lakótelepi operett 2: az öntöttvas ülőkád

Egyetemista koromban egy ötvenes években épült lakótelepi téglalakásban laktam albérlőként (Pécs – Uránváros). Hogy beférjen a mosógép a fürdőszobába, a tulajdonos kiszedette az eredeti öntöttvas ülőkádat, és zuhanytálcát építtetett a helyére. Jött a kőműves, a vízvezetékszerelő, és hozták a segédeiket is, hogy meg tudják emelni a nem túlságosan nagy, de meglehetősen nehéz ülőkádat (amit azért kicsit sajnáltam, mert nagyon gyorsan tele lehetett engedni fürdővízzel, és ha az alsó részére ültem, roppant viccesen nyakig ért a víz). A szorgos munkáskezek félóra alatt kibontották a kádat, háromra megemelték, tettek vele két lépést, majd döbbenten megálltak: ugyanis bárhogy forgatták a kis kádat, nem fért ki az ajtón. Összetörni vagy szétvágni nem lehetett, így nem maradt más megoldás, ki kellett bontani a fürdőszoba ajtónyílásából mindkét oldalon a kádperemek számára egy-egy darabot. A végeredmény pedig pont olyan lett, mint amikor a Tom és Jerryben a házőrző eb elől menekülő macska megállás nélkül süvít át a házfalon, macskaalakú lukat hagyva maga után. (Egy helyzet, aminek csak én láttam a vicces oldalát.) A munkások pedig csak bontottak, cipeltek és morgolódtak, hogy ki látott már ilyet, hogy előbb beviszik a kádat, majd csak ezután falazzák fel az ajtónyílást. Aztán levitték gyalog a másodikról a dögnehéz öntöttvas csodát. És miután az egész utca így épült, gondolom, nem utoljára csinálták végig ezt a tortúrát.

stencil: Baranyovics Borisz

Az átalakítások, a felújítások a lakótelepi lakások láthatatlan vagy mára homályba merült részeit is felfedhetik: a tervezés és a kivitelezés sajátos megoldásait és a mindennapok átrendeződését (hiszen az ötvenes években hogy is gondolkodhattak volna a tervezők a háztartásokban mára általánossá váló elektromos mosógéppel). Mást jelentett a helytakarékosság és a funkcionalitás (ülőkád kontra zuhanytálca), és mi lakók is mást látunk szépnek, divatosnak, modernek és menőnek. Nem rosszabb vagy jobb az egyik a másiknál, csak változó és más. Az öntöttvas ülőkád így nemcsak a fürdőszoba bejáratát bontotta meg, hanem egy sztereotípiát is a hétköznapok változatlanságáról. És az öntöttvas ülőkád csak egy a változtatható összetevőkből. Ott van még a szőnyegpadló, a linóleum, a tapéta, az alumínium kádelőlap, a szemétledobó, a távfűtés, a beépítettszekrény és a babakocsitároló. Aztán a kemény és mozdíthatatlan falak, a szabványméret, a szögletes formák, a szürke felületek és az egyforma házak ismétlődése. De ott vannak a parkok, a játszóterek, az utcák, a ruhaszárítás és a családi vacsorák, a kamra és a felsőszomszéd. A furfangos megoldások, a megértés és a változtatás. A lakótelepi élet hétköznapi színtere, szereplői, történetei és tapasztalatai.

(A szöveg szintén a naggggyon izgalmas várossal foglalkozó 2010-es kalendáriumhoz készült, annak egy rövid részlete.)

kapcsolódó szövegek:
lakótelepi operett
urán city

lakótelepi operett

A lakótelep számomra olyan, mint az operett: kellőképpen populáris, keletkezésekor divatos és népszerű újdonságnak számított, olyan hézagba férkőzött, ahol szükség és igény volt rá. Aztán később kicsit megkopott, más műfajokhoz képest talán lenézetté is vált, de mégis fennmaradt, sőt: új és új formában is megjelent. A kritikusok általában fanyalognak rajta, de mindig voltak olyanok, akik fantáziát láttak, felelősséget éreztek megújításában, kritikus és konstruktív újragondolásában. Elengedhetetlen, hogy megértsük a műfajban rejlő lehetőségeket, azokat okos és használható formában fejlesszük tovább. Az összehasonlítás persze sántít, hiszen hol vannak a táncos és dalos betétek, amelyek a prózai részeket elválasztják egymástól? Bár egy LTP underground banda könnyedén szedné rímbe saját tapasztalataiból épített válaszát. És ahány banda annyiféle megoldás a táncos dalos betétre. Legyen tehát operett!

stencil: Baranyovics Borisz

Hatéves koromban költöztünk be háromszobás lakásunkba egy újonnan épült belvárosi tízemeletes panelházban. A lakás még üres volt. Nagyon tetszett. Narancssárga és kék szőnyegpadló, lila, sárga és piros geometrikus mintájú tapéta, piros linóleum, a fürdőszobában pedig kék-barna csíkos lemosható tapéta, melynek furcsa, bőrszerű felületével egyszerűen nem tudtam betelni akkoriban. A szobákban hatalmas ablakok, két erkély, beépített szekrények, és öntöttvas radiátorok, amelyeken remekül lehetett zenélni fakanállal. És persze a költözés izgalma. Akkor még nem értettem, hogy a körülöttem levő felnőttek miért nem ugyanilyen boldogok. Tíz év múlva, amikor felújítottuk a lakást, és nagy hévvel rángattuk le az elvízkövesedett, szétrohadt műanyag tapétát a fürdőszoba faláról (és csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennél jobb feladatot ki sem lehetett volna találni egy lázadó kamasznak), szóval csak akkor tömködtem be saját gyerekkori örömujjongásom és a felnőttek kétségbeesett pillogása közötti hézagokat. Hiszen hiába is próbálták akkoriban elképzelni, hogy milyen bútorok illenek a lila tapétás, narancssárga szőnyegpadlós szobába, meg a citromsárga-kékbe. És a piros-narancssárgába? Épeszű embernek nem volt ilyen esetekre kész megoldása. Tíz év múlva festhető tapétát ragasztottunk a szobafalakra, a linóleumot kőre cseréltük, az alumínium kádelőlapot pedig kidobtuk: igyekeztünk nyomtalanul eltűntetni az egykor modernre és fiatalosra hangolt belső terek sajátos világát. A falak maradtak, de azokkal nem is volt nagy probléma. Ma már mindenki máshol lakik, és csak a családi oral history őrzi a macerás falfúrások, a tojáshéj színű reluxa, a nagy, szögletes citromsárga billenő kapcsoló, vagy az örökké elakadó lift, a szemközti 12 emeletes magasház emlékét: a kisvárosi lakótelep hétköznapjainak látható és láthatatlan, külső és belső történeteit.

(A szöveg egy nagggyon izgalmas várossal foglalkozó 2010-es kalendáriumhoz kezdett íródni. Ez a részlet az első változat rövid részlete, amely még változni, csinosodni fog. Ez az ő sorsa.)