A képek Budapesten, Pécsen, Berlinben és Hamburgban készültek az elmúlt egy-két évben.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hamburg. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hamburg. Összes bejegyzés megjelenítése
2009. augusztus 19.
az utca hírmondója: bringa
A képek Budapesten, Pécsen, Berlinben és Hamburgban készültek az elmúlt egy-két évben.
2009. március 12.
szerviz
Amikor késő ősszel Hamburgban voltam, épp befutott a kikötőbe a Queen Mary 2, amit ilyenkor ott „szervizelnek”. Érkezését az újságok is megírták, a kikötőben minden lelkes amatőr meglőtte a maga feledhetetlennek gondolt képét – ahogy én is. Az emberek ráérősen ácsorogtak, mutogattak, hogy ott – pedig nem lehetett nem észrevenni – az apák gyerekeiket nyakukba vették, hátha kicsit jobban látják a naaagy hajóóót.
Eszetlenül vonz a kikötők semmivel össze nem téveszthető ipari volta, mérete, sajátos városi hangulata, és persze nyilván az a sok víz, ami mindezt körülveszi. A napokban eszembe jutott, hogy már a hajóknak is véget ért a téli álom – ha egyáltalán van nekik olyan. Úgyhogy Mary is szeli már a habokat. Meg kéne nézni, most miért nyújtogatják a nyakukat a hamburgi gyerekek abban a remek kikötőben!
kapcsolódó szöveg: reggeli kikötői séta
Eszetlenül vonz a kikötők semmivel össze nem téveszthető ipari volta, mérete, sajátos városi hangulata, és persze nyilván az a sok víz, ami mindezt körülveszi. A napokban eszembe jutott, hogy már a hajóknak is véget ért a téli álom – ha egyáltalán van nekik olyan. Úgyhogy Mary is szeli már a habokat. Meg kéne nézni, most miért nyújtogatják a nyakukat a hamburgi gyerekek abban a remek kikötőben!kapcsolódó szöveg: reggeli kikötői séta
2009. február 21.
(újra)hasznos pihenő a múzeumban
A hamburgi Museum der Arbeit az egykori New York Hamburger Gummi-Waaren Compagnie gyárépületében (Hamburg, Barmbeck) található. Fiatal múzeum: több mint egy évtizedes intézményesülést követően 1997-ben nyílt meg a múzeum állandó kiállítása. Gyűjteményeik és kiállításaik fő iránya az élet és a munka, elsősorban az elmúlt 150 év távlatában. Hamburg kereskedelmi központ, kikötő- és iparváros, világkereskedelmi központ – mind a mai napig. Rengeteg gyár, üzem működött és működik a kikötőhöz közel és távol. Egy csomó olyan világmárkát használunk még ma is, amiről talán nem is tudjuk, hogy Hamburgban kezdték el gyártani – a Nivea-tól a Tesa-ig. De teában, kávéban, kakaóban és gumifeldolgozásban is nagyhatalomnak számított a ma is virágzó Hansa-város.
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állandó kiállítás pihenősarkát egy Délkelet-Ázsiából származó, autóabroncsból készített ülőgarnitúrával rendezték be – ha figyelembe vesszük, hogy az épület gumigyár volt, akkor szinte természetes. Délkelet-Ázsiában – de Afrikában is – elterjedt „szokás” a nagy mennyiségben felhalmozódó, szemétté váló gumiabroncsok másodlagos felhasználása. A nagyipari, sorozatgyártott termékek kézműves újrahasznosítása az egész világon ismert, hol nyersanyaghiányból eredő szükségmegoldásként, hol környezettudatos és kreatív megoldásként – hogy csak a két „végpontot” említsem.
De most nem vágok bele részletesebben az újrahasznosítás és a kreatív tárgymegmunkálás amúgy lehengerlő, izgalmas és bizsergető megoldásainak taglalásába – bár elég nehéz visszafognom magam – csak megmutatom kicsit közelebbről ezt az újrahasznosított pihenősarkot.
A kollekció: két asztal, nyolc szék, néhány kisebb lábtörlőszerű szőnyeg. A megmunkálás: a megfelelő csíkra vagy darabra vágott abroncsrészeket a bambuszhoz és egyéb növényi szálakhoz hasonlóan hajlítják, fűzik, a részeket pedig egymáshoz szögelik. A design: a formák nagyon szépek, és a legjobb az egészben, hogy a bútorok minden pontján látszik, hogy miből készültek: türemkedik és feketedik a rücskös abroncs. Végül a használat: az ülőfelület rugalmas, és nagyon kényelmes, nyűhetetlen, összerosszalkodhatatlan. Ezekre a fotelokra biztos nem érvényes a „Ne ugrálj benne, édes fiam, mert tönkremegy!” ezerszer hallott szülői jajveszékelés. Szerintem kerti garnitúrának is egészen kiváló. Csak egy kis slaggolás, és újra minden csilivili!
A kollekciót amúgy a berlini Museum für Verkehr und Technik munkatársai gyűjtötték 1995-ben, és kölcsönkollekcióként vendégszerepel a hamburgi Museum der Arbeit kiállításán – de egyetlen teremőr sem szólt ránk, hogy ne rendetlenkedjük össze.
kapcsolódó posztok:
Wunderkammer
ReReRe
recycling-színház
újra-majom
alter-Hamburg
fleischerei
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állandó kiállítás pihenősarkát egy Délkelet-Ázsiából származó, autóabroncsból készített ülőgarnitúrával rendezték be – ha figyelembe vesszük, hogy az épület gumigyár volt, akkor szinte természetes. Délkelet-Ázsiában – de Afrikában is – elterjedt „szokás” a nagy mennyiségben felhalmozódó, szemétté váló gumiabroncsok másodlagos felhasználása. A nagyipari, sorozatgyártott termékek kézműves újrahasznosítása az egész világon ismert, hol nyersanyaghiányból eredő szükségmegoldásként, hol környezettudatos és kreatív megoldásként – hogy csak a két „végpontot” említsem.De most nem vágok bele részletesebben az újrahasznosítás és a kreatív tárgymegmunkálás amúgy lehengerlő, izgalmas és bizsergető megoldásainak taglalásába – bár elég nehéz visszafognom magam – csak megmutatom kicsit közelebbről ezt az újrahasznosított pihenősarkot.
A kollekció: két asztal, nyolc szék, néhány kisebb lábtörlőszerű szőnyeg. A megmunkálás: a megfelelő csíkra vagy darabra vágott abroncsrészeket a bambuszhoz és egyéb növényi szálakhoz hasonlóan hajlítják, fűzik, a részeket pedig egymáshoz szögelik. A design: a formák nagyon szépek, és a legjobb az egészben, hogy a bútorok minden pontján látszik, hogy miből készültek: türemkedik és feketedik a rücskös abroncs. Végül a használat: az ülőfelület rugalmas, és nagyon kényelmes, nyűhetetlen, összerosszalkodhatatlan. Ezekre a fotelokra biztos nem érvényes a „Ne ugrálj benne, édes fiam, mert tönkremegy!” ezerszer hallott szülői jajveszékelés. Szerintem kerti garnitúrának is egészen kiváló. Csak egy kis slaggolás, és újra minden csilivili!A kollekciót amúgy a berlini Museum für Verkehr und Technik munkatársai gyűjtötték 1995-ben, és kölcsönkollekcióként vendégszerepel a hamburgi Museum der Arbeit kiállításán – de egyetlen teremőr sem szólt ránk, hogy ne rendetlenkedjük össze.kapcsolódó posztok:
Wunderkammer
ReReRe
recycling-színház
újra-majom
alter-Hamburg
fleischerei
2009. január 28.
babák az időben és a múzeumban
Európa egyik legnagyobb hagyománnyal rendelkező etnológiai múzeumában, a hamburgi Museum für Völkerkunde kiállító tereiben a prezentációs eljárások szinte teljes skáláját láthatjuk egy időben, történeti változatokban. A műtárgyként és funkcionális kontextusba állított tárgyak között barangolva találkozhatunk a tárgyak használati kontextusát modellként bemutató, etnikus jegyekkel bíró, nagy múltú viaszbábuval, a jelenkori mindennapok öltözeteinek bemutatását szolgáló szoborszerű figurákkal, semleges és klasszikus szabóbábukkal egyaránt.
Az Ein Dach für alle Kulturen [Egy tető minden kultúrának]című állandó kiállításban földrajzi területenként jelenik meg a múzeum gazdag gyűjteménye. A balinéz kultúra textilfeldolgozási eljárásait bemutató vitrinben a múzeumi tárgyak – szerszámok és kész termékek – funkcionális elrendezését egy női viaszfigura teszi teljessé: aki a munka közbeni testtartással és mozdulattal egészíti ki a bemutatott tárgyakat.
Az elrendezés minden részletében precízen valósítja meg a világkiállításoktól némileg eltérő kevésbé életképszerű dramatikus jelenetre, mint inkább a használati kontextusra irányuló prezentációs eljárást, amit a 20. század első éveiben Franz Boas amerikai etnológus fejlesztett tovább – a világkiállítási minták kritikai továbbgondolásával – a New York-i Természettudományi Múzeumban. A körbejárható vitrinben elhelyezett, modell vagy fénykép után készült, valósághű viaszbábu nem elsősorban az öltözet, mint inkább a munkaeszközök funkciójának bemutatását szolgálja, aminek a keretét tárgyak adják. A látványt kiegészíti egy eredeti terepfotó, amin egy másik munkafázist láthatunk, továbbá tárgyfeliratok és egy rövid magyarázószöveg: aprólékos, leíró jellegű etnológiai vitrin, melyben a tárgyak szituációban és kulturális kontextusban jelennek meg.
Az állandó kiállítás egyik modulja a Was ist Europa? [Mi Európa?] című kiállítás, melyben az öltözetek szinte kivétel nélkül az otthoni ruhatárolásra emlékeztető ún. szobainas figurákkal történik.
A figurák nem fejeznek ki öltözetekhez kapcsolódó mentalitásokat, etnikus vagy gender jelleget, testük a ruha alatt láthatatlan, csak vaslemezből kivágott vonalarcuk néz szembe. Kicsit egyformák, mégis mindegyik más, a hangsúly pedig amúgy sem az emberi formán, hanem az öltözetek bemutatását szolgáló láthatatlan és semleges tartószerkezeten van. Az arcok szobrászati eszközökkel való megformálása nyilvánvalóan látványtervezői ötlet, a bábu jól egyesíti az installációs eszközöket az emberalak jelzésszerű elemeivel.
A 2009. szeptember-október között látható Design S című időszaki tárlatban az öltözetek egyfelől mint termékek, másfelől mint műalkotások szerepeltek: a cipők installációba építve, az öltözetekkel megegyező színű (fekete) egyszerű szabóbábukon, mellettük mozgóképes monitorok: kifutón andalgó modellekkel, akik a kiállított ruhákat viselték.
Az ilyen, és ehhez hasonló párhuzamos szétcsúszások a múzeumi praxis adottságaiból is következhetnek. Egy nagy alapterületű, a múzeumi gyűjtemény legjavát, többezer tárgyat bemutató állandó kiállítás átépítése nemcsak időben húzódhat el, de olykor tudománytörténeti szempontok is indokolják – vagy legalábbis okozzák – változatlanságát. Az állandó kiállítás részenkénti felújítása és újragondolása folyamatosan zajlik a múzeumban, a látogatók pedig célirányosan indulnak a felújított részek felé. Ha a változatlan részeket a változók újraértelmezik, akkor ez az új kontextus más megvilágításba helyezi a prezentációs módszereket is. Aki pedig a puszta szemlélődés mellett dönt, annak sem kell csalódnia. Én például itt láttam először múzeumi installációban viaszbábut, és ez külön örömmel töltött el. Felfogtam, és helyre tettem, hogy ez egy korai elrendezési mód, mely egyelőre így maradt. A felújított maszk-terekben pedig arra is választ kaptam, hogy a múzeum számára kihívást jelent az új vizuális diskurzusok kiállítási praxisba építése. A múzeum különböző hangulatú és módszerű tereit a szüntelenül folyó, korszerű hangvételű és látványvilágú kritikai diskurzusa egyben tartja.
Az Ein Dach für alle Kulturen [Egy tető minden kultúrának]című állandó kiállításban földrajzi területenként jelenik meg a múzeum gazdag gyűjteménye. A balinéz kultúra textilfeldolgozási eljárásait bemutató vitrinben a múzeumi tárgyak – szerszámok és kész termékek – funkcionális elrendezését egy női viaszfigura teszi teljessé: aki a munka közbeni testtartással és mozdulattal egészíti ki a bemutatott tárgyakat.
Az elrendezés minden részletében precízen valósítja meg a világkiállításoktól némileg eltérő kevésbé életképszerű dramatikus jelenetre, mint inkább a használati kontextusra irányuló prezentációs eljárást, amit a 20. század első éveiben Franz Boas amerikai etnológus fejlesztett tovább – a világkiállítási minták kritikai továbbgondolásával – a New York-i Természettudományi Múzeumban. A körbejárható vitrinben elhelyezett, modell vagy fénykép után készült, valósághű viaszbábu nem elsősorban az öltözet, mint inkább a munkaeszközök funkciójának bemutatását szolgálja, aminek a keretét tárgyak adják. A látványt kiegészíti egy eredeti terepfotó, amin egy másik munkafázist láthatunk, továbbá tárgyfeliratok és egy rövid magyarázószöveg: aprólékos, leíró jellegű etnológiai vitrin, melyben a tárgyak szituációban és kulturális kontextusban jelennek meg.Az állandó kiállítás egyik modulja a Was ist Europa? [Mi Európa?] című kiállítás, melyben az öltözetek szinte kivétel nélkül az otthoni ruhatárolásra emlékeztető ún. szobainas figurákkal történik.
A figurák nem fejeznek ki öltözetekhez kapcsolódó mentalitásokat, etnikus vagy gender jelleget, testük a ruha alatt láthatatlan, csak vaslemezből kivágott vonalarcuk néz szembe. Kicsit egyformák, mégis mindegyik más, a hangsúly pedig amúgy sem az emberi formán, hanem az öltözetek bemutatását szolgáló láthatatlan és semleges tartószerkezeten van. Az arcok szobrászati eszközökkel való megformálása nyilvánvalóan látványtervezői ötlet, a bábu jól egyesíti az installációs eszközöket az emberalak jelzésszerű elemeivel.A 2009. szeptember-október között látható Design S című időszaki tárlatban az öltözetek egyfelől mint termékek, másfelől mint műalkotások szerepeltek: a cipők installációba építve, az öltözetekkel megegyező színű (fekete) egyszerű szabóbábukon, mellettük mozgóképes monitorok: kifutón andalgó modellekkel, akik a kiállított ruhákat viselték.Az ilyen, és ehhez hasonló párhuzamos szétcsúszások a múzeumi praxis adottságaiból is következhetnek. Egy nagy alapterületű, a múzeumi gyűjtemény legjavát, többezer tárgyat bemutató állandó kiállítás átépítése nemcsak időben húzódhat el, de olykor tudománytörténeti szempontok is indokolják – vagy legalábbis okozzák – változatlanságát. Az állandó kiállítás részenkénti felújítása és újragondolása folyamatosan zajlik a múzeumban, a látogatók pedig célirányosan indulnak a felújított részek felé. Ha a változatlan részeket a változók újraértelmezik, akkor ez az új kontextus más megvilágításba helyezi a prezentációs módszereket is. Aki pedig a puszta szemlélődés mellett dönt, annak sem kell csalódnia. Én például itt láttam először múzeumi installációban viaszbábut, és ez külön örömmel töltött el. Felfogtam, és helyre tettem, hogy ez egy korai elrendezési mód, mely egyelőre így maradt. A felújított maszk-terekben pedig arra is választ kaptam, hogy a múzeum számára kihívást jelent az új vizuális diskurzusok kiállítási praxisba építése. A múzeum különböző hangulatú és módszerű tereit a szüntelenül folyó, korszerű hangvételű és látványvilágú kritikai diskurzusa egyben tartja. kapcsolódó szöveg: poppenhuis: babák a házban és a regényben
2009. január 26.
2008. december 15.
2008. november 11.
alter-Hamburg: Ottensen és Schanze
Ottensen Hamburg egyik belvárosi negyede, Altona szomszédságában. Ottensen és Altona is Dániához tartoztak, egészen az 1864-es dán-német háborúig, ekkor kerültek német fennhatóság alá Schweslig-Holstein tartományhoz, Hamburg egy városnegyedeként (szerintem ma már nem szomorkodnak). Altona is, de különösen Ottensen a kézműves és kisipari városként/városrészként vált híressé, a fáma szerint ezt a jellegzetességét a 20. század hetvenes éveinek időszakáig megőrizte, jellegében és hangulatában egyaránt. Majd kicsit lepukkant – már amennyire Németország leggazdagabb, önálló városállamában ez lehetséges. Az ipari épületek kiürültek, de egy évtized múlva ezek a helyek az alternatív kultúra szerelmesei számára kincsesbányává változtak: új kulturális centrumok és szórakozó helyek alakultak, a publikum pedig nemcsak szórakozó, hanem lakónegyedként is felfedezte magának a nagyon jó arányokkal, hangulatos utcákkal és terekkel rendelkező, otthonos belvárosi részt.
A városképet erősen meghatározó köztéri szereplők egyike, az úgynevezett Ottenser Nase (ottenseni orr) nevű házak. Ilyen házak ott állnak, ahol nem két, hanem legalább három utca keresztezi egymást, és a hegyes szögekben magas vékonyka házak épülnek. Az itt látható, ma foglalt ház (squat) még azzal a vizuális plusszal is bír, hogy földszinti részét – ami érzékelhetően valamiféle baloldali közösségi hely – biciklihulladékból buherált ráccsal vették körbe.
Ugyancsak munkásnegyedként de egyben alternatív negyedként is tartják számon a híres/hírhedt St. Pauli közvetlen közelében található Schanzenvierteilt. A negyed központja az egykori Flora Theater, amihez szerintem egy egészen briliáns európai történet kapcsolódik. Amikor Európában a hetvenes-nyolcvanas években kitört a musical-boom, akkor Hamburgban kitalálták, hogy az egykori Flora Theater remek helyszín lenne egy új musical színház létrehozására. Csak nem számítottak arra, hogy a negyed lakóinak ez egy cseppet sem fog tetszeni: nem akartak felfuttatott, divatos városnegyedé válni, bontásokkal és újjáépítésekkel, és egy cseppet sem akarták Webbert és a Macskákat! Ezért nagyon komoly protestálásokba kezdtek, mindennapossá vált a „csata” a lakók és a rendőrség között. Az ellenállás szimbóluma még ma is a Flora, ami Rote Flora néven vonult be Hamburg baloldali ellenállás-történelmébe.
Hamburgban itt járnak a legtöbben biciklivel, és itt lehet a legtutibb preparált bringákat, firkákat és applikációkat találni. 
Van itt még egy remek műfaj, amiről külön is érdemes szót ejteni: a Tante-Emma-Laden. Ez a nagyon vicces szóösszetétel azokat a kisboltokat jelöli mind a mai napig Németországban, melyekben a vevő és az eladó személyes kapcsolatba kerülhet egymással, ahol nemcsak a bolt, hanem maga a tulajdonos is intézménnyé válik a környéken lakók számára. Ottensen és a Schanze a Tante-Emma-Ladenek két Hamburgi fellegvára.
A városképet erősen meghatározó köztéri szereplők egyike, az úgynevezett Ottenser Nase (ottenseni orr) nevű házak. Ilyen házak ott állnak, ahol nem két, hanem legalább három utca keresztezi egymást, és a hegyes szögekben magas vékonyka házak épülnek. Az itt látható, ma foglalt ház (squat) még azzal a vizuális plusszal is bír, hogy földszinti részét – ami érzékelhetően valamiféle baloldali közösségi hely – biciklihulladékból buherált ráccsal vették körbe.Ugyancsak munkásnegyedként de egyben alternatív negyedként is tartják számon a híres/hírhedt St. Pauli közvetlen közelében található Schanzenvierteilt. A negyed központja az egykori Flora Theater, amihez szerintem egy egészen briliáns európai történet kapcsolódik. Amikor Európában a hetvenes-nyolcvanas években kitört a musical-boom, akkor Hamburgban kitalálták, hogy az egykori Flora Theater remek helyszín lenne egy új musical színház létrehozására. Csak nem számítottak arra, hogy a negyed lakóinak ez egy cseppet sem fog tetszeni: nem akartak felfuttatott, divatos városnegyedé válni, bontásokkal és újjáépítésekkel, és egy cseppet sem akarták Webbert és a Macskákat! Ezért nagyon komoly protestálásokba kezdtek, mindennapossá vált a „csata” a lakók és a rendőrség között. Az ellenállás szimbóluma még ma is a Flora, ami Rote Flora néven vonult be Hamburg baloldali ellenállás-történelmébe.Hamburgban itt járnak a legtöbben biciklivel, és itt lehet a legtutibb preparált bringákat, firkákat és applikációkat találni. Van itt még egy remek műfaj, amiről külön is érdemes szót ejteni: a Tante-Emma-Laden. Ez a nagyon vicces szóösszetétel azokat a kisboltokat jelöli mind a mai napig Németországban, melyekben a vevő és az eladó személyes kapcsolatba kerülhet egymással, ahol nemcsak a bolt, hanem maga a tulajdonos is intézménnyé válik a környéken lakók számára. Ottensen és a Schanze a Tante-Emma-Ladenek két Hamburgi fellegvára. 2008. november 7.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)