Tökmagok a nagyvárosban – archeológia és bricolage

(A szöveg a kiállítás megnyitóján hangzott el, április 30-án este a Laborban. inexhibition is a megnyitón járt, a szöveg élőben ott.)

Állókép, mozgókép, írott szöveg és hang. Klasszikus kiállítási forma. Semmi trükk, semmi csavar. Vagy mégis? Mit látunk itt valójában? Nézzük az elemeket és a terepet: rágógumi, kézzel festett reklámtábla, töredezett és javított flaszter, elkerített terep és lekerekített kerítés, festett vagy fóliázott cégtábla, kitakart dekoráció, újragondolt betonelemek, és persze mindezek helye, „egykorvoltsága”, kitüremkedésekkel és belesimulásokkal – a természetbe és nem-természetbe egyaránt. Klassz elemek, klassz terep. Nekem tetszik. De hol járunk valójában? Milyen időben, és milyen térben? És mi az alkotások kulturális kontextusa?

(az archeológia)

A régészet történettudomány és társadalomtudomány egyben, egy olyan kutatási mód és eszköz, amely régmúlt korok leleteinek előásásával, tanulmányozásával, rögzítésével, őrzésével, múzeumi kontextusban pedig kiállításával és interpretálásával foglalkozik. A régészeti terep ideje a „régmúlt”, a más forrásokkal (képekkel és szövegekkel), továbbá emlékezettel nehezen vagy egyáltalán nem megragadható idő. Így a régészeti interpretáció legfontosabb eszköze a rekonstrukció, a helyreállítás, a toldás és a kiegészítés. Talán nem túl szemtelen, ha azt mondom: a társadalomtudományokban lezajló különböző módszertani fordulatok (turnök és Wendék) után egy magára valamicskét is adó kultúrakutató meglehetős gyanakvással figyeli a kulturális reprezentáció ezen „archaikus” formáit – legyen bármilyen szép egy aranylelet, vagy bármilyen koros az edénytöredék. Persze a régészetnek – mint bármilyen más tudománynak – rengeteg ága van: a vizsgálati módok, a vizsgált korok, és az igénybevett prezentációs eljárások alapján többféle módszertani iskolával is találkozhatunk – legalábbis nemzetközi terepen. De a diszciplína megújulásra való hajlandósága versenyben áll saját szakmámmal, az etnográfiával: van bennünk némi szuszogás, és persze előreszaladás, a jól bevált módszerekhez való ragaszkodás ugyanúgy, mint „géprombolás”: vágy a szembefordulásra, a radikális változásra. De szerencsére sok más megoldással is találkozhatunk. Akárcsak itt és most: képzőművészek, régész és filmrendező találkozása a flaszteren, az elhagyott, lerongyolódott homlokzatokon, a kerítések és padok tövében. Figyelemmel, türelemmel, kritikával és humorral.

A régészet maradványokkal dolgozik. A nagyvárosi régészet ugyancsak. Szétszabdalt terek és térelemek rögzítésével, a konzerválódás, a betoldás, a hiány, az egyedi és a jellegzetes rajzolatok, a kézi munka dokumentálásával és szöveges interpretálásával. A feltárás valójában nem más, mint az egymás mellett párhuzamosan futó idősíkok megmutatása, reflektorfénybe állítása, a rajzolatok egymás mellé illesztésével. Itt és most járunk az utcán, de olyan, mintha nem is jelenben lennénk, hanem beestünk volna egy időgépbe, ami nem repített minket túl messze, csak a közelmúltba. Amit látunk, nem más, mint az „ittfeledett” idő: ami sűrű rétegeket von a jelenre – még akkor is, ha nem vesszük észre elsőre. És az egészet átitatja a hiány.

(a bricolage)

A hétköznapi technika, amit az alkotók rögzítenek, gyűjtenek és prezentálnak egyfajta avantgarde alkotási mód: a bricolage, avagy a barkácsolás. A fogalmat – a képzőművészeti kontextusból – Claude Lévi-Strauss, a 2009-ben 100 évesen elhunyt francia etnológus emelte át a kritikai kultúrakutatás fogalomtárába. Értelmezése szerint a bricolage a törzsi társadalmakban megnyilvánuló „vad gondolkodás” technikája, amely a tárgyak és az eszközök szabad felhasználásán és átértelmezésén alapuló kulturális kreativitás. Lévi-Strauss fogalomhasználata szorosan kapcsolódik az avantgarde esztétika töredék, montázs és kollázs fogalmaihoz is. Ugyanezt a fogalmat fordította át egy elemzésében Havasréti József irodalomkritikus és kommunikációkutató a szubkulturális nyilvánosság és a szamizdat-kultúra alkotásaira és technikáira, amelyek (idézem) „a„szocialista gazdasági-kulturális környezetet jellemző hiány kompenzálására, kiküszöbölésére irányultak” (Havasréti József: Alternatív regiszterek. Budapest, Osiris, 2006:24). A szamizdat alkotások és kiadványok esetében „fontos szerepet játszik az erőforrás-hiányos környezetben kibontakozó kulturális aktivitások, cselekvések” – amelyek lenyomatait, archeológiai rétegeit érzékelhetően nemcsak intellektuális kiadványokban, művészeti munkákban, hanem az utcán is megtalálhatjuk. Tehát a korszak hétköznapjait is bearanyozta. És aranyozza ma is.

De a barkácsolás, elegánsabb megfogalmazásban a bricolage veszélyes fogalom is: hiszen úgy ír le, mintha szembehelyezné tárgyát a professzionalitással, a vizsgált jelenséget az amatörizmus és a dilettantizmus mezejére űzi. Éppen ezért közelítettem a kulturális antropológia barkácsolás-fogalma felől: hiszen e tudomány elkötelezett híve a kulturális relativizmus eszméjének. Reflektál a hiányra – a törzsi kultúrák és a modernt ipari társadalmak esetében egyaránt –, de azokat nem értékítélettel, hanem a megértést segítő elemző fogalommal „írja le”. A Gruppo Tökmag (Tábori András és Budha Tamás képzőművészek), továbbá Rácz Miklós régész és Kárpáti György Mór filmrendező munkája is elkötelezte magát a régészet (kiásás, feltárás, dokumentálás), az etnográfia (avagy a leírás), továbbá a mozgóképes dokumentálás, interpretálás mellett. A film tárgyilagos képi és nyelvi közege megóvja az alkotókat és a nézőket attól, hogy a barkácsolásnak pusztán a dilettantizmusát érzékeljék: még akkor is, amikor a leletek valóban megmosolyogtatóak, és valóban roppant amatőrök. Mindezzel egy olyan tárgyi és képi világot tárnak a szemünk elé, amelyet alig takar fedőréteg, mégis sokunk számára láthatatlan. Feltárásuk eredménye, a most látható kiállítás, a „második kiadás” ugyancsak egy bricolage: a szemünk előtt lebegő, láthatatlan-látható, „ittfelejtett” hétköznapi underground maga.

kréta_firka

„Ingyé street art becsűd meg!”

A Moszkva térről a Déli pu. felé kanyarodó villamosalagútban (vagy miben?) néhány hete kifestettek. Fehérre. Nem az egészet – gondolom, megfizethetetlenül drága a diszperziós festék – csak embermagasságban. Ott, ahol a firkák voltak. Fölötte ugyanolyan koszos maradt az átjáró, és a járdát sem söprik gyakrabban. De ez láthatóan nem zavar senkit. Engem azért igen. Nagyon. Vajon a tisztogatás elrendelői miért érezték ezt a húzást a Moszkva tér felemelkedéséhez elengedhetetlenek? Nos, én elég gyorsan összeállítottam volna egy tízes listát hasznosabb cselekedetekről. Ha már! De nem kopogtattak ötletért. Máshol kopogtattak. (Lehet, hogy már megint a Bojár Iván Andrásnál?) Viszont a sebtében tisztogatás gyors aggodalommal töltött el, ugyanis egy csomó nagyon jó apró munka volt az alagútban. Mindig terveztem, hogy egyszer végigfotózom, de szisztematikusan soha nem tettem meg. És vajon megmaradt-e Liberthi csempéje a felüljáró lépcsőjénél? – jutott eszembe. Visszakanyarodtam. De nem, sajnos nem. Ott szürkével festettek. Hogy emiatt kerül-e le a csempe, vagy már korábban, nem tudom. De nézzük, miről is beszélek!

Még szeptember végén akadtam rá a srácra, amikor a Moszkva és a Déli között gyalogoltam – a város legjobb rétegei akkor látszanak, ha az ember gyalogol! –, majd hazamentem a fényképezőgépért, és bringával végigmentem (toltam) az egész úton, megvizslattam a villanyszekrényeket, a lámpákat, és nagy örömömre egy egész kis alkotói ars poetica rajzolódott ki. Kezdjük azzal, amelyiket kiszúrtam:

Rögtön éreztem, hogy egy virtigli zöld street artos áll az alkotás mögött! Kézzel vágott famintázatú tapéta – ki ne emlékezne erre a rémes tapétafajtára a nyolcvanas évekből! Az alkotás teljesen kézimunka, rétegesen egyszerű formában: színes háttérre ragasztott fa, a fán szív, abból kinövő képregényes szóbuborék, kézzel írt kommenttel. Egy matrica, egy téma. Van folytatásos is, itt ni:

Mindez kontextusban:

Ez még a szeptemberi állapot. A matricákat vagy leszedték, vagy leáztak (ez utóbbi is elég valószínű), a csempéket szintén eltüntette az idő. Pedig milyen kevés ilyen preparálás van a városban! Jó kis sorozat volt, kár, hogy nem írtam róla még akkor. Kár, kár! Ha elkapom a varjút, akkor végzek vele!

Liberthi ne add fel!

(Itt látszik az igényes BKV háttér is.)