olyan, mint amikor vannak a tárgyaink, és vannak mellé a vágyaink. Egy jobb minőségű világ vágya. És vannak rá a válaszok, amelyek egy adott kulturális, földrajzi és gazdasági környezetben születnek. És akkor a politikáról és az ideológiáról még nem ejtettünk szót. Szóval ebben a két csodás darabban (amúgy teszem hozzá: több alkalommal vezettem Škoda Coupe 110R –t, lilát, lenyitható tetővel, még a kilencvenes évek első felében, úgyhogy tényleg van összehasonlítási alapom) valahogy besűrűsödnek az idők, a tapasztalatok és a hangulatok. Kiadják az élet vágyott habos oldalát. Ahogy felzúg a motor, ahogy használat közben hangosabban kell beszélni, ahogy a kiáramló levegő megfújja a hajam, máris ott a hab. Ó, dagályos nosztalgia, távozz! Hess. 

Az NDK műanyagipar jellegzetes narancssárga-fehére valami olyasmi számomra, mint a magyarországi nyolcvanas évek fehér-barnája (amihez képest a zöld-fehér kombó már-már anarchisztikus újításnak számított). Narancs-fehér volt a fűszertartó, a turistapohár, a tojáshéjlukasztó, a szikráztató, a kockacukor csipesz, a lágytojás tartó tyúkocska, a villanykapcsoló (az az egésztenyeres, megvan?), a tojásszeletelő és az evőeszköz szárító. A jól megcsinált endékás narancssárga műanyag valahogy az egész keletnémet világot sűrítette. (És nem összekeverhető az szovjettel. Ott valahogy nem voltak színek.) Ami politikailag nem lehetett piskóta, de tárgyaiban és otthoni életminőségében lényegesen különbözött a miénktől. A keletnémet konyhatechnika például jól megcsinált és megformált tárgyakból állt. Erdzsíben például (a narancssárga karosszérián túl) az a legcsodálatosabb, hogy még ma is működőképes. Hibátlan. Lehetne persze venni másikat, ami sokkal többet tud, meg nagyobb a fordulatszáma, az alapjárata, modernebb a formája, de mit tegyek: nekem valahogy ez kell. És persze nem fut le minden habverésnél és turmixolásnál az egész családi történet a fejemben, meg a keletnémet műanyagipar iránti vonzalmam sem borul virágába, de azért alkalomról alkalomra van egy hangulata. Ezt nem tagadom. És Erdzsínek van cimbója is a konyhaszekrényben (egy polcon laknak, mert fő a barátság): az ugyancsak narancssárga karosszériás kávédaráló, nagyanyám nővéreinek háztartásából. Családi és baráti kör. Polcrokonság.

Konyhai robotgép, kézi mixer

Polisztirol

1981

Gyártó: VEB Elektrogerätewerk Suhl, DDR

18x12x7 cm (+ az alkatrészek)

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

keresztszemek helyett dallamos áramkörök

A technika, az elektronika és a dolgos, szürke hétköznapok összekapcsolásával egyszerű dolgunk van. Hiszen ki választaná önként és dalolva, boldog és sugárzó arccal a mosógép helyett a mosósulykot? Ki érezné kényelmesnek, hogy villával kell mindent pépesre gyömöszölni, mondjuk naponta háromszor, nagy tételben, hogy elkészüljön a szupersima, pépesített bébikaja, amikor ott a botturmix, a háziasszony gépesített jobbkeze? Ki ágálna egy porszívó ellen, amivel percek alatt eltüntethető az otthon nevelgetett porcicák jelentős része, és inkább söprögetne rendületlenül? Hogy van telefon, ha hívni kell egy orvost? És sorolhatnám azokat a hétköznapi technikai segítőket, melyeket magától értetődően tekintünk barátnak (és még az is előfordul, hogy nevet adunk nekik, amihez még különösen infantilizmusra sincs szükség).

Képek forrása: Geppetto web

Viszont könnyen, és legtöbbször jogosan jövünk zavarba, ha olyan funkciókat hódít meg magának az elektronika, amelyekre többezer éves, jól bevált megoldások léteznek, ráadásul olyan élethelyzetek és élmények, amelyek nem tartoznak a fizikailag megerőltető, hétköznapi tevékenységek sorába. A gyerekvárás, a gyerekszülés és a gyereknevelés aktivitással, várakozással és érzelmekkel átitatott világa például egyre inkább azon területek közé tartozik, amelyet ezer szállal sző át a technika és az elektronika, amely egyre speciálisabb funkciók és multifunkciók kialakítását eredményezi, sok-sok csábítással, hasznos és haszontalan fogyasztási eszközök garmadájával. Ezeket lehet szeretni, vagy nem szeretni, de talán a legfontosabb, hogy bátran merjünk gondolkodni róla. Látszólag praktikus, de tényleg szükségem van rá? Szeressem, vagy ne szeressem, ha mindent behálóznak az áramkörök? Jó ez nekem? És tényleg: ez a legjobb megoldást? De még a kérdésekre adott válaszokkal sem könnyű eldönteni, hogy egy-egy technikai kütyü esetében tényleg nélkülözhetetlen segítőről, vagy pusztán egy öncélú, a fogyasztók csábítását célzó gadget-ről van-e szó.

Ha egy tárgyban van gondolat, ötlet és például egy cseppnyi érzelem, amely tartalmában és formájában is tükröződik, akkor viszont könnyű dolgunk van: gondolkodhatunk együtt a tervezővel, érezhetjük, hogy partnerek, és nem csupán balga fogyasztók vagyunk. Kucsera Péter a Geppetto Design Stúdió egyik tervezője Pocakzene névre keresztelt MP3 lejátszója ilyesmi gondolatokból nőtt ki. A funkció létezett: várandós nők és pocaklakóik közös zenehallgatása, ami egyszerre több és kevesebb is annál, minthogy valaki egyszál hangon dalol – főleg, ha azt vesszük, nem vagyunk mindig nótás kedvünkben. Ehhez a funkcióhoz kellett összeilleszteni a tartalmat, a formát és az anyagot, ami már nemcsak gondolkodást, hanem tervezést, fejlesztést és technológiai tudást is igénylő kreatív munkafolyamat. Nézzük az elemeket!


Képeskönyvekből, fényképekről és akár a közelmúltból is könnyedén idézzük fel a fotelben üldögélő és hímezgető nagymama képét. Amikor ebéd után jön egy kis pihenés, nem, nem alszom, csak a szemem pihentetem, mondja, majd lassan előrebukik a feje, és ölében pihen a hímzőkeret, az épp aktuális keresztszemes vagy nyomott mintás kis terítővel. A fából, fémből, csontból, majd műanyagból készített egyszerű kis szerkezet, a hímzőkeret, két egymásba illeszthető vagy pattintható karikából áll. Igazi női tárgy, amire egy mozdulattal lehet kifeszíteni az anyagot. Feszített állapotban könnyebb a hímzés, szebb az öltés. Hímzőkeret nélkül is lehet, de kerettel könnyebb. Ezt a pattintós technológiát használta és gondolta tovább Kucsera Péter a Pocakzene MP3 lejátszó rögzítési módjának ötletével: a kerek formájú technikai és hangszóró felület került a póló alá, amit a külső részen egy rugalmas műanyag keret feszít rá a pólóra. A tárgy és a textil találkozása ugyanolyan ideális és simulékony, mint a hímzőkeret esetében, de a Pocakzene egészen másként női tárgy.

Összekapcsolja a tradíciót, az emléket, illetőleg a modern tárgytervezést és elektronikát, majd egy végtelenül „egyszerű”, fölösleges sallangoktól mentes, korszerű 21. századi tárgyat hoz létre. Két, látszólag ellenkező irányú gondolkodásmódot kapcsol egybe a tervező, magától értetődően, ezzel teremt új perspektívát, amelyből egyáltalán nem hiányzik az érzelem. Ezt erősíti tovább a programozható zenei üzemmód, öt zenei csomag összeállításával, a különféle hétköznapi elfoglaltságokhoz igazodva: altató, dúdoló, mocorgó, pihenő és emelkedő fantázianévre keresztelt menüsorral, Brahms, Chopin, Liszt, Schumann, Saint-Saens, Vivaldi, Schubert, Bach, Elgar, Mozart és Satie műveinek felhasználásával. A zenei tartalom összeállítását Tallis Baker zeneszerző, zongoraművész és felesége Gáborján Réka jógaoktató, dúla és független szülésfelkészítő segítette.

Ezekből a komponensekből – gondolatból, formai előképekből és kortárs formai megoldásokból, technológiából, áramkörből, lágy és kemény műanyagokból, zenetörténeti klasszikusokból, fantáziából, érzelmekből és tudásból – illesztette össze a Pocakzene MP3 lejátszót a tervező, aki talán kevésbé az egyszálhangos énekléssel és az alternatív fülhallgatós módszerekkel szemben, mint inkább abból merítve hozta létre ezt az apró elektronikus tárgyat.

A Pocakzene a 2010-es Magyar Formatervezési Díj díjazottjai és kiállítottjai között szerepelt, forgalmazása várhatóan 2011 februárjától indul meg az Egyesült Államokban.

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin őszi IT, szórakoztató elektronika tematikájú számához készült.

nem a kanalak, hanem mi vagyunk

Van a dal, hogy: Favilla, fakanál, fatányér, ami aztán úgy folytatódik, hogy: Meghalok a, meghalok a babámér’. Hm. Elgondolkodtatott, vajon mi lehet a kapcsolat a két sor között? Szeretnék együtt enni a babámmal? Akiért meghalok? Ha a babám, akkor viszont még nem a házastársam, ami a „hagyományos” paraszti kultúrában (ahol a favilla, a fakanál és a fatányér is lakik) általában nem jelentett közös háztartást: se közös favillát, se közös fakanalat, se közös fatányért. Tehát ezen készségek utáni vágyakozás a közös háztartás utáni vágyakozással egyenlő? Ki tudja? Vagy ez csak olyan, mint a Kispál és a Borz számban az ágy, asztal, tévé („Az ágyon macskák és a székeken kígyók / Nézik a tv-t hallgatják a rádiót”): hogy tulajdonképpen semmi más, csak szép szavak, mind jöhet? És ha mindezen csavarunk: műanyagvilla, műanyagkanál, műanyagtányér, és persze műanyagkés – a teljes szett kedvéért. Akkor hogyan módosul mindez? A vágyakozás vajon összeköthető-e ezzel is? Esetleg ez amolyan 21. századi kollégiumi fíling: kicsit eszünk együtt a babámmal, aztán ha végeztünk, eldobjuk a szettet. Minden ideiglenes, eldobható, le- és felcserélhető. De tényleg?

Az eldobhatóságot, az efemer kultúrát kárhoztathatjuk, elláthatjuk negatív előjellel, finnyoghatunk rajta. De még fontosabb észrevenni: nincs szó másról, mint a tárgyhasználat új és más logikájáról. Az efemer kultúra nem egy tojásból kelt ki, mi teremtettük meg, mi vesszük igénybe, mi tartjuk hasznosnak vagy haszontalannak, praktikusnak vagy gáznak. Akár szeretjük, akár kritizáljuk, látnunk kell: pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Létrehoztunk egy ideiglenességre épülő párhuzamos tárgyvilágot, amiben a kés, a villa és a kanál is megtalálta eldobható dublőrét. Könnyűek, ugyanígy könnyű tőlük megválni, felcsípjük majd eldobjuk őket, mert életük a rövidségben és egyszeriségben rejlik. A kérdés, hogy mire használjuk ezt a rövidséget és egyszeriséget, és tisztában vagyunk-e mindezek következményeivel? Nem a kanalak, hanem mi.

A gondolatsor a Néprajzi Múzeum Design Hét 2010 Design - élj vele! című rendezvényéhez készülő etnográfiai installáció készítése során pattant ki belőlem. Az installációt 2010. október 1-10. között lehet majd megnézni a múzeum rejtett zugaiban, Tárgyas ragozás - szubjektív etnográfia címen.

nyári ismétlés 2: e nagyfröccs

„Szénsavas boralapú frissítő ital”, amely száraz minőségi fehérbor (Bujdosó Ferenc pincészetéből), szikvíz, természetes szőlőkivonat és E211 felhasználásával készült. Ez nem más, mint a műanyag palackba töltött, felcímkézett és kereskedelmi forgalomba hozott nagyfröccs. Akármilyen rémes a cucc, ezt most egy tudatos vásárlóba oltott etnográfus kíváncsiságával szedem szét.

A nagyfröccsről általában mindenki tudja, hogy a kisfröccsnél mind űrtartalomra, mind bortartalomra nagyobb. Míg a kisfröccs a bor és szóda 1:1 keveréke, két decis pohárba töltve, addig a nagyfröccs nem más, mint az egy deci borral sűrített kisfröccs. Fröccséknek van még egy öccsük – egy féltestvér – hosszú lépés, aki neve ellenére nem egy indián törzsfőnök, hanem az egy deci szódával hígított kisfröccs. Ebből is láthatjuk, hogy a kisfröccs az alapegység, amit sűríthetünk borral, vagy hígíthatunk szódával, mindig új és újabb boralapú frissítő italt kapunk.

De mi történik, ha egy nagyfröccs gyári gépsoron palackozásra kerül? Hát például űrtartalom növekedés, hiszen italunk már 0,33 literes. Hurrá! De miért ez a furcsa szám? Soha nem tudtam megfejteni a 0,33 literes üvegek titkát. Van benne valami a végtelen tizedes törtek érzéséből. Esetleg egy soha ki nem fogyó csodaüveg? Ezt a tézist viszont a gyakorlat még soha nem támasztotta alá. De akkor miért is van nekünk embereknek szükségünk pont 3,3 deciliter mennyiségű folyadékra? És ez hogyan aránylik napi folyadékbeviteli szükségletünkhöz? És egy nagyfröccshöz?

A nagyfröccs ugye 2 deci bor, és 1 deci szóda, az összesen 3 deciliter. A kifinomultnak nem nevezhető grafikával összegrundolt narancssárga címke újraolvasása után úgy okoskodtam, hogy a maradék 3 centiliterbe nem kerülhetett más, csak a természetes szőlőkivonat és az E211. És ez már a kortárs társadalom a maga vívmányaival. Nézzük csak, mi is ez a nélkülözhetetlennek tetsző E211! Az E210-es csoportba a benzoesav és vegyületei tartoznak, és az E211-es nem más, mint a nátrium-benzoát. És akinek van otthon E-számlistája – ami rendkívüli kapaszkodó bizonytalanságokkal teli világunkban – az rögtön láthatja, hogy az E211 egyáltalán nem hangzik barátnak: ugyanis allergiás csalánkiütéseket és asztmát okozhat, szintetikus festékanyagokkal együtt fogyasztva károsak, aszpirinérzékenyeknek veszélyesek lehetnek, és E300 jelenlétében benzol keletkezik belőlük. Mennyi szerencsés véletlen kell ahhoz, hogy mindezeket megússzuk?

Mondjuk egy rendes nagyfröccs?


Az általam is ismert, 2005-ben piacra dobott, a Szigeten kapható változatot Tékozló Homár is megdalolta. Az én üvegem is a Szigetről való, eddig a Néprajzi Múzeum raktárában pihent, üres üvegként. A műanyag kiállítás anyaggyűjtése során került a gyűjteménybe. Holnap beleltározom!

Ezt a kis eszmefuttatást eredetileg a Vajaspánkó blogra írtam. De most két aktualitása is lett: egyrészt a nyár, másrészt a Sziget fesztivál. Fogyasszátok egészséggel!

Kétzseb összkomfort

Az otthon édes – ez meg nejlon. Az otthon meleg – ez meg szellős. Az otthon világos – ez meg virágos. Az otthonhoz van garázs – ehhez meg zseb. Kettő. Foltzsebek, szegéllyel. Kétzseb összkomfort.

Az elnéniesedés

Az otthonka egyfelől egy furcsa, becéző fordulat, másfelől egy roppant egyszerű és általánosan elterjedt otthoni védőruha. „Szaladgálati asszony-ruha” – ahogy Parti Nagy Lajos nevezi –, amelynek születését homály borítja. Egy napon beleesett az időgépbe, és ott ragadt, majd azóta is virágoz rendületlenül. Rákaptak a nénik, és többé nem eresztik. Ez világosan látható. Az otthonka „csak úgy lett”, és – Parti Nagy nyelvújító fordulatával – az „elnéniesedés” attribútumává vált Jól illik hozzá a testszínű nejlon térdzokni, a papucs, a hajcsavaró és az SZTK keret, a hajháló és a bevásárló cekker. Urbánus és népies változata egyaránt ismert. Amennyire abszurd, épp annyira magától értetődő, és persze nagyon is szerethető, populáris ruhadarab. Mindezek ellenére nehéz meghatározni helyét a javakkal és vágyakkal, kísértésekkel és elképzelésekkel gazdagon mintázott kortárs fogyasztói kultúra színpadán. Bár környezetbarát természetéhez nem fér kétség.

A vágyak

Gyerekkoromban úgy képzeltem, felnőtt nőként természetesen magas sarkú cipőt fogok hordani. Egy szandáltípus különös csodálattal töltött el: a teletalpas, magas talpú és sarkú női papucsszerűség, egybe öntött műanyagtalppal és színes műbőr felsőrésszel. Akkoriban ez tűnt a felnőttség legfontosabb kellékének. Ha ma eszembe jut, borzongás fog el. Kinőttem a gondolatból, belenőttem egy másikba. De a vágyak az otthonkát messziről kerülték. Nem képzeltem azt, hogy nagymamaként hajcsavarókkal a hajamban csoszogok a bejárathoz, hogy beengedjem a postást, söpröm a járdát, vagy sütöm a fánkot a konyhában – például otthonkában. Persze saját öregségünket ritkán illesztjük vágyaink sorába, ha mégis, akkor szörfdeszkára, lóhátra, napsütötte virágoskertre gondolunk inkább, mint nyugodt és velünk öregedő otthonunkra, otthonkás idős-önmagunkra. Pedig lehet, hogy közelebb járnánk a valósághoz.

Egy kis tipológia

Az otthonka a védő- és egyenruhák univerzumában a köténnyel és a köpennyel mutat közelebbi rokonságot, nemcsak mindennapi használata miatt, hanem formai jegyei alapján is. A trapézszabás (kis mellbevarrással és karcsúsítással), ujjrész helyett karkivágás, elől gombolós fazon – mindez alkalmassá teszi arra, hogy az utcai vagy otthoni öltözet fölé húzzuk. Nagy melegben könnyű nyári ruhaként is hordható viselet. Színes mintázatán nem látszik a piszok, ha mégis, akkor egy gyors mosás, és délutánra már száraz is. És: csak semmi vasalás! Leggyakrabban virágmintás, de pötty- és foltmintás változatokban is él, ritkán pedig egyszínű példányokkal is találkozhatunk. Áttetsző műanyag gombbal záródik. Zsebeiben egy kisebb szakácskönyv vagy jegyzetfüzet is könnyedén megbúvik. Ha rápöccen a parázs, megolvad és megbarnul, égett édeskés műanyagillattal jelzi a sérülést. Színtiszta plasztik kor. (Lehet, hogy mégsem olyan rég esett az időgépbe?)

Valakik varrják, valahol, vásárokban, munkaruházati boltokban kifogyhatatlan készletekben halmozódik, és ma már az Interneten is kapható. Örökké virágozódik az elnéniesedés világszínpadán. Pedig kétzseb összkomfort csupán.

A szöveg a Tudatos vásárló soron következő Otthon - lakás témájú számához készült.

Egyszerű kapcsolat - kiállításmegnyitó

Kerestem, milyen tárgyat hozzak. Aztán kerestem, hogy milyen kapcsolatot találjak az egyik térben kiállító művészek alkotásai és a másikban kiállító tárgybehozók hétköznapi tárgyai között. Itt, a kiállítás első felében láthatunk a képeket, tárgyakat, helyzetek, művészien megmunkálva, címmel, témával és alkotókkal – ahogy kell. Amott több hasonlóra is bukkanhatunk, de más a nyelv: ott szavak, történetek, kedves, vicces, szomorú vagy megejtő epizódok állnak a tárgyak mellett. Csupa kincs.

Szóval ebben kellett volna találnom egy tárgyat, amivel kicsit össze is kötöm, amit látok. Nem ment könnyen, de azt hiszem, megtaláltam. Ezt itt. De mit rejt ezt az áttetsző kindetojásbelső?
A festés egyik elhagyhatatlan kellékét. Egy gumikesztyűt. De milyen festés ez? – kérdezhetné a festőművész. Csak nem gondolod, hogy kesztyűben dolgozom? És biztos igaza is van. Én viszont mindig kesztyűben dolgozom, amikor festek. Na nem képet, amin keverednek színek, formák, szereplők és tárgyak, hanem csak egy fejet. Fej, de mégsem portré. Bár van arca. Azt nem festem meg. Csak körülötte. A hajam. Igazán nem nagy művészet. Már épp rám férne egy tatarozás. Ehhez viszont kesztyű kell. Ez itt egy professzionális változat.

Aki próbált valaha eligazodni a hajfesték piacon, az tudja, hogy már a doboz külső oldalán elindul a retorikai küzdelem a vásárlóért: határtalan színárnyalat és tartósság, határtalanul vibráló, természetes, háromdimenziós élmény, különleges pigmentek és koncentrátumok. Ez olykor fárasztó, olykor egészen szórakoztató. Az ádáz küzdelem minden részletre kiterjed. Így a kesztyűre is. Az én festékemet – a káros anyagok csökkentésén túl – például egy professzionális gumikesztyűvel próbálják vonzóbbá tenni. Ez a kicsi doboz a gyártók figyelmessége a háziasszonyok felé: a luxusélmény, amelynek már a csomagolására is nagy gondot fordítottak. Áttetsző, hajlékony falu kapszula, amelyből egy mozdulattal kivehető az „1 pár jó minőségű professzionális kesztyű, mellyel a felvitel pontos és egyszerű” – írja a magyar nyelvű ismertető. A felvitel pontos és egyszerű? Hát, kinek hogy. De a kis tárgy az. Nincs hegesztésből eredő perforáció, semmi ormótlan, rugalmatlan méretnélküliség. Ez a kesztyű lágy tapintású, rugalmasan kézre feszülő, belül hintőporos, a csukló részen erősítéssel. Egy elegáns mozdulat, és kezdődhet a festés. Igazán nem nagy művészet. Aztán kuka: ugyanis hiába van rendesen megcsinálva, klasszikus egyszerhasználatos. Amikor holnap kibontom a festéket, befejezem a pontos és egyszerű felvitelt, és kész a mű, akkor maszatosan kidobom. Akárcsak elődeit.

Igenám, de most, hogy használat előtt is forgattam, rájöttem, hogy felfújható. Az ember már csak ilyen: mindent kipróbál, ha kell, ha nem. De erre a trükkre nemcsak én jöttem rá: ezt használták a kreatív magyar tervezőkből álló Geppetto Designstúdió tagjai is, amikor megalkották egyik gyöngyszemüket, a Dr. Lamp névre keresztelt, kórházi infúziós állványra akasztott, felfújt fél pár gumikesztyű állólámpát – ami nemcsak eredeti gondolat és szédületes látvány, de lehetőséget a továbbélésre. Így lett az egyszerhasználatosból egyedi, formatervett darab.

Egyszerű kapcsolat. Egyszerű tárgy. Luxuskivitelben.

(A szöveg a Beszédes banális című kiállítás megnyitójára készült, amely a Csepel Galériában látható, Bp. 21. ker. Csete B. u. 15.)

a csapból is ez folyik: víz

A csapvízzel szembeni bizalmatlanság a 20. század második felének egyik legsikeresebb marketingfogása. Ne igyál gyanús csapvizet, hanem vegyél a boltban palackozott ásvány- vagy ivóvizet – szól az általános fáma. De vásárlóként valóban tudjuk-e, hogy melyik stratégiával okozunk több kárt magunknak és környezetünknek? Tisztában vagyunk-e lehetőségeinkkel, és ismerjük-e a következményeket? A We Want Tap szervezet csapvíz-projektének kidolgozásával ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ. A javaslat látszólag egyszerű: piacra dobtak egy szép, környezetbarát, tartós terméket, és azt üzenik, a palackozott víz helyett vásároljunk Tap palackokat, töltsük meg csapvízzel, vigyük magunkkal, vagy tegyük a hűtőbe. A kezdeményezés persze ennél lényegesen összetettebb – ahogy a probléma is.



A palack „csak” egy könnyen felfogható médium, amely remekül sűrít magába ökológiai problémákat: a biztonságos ivóvízkészletek csökkenéséről és a közvetlen környezetkárosításról. A csapvíz-projekt célja tehát a szemléletváltás: felhívni a figyelmet az egyéni és lokális megoldások fontosságára, a kitermelés, palackozás és szállítás helyett a helyi minőség javítására és karbantartására. A csapvíz ugyanis akkor is gazdaságos, ha ehhez helyi szűrő- és tisztítómegoldások szükségesek. Mert a megfelelő minőség helyi előállításával lényegesen visszaszorítható a műanyagpalack okozta általános környezetszennyezés, ami közvetlenül is hozzájárul a föld vízkészletének romlásához. A kulcs az információ és a tudás.

A We Want Tap mégis több jól működő információs rendszernél: ugyanis az eladott termékekből befolyó bevétel hetven százalékát azon területek környezeti fejlesztésére fordítják, amelyek nem vagy csak nagyon korlátozott mennyiségben rendelkeznek biztonságos ivóvízzel. A projekt tehát felhívja a figyelmet a csapvízben rejlő lehetőségekre, az átgondolatlan fogyasztás veszélyeire, ehhez felkínál egy tárgyat, egy kampányt és rengeteg információt. A kritikus és konstruktív kezdeményezés mégsem antiglobalista, hiszen célja a globális gondolkodás és a lokális megoldás összekapcsolása. És szeretnék, ha néhány év múlva a csapból is ez folyna.

A tárgyleírás a Tudatos Vásárló nyomtatásban megjelenő magazinjába készült. A következő őszi lapszám témája a folyadék és a víz. Az előző szám: Pénzügyek


kapcsolódó írások:
középpontban a víz
szomorú vasárnap
tudatos REgerenda
a tudatos vásárló pénzügyei – ajánló

pilleszék és Tam Tam

„(…) Számtalan olyan tárgyat vagy szokást említhetnék, amelyet anno bosszantónak találtam, most mégis csak egyetlen típust emelnék ki: azokat a rendkívül csúnya műanyag székeket, amelyeket édesanyám a mai napig virágtartóként használ. Igazából nem is székek, hiszen a szék ideájához tartozik láb és háttámla is, ebben az esetben viszont egyikről sem beszélhetünk, csupán valamilyen általam meghatározhatatlan térbeli formára öntött, leginkább óriás homokórára hasonlító, hengeres kiképzésű műanyag valamikről. Az elegánsnak éppen nem mondható darabok színben igyekeznek pótolni egyéb hiányosságaikat: piros, zöld, citromsárga és fehér árnyalatban pompáznak abban a nappaliban, mely maga is a szocializmus gyermeke, igaz, ruháját már régen lecserélte. A jellegzetes szekrénysor, ülőgarnitúra és dohányzóasztal már régen elkerült innen – a pécsi Uránia mozi retrohangulatban berendezett előcsarnokában fedeztem fel legutóbb ugyanolyan foteleket, mint amilyenekből egykor a nővéremmel együtt kakaót iszogatva néztük a vasárnapi matinét. A műanyag rettenetek azonban maradtak: státusuk megingathatatlannak tetszik, pedig egyáltalán nem illenek a nappali más bútoraihoz, régen le kellett volna cserélni őket valamilyen mutatós faállványzatra. Mivel azonban immár legalább negyed százada állnak a helyükön, a szüleimnek valószínűleg fel sem tűnik, mennyire anakronisztikusak – a tompuló percepció tipikus esete. (…) Amikor édesanyámat a műanyag székek sorsáról kérdeztem, nem titkolt büszkeséggel újságolta, hogy ő bizony még a székek levehető, henger alakú tetejének is megtalálta a maga funkcióját: immár huszonöt éve tálcaként használja őket. Uramisten! – csaptam a homlokomra. Tényleg! A konyhában ma is ott van a fehér és a zöld műanyag tálca, összekaristolva, kissé viseltesen. Hát igen, ez a „plasztikvakság” tipikus esete!”
(Gyuricza Eszter; In: Fejős Zoltán – Frazon Zsófia szerk. Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. 2006, Budapest, Néprajzi Múzeum)

És most egy másik történet ugyanerről a székről. Ugyanis Magyarországon nemcsak forgalmazták, hanem gyártották is a népi néven csak pilleszékre keresztelt ülőbútort, aminek eredeti változatát Tam Tam néven a francia Henry Massonnet tervezte 1968-ban. A kor formavilágának megfelelő, gazdaságos és kényelmes kis ülőkét a korszak fogyasztói lelkesen fogadták, és a hetvenes években több mint tizenkétmilliót vásároltak belőle világszerte, és mint a kor egyik kultusztárgya a MoMA bútorgyűjteményébe is bekerült. Franciaországban az olajválságot követően visszaesett a gyártása, de a „keleti blokk” országaiban az olcsó szovjet kőolaj nagy mennyiségű jelenléte lehetővé tette a további gyártást. Évtizedek múlva aztán az eredeti pilleszék is visszatért – új köntösben. 2002-ben ugyanis a párizsi Branex Design megvette az eredeti licencet, és Tam Tam néven ismét gyártani kezdte. Az új generáció nosztalgikusan idézi a hetvenes évek hangulatát, de a Branex „menő” tárgyat csinált az egykor népszerű, hétköznapi tárgyból: új szín- és mintakollekciót terveztek a hagyományos szín- és formavilág mellé. Pilleszékben ma hódít a popkultúra színvilága, az op-art fekete-fehér mintázatai, de fluoreszkáló és áttetsző változatok is kaphatók. A Branex világszerte forgalmazza az újra divatossá és népszerűvé váló ülőkét az Egyesült Állomoktól Európán, Ázsián keresztül egészen Ausztráliáig, és a cégnek tudomása van több üzemről is, ahol – ha nem is az eredeti licenc alapján – gyártják ezt az általánosan ismert és kedvelt formát. A forma és a funkció adaptációja Philippe Starck sztárformatervező fantáziáját is megmozgatta, aki elkészítette a maga Prince Aha névre keresztelt polipropilén „pilleszékét” (melynek gyártója a Kartell).

fotó: Sarnyai Krisztina

A MoMA gyűjteményébe a Tam Tam ülőke a modern életstílus megformált darabkájaként került. A Néprajzi Múzeumba a gyártás és technológia kérdésein túl a modernitás és a mindennapi kultúra, a hétköznapi tárgyhasználat és lakáskultúra szempontjai miatt. Tehát a modern művészettel és a mindennapi tárgyakkal foglalkozó gyűjtemények más-más jelentésrétegeket érzékelnek és hangsúlyoznak ugyanazon tárgyak muzealizálása során.

A Néprajzi Múzeum pilleszéke – a látszat ellenére – több lábon áll: ismerjük a személyes történetét – a hozzá kapcsolódó helyszíni fotóval – és formatervezésének, gyártásának és forgalmazásának „hivatalos” történetét is – a szükséges magyar hivatkozásokkal. Ezek a kontextusok gyűjteményi és kiállítási praxisba fontos koncepciókat sűrítenek – elméleti, módszertani és gyakorlati szinten egyaránt. Egyfelől az ipari formatervezés, a sorozatgyártás és a tömegtermelés kis- és nagyipari dimenziót, másfelől rögtön ezek kritikáját is – a napi használat személyes perspektíváján keresztül. A paradox a történetekben, hogy az emlékezetmunka és a gyártástörténet pont fordítva a viszonyul a kritikához, mint ahogy ezt elsőre gondolnánk. Míg a kortárs tervezés, gyártás és előállítás alapvetően a nosztalgiára épül, addig az egyéni emlékezet számára – legalábbis ebben a konkrét esetben – éppen a kritikai viszonyulás a leghangsúlyosabb történetszervező elem. És erre a két koncepcióra egyaránt szükség van ahhoz, hogy a kiállítási praxison túl a múzeum a kortárs gyűjteményi munka lehetőségeit is végiggondolja.

mediterrán gazdaság

Ha egy felsorolásban azt látjuk, hogy: búvárpipa, békatalp, úszónadrág, bikini, strandpapucs, frizbi, napszemüveg, labda, naptejes flakon, strandheverő, gumicsónak és felfújható hátizsák, akkor arra az egyszerű következtetésre jutunk, hogy egy vízparti nyaraláshoz összeállított úticsomag elmaradhatatlan – és kivétel nélkül valamilyen műanyagból készült – kelléktárával van dolgunk.

Egy másik lajstrom melléillesztése viszont segít megérteni a nyaralás globális képekbe sűrített általános, illetve szubjektív történetekre és tapasztalatokra fordított egyedi formája közötti különbségeket is. E lista így szól: egy pálmafa, egy öltözőkabin, egy napernyő, két nyugágy, egy szörfdeszka, egy horgászbot, egy motorcsónak, egy hordozható magnó, egy strandbár (pincérrel és egzotikus koktélokkal), végül egy férfi és egy női nyaraló, fürdőruhában. E második lista elemei nem sorolhatók a könnyű útipoggyász kategóriájába, viszont a nyaralás helyszínének elmaradhatatlan kellékei. A két tárgykollekció esetében mégis egészen másról van szó: a második lista ugyanis nem más, mint a dán LEGO cég kilencvenes években (1992) piacra dobott PARADISA játékkészlete. A felsorolt elemekből egy strandjelenetet lehet összerakni: tárgyi kellékeket és élményszerű aktivitásokat egyaránt tartalmazó bricolage-t, ami keltheti az ismerősség és az ismeretlenség érzetét egyaránt. A készlet ugyan a globalizált világkép része (the global beach) – ezen belül leginkább a francia tengerpartra hasonlít (the tropical dream) –, de a jelenet dramaturgiájába beépíthető a saját élményvilág. A készlet így lokális és globális világok közötti játékos átmenetté válik, egy népszerű játékrendszer alkotóinak tolmácsolásában.

kép forrása: flickr

Bibliofilia bejegyzése: A LEGO mindennap új játékszer 1975

a megszokottság álmosító érzése

„Az antropológiának az a hírhedt szokása, hogy (számunkra) egzotikus jelenségekbe – berber lovasok, zsidó házalók, francia legionáriusok – merül el, ily módon lényegében arra szolgál, hogy megszabadítson bennünket a megszokottság álmosító érzésétől, amely elfedi előlünk azon képességünk rejtélyességét, hogy érzékeny kapcsolatba lépjünk egymással.” (Clifford Geertz)

Clifford Geertz amerikai antropológus idézetét (Sűrű leírás) egy tárgy és egy szubjektív tárgyleírás elemzéséhez választottam. A tárgy egy építőjáték, ami a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításának felhívására érkezett, a szöveg pedig a tulajdonos interpretációja, amely a játék leírásán kívül mélyebb társadalmi és kulturális vidékekre is elkalandozik. A műanyag elemes építőjáték az 1960-as évek végén készült, az egykori NDK-ban. A dobozban található elemekből egy kis panellakótelep építhető: falak, illesztőelemek, különféle műanyagokból.

A tulajdonos elbeszélésében egyszerre utal a dobozból kikerekedő világra, és az 1960–1970-es évek hétköznapi kultúrájára. A leírás során maga elé képzeli az alaposan és pontosan kivitelezett játékkal ügyködő gyereket (például saját magát), aki egyszerűen felépíti az ábrán látható (vagy attól némileg eltérő) világot, ami egyben saját mindennapi kultúrájának egy szelete: „természetes és egyszerű helyzet” – ahogy ezt Marc Martin mondaná. Akkor mi köze ennek az egésznek az egzotikum kategóriájához?

Hermann Bausinger német etnológus a Népi kultúra a technika korszakában (Budapest, Osiris, 1995) című könyvében úgy fogalmaz, hogy az idegenségnek még elérhető távolságban kell lennie ahhoz, hogy egzotikusnak érzékeljük, ám még nem lehet annyira közel, hogy teljesen mindennapivá, természetessé váljon. Tehát az a kérdés, hogy ezt az építőjátékot közelinek, mindennapinak és természetesen egyszerűnek érzékeljük-e, vagy esetleg valami másnak. Jellemzi-e a „megszokottság álmosító érzése”? Számunkra, itt és most? A válaszom: nem. És a tulajdonos válasza is ez. De nézzük, miből kerekedett ki közöttünk ez az egyetértés!

Az egykori NDK hétköznapi kultúrája a német egyesítés után nemcsak gazdasági és társadalmi problémaként, hanem kultúrakutatási projektként is részévé vált a tudományos és mindennapi közbeszédnek. Tanulmányok, gyűjtemények, kiállítások készültek, amelyek megpróbáltak bemutatni egy „hajdanvolt” világot. Németország keleti fele számára az egyesítés előtti mindennapok beváltható kulturális tőkévé váltak, amelyben az alapikonokon kívül (mint például a Trabant) a háztartások egyszerű és természetes darabjai újfajta rangra emelkedtek. A múzeumi, gyűjteményi státus kimerevítette, egyben el is távolította ezeket a tárgyakat eredeti használati kontextusuktól, és dokumentumértékükön kívül a nosztalgikus emlékezés és az egzotikus elvágyódás kellékeivé avatta őket. De sok esetben a finom irónia vagy a társadalomkritika szemüvegén keresztül is kellően távolra tudtak kerülni e tárgyak ahhoz, hogy egzotikusként tudjunk rájuk tekinteni.

Az építőjáték tulajdonosa szemmel láthatóan tökéletesen tisztában van a tárgyban és a kulturális kontextusában rejlő lehetőségekkel, és ezt a szövegben messzemenően ki is használja. Így hangzik a cím és az első néhány mondat:

„Elemes panellakótelep-építő – von Haus aus
Az elemes panellakótelep-építő (Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3) már elnevezésében is sokat elárul arról a korról, amelyben készült, amelyre utalt, és amelyben mi, akkor még gyerekként (a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején) játszottunk vele. De nézzük a játékot (az anyagot, a filozófiát és a küldetést), nézzük a társadalmi és kulturális miliőt! Nosztalgiázzunk, legyünk kritikusak és egy kicsit szemtelenek! Ahogy kell.”

Már rögtön az első mondatokból világossá válik, hogy a szerző tudatosan választja az interpretáló pozícióját, amit a saját és az idegen határára helyez. Tudjuk ugyan, hogy a játék az övé (von Haus aus), de rögtön azt is, hogy nemcsak saját játékélményeiről fog beszélni. Az általános hétköznapi környezet bemutatására tér, amelyben elhelyezi az építőjátékot:

„A panellakótelepek és a műanyagok divatossá és modernné válása nagyjából egy időszakban zajlott. Ha jól tudom, Magyarországon 1965 körül épültek az első panelházak (akkor még három- vagy négyemeletes formában), és ugyanekkor váltak lakásaink elmaradhatatlan, korszerű, modern kellékeivé a különböző műanyag tárgyak is. Így igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megértsük, miként állt össze az egyébként szárnyalóan kreatív keletnémet műanyagipar mérnökeinek fejében a képlet, és hogyan vált az időszak »ideális« létformája és »tökéletes« matériája egy építőjátékban »valósággá«.”

A modern gyerekszoba, a modern formatervezés után tesz egy kis kitérőt a kor modern NDK-s életvilágára vonatkozóan is:

„Miután NDK-s játékokról van szó, adódik, hogy Trabant néven nevezzük a kis járművet, de bármilyen éles szemmel is nézzük, egyértelműen nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az 1960-tól megjelenő műanyag [sic!] autó mását találhatjuk-e a dobozban. Hívjuk egyszerűen Trabant-szerűnek! Ebből viszont több is van (legalábbis a képen), nagyjából minden második családnak egy – természetesen garázzsal. A panelélet luxuselemeként tudom csak értelmezni a garázstetőn kialakított teraszt, a nett kis napernyőkkel. Viszont itt meg is állok egy pillanatra: ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy ezek a kis ernyők nem tartoztak a készlethez. A kis, furcsa részletek mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy erre biztosan emlékeznék.”

Nos, ez a doboz tartalma, és első ránézésre láthatók a hasonlóságok és a különbségek a tényleges, hétköznapi világhoz képest. De szerencsénkre (és ha hallaná Bausinger, akkor nyilván örülne) a szerző nem áll meg ezen a ponton, hanem közelebbről is szemügyre veszi a „dobozban található valóság” és a „dobozra fényképezett kép” közötti eltéréseket:

„A kép ugyanis egy olyan világot ábrázolt, amely a valósággal (a doboz tartalmával és az utcával egyaránt) semmiféle kapcsolatot nem mutatott. Hiszen hol (Magyarországon? Kelet-Németországban?) volt egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (napernyővel!)? Hol volt minden második családnak Trabant-szerűje? Én még a minden ablakban megjelenő virágládára sem tenném le a nagyesküt. De van itt még egy csemege: mégpedig a pótkocsis traktor. Ezt még ma sem sikerült megfejtenem: mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor? Hiszen ilyen csak állami tulajdonban lehetett. De szerencsére ezek a kérdések gyerekként egyáltalán nem izgattak, a hiányok csupán annyiban érintettek, hogy nem volt napernyő, illetve hiába is szerettem volna, a képen látható kis életjelenetet ebből az egy dobozból nem rakhattam ki.”

Véleményem szerint ez a szöveg nagyon jól mutatja, hogy az időbeli távolodás miként vonhat be egzotikus, nosztalgikus, meseszerű mázzal egy tárgyat, majd miután megmutatta, azzal is megpróbálkozik a szerző, hogy ezeket a víziókat végül „valódi” megismerés tárgyává tegye. Így az egykor egyszerű játékból mára ritkasággá váló tárgy nagyon összetett jelentéseire hívja fel a figyelmet, és mi, olvasók újra csak egyszemélyes történeten keresztül kibomló tapasztalat kibontásának lehetünk tanúi – akárcsak Martin esetében.

Az idézett Clifford Geertz-fordulatra visszautalva: egy mára némileg sablonszerűen misztifikált egykori hétköznapi kultúrának egy tárgyával való „érzékeny kapcsolatba lépés” során egyfelől könnyedén megszabadulhatunk a „megszokottság álmosító érzésétől”. Másfelől, ezen keresztül megteremthetjük a modernitás egyfajta kritikus olvasatát, amiben nemcsak a saját kultúrán kívül, hanem az azon belül található egzotikus tárgyak és jelentések korszerű olvasására is alkalmassá válunk. Egy ilyen tárgy nagy segítséget adhat abban, hogy megmozgassa az egzotikum „fogalmi mocsarát” (Geertz) – legalábbis bennem.

(Az írás blogunk 50. bejegyzése, egyben a szerzők közös alkotása: Frazon Zsófia elemzése Fischer Gitta egy írásáról. Az építőjátékról szóló személyes írás a blog első bejegyzése volt. Örülünk, hogy olvastok minket!)

gumikesztyű de luxe

Amikor kinyitottam a dobozt, különböző színű és formájú műanyag flakonok kerültek elő - ahogy mindig. Egy kivételével: volt ugyanis az egységcsomagban egy áttetsző „kindetojásbelső”, de a megszokott külső borítás (csoki és sztaniol) nélkül. Ezt rögtön kíváncsian vettem kézbe, és azonnal éreztem, hogy működésbe lépett a gépezet: aktív és kíváncsi fogyasztóvá váltam, forgattam, nyitogattam: mi lehet ez?
Aki próbált valaha eligazodni a hajfesték piacon, tudja, hogy már a doboz külső oldalán elindul a retorikai küzdelem a vásárlóért: határtalan színárnyalat és tartósság, határtalanul vibráló, természetes, háromdimenziós élmény, különleges pigmentek és koncentrátumok. Ez olykor fárasztó, olykor egészen szórakoztató. Arra viszont még nem láttam példát, hogy a gyártók egy professzionális gumikesztyűvel tették volna vonzóvá az otthoni használatra szánt hajfestéket. Ez azért is különös, mert ma már minden valamirevaló drogériában lehet venni fillérekért egyszerhasználatos, hegesztett nejlonzacskókesztyűt. Univerzális méret, gyerektől felnőttig, és általában ez a fajta található a hajfestékes dobozokban is.
Ebből a dobozból viszont egy egészen más világ nyomakodik elő. A sok extrán kívül egy apró figyelmesség, aminek már a csomagolására is nagy gondot fordítottak: egy nagy kapszulára emlékeztető hajlékony falú dobozka, átlátszó műanyagból, így kivehető a gondosan hajtogatott tartalom: „1 pár jó minőségű professzionális kesztyű, mellyel a felvitel pontos és egyszerű”. De nemcsak ez a kis ügyes tok, hanem a kesztyű sem a drogériákban (vagy más csomagokból) megszokott változat. Semmi hegesztésből eredő perforáció, semmi ormótlan, rugalmatlan méretnélküliség. Ez a kesztyű lágy tapintású, rugalmasan kézre feszülő, belül hintőporos, a csukló részen erősítéssel. Egy elegáns mozdulat, és jöhet a keringő: „mert megérdemlem” – a cég szlogenje szerint. De minden eleganciája, kifinomult kivitelezése ellenére ez is csak egy egyszerhasználatos darab, amelyről a használat után ugyanolyan gyorsan megfeledkezünk, mint kevésbé megformált perforált társáról.
Viszont fel lehet fújni, és ilyenkor a kesztyű úgy működit, mint egy luftballon. Erre persze nemcsak én jöttem rá: ezt a fizikai tulajdonságát használták ki a kreatív magyar tervezőkből álló Geppetto designstúdió tagjai is, amikor megalkották gyöngyszemüket, a Dr. Lamp névre keresztelt, kórházi infúziós állványra akasztott, felfújt fél pár gumikesztyűlámpát – ami nemcsak eredeti gondolat és szédületes látvány, de lehetőséget teremt egy minőségi paraméterekkel rendelkező kesztyű időtartamának meghosszabbítására. Így lesz az egyszerhasználatosból egyedi, formatervett darab. Ha másért nem, már ezért érdemes volt megalkotni ezt a gumikesztyűt – luxuskivitelben.

recycling-színház – a chanel kosztüm amnéziája

Nagy Fruzsina jelmeztervező 2005 őszén mutatta be először Recycle című szeméttelepi látványszínház jelmez show-ját (filmes társrendező Pater Sparrow), táncosok, színészek, artisták és egy operaénekes részvételével a Trafó színpadán. A műfaji határokat, a néző figyelmét és a befogadás módját tudatosan alakító, a színház, a tánc, a zene, a film és a divatbemutató műfajait egybegyúró „divatfilmszínház” a fogyasztói társadalom kritikáján alapult. Az újrahasznosítás összetett jelentésstruktúráját az alkotók mind fogalmi, mind tartalmi szempontból szabad asszociációs térként kezelték, így a körforgás, az idő, a reinkarnáció, a remix, az átalakulás, az újratervezés és a szervátültetés mint téma egyaránt megjelent a színen.

A történet egy szemeteszsákba kötözött, chanel kosztümös nőről szól (Parti Nóra), aki amnéziában szenved, így helyzetéből adódóan újra ráeszmél a világra, „valós” és fiktív, hallucináció-szerű események és képek kavalkádjában. Az erős képi fogalmazásmód nemcsak a háttérben és önálló epizódként is megjelenő filmnek, hanem a „sűrű”, jelentésekkel telített jelmezeknek és színpadképnek is köszönhető volt. A rövid idő alatt hulladékká váló tárgyakból, efemer termékekből, csomagolásokból (gyümölcsleves flakon, PET palack, cigarettás doboz, tisztasági betét, filmszalag, stb.) készült jelmezek, a szemetet analizáló nyomozók, a dialógusokból és látomásokból álló film, a pörgős divatbemutató valós és szürreális helyzetei együttesen teremtették meg az alkotás narratív és performatív struktúráját. A csomagolás és az újrahasznosítás tehát nemcsak az előadás kulcs témaköre volt, hanem alapmetaforája, továbbá a vizuális fordítás és tárgyalkotás (jelmez) gyakorlati eljárása. A környezettudatos gondolkodásmód, a műfaji keverés és újrakeverés több alkotótevékenység (jelmeztervezés, filmezés, zeneszerzés) mechanizmusain, praktikáin keresztül vált láthatóvá, hallhatóvá és érthetővé a Trafó színpadán.

Az előadás 2007 tavaszi bemutatóit követően a jelmezek egy fejdísze – egy PET palackból készített rovarfej – bekerült a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításába, majd a bontást követően a gyűjteményébe. (Fotó: Sarnyai Krisztina)

A jelmez mint műtárgy nem idegen a Néprajzi Múzeum gyűjteményétől – a Szokás- és játékgyűjteményben vannak például városi iskolás farsangi jelmezek – a rovarfejdísz mégis egészen más jelentések és kontextusok sűrítésére és interpretálására alkalmas múzeumi eszközzé, műtárggyá vált. Segítségével elgondolkodhatunk azon, miként jelölhetők ki értelmes határok a különféle tudományos paradigmában dolgozó, eltérő intézményi hagyománnyal és gyűjteményi struktúrával rendelkező múzeumok számára a kortárs jelenségek leírása, elemzése és bemutatása során.

A kortárs jelenségek komplexitása a kutatók és intézmények részéről is megkívánja az összetett, részletekben elmerülő, mégis a tágabb összefüggéseket elemző formában feltáró megközelítést, amely így a gyűjteményekben is tükröződik. Nagy Fruzsina kortárs jelmezei első látásra mind az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, mind pedig az Iparművészeti Múzeum számára forrásértékkel bírnak, és talán fel sem merülne a Néprajzi Múzeum mint archiváló intézmény – hiszen milyen jelentéssel is bírhat egy kortárs színházi vállalkozáshoz készített egyedi, művészeti alkotás a néprajztudomány számára? De a kortárs múzeumi kutatások megvalósítása során jól látszik, hogy a 19. századi tudományos gondolkodásmódon és gyűjteményképzésen alapuló intézményi tekintet számára a 21. század társadalmi és kulturális összefüggései gyakorlatilag nem, vagy csak nagyon nehezen észrevehetőek. Ezért a minket közvetlenül körülvevő társadalomra nem a gyűjtemények ajtajából kell ránézni, hanem az utcákról, a tömött metró kocsikból, a játszóterek abroncshintáiból, a panellakások ablakaiból, a romkocsmák sky foteljeiből, a horvát tengerpartról, a lakótelepi garázsajtókból, vagy akár a PestiEst műsorfüzet lapjairól.

Ha innen tekintünk a PET palackokból készített jelmezre, akkor nyilvánvalóvá válik a Néprajzi Múzeum dokumentáló szerepköre, és más színben tűnik fel az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, illetőleg az Iparművészeti Múzeum gyűjteményképzési eljárásai is. Hogy a jelmez végül a Néprajzi Múzeum gyűjteményében található, az annak köszönhető, hogy jó ritmusban került egy kutatás látóterébe, helye és szerepe lett a műanyag kiállítás társadalomkritikán alapuló megközelítésében – és nemcsak ennek az egy tárgynak, hanem annak a tágabb kritikai és kreatív megközelítésnek is, melyet a Recycle képviselt. Nem arról volt szó, melyik intézmény ért oda előbb – bár a kortárs efemer tárgyak esetében az „utolsó 24 óra” akár motiváló tényező is lehetne – hanem arról, hogy milyen tudományos és társadalmi kérdésfeltevés számára vált kiindulóponttá, lehetséges válasszá e tárgy.

A Néprajzi Múzeum gyűjteménye és kiállítása számára a hétköznapi műanyag tárgykultúra egyrészt a tömegtermelés tárgyakat és tárgyhasználatot alakító megközelítése, másrészt a fogyasztói társadalom logikája felől vált érdekes és izgalmas tereppé. A (műanyag)hulladék mint közvetlen következmény és mint a társadalmi felelősségvállalás egy lehetséges metaforája, a művészi megformálás kritikai és kommunikatív dimenziója indokolta a fejdísz műtárggyá, forrássá válását, mégha ezzel felül is kell írni néhány ma is érvényes kánont – esztétikáról, értékről, tudományról és gyűjteményről egyaránt. Azt viszont könnyedén belátom, hogy Nagy Fruzsina izgalmas, jelentésteli, kortárs kritikai nyelven szóló kollekcióját nem a Néprajzi Múzeum gyűjteményének kell megvásárolnia – mégha több olyan témakört sűrítenek is a jelmezek, amelyek a kortárs fogyasztói kultúra etnográfiai megközelítése számára is izgalmas kutatási kérdéseket vetnek fel (táplálkozás, tömegközlekedés, lakáskultúra). Pedig mit nem adnék egy ilyen csinos Combioért! Ez az egyetlen fejdísz tehát nagyon sok fontos kérdést sűrít: a tágabb tudományos kontextus, a kutatói pozíció és a kortárs etnográfiai „terep” határainak és lehetőségeinek reflektorfénybe állítása tekintetében egyaránt. Hiszen hol és hogyan húzhatóak ma meg a különféle tudományszakok közötti határok? Hol kell állnia a kutatónak, ha az őt közvetlenül körülvevő hétköznapi kultúra megfigyelésére vállalkozik? Miként vonható be a kutatásba a saját érdeklődés és tapasztalat, miként fogalmazható meg a kritika? Hol húzódik a határ a múzeumi műtárgy és a fikción alapuló installáció között? Mit tanulhat a muzeológia és az etnográfia a színháztól? (Szerintem sokat.)

akáció - vakáció

„Szép hely a Boldogság,

Úgy oda vitorláznék,

Ott napfürdőzik egy szál tangában

Az összes műanyag játék. […]
Itt ebben a tájban él egy festő, aki olyan ügyesen festi

A tájat, hogy annak a tájnak aztán olyanná kell lenni,

Amilyen a festmény, ott én vagyok az a fekvő ember,

Aki csigaszemet piszkál, háttérben tó esetleg tenger”

A részlet Kispál és a Borz Én, szeretlek, téged című album (2005) Csiga című számából való. Szöveg: Lovasi András.

A kép a Néprajzi Múzeum műanyag-kiállítás Szabadidő - látványgyár című termének Kikapcsolódás című makketjéről készült. A makettet a terem koncepciójához Mufics István fémrestaurátor építette, a képet pedig Sarnyai Kriszta fotográfus készítette; a makett és a téma leírása: a kiállítás 2007-ben megjelent katalógusában.

Én pedig nyaralni mentem.

no para

A borosüveg kinyitásának, a töltésnek, a cseppmentes csavarintásának, a bor szagolgatásának és ízlelgetésnek vannak szép és kiforrott szokásai, melyeket mindenki pontosan olyan mértékben vesz figyelembe, amennyire igénye van rá. Mindenki a maga „szomáliéja” – ahogy Rejtő mondaná talán.

Egy csavarintás, egy cuppanás, az első korty a saját pohárba – hiszen „háznál” azé a dugóforgács, aki dolgozik – és már kész is. Hátradől az ember, nézegeti a pohár belső falára olajosan felragadó, kígyózó folyadékot, és arra gondol, miként is tudná egy sanda pillanatban észrevétlenül kihalászni poharából a szokásos kis parafatörmeléket. De hol a törmelék? Ennyire profi nem lehettem! Nem szoktam. De nicsak, nicsak! Milyen dugó ez?

Ugye azt mindenki fel tudja idézni magában, hogy a borosüvegből kihúzott dugó trapézos alakú: az a fele, ami a kihúzást megelőzően az üveg nyakában lefelé állt, az kiszélesedik. Ezért lehet általában csak fordítva visszadugni, ha erre szükség van. Ez a dugó se nem szélesedik, se nem keskenyedik, egész egyszerűen alaktartó és rugalmas – mint egy fitnesz bébi – sima felületű, erős polietilén fóliába töltött szilikonhab hurka. És rájövök: nem először látok ilyet!

Egyszer volt, hol nem volt – egészen pontosan: 60 millió éve – a Földközi-tengeren túl, a mediterráneum nyugati részén, és még azon egy kicsivel túl, élt egyszer egy nagyon vicces fa, a paratölgy. Amikor a paratölgy betölti a 25-dik életévét, olyan kérget ereszt, amelyet 9 évente le lehet hántolni, és mindenféle roppant hasznos dolgot készíteni belőle: boros- és pezsgősüveg dugót – a dugó szó az én fejemben teljesen egybe is forrt a parafával – járólapot, faliújságot és edényalátétet. A hántolt kérget általában darálják, majd ragasztóanyag hozzáadásával tömörítik. Így lesz rugalmas mégis kemény, természetes mégis mesterséges, készül jó és rossz minőségben – mint minden a világon – mi pedig egyre nagyobb mennyiségben használjuk mindennapjainkban. Jogos a kérdés: van-e elég paratölgy a mesében? Lehet, hogy nincs.

De ekkor jönnek a laboratóriumok vastag keretes szemüveges tudósai, habosítanak, fóliahúznak, töltenek és vagdosnak, és kezük nyomán megszületik a mű-parafa. De vajon a természetvédők örülnek-e kellőképpen a felfedezésnek? Nem tudom, de én hajlok rá, hogy igen. Hiszen ez az anyag ugyan nem természetes, viszont újrahasznosítható, és így talán a paratölgyek is megélik a következő századot.

A borosüveg dugója a parafa ősformája. Története nem lehet ugyan több 250 évnél – azóta hántoljuk ugyanis a paratölgyet – mégis az emberiséggel egy korúnak gondoljuk. Mert szeretjük az ilyen történeteket. Aztán kiakadunk, amikor kicserélik műanyagra. De legyünk reálisak: ez esetben ugyanis nem arról a kemény, kupakszerű műanyag dugóról van szó, amit még a rendszerváltás előtt pattintottak a Szürkebarátra! És bármilyen abszurd, 2003 óta már Magyarországon is rendszeresen szerveznek a borászok kerekasztal-beszélgetést a parafát felváltó műanyag dugók használatáról. A szakemberek szerint már nemzetközi kutatások is alátámasztják, hogy a bor minősége nem változik, és ráadásul „a dugóhúzás élménye továbbra is megmarad”. Ha jól érzékelem, már csak arra várnak, hogy mi is nyilatkozzunk.

FIÚK! ÉN BENNE VAGYOK!

vízálló etnográfia

A vízhatlanság korai története két fontos használati tárgy feltalálásához kapcsolódik: az egyik az impregnált esőkabát, a másik pedig a felfújható gumicsónak, melyek a technikatörténeti újításokon, az anyaghasználat és a sorozatgyártás lehetőségeinek bemutatásán túl a szárazon és a felszínen tartás kettősét is remekül szemléltetik.

Charles Mackintosh (szül.: 1766) skót vegyész családjának glasgow-i textilüzemében 1823-ban készítette el az első vízhatlan esőkabátot, kaucsukkal átitatott textíliából. A művelet során a kabátot sűrű gumioldattal laminálta, így az sem anyagában, sem az illesztések mentén nem engedte át a nedvességet – az anyagot pedig waterproof double textures elnevezéssel látta el. Hátrányai között szerepelt viszont nagy súlya, ráadásul meleg időben kellemetlenül felpuhult, így korántsem számított kényelmes öltözetnek. A megoldást a vulkanizálás jelentette, ami egy olyan kémiai eljárás, melynek során hőt és ként adnak a gumihoz, amivel az anyag lágysága és keménysége szabályozható. A philadelphiai Charles Goodyear (1800–1860) és az angol Thomas Hancock nagyjából egy időben jött rá a vulkanizálás eljárására, aminek segítségével a vízhatlan esőkabát technikai kivitelezése is tovább finomodott. Az újításnak és a fejlesztéseknek köszönhetően a vízhatlan kabát viselete mára akár kellemes és kényelmes is lehet – de az angolban az eredeti feltaláló nyomán továbbra is „mackintosh”-nak nevezik az esőkabátot.

A felfújható csónak történetében ugyancsak a gumigyártás ipari fejlesztése jelentette az elmozdulási pontot. A tárgy (gumicsónak) és az eszme (felfújhatóság) viszont nem a kellemetlen időjárás elleni küzdelemben, hanem a biztonságos utazás körülményeinek megteremtésében számított jelentős előrelépésnek. A Titanic 1912-es tragédiája és az első világháború haditengerészeti veszteségei a figyelem középpontjába állították a mentőcsónakot mint életmentő tárgyat, továbbá a megfelelő, minden utas szállítására elegendő számú, praktikus kiszerelésű, egyszerű „csomagolású” csónakok alkalmazását. A gumi mint alapanyag, a felfújhatóság mint a tárolás méretét jelentősen csökkentő elv jó megoldásnak tűnt. A két világháború között Charles Goodyear sokat kísérletezett a prototípus létrehozásán, mígnem megtalálta a gumi szilárd anyaghoz (például fához) illesztésének egy lehetséges módját, és elkészítette az első felfújható peremű, merev padlójú csónakot. Az áttörés viszont a francia Pierre Debroutelle nevéhez kapcsolódik, aki 1937-ben elkészítette az első U alakú, felfújható testű csónak prototípusát, melyet a francia hadiflotta 1943-ban hivatalosan is jóváhagyott, és használatba vett. Ez a típus számít a legtöbb mai felfújható sport- és szabadidős csónak elődjének, formai és technikai megoldásai tekintetében egyaránt.

Ahogy az impregnálásra is létezett megoldás a gumi vulkanizálását megelőzően, úgy a felfújható tárgyak készítésére is találhatunk „ősmegoldásokat”, mint például az állatbőrből készült, levegőtömlős egyszemélyes csónak vagy a hangszertörténelemből ismert duda. Az viszont tagadhatatlan, hogy a gumi megjelenése új és „valódi” megoldást jelentett, és a technológiai eljárások fejlesztésének köszönhetően lehetővé tette a tárgyak nagy mennyiségű előállítását: a sorozatgyártást. De a természetes (kaucsuk-) alapú és a mesterségesen előállított (mű)gumik alkalmazásával épp csak kezdetét vette a vízállóság és a műanyagok közös története. Jöttek sorra a – Roland Barthes megfogalmazásával – görög pásztorok nevével kacérkodó többiek: poliuretán, polivinilklorid, polietilén, poliamid és elasztomer, és készültek a vegyi úton, olcsón, nagy mennyiségben előállítható alapanyagok és kiegészítők (fóliák, tömlők, habok), majd vízálló és vízhatlan használati tárgyak egész sora. Az alapanyagokkal kapcsolatos újítások és fejlesztések a tárgyalkotás mechanizmusait is befolyásolták: míg például a gumitárgyak ragasztással készültek, a PVC- és polietilénfólia illesztése hegesztéssel történt. A levegő pedig a felfújhatóságon kívül további újításokat is lehetővé tett, amilyen például a légbuborékosítás (légbuborékos polietilénfólia) és a habosítás (poliuretánhab, polietilénhab). A levegő mint a műanyagok töltő- vagy adalékanyaga a felszínen tartás fontos összetevője lett, de az egyszerű záródások (borítás, patent, gomb), majd az összetettebb légmentes zárszerkezetek és szelepek kidolgozásával párhuzamosan a szárazon tartásban is jelentős szereplővé lépett elő. A műanyagok tehát egy újabb területen váltak jelentős, szinte pótolhatatlan alapanyaggá, a feltalálók, a gyártók, a forgalmazók és a használók pedig újabb lehetőséget kaptak ötleteik megvalósítására, hasznos és haszontalan tárgyak tömeges árusítására és megvásárlására – mi, kutatók pedig e tárgyak és jelenségek leírására, értelmezésére, kritizálására, gyűjtésére és kiállítására.

(A teljes szöveg a Néprajzi Múzeum Kamarakiállítások sorozatának frissen megjelent Vízálló című kötetében olvasható, kiegészítve több mint 100 kortárs vízálló műanyag tárgy fotójával és leírásával, valamint egy alternatív kiállítási forma (expedíció) módszertani bemutatásával. Meglepetés: A hibátlan lábtempó - flow movie nemcsak gyerekeknek című képregénymelléklet. A kötet szerzői: Frazon Zsófia és Joó Emese; fotó: Sarnyai Krisztina; grafika: Gerhes Gábor. A kötet megvásárolható a muzbo-ban. Igazi nyári, nyaralós tárgyi beszéd.)