Van a dal, hogy: Favilla, fakanál, fatányér, ami aztán úgy folytatódik, hogy: Meghalok a, meghalok a babámér’. Hm. Elgondolkodtatott, vajon mi lehet a kapcsolat a két sor között? Szeretnék együtt enni a babámmal? Akiért meghalok? Ha a babám, akkor viszont még nem a házastársam, ami a „hagyományos” paraszti kultúrában (ahol a favilla, a fakanál és a fatányér is lakik) általában nem jelentett közös háztartást: se közös favillát, se közös fakanalat, se közös fatányért. Tehát ezen készségek utáni vágyakozás a közös háztartás utáni vágyakozással egyenlő? Ki tudja? Vagy ez csak olyan, mint a Kispál és a Borz számban az ágy, asztal, tévé („Az ágyon macskák és a székeken kígyók / Nézik a tv-t hallgatják a rádiót”): hogy tulajdonképpen semmi más, csak szép szavak, mind jöhet? És ha mindezen csavarunk: műanyagvilla, műanyagkanál, műanyagtányér, és persze műanyagkés – a teljes szett kedvéért. Akkor hogyan módosul mindez? A vágyakozás vajon összeköthető-e ezzel is? Esetleg ez amolyan 21. századi kollégiumi fíling: kicsit eszünk együtt a babámmal, aztán ha végeztünk, eldobjuk a szettet. Minden ideiglenes, eldobható, le- és felcserélhető. De tényleg?
Az eldobhatóságot, az efemer kultúrát kárhoztathatjuk, elláthatjuk negatív előjellel, finnyoghatunk rajta. De még fontosabb észrevenni: nincs szó másról, mint a tárgyhasználat új és más logikájáról. Az efemer kultúra nem egy tojásból kelt ki, mi teremtettük meg, mi vesszük igénybe, mi tartjuk hasznosnak vagy haszontalannak, praktikusnak vagy gáznak. Akár szeretjük, akár kritizáljuk, látnunk kell: pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Létrehoztunk egy ideiglenességre épülő párhuzamos tárgyvilágot, amiben a kés, a villa és a kanál is megtalálta eldobható dublőrét. Könnyűek, ugyanígy könnyű tőlük megválni, felcsípjük majd eldobjuk őket, mert életük a rövidségben és egyszeriségben rejlik. A kérdés, hogy mire használjuk ezt a rövidséget és egyszeriséget, és tisztában vagyunk-e mindezek következményeivel? Nem a kanalak, hanem mi.
A gondolatsor a Néprajzi Múzeum Design Hét 2010 Design - élj vele! című rendezvényéhez készülő etnográfiai installáció készítése során pattant ki belőlem. Az installációt 2010. október 1-10. között lehet majd megnézni a múzeum rejtett zugaiban, Tárgyas ragozás - szubjektív etnográfia címen.
A gondolatsor a Néprajzi Múzeum Design Hét 2010 Design - élj vele! című rendezvényéhez készülő etnográfiai installáció készítése során pattant ki belőlem. Az installációt 2010. október 1-10. között lehet majd megnézni a múzeum rejtett zugaiban, Tárgyas ragozás - szubjektív etnográfia címen.
Fürdőkád és korcsolya, egy forgószék talpa, kerékpárfelni, nagyítógép és krumplisütő rács, edényfedő, kádlefolyó, virágtartó, kávéfőző szűrő és betét, karácsonyfatalp, újságtartó, virágtartó, zárbetét. Vagy: szűrőkanál, éjjeliszekrény, hintaszékláb, tálca, zuhanycső, zöldségpároló rács, hulladékfa, porszívó, vasaló, kukta, gereblye és fedő. Első pillantásra egyszerű és szimpla tárgyak. De másodikra, Páhi Péter használati funkcióval rendelkező szobrainak alkotóelemei. A fröccs-csináló gép, a teafőző, a pálinkafőző, a zsíroskenyér készítő, a tej és kakaó (felnőtteknek: vörösbor és fehérbor) adagoló, a szalonnasütő, a kerti medence – és a csajozós nyúlhaver. Szerepük szerint egy robot, egy légy, egy hal, egy kacsa, egy ringó dada, egy kutya, egy béka – és egy csajozós nyúlhaver. A konyha, a szoba, a garázs és a kamra tárgyai kelnek új életre, és válnak egy háztartási sci-fi történet főszereplőivé. Persze nem varázsütésre.
Páhi Péter ugyanis nem pusztán kreatív garázsmester, hanem kifinomult anyagismerettel rendelkező alkotó, aki tervezéssel, precizitással, kísérletezéssel, kíváncsisággal, játékkal, humorral és iróniával dolgozik – bár végül mégiscsak fúr-farag. Szobrai minden apró részletükben igényesek, látszik rajtuk a figyelem, a gondolkodás, a részlet- és ötletgazdagság: minden kivehető, használható, majd helyre tehető. Háziasszony nyelven szólva: nemcsak csudaszépek, hanem csudafontosak is. Ők az „Új haverok”: akik szépek és funkcionálisak, de leginkább kritikusak és szemtelenek. Azt ábrázolják, ami közvetlenül körülvesz minket: a háztartást, az abszurditásig fejlesztett funkciót és a megszemélyesített technikai környezetet. A formák, a szereplők és a funkciók könnyen felismerhetőek, a bennük rejlő fanyar humor miatt pedig roppant szerethetőek. Kutyában szalonna, kacsában zsír, dajkában tej (vagy bor), békában tó, légyben méz, a halban pedig párolódó pálinka. Egy kicsit minden a feje tetejére áll, aztán precízen és játékosan helyrebillen. A háztartás nem lesz egyszerűbb, de mindenképpen szórakoztatóbb.
Páhi Péter: Új haverok, Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2010. március 5. – április 2.
A friss szám kiemelt témái közé tartoznak az önként vállalt egyszerűség, a géntechnológia és a befektetések, de olvashatunk benne szupermarket-rangsort, a lekötött banki betétek összehasonlító tesztjét, elemzést az év bankjai díjról, a társadalmi felelősségvállalásról, bojkottokról és bankokról, a takarékszövetkezetekről és a közösségi hitelezésről, a közvetlen kereskedelemről, a tudatos pénzügyi nevelésről és a bankváltás módszereiről. Az életmód rovatban van néhány idényrecept, barkácstipp, művészeti és ökoturisztikai ajánló.
A REgerenda bontott ház gerendáiból és acél kerékpárfelniből illesztett modern, mégis klasszikusan formált szobai és kerti asztal. Egy kis fűrészelés, csiszolás, csavarozás, forrasztás, és az egykor háztetőket és falakat tartó gerenda, illetve az utcai közlekedést élvezetessé és környezetbarátságossá tevő kerékpár máris újra tárgy: nappaliban, balkonon, kertben vagy teraszon. Az asztal őriz valamit a thonet íveltségéből és kerek formáiból, a csőbútor fémes csillogásából, mégis visszatükrözi a kerékpáralkatrészek formailag változatos és furfangos világát. Elegáns, tartós és térnyerő bútor, a kerékpáros kultúra, a lakáskultúra és a környezettudatos gondolkodás metszéspontjában.
Az írás a 
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állandó kiállítás pihenősarkát egy Délkelet-Ázsiából származó, autóabroncsból készített ülőgarnitúrával rendezték be – ha figyelembe vesszük, hogy az épület gumigyár volt, akkor szinte természetes. Délkelet-Ázsiában – de Afrikában is – elterjedt „szokás” a nagy mennyiségben felhalmozódó, szemétté váló gumiabroncsok másodlagos felhasználása. A nagyipari, sorozatgyártott termékek kézműves újrahasznosítása az egész világon ismert, hol nyersanyaghiányból eredő szükségmegoldásként, hol környezettudatos és kreatív megoldásként – hogy csak a két „végpontot” említsem.
A kollekció: két asztal, nyolc szék, néhány kisebb lábtörlőszerű szőnyeg. A megmunkálás: a megfelelő csíkra vagy darabra vágott abroncsrészeket a bambuszhoz és egyéb növényi szálakhoz hasonlóan hajlítják, fűzik, a részeket pedig egymáshoz szögelik. A design: a formák nagyon szépek, és a legjobb az egészben, hogy a bútorok minden pontján látszik, hogy miből készültek: türemkedik és feketedik a rücskös abroncs. Végül a használat: az ülőfelület rugalmas, és nagyon kényelmes, nyűhetetlen, összerosszalkodhatatlan. Ezekre a fotelokra biztos nem érvényes a „Ne ugrálj benne, édes fiam, mert tönkremegy!” ezerszer hallott szülői jajveszékelés. Szerintem kerti garnitúrának is egészen kiváló. Csak egy kis slaggolás, és újra minden csilivili!
A kollekciót amúgy a berlini 
A tudomány és a divatos „úri huncutság” határán elhelyezkedő miniatűr múzeum hűen tükrözte a reneszánsz kor kísérletezéssel, megfigyeléssel és tapasztalati tudással kapcsolatos gondolatait, ami kiegészült a múlt felé fordulás új formáival és a játékos teremtés gondolatával. A gyűjtők lenyűgöző és csodálatos gyűjteményeikben napokat, heteket, éveket vagy akár egy egész életet is eltöltöttek a természettel való művészi versengésben. E két szféra, a natura és ars közötti átjárás lehetőségeit kutatták, megfigyelésen, kísérletezésen alapuló magyarázatokat hoztak létre, a tárgyakat rendbe rakták, megnevezték és osztályokba sorolták. A Kunst- és Wunderkammerekben a saját és az idegen, egzotikus világ legkülönfélébb tárgyai magától értetődően kerültek egymás mellé formai hasonlóság, szín, anyag vagy funkció szerint. A gondolkodásmód fontos eleme volt a megnevezés: a gyűjteményi darabok precíz meghatározása és feliratozása. II. Rudolf német római császár híres prágai Kunstkammerjében tárgyait nemcsak leltározta, hanem ezt 1607 és 1611 között könyvben is megjelentette. A precízen kivitelezett kötetek a későbbi Kunst- és Wunderkammerek felépítéséhez is mintát adtak, de a kiállításkatalógus mint múzeumi/gyűjteményi műfaj alapköveit is lerakták.
Ott kiszúrt magának egy jó 
A konyhában II. Rudolf kíváncsi érdeklődést tanúsított Varga ökogazda zöldségei és gyümölcsei iránt, és boldogan emlékezett 
A tisztálkodás ugyan nem tartozott kedvenc uralkodói elfoglaltságai közé, de azon remekül szórakozott, hogy királyi és császári fensége 
A gardróbban viszont újra magára talált: hiszen ki ne hallott volna a császár új ruhájáról! Nézte, nézte közönségét, mit is válasszon? Majd gyorsan döntött: egy méltányos kereskedelemből származó, bio alapanyagból gyártott, divatos farmernadrággal minden hercegkisasszonyt könnyedén ágyasává tehet – amiben persze amúgy sem volt rest.
Egy balszerencsés jóslattól való félelmében viszont nem is nősült meg soha – így minden sikeres és gyümölcsöző hódítása ellenére elveszettnek érezte magát az apró holmikkal zsúfolt gyerekszobában. De addig kotorászott, míg itt is csudálatos dolgokra talált. Olvasott 
De arra álmában sem gondolt, hogy a dolgozószobában igazán emberére akad: 
A történet egy szemeteszsákba kötözött, chanel kosztümös nőről szól (Parti Nóra), aki amnéziában szenved, így helyzetéből adódóan újra ráeszmél a világra, „valós” és fiktív, hallucináció-szerű események és képek kavalkádjában. Az erős képi fogalmazásmód nemcsak a háttérben és önálló epizódként is megjelenő filmnek, hanem a „sűrű”, jelentésekkel telített jelmezeknek és színpadképnek is köszönhető volt. A rövid idő alatt hulladékká váló tárgyakból, efemer termékekből, csomagolásokból (gyümölcsleves flakon, PET palack, cigarettás doboz, tisztasági betét, filmszalag, stb.) készült jelmezek, a szemetet analizáló nyomozók, a dialógusokból és látomásokból álló film, a pörgős divatbemutató valós és szürreális helyzetei együttesen teremtették meg az alkotás narratív és performatív struktúráját. A csomagolás és az újrahasznosítás tehát nemcsak az előadás kulcs témaköre volt, hanem alapmetaforája, továbbá a vizuális fordítás és tárgyalkotás (jelmez) gyakorlati eljárása. A környezettudatos gondolkodásmód, a műfaji keverés és újrakeverés több alkotótevékenység (jelmeztervezés, filmezés, zeneszerzés) mechanizmusain, praktikáin keresztül vált láthatóvá, hallhatóvá és érthetővé a Trafó színpadán.
Ez az egyetlen fejdísz tehát nagyon sok fontos kérdést sűrít: a tágabb tudományos kontextus, a kutatói pozíció és a kortárs etnográfiai „terep” határainak és lehetőségeinek reflektorfénybe állítása tekintetében egyaránt. Hiszen hol és hogyan húzhatóak ma meg a különféle tudományszakok közötti határok? Hol kell állnia a kutatónak, ha az őt közvetlenül körülvevő hétköznapi kultúra megfigyelésére vállalkozik? Miként vonható be a kutatásba a saját érdeklődés és tapasztalat, miként fogalmazható meg a kritika? Hol húzódik a határ a múzeumi műtárgy és a fikción alapuló installáció között? Mit tanulhat a muzeológia és az etnográfia a színháztól? (Szerintem sokat.) 
