011. Az élet habos oldala

Hűtőrács, sima felület, legömbölyített szélek, aerodinamikus forma, narancssárga karosszéria, felpörgő motor. Akár egy kétajtós Škoda Coupe 110R is lehetne. De nem az, csupán egy NDK konyhai robotgép, RG 28s (amit a Csillagok háborúja két robot főszereplőjének mintájára simán hívhatunk Erdzsí-nek) 1981-ből. Ma is üzemképes, szép és formás, hasznos és egyszerű konyhai jószág. Használom is, rendeltetésszerűen. Örököltem.

Néhány részlet homályos, de a motorházba nyomott dátum legalább abban segít, hogy időben elhelyezzem a történetet és a tárgyat: 1981 utáni években járunk. Anyai nagyanyám nővérei, K. és M. egy háztartásban éltek, a többfunkciós kézi robotgépet tőlünk kapták karácsonyi ajándékként: hogy könnyebb legyen a dagasztás, a habverés és a pépesítést. Ezt a hármat tudja. Praktikus tudások. Gondoltuk. Aztán jópár év eltelt, K. és M. már nem élt, amikor valamikor 1990-1991 körül számoltuk fel a lakást. Bérlakás volt, és ki kellett üríteni. Fájdalmas munka volt. A kamrában rengeteg mással együtt bukkantunk rá a barna-narancssárga mintás papírdobozra, benne a robotgép, az alkatrészek és a jótállási papír. Érintetlenül. Egyszerűen: nem volt rá szükség. Több évtizedes rutint nem lehetett egy ilyen kis jószággal megborítani. Talán még a karácsonyi masni is rajta volt. Vagy ezt csak képzelem. Ekkor került az én háztartásomba, lényegében vadi újan. És mind a mai napig ezzel verem a habot és pépesítek. Dagasztásra én sem használtam. Az szerintem is kézi meló. Mégha ritkán is csinálom.

De nagyon jó tárgy. Igazán kedvelem. Biztos azért is, mert egyszerre érzem benne a gépesített modernitást és a patinát. Mint egy Singer varrógépben. Na jó, ez talán túlzás. De egy narancssárga Škoda Coupe 110R-et azért könnyen belelátok. És nemcsak a formai áthallások és a szín miatt. Valahogy az egész hangulat: olyan, mint amikor vannak a tárgyaink, és vannak mellé a vágyaink. Egy jobb minőségű világ vágya. És vannak rá a válaszok, amelyek egy adott kulturális, földrajzi és gazdasági környezetben születnek. És akkor a politikáról és az ideológiáról még nem ejtettünk szót. Szóval ebben a két csodás darabban (amúgy teszem hozzá: több alkalommal vezettem Škoda Coupe 110R –t, lilát, lenyitható tetővel, még a kilencvenes évek első felében, úgyhogy tényleg van összehasonlítási alapom) valahogy besűrűsödnek az idők, a tapasztalatok és a hangulatok. Kiadják az élet vágyott habos oldalát. Ahogy felzúg a motor, ahogy használat közben hangosabban kell beszélni, ahogy a kiáramló levegő megfújja a hajam, máris ott a hab. Ó, dagályos nosztalgia, távozz! Hess. 

Az NDK műanyagipar jellegzetes narancssárga-fehére valami olyasmi számomra, mint a magyarországi nyolcvanas évek fehér-barnája (amihez képest a zöld-fehér kombó már-már anarchisztikus újításnak számított). Narancs-fehér volt a fűszertartó, a turistapohár, a tojáshéjlukasztó, a szikráztató, a kockacukor csipesz, a lágytojás tartó tyúkocska, a villanykapcsoló (az az egésztenyeres, megvan?), a tojásszeletelő és az evőeszköz szárító. A jól megcsinált endékás narancssárga műanyag valahogy az egész keletnémet világot sűrítette. (És nem összekeverhető az szovjettel. Ott valahogy nem voltak színek.) Ami politikailag nem lehetett piskóta, de tárgyaiban és otthoni életminőségében lényegesen különbözött a miénktől. A keletnémet konyhatechnika például jól megcsinált és megformált tárgyakból állt. Erdzsíben például (a narancssárga karosszérián túl) az a legcsodálatosabb, hogy még ma is működőképes. Hibátlan. Lehetne persze venni másikat, ami sokkal többet tud, meg nagyobb a fordulatszáma, az alapjárata, modernebb a formája, de mit tegyek: nekem valahogy ez kell. És persze nem fut le minden habverésnél és turmixolásnál az egész családi történet a fejemben, meg a keletnémet műanyagipar iránti vonzalmam sem borul virágába, de azért alkalomról alkalomra van egy hangulata. Ezt nem tagadom. És Erdzsínek van cimbója is a konyhaszekrényben (egy polcon laknak, mert fő a barátság): az ugyancsak narancssárga karosszériás kávédaráló, nagyanyám nővéreinek háztartásából. Családi és baráti kör. Polcrokonság.

Konyhai robotgép, kézi mixer

Polisztirol

1981

Gyártó: VEB Elektrogerätewerk Suhl, DDR

18x12x7 cm (+ az alkatrészek)

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

010. Százgramm kályha

A lakás és ruhatár legújabb tárgya a címben szereplő százgrammos kályha (nyugi, nem versben lesz). Annyi a súlya, mint 10 deka párizsinak, közben egy teljes kabát, fűtéssel. A legszebb a történetben, hogy nyertem. Kezdem az elején. Minden egy cipővel kezdődött. (Pasik ne is olvassák tovább.)

Végre találtam egy normális cipőt, ami egyáltalán nem könnyű játszma nálam. Egy hete a szombati piac előtt ugrottam be a Fehérvári úti Allee első emeletén a Dockyard túraboltba, és valahogy úgy, ahogy erről már a kispirosnál meséltem, leemeltem egy TBS cipőt a polcról. Jobblábas, nincs rajta árcédula, próba; a látvány és az érzet meggyőző: lila bőr, félmagas szár, nyersgumi talp, béleletlen (nálam alap), barna fűző, bőrszag. Kérem a másik felét. Legalább tíz percig keresik. Kérik az elnézést, elnézem, simán, normális társaság. Szinte jól érzem magam. Kicsit aggódom, hogy nincs másik fele. De aztán van. Ballábas próba. Lényegében formaság – gondolom magamban –, csak húzom az időt, már döntöttem (a hatvan másodperces döntésekről már meséltem, nem?). De van egy kis esztétikai difi: a jobbos és a balos színe egy árnyalattal eltér (próbapár, ismerős). Kérdezem, nincs-e egy original (tudom, hogy nincs, de kell ez a kör). Nincs. Majd kedvesen mosolyogva jelzem a problémát. Mutatom is (közben alig bírom levenni róla a szemem, annyira tetszik, és pontosan tudom, hogy a különbség az első bokszolás után eltűnik). Az eladó fiú konstatálja. Ekkor kérdezem meg az árat. Állunk az eladósráccal egymással szemben, nézzük egymást. És csak ennyi csúszik ki a számon: egy ilyen drága cipőnél elvárható volna, hogy a két fél egyszínű legyen, ugye? Elmosolyodik. Még egy kis hatásszünet, majd azt kérdezi, van-e törzsvásárlói kártyám? (Nincs.) Miért, kérdezek vissza kedvesen, de közben érzem, hogy nyert ügyem van. Azt viszont még nem sejtem, mennyire. Húsz százalékos kuponakció, regisztráció, törzsvásárlói kártya, dobozolás, fizetés. Így sem olcsó kaland. Ígérem, legalább öt évig hordom.  Ezt már otthon ígérem. És mint a boltban, mosolygunk egymásra. Ma már tudjuk, okos döntést hoztam. 

Néhány nap múlva kaptam egy e-mailt, amit először ki sem nyitottam, mert azt hittem, reklám. Órák múlva vettem észre (mielőtt töröltem volna), hogy úgy kezdődik: Kedves Zsófia! Kinyitottam. Az volt benne, hogy a múlt heti vásárlásommal és a törzsvásárlói kártyámmal részt vettem egy sorsoláson, ahol engem húztak ki, én nyertem a Columbia Shimmer Me kabátot (azt sem vettem észre, hogy nyereményjáték van, jellemző – no, meg a lila cipő). Gratulálnak, és ha tehetem, fáradjak be a kabátomért. Gyorsan legugliztam a portékát, el is kerekedett a szemem, mintha ufót látnék: „Omni-Heat™ thermo-komfort hőtartó béléssel és Omni-Shield™ fokozott vízlepergető képességgel rendelkező női pufi kabát állítható kapucnival, cipzáros vízálló zsebekkel. A kabát Interchange bélésként több Columbia technikai kabátban is használható.” Ennek persze felét sem értem, de műanyagügyi tanulmányaim segítségével felfogtam: intelligens textil áll a házhoz. Majd rendes bölcsészként utána olvastam. Szombaton meg befáradtam.

Ránézésre kábé mint egy gyerekdzseki (már látom magam benne kötött sapkával), de a közelnézet és ’tudás’ finomítja a képet. Pirosat vagy zöldet lehetett választani. Zöld. Sokat tud, folyamatosan dolgozik: átforgatja a testhőmet meleggé, de azért szellőzik, odabent nagyon csillogós (ez az Omni-Heat™ thermo-komfort rész), egészen szkafanderszerű, érzésre mégis olyan, mintha felkapnék egy vékony kis pulóvert, hőérzetre viszont, mintha egy kályhát. Kidolgozott apró részletek sora: az ujja-passzé hüvelykujjra húzható (ez pulóvernél is a gyengém), a cipzár végén kis védőtextil, belső zseb, műanyag kapucni összehúzó, apró fehér betűkkel ujjába varrt márkajelzés. Nem vagyok fázós fajta, ezen az égövön biztos nem ruháznék be hasonló kályhába, ilyen áron semmiképp. Mégis megörültem neki. Máris vágyom a téli hegymászásra, és a téli bringa is legitimálva – legalább néha. Nézhetek rá úgy, mintha ajándék jógabérletet kaptam volna. Zöldet.  

Szóval, ez most a legújabb tárgy. A nyeremény. Ami egyelőre csak beszerzési történettel bír, használatival nem. Most még csak termék, egy furcsa csúcsmodell (zöld gyerekdzseki), aminek egyelőre több köze van a lila cipőhöz, mint hozzám. A használati tárgyaknak furcsák az összefüggései. Ígérem, most egy darabig nem írok lábbeliről. Bár ez is a kabátról szólt. A terv szerint.

Columbia „Shimmer Me” kabát

100% poliészter; csillogós bélés: 100% poliészter Omni-Heat™ Thermal Reflective; bélelés: 100% poliészter Omni-Heat™

2012

Gyártó: Columbia USA (gyártás helye: Kambodzsa)

Forgalmazó: Dockyard Magyarország (Allee, Budapest)

Méret: S

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

009. Ének-tesi kombó

Tanácsköztársaság téri Általános Iskola Nagykanizsa. Ismertebb nevén a Templom téri. És nem Nagykanizsán, hanem Kiskanizsán. Ami közigazgatásilag valóban Nagykanizsa, de már a Principális csatornán túl van, tehát Kiskanizsa. A helyi viszonyokkal nem érdemes vitázni. Az ott egy egészen másvilág. Na, oda jártam nyolc évig általános iskolába. A bizonyítván szerint: jó magaviselettel. Ez viszont koránt sem fedi a valóságot. Azért jártam oda, mert ének-zene általános iskola volt, az egyetlen Kanizsán, engem meg muzikális gyereknek gondoltak, hát oda írattak. Az élet mint operett. Én meg száműzetésnek éltem meg. Ma már tudom, kevés ennél jobb dolog történhetett velem akkor. Mégha nem is lettem primadonna.

A bizonyítván egy rendszerváltás előtti nyomdaipari tömegtermék, minden gyereknek volt ilyen. Keménykötésű, varrott, gerincén vászonragasztás, a belső lapok színes előnyomottak (címer, mi más?), fura kis táblázatok, benne a mindenkori ofők kézírása. Amíg iskolás voltam, amíg fontos lehetett volna, addig nem is volt az enyém. Megkaptam a nyári évzárón, visszaadtam az őszi évnyitón, és nyárig nem láttam. Na, nem hiányzott. Aztán otthoni fiókokban verődött, költözéskor csokorba rendeződött a többi hasonlóval: a zeneiskolai bizonyítványokkal, a gimissel, érettségi bizivel, egyetemi indexekkel, a nyelvvizsgákkal, diplomával, munkakönyvvel, kisdobos és úttörő igazolvánnyal, lejárt útlevelekkel. Remek kis kollekció. Kórisme.  

Már elsőben is kaptam osztályzatot. Én például szorgalomból és magatartásból „jó”-t: erre a poénkodásra amúgy elég jól emlékszem, mert generálban nem feltétlenül tekintettek jó gyereknek, sem az iskolában, sem otthon. Sőt. Viszont amikor osztották nekem az észt, vagy próbáltak megfékezni, mindig hivatkoztam rá, hogy nekem papírom van róla, hogy jó vagyok. Talán ezt a fordulatot nem elsőben, hat évesen ugrottam meg, de hét-nyolc évesen már biztos. Addigra, ha nagyon igyekeztem, már ki is tudtam betűzni, amit a bizonyítványomba írtak. És ez nem vicc. Nemes egyszerűséggel utáltam írni és olvasni. Nem is érdekelt, és nem is ment. Elsőben például közepes voltam írásból. Azért elsőben ritkán kaptak értelmes gyerekek valamiből hármast. Pedig értelmes gyereknek tartottak, csak nem nagyon tolerálták, amit írás címen műveltem. Pedig nagyon jó tanító nénim volt: szigorú, ősz, dauerolt hajú, fehér köpenyes, de még így sem tudta leplezni, hogy tulajdonképpen szeret. És én is őt. De ezt sosem mondtuk egymásnak. (Ebben ma is erős vagyok.) És igazságos volt: sosem büntetett feleslegesen, viszont nem adott csak azért jó jegyet, mert egyébként szeretett. Csapnivaló volt az írásom, eufemisztikus iskolanyelven: közepes. És ez másodikra sem változott: olvasás jó, írás közepes. Ellenben tesi és ének jeles. Meg a számtan-mértan. Harmadikra már olvasásból is közepes lettem. Összefoglalhatjuk úgy, hogy nem körvonalazódott különösebben, hogy humán érdeklődésem lenne. Ellenben szerettem másokkal együtt énekelni, zenélni és rohanni (futó voltam). Végig több négyesem volt, mint ötösöm. Nem nagyon kötött le az iskola.

Ugyancsak harmadikra kezdett kirajzolódni a zenész profilom: ekkor kezdtem zongorázni, és elég gyorsan kijött, hogy amit végre megtanulok (mert gyakorolni azért nem szerettem), azt elég meggyőzően elő tudom adni. Mondogatták: tehetséget. Úgyhogy beléptem abba a korszakba, hogy ugyan a tanulásban nem voltam kimagasló, leginkább elszenvedtem az iskolát, próbáltam magamra szedni az órán az anyagot (ezt érettségiig űztem), közben lett egy-két dolog, amiben egész jó voltam. A zongora volt az egyik. A testnevelés pedig a másik. Hatodikra kicsit összeszedtem magam, négyes ötössel megvolt az évvége, a jegyek mellett a jegyzetben pedig ez volt olvasható: „Az ének-zene és testnevelés tantárgyból elért kimagasló eredményéért dicséretben részesült.” Hetedikben csak tesiből, aztán nyolcadikban újra mindkettőből. Jó kombó: ének-tesi. Volt humora a tantestületnek. Eszes voltam, gyors, heves, lendületes, pillanatok alatt magam mellé állítottam a fél osztályt, simán nekimentem a nálam erősebbeknek is, ha az igazságérzésem azt kívánta, felsőben én voltam a fiú őrs vezetője, és nagyon sok vitám volt tanáraimmal. Sok beírásom volt, meg raport az igazgatóiban, néha meg is ijedtem ilyenkor, de amíg azt írták évvégén, hogy tesi-ének kimagasló, addig magam mellett tudhattam őket. És ma már tényleg azt gondolom, hogy az egész elszenvedett iskolarendszerben ez a nyolc év volt a leghasználhatóbb. De hogy ez látszik-e a bizonyítványból? Hogy bizonyít-e bármit? Ha elsodródna tőlem, és feltűnne valahol egész máshol, elmondana-e bármit erről a nyolc évről? Még abban sem vagyok biztos, hogy én jól emlékszem. (Ja, és van benne két plusz oldal. A bukásoknak.)

Általános iskolai bizonyítvány

Papír, cérna

1976-1983

Gyártó: Alföldi Nyomda, Debrecen

Forgalmazó: Oktatási Minisztérium

Méret: 11x19 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

008. Kispiros

Egyszerűen imádom. Piros. Műanyag. És német. És végre egy rendes tárgy! – gondolhatja a kedves olvasó a kávéscsésze, a szemüveg, a pizsama, a ruhaszárító, a mamusz, a szandál és pláne a konzervnyitó után. Egy női táska. 

Ágyazzuk kontextusba! Nem váltok táskát: sem kabáthoz, sem nadrághoz, sem cipőhöz, sem fülbevalóhoz, sem évszakhoz. Nem zavar, ha valaki ezt teszi, sőt, lenyűgöz, ha látom, hogy türelme, figyelme, esetleg még stílusa is van hozzá, de én egyszerűen alkalmatlan vagyok erre. A táska számomra a napi túlélőkészlet tárolására és hordására kitalált tárgy. Ami épp attól biztonságos, hogy mindig tudom, mi hol van benne, és hogy: benne van. Ha ki-be pakolászom a cuccokat, akkor tutira nincs benne az, ami kell. A másik kontext: Berlin. Visszafogottan így jellemezném: imádom. Mindig vágytam egy olyan hétköznapi tárgyra, amit nap mint nap viselhetek, és onnan van. Berlinből. Hogy kicsit mindig velem legyen.

2010 tavaszán Berlinben konferenciáztam, amikor egy délutáni múzeumi/kiállítási utam során a Potsdamer Platz környékén a fogyasztói kultúrának áldoztam. Az Arkaden egyik emeletén a Bree táskabolt kirakatában láttam meg a kispirosat, és emlékszem, rögtön megfogtam. Szeretem a jó műanyagot, és ez jó műanyag volt. Tarpolin. (Amit a tarpolinról tudni érdemes.) Ráadásul akciós műanyag. Úgy tettem, mintha vívódnék, de pontosan tudtam, hogy meg fogom venni. Talán hatvan másodperc alatt hoztam meg a döntést. De alszom rá egyet, gondoltam. És másnap visszajövök. De mégsem aludtam: és még aznap este visszamentem, felpróbáltam, kicsit csevegtem az eladóval, hogy úgy tűnjön, megfontolt vagyok, aztán megvettem. És beleköltöztem. Most tavasszal lesz három éve. Ma ugyanolyan piros, ugyanolyan műanyag és ugyanolyan német. És nagyon berlini. Mit mondhatnék: tökéletes. 

Nem túl nagy, ezért nem túl nehéz, jóleső napi komfort – táskából akkorát pakolok tele, amekkora van; de kiderült: ez is elég. Elfér benne minden, ami kell: naptár, szemüvegtok, rágó fémdobozban, közgyűjteményi belépő (már csak emlékmű), vasúti félárú igazolvány, ceruza, toll, jegyzetfüzet, tampon tokban, pénztárca, lakás- és bringakulcs, pendrive tokban, zsebkendő, bérlet, múzeumi mágneskártya, szóbuborék post it (erről majd írok), telefon, aspirin, Szabó Ervin olvasójegy (a többi vacak a pénztárcában), és az aktuális dm kuponfüzet. Ha mindez benne van, akkor még egy középvastag könyv beleszuszakolható, ha többet kell vinni, akkor kézben vagy bringakosárban szoktam, ha laptop is kell, akkor az egy külön táska. A hétköznapokat megoldom a kispirossal. A napszemüveget a fejemen szoktam hordani, vagy a cuccok tetején – míg egy szép nap el nem ropogtatta Verzál kutya. Most már erre sincs gond. Nem ázik be és ki lehet mosni mosógépben. Állja a sarat: minden értelemben. Jó bringázni és jó az Operába is. Nekem jó. Látszik rajta a techné, és finomak a részletek. A csajoknak általában bejön. Leginkább a színe miatt. Olyan, mint egy jó cipő: öltöztet. Kár, hogy cipőt nem csinálnak a Bree táskagyárban. Például pirosat. Tudnék vevőt. A hatvan másodperces fajtából.

Évekkel ezelőtt a Múzeum Café magazinba Dezső Tamás csinált róla(m) egy fotót. Az interjúban, amihez készült, Berényi Mariannal beszélgettem a mai hétköznapi tárgyak és a kortárs kultúra múzeumi lehetőségeiről. Tamás javaslatára a fotó a Városligetben készült, egy jól ismert festett fal előtt. A kép is festői lett: vörös és fekete. Piros fal, fekete muzeológus, piros táskával. Pedig nem öltöztem a falhoz. Így alakult. És azonosítottak már be a táskáról. Idén tavasszal késve érkeztem egy előadásra, csendben bekúsztam, csak az első sorban volt hely. A végén az előadó bemutatott egy múzeumi kollégának, aki mosolyogva csak ennyit mondott: igen, megismertem a táskáról, a Múzeum Caféból. És valóban: az a kép a kispirosról az eddigi legjobb fotó.

Válltáska – Bree „Punch 52”

Műanyag (tarpolin), fém

2010

Gyártó: BREE Collection GmbH & Co. KG, Isernhagen (Németország)

Forgalmazó: Bree, Potsdamer Platz Arkaden, Berlin

Méret: 21 x 26 x 6,5 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

A panteon, Tussaud és Bond – kiállított hősök

(A cikket a Magyar Múzeumok OnLine oldalra írtam: ami ITT érhető el.)

A világ az új Bond film lázában ég. Minden apró hír szenzáció. De vannak olyanok, amelyek továbbgondolásra is érdemesek. Tegnap egy ilyenre bukkantam: Bond a múzeumban. Megosztom.

Egy tegnapi MTI hírben olvastam, hogy a bécsi Madame Tussaud panoptikum új alkotással készült a 23. Bond film, a Skyfall ausztriai bemutatójára: a viaszbábú Daniel Craig angol színészt ábrázolja James Bondként. A bábun az elmaradhatatlan fekete szmoking, csokornyakkendő és fehér ing látható. Arabella Kruschinski, a bécsi viaszbábu-múzeum igazgatónője nyilatkozata szerint az ábrázolás A Quantum csendje című, 2008-as Bond-mozi alapján készült, ugyanis annak egyes jeleneteit Ausztriában, a vorarlbergi Bregenzben és Feldkirchben forgatták. De nem ez az első Bond-figura, ami a panoptikumba került: a bécsin kívül a világon öt másik Tussaud-panoptikumban (Londonban, Hollywoodban, Amszterdamban, Las Vegasban és New Yorkban) is ki van állítva Daniel Craig viaszosan csillogó mása.

De mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Bevalljuk, vagy nem, jártunk már viasz-múzeumban, vagy nem, szeretjük vagy nem, egy dolgot semmiképp nem feledhetünk: ez nemcsak egy ócska kis másolatgyűjtemény, rengeteg látogatót vonz, sokakból vált ki érdeklődést, csodálatot, vagy akár felháborodást. Ez utóbbira talán a legemlékezetesebb példa, amikor a berlini Tussaud-múzeumban 2008-ban egy látogató egyszerűen lefejezte Hitler élethű figuráját már az első nap: az ellen tiltakozott (hangsúlyozták a híradások), hogy a náci vezér szobra Berlinben a kiállításra került. És ez sem egyedi eset, hiszen a londoni viasz-múzeumban 1993 óta kiállított náci vezér szobrát már több alkalommal érte atrocitás. A miért? egyfelől nagyon egyszerűen is megválaszolható: a „rongálók” helytelenítik, hogy egy intézmény szobrot állít egy tömeggyilkosnak . Ezzel jóérzésű emberként könnyen egyetérthetünk. De van erre bonyolultabb válasz is, ami távolabbra tekint: a panteonisztikus eszme 18. századi átalakulásáig és popularizálódásáig.

Az antik panteon

A panteon (pantheion) mint építészeti és képzőművészeti struktúra az antik hagyományokban gyökerezik: eredetileg a tizenkét olimposzi isten szobrának méltó elhelyezésére épített fedett, oszlopos csarnokot jelölte, majd uralkodók, hadvezérek, hőstetteket végrehajtó, nagy gondolatokat megfogalmazó emberek szobrainak és hamvainak elhelyezését szolgálta. Kultuszhelyként, síremlékként és emlékhelyként is működött. A panteonban tartott ünnepek és megemlékezések egybekapcsolták a tisztelet, az emlékezés, a mítosz/vallás és a rítus fogalmait és gyakorlatát.

De a panteon a bemutatás, a display alternatív formája is: amelyben a hősökről készült művészileg megformált alkotások mellett nagy üres terek állnak rendelkezésre az ünnepek és a rítusok lebonyolítására, a hely kollektív használatára. A helyek és az emlékezés összekapcsolása Pierre Nora francia történész alaptézise. A helyet, ahol az emlékezés megtörténik, ahol az emlékezet alakot ölt, lieu de mémoire (emlékhely) fogalommal írja le. Az emlékezetnek és emlékeztetésnek erős helyhez kötődése modern jelenség: a modern világban az emlékezet-hagyomány már nem magától értetődően elérhető, hanem szükséges megteremteni működéséhez azt a történelmi környezetet (milieux d’histoire), ami mozgásba lendíti.

Képlékenyebb forma

De ugorjunk egy nagyot időben! A 18. századtól egyre erősödő európai nemzeti identitások új formát teremtettek: a nemzeti hősök panteonját. Például a londoni Szent Pál Katedrális és a Westminster Apátság, az angol mintára létrehozott francia Emlékművek Múzeuma már modern formában kapcsolták egybe a kollektív kulturális emlékezetet az építészeti és művészi struktúrákkal. A 18-19. századi panteonisztikus tereket a nemzeti ősök és hősök szobrainak, képeinek, hamvainak és emléktábláinak elhelyezésére hozták létre Európa szerte. A nemzeti panteon a nemzeti történelem új politikai projektje lett, amely antik hagyományokon alapult, mégis nemzeti karakterén keresztül elsősorban a patriotizmus kifejezését szolgálta, építészeti, szobrászati és festészeti eszközök alkalmazásával. Viszont a 18-19. század fordulóján a panteonizáció és a nemzeti hősök kultusza más irányba is elindult: popularizálódott, a hősök és példaképek „képlékenyebb” formájának megvalósításával.

Erre példa Marie Tussaud (1761-1850) ötlete alapján létrehozott viasz-múzeum: amely ugyanabban a társadalmi és politikai mezőben jött létre Londonban, mint a nemzeti hősök (uralkodók, tudósok) kultusza, mégis egészen más hatással bírt. Madame Tussaud létrehozta a viasz-múzeumot, amelyet az angol történelem élethű figuráival népesített be, majd a kiállítást megnyitotta a széles látogatóközönség számára. Történelmi attrakcióját soha nem nevezte panteonnak, helyette a Grand European Cabinet of Figures és a Collection of Distinguished Characters körülíró megjelöléseket alkalmazta. Viszont az alkotások és az elrendezés panteonisztikus karaktere már a korabeli sajtónak is szemet szúrt: a The Times 1841. május 11-i beszámolójában Walhalla templomához hasonlítja Madame Tussaud múzeumát.

Az elemző tekintet számára egyértelmű: Madame Tussaud kollekciója a nemzeti panteon modern, a korszak fogyasztói igényeit kiszolgáló alternatívája. A kiállítótérbe állított, kosztümbe öltöztetett modern viasz-szobrok gyorsan népszerűvé váltak, mára pedig a nemzeti karakter mellett a posztmodern celebkultúra ikonjai is szerepelnek benne.

Bond Londonban otthon van

Londonban a nemzeti panteonépítés egyszerre több szinten is megvalósult: a Szent Pál Katedrális, a Westminster Apátság, a ma is önálló gyűjteményként működő Nemzeti Portré Galéria mellett Madame Tussaud viasz-múzeuma is helyet talált magának a nyilvánosságban, hogy együtt fejezzék ki a 18-19. századra megerősödő és intézményesült nemzeti/hősi identitást – annak elit és populáris változatát.

A viasz megmunkálásával olyan élethű figurák jelentek meg, amelyek a reprezentációba új elemet emeltek: az illúziókeltést. A viasz képlékenysége a figurák könnyű elkészítését tette lehetővé (például a márványhoz képest), ami a kész mű szimbolikus jelentéséből automatikusan kikapcsolta a nemes anyagból is áramló hatalmat és az erőt. Az ismert hősök viasz szobrai Madame Tussaud populáris panteonjában szinte életre keltek, a prezentáció pedig már nemcsak a tiszteletre és a tekintélyre, hanem a minél pontosabb replikára és az illúzióteremtésre épült. Így már az is jobban érthető, hogy hol az indulat és az atrocitás helye a történetben. És persze: a rajongásé.

Daniel Craig immár nemcsak három Bond-moziban, és hat Tussaud-múzeumban is látható, a megszólalásig hasonló, élethű formában. Most, hogy a Skyfallban elbúcsúztunk M-től, kíváncsian várjuk a folytatást.

007. Bont a lány

Ma indul a magyar mozikban a Skyfall. A 23. Bond film. Nagy nemzetközi felhajtás, dinamikus és vicces előzetes, a kritikák szuperlatívuszokban, Daniel Craig csupasz felsőtesttel, belülről összecsücsörített szájjal, mint mindig, Javier Bardem szőkén, elképesztően, Sam Mendes csúcs formában, a háttérben vonósok. A dallam már a fülemben.

Mai tárgyam lényege a szám: a 007. Náluk ez a mítosz része, én meg épp most értem idáig (na jó, elismerem, kicsit taktikáztam: érhettem volna tegnap is, de kivártam). Drámai hatás. Játék, utalás, alkalomhoz illő szupertárgy. Kukoricakonzerv bontás közben pattant ki. Így jár a női agy. Ilyen, amikor a konyhában bont a lány.

Először a hangalakja miatt jutott eszembe a konzervnyitó: a konzervatívról. (Ugyanis már napok óta ezen járt a fejem.) A Bond sztori konzervatív – persze a szó komolyan vehető, angolszász értelmében. Csúcstechnológia, a fémeken elcsúszik a napfény, természetfeletti erő, mégis ott a jól szabott öltönyben a futás, a tőr, a kimunkált small talk, az angol és skót hagyományok: tájban, hangban, képben. Elegáns akciófilm, angol öniróniával. Még akkor is, ha a rendező nem brit. (Igazi kíváncsisággal várom, hogy keveri újra Mendes a Bond-örökséget: mit idéz, mit választ, mint gondol újra, mire és hogy utal, kivel játszik, hogy kacsint ki ránk?)

De akkor a konzervnyitó. Ami azért jutott még eszemben, mert fegyverszerű: olyan, mint egy vadásztőr. Pengéje acélosan fekete fém, formára mint egy vészjósló cápauszony (tessék, már itt egy hatalmas veszély). És mechanikus. Bele kell döfni a dobozba, fizikai erővel vágni a fémet. Csikorog a fém a fémben, ha sötét volna, tán még szikrát is vetne. (Kalandfilmekben gyakorta nyitnak tőrrel konzervet. A prérin. De az egy másik filmes örökség.) Bár lehetséges, hogy ez az egyszerű szerkezet jobban hasonlít Batman páncéljából gombnyomásra kipattanó dobónyilakra: amelyek suhogó hangot adnak és eszeveszettül pörögnek, mielőtt célba találnak. Végzetesek. Mennyi veszély egy konyhában!  

A konyha mint a nagy kalandok birodalma? Gondoljunk csak gyerekkorunk fogpiszkáló ütközeteire, a sajt, párizsi, paprika és pirosarany vértezetű kiflikatonaságra, vagy a mosogatóban megvívott tengeralattjáró csatákra, a tölcsér harci kürt hangjára, a húsdarálóra és a sékre. Rázva. Nem keverve. Kalandok egész sora. Néhány négyzetméteren. És az áldozatok sem maradtak el. A vesztes mosogat.

Egy hely, ahol bármi válhat bármivé. Egy konzervnyitó mechanikus tőrré. Nincs fogaskerék, vagy ollószerű nyél, semmi tekerő. Csak egy lemezből kivágott harci alapforma és egy penge. Szegecselve. Két anyag, két darab. És mindent nyit. Mindent visz. Király. Royal. Konzervatív konzervnyitó. És milyen abszurd, hogy ezzel a kis valamivel felbontok minden fémdobozt. Észbontó. A konyhában bont a lány. Bont. Épp bont.

Konzervnyitó, bontó

Fém

2000-es évek

Gyártó: ismeretlen

Forgalmazó: ismeretlen (talán vásári beszerzés)

H: 10 cm; Sz: 2,5 cm; M: 2 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió