Legalább egyetek egy jót - Mosonyi Aliz: Magyarmesék (Medve Zsuzsi rajzaival)

Mosonyi Aliz rövid csattanós magyarmeséi olyanok, mintha egy trolin ülnénk, ahol megállónként változik a színpadkép. A város egyik végéből a másikba tartunk, egyik megálló a másik után, új utasokkal, új szereplőkkel a fedélzeten. A troli változatlan. Mindenki idegen, mégis kicsit ismerős. Van, aki marad, van, aki leszáll, a többi fütyürész, sétálgat, lányokkal csókolózik. Néhányan óbégatnak is. A kivagyik. Van belőlük bőven. A sofőr néha fékez, aztán belehúz, a kanyarban együtt dőlünk. A troli antennái kapaszkodnak a drótba, nem engedik el. Hogyisne! Imbolygós utazás. Meg vicces. Amíg nézed. Amíg nem vagy mesehős. Reménykedem, lesz majd valaki, aki rám szól, ha hőssé válnék: hé te, ez nem a te szöveged! Akkor visszazöttyenek az ülésbe, és vigyorgok tovább. Hiszen még tart az utazás. Ilyenek a magyarmesék.

Medve Zsuzsi palacsintafülű, ordító szájú figurái évek óta lófrálnak erre-arra. Eleinte nem ordítottak ennyire. Még mosolyogtak is. Vagy önfeledten szörpöztek. Aztán most valahogy felvették ezt a vicsori ábrázatot. Fogaik nőttek. Ők lettek a magyarmesék szereplői. A magyarok. Csak a Petőfi Sándornak meg a Liszt Ferencnek nincs palacsintafüle. Bár Petőfi Sándor nem nagy magyar költő, hanem pizzafutár, Liszt Ferenc pedig majdnem pék lett. Aztán mégsem. Szemébe lógott a haja. Azért nem. A képeken csupa fura figura: kerek szemek, telihold ábrázat, palacsintafül, betűorr, ordító vagy vonalszáj, uniszex kötényruha, cicivel van anélkül. Aztán mindenki hegyesorrú magassarkúban végződik. Hadonásznak, mindenféle tárgyakat tartanak, álldogálnak vagy haladnak valamerre. Néha lóra is ülnek. Aki először látja őket, csak ámul, keres és kutat a hasonlók után. Mert kell valami megoldás arra, hogy ezek micsodák. Mackók? Esetleg a Mickey Mouse magyar változatai? Nem, nem. Sem külső hasonlóság, sem mentalitásbeli. De akkor legalább azt mondják már meg, hogy állatok vagy emberek? Lények? Igen. Nevük is van: Ostástkák. Ők Medve Zsuzsi lényei: vicsori, kivagyi, hűbele magyar kiadásban, sújtással sújtva.

Mosonyi Aliz szövegei és Medve Zsuzsi lényei egyszercsak találkoztak: egymással. És így együtt nem emlékeztetnek semmire. Csak ránk.  Ott vagyunk a lapokon, mesékben és képekben. Tűpontos jellemrajzzal. Ahogy megátalkodottan küszködünk, barátságtalanok és hálátlanok vagyunk, felvágunk a semmire, kikérjük maguknak az egészet, legyen az bármi. Nem kérünk a jóból, mert annál büszkébbek vagyunk, csendre intünk, elijesztünk és elzavarunk mindent, ami ismeretlen. És elvesszük mások kedvét is. És hiába a szerencsemalac, marad a balsors. Ilyenek vagyunk.

Rövid, frappáns és szikár szövegek. Határozott kézzel húzott vonalrajzok. A magyarmesék ereje a történetek és a képek letisztultságból jön: semmi cicoma, modorosság, csak simán rá a papírra. Az író ír, a rajzoló rajzol, a magyaroknak pedig egyszercsak ábrázattyuk lesz. Egy sor ismerős: Sobri Jóska, Rettegett Iván, Tell Vilmos, Petőfi Sándor, Mátyás király, Tiborc, Szilágyi Erzsébet, Toldi Miklós, Liszt Ferenc és Zeusz Öcsi. Ki magyar, ki csak idelátogat. Megbánja. Egy másik sor: az ismeretlenek, az általános alanyok, a mindennapi magyarok. Meg a beszédes nevűek: az Emeletes Zsuzsi, a Cukorkás Mici, a Veleszületett Veszedelem, a Tetves Mariska, a Hétfőnhazud Sárika, a Sovány Vigasz, a Puszi bácsi, a Herkulesi Gyuri meg a Halál Mari. És még sokan mások. Így együtt adják ki a magyarok bácsi-néni, fiú-lány, híres-hírtelen, ismerős-ismeretlen szövetét. Minket.

A történetek lehetnének állatmesék. De nem azok. Magyarmesék. Pontosabban: magyarmesék – egy szó, kisbetű. A könyvben se cím, se oldalszám. Csak a kilencvennégy mese, és a kilencvennégy rajz. Meg az extrák. Minden mese egy lappár. Minden lappár egy nyitott könyv. Mindig egy új egyszervoltholnemvolt, mindig egy új reménysugár, hogy lesz végre egy happy end. Nem nagyon. De annál több tanulság. Minden történet más, de aztán valahogy mégis hasonló. Mintha mindig ugyanabba a gödörbe lépnénk. Minden rajzon más szereplők és szituációk, mégis, mintha már láttuk volna őket valahol. Biztos a trolin. A könyvet olvashatjuk elölről hátra, meg hátulról előre, vagy akár összevissza. Bárhonnan indulunk, jön a következő „volt egyszer”. Nincs időrend. Csak a történetek szövete. Magyarmese mintázat. A történetek ideje a népmesei múlt, a tanulságok viszont a jelen részei: hétköznapjaink. A bőrünkön érezzük. De semmi direkt sulykolás: az író és a rajzoló bízik az olvasóban. Cinkosok vagyunk. Együtt nevetünk. Vagyis: próbálunk. Addig jó, míg nevetni tudunk rajta. Magunkon. Én speciel hangosan. Irónia földjére léptünk. Veszélyes terep, nem megy mindenkinek. De nekik igen. Nagyonis.

Iróni földje különös hely. Járhatunk: a nagy lyuknál, amit azért ástunk, mert itt már éppcsak elférünk. Vagy egy múzeumban, ahol csak egyetlen kávéskanál van kiállítva. Vagy az égigérő fa tetején, ahol nincs semmi. És mindenhol mi vagyunk. A kertész, a bűvész, a cirkuszos, a fontos ember, a jóságos villanyóraleolvasó, a gonosz öreg néni, a hordár, a bankár, a csomagolóember, a cukrászbácsi, a fogorvos, az ősz tűzoltó, az öreg gengszter, a rettentő erős ember és a magyar trafikos. És volt nekünk olyan kukásautónk is, amin tündérek voltak a kukások. Na, ez se ma volt. De nem kell nekünk sem jóslat, sem jótanács, sem örökség, sem vigasz, sem fénykép, sem hattyúdal. Nem csoda, ha a mesebeli jósnő a múltunk és jövőnk mellé ijedtében még egy tortareceptet is ír nekünk: „Ezt ingyen adom hozzá, mondta. Legalább egyetek egy jót.”

A szöveg eredetileg a NOL Kultúra rovatában jelent meg.

mennyi időre tervezel? (Die Planung, A Terv)

„Engem nem érdekel a jövő.
Evvel a hetyke mondattal gondoltam kezdeni ezt a szöveget, és ez elegendően erős viszony, hogy egy jövőről szóló album bevezetője lehessen.” (Esterházy Péter)

Engem nem érdekel a jövő. Evvel a hetyke mondattal gondoltam kezdeni ezt a szöveget, és ez elegendően erős viszony, hogy egy jövőről szóló folyóirat elemzésének bevezetője lehessen. Ugyanis nem kevés fejtörést okozott, hogy mit is írhatnék egy olyan folyóiratról, melynek csak három száma maradt fenn (fog fennmaradni?) az utókornak: a 2011-es, a 2036-os és a 2048-as nyári (június/július) dupla számok. Esterházy hetyke mondata átsegített az idő- és zűrzavaron: hiszen, persze, hogy nem a jövő érdekel, hanem az, hogy a harmadik évezred elején miként is gondolkodunk a jövőnkről, és milyen műfajokat és megközelítési módokat választunk a reprezentáció és az interpretáció során. Ez érdekel. Sokkal inkább, mint a jövő.

A Die Planung / A Terv című folyóirat szerkesztői (Sandra Bartoli, Martin Conrads, Silvia Linden, Polyák Levente, Katarina Šević) és szerzői (hatvanfőnyi nemzetközi gárda) alkotásukkal először is állást foglalnak a nyomtatott sajtó jövője mellett. Ez már önmagában sem kevés, hiszen évtizedek óta, újra és újra felbukkannak a Gutenberg galaxis végóráját hirdető jóslatok. De lám, lám, még mindig lapozunk, még mindig olvasunk, szeretjük a lap zizegését és a papír szagát. Az persze kérdés, hogy ez meddig lesz így: meddig lesz még ehhez elegendő papír? Talán 2011 még reális, de 2048-ra már érdemes lett volna kitalálni alternatívát – legalább az újrahasznosítást. De tegyük fel, hogy lesz papír, akkor lesz könyv is, továbbá szerzők és témák: művészet, kultúra, politika, gazdaság, építészet, város, tervezhetőség, élet, halál és szexualitás. Ha mindezek még negyven év múlva is léteznek, már jól állunk. Ugyanis ez a terepe és egyben témája a különféle tudományos és művészeti gondolatokon átívelő könyvalapú vállalkozásnak.
[…]
A szerkesztők tervei között szerepel, hogy a jövőben újra kiadják az egyes köteteket az akkori, „valós” jelenben, változatlan formában, és ellenőrzik, hogy jövőre vonatkozó gondolataik beigazolódtak-e. Ez az egyszerre utópista és realista elképzelés így nem más, mint egy önmaga beigazolódását kereső, az archeológia módszerét alkalmazó jövőkutatás. A három kötet, pedig ehhez a kutatáshoz kínál gazdag és rétegzett kutatási terepet. A témák között szerepel a jövőre vonatkozó társadalmi és gazdasági felelősségvállalás és az egyéni, személyes elképzelések összeillesztése, politikai viharok, új minisztériumok, hálózatok és határok, technológiai fordulatok, mobilitás és szexualitás, test és szenvedély, genetikai alapú családtervezés, burjánzó betonvárosok, természeti katasztrófák, személyes időkapszulák, időgéprombolók és időgépeltérítők, hirdetéshiénák, háborúk és kockázatok, rádióaktivitás, növényi lét, Hangmester és retro zene, ember és gép szimbiózisa, a 21. század múzeuma, lakópiramisok, bioárammal lehívott e-mailek, hormonnal harmonizált partnerkapcsolatok: Mindez nem más, mint az élet az 2039-es Globális Sokk előtt és után, a Kommunista Kiáltvány kétszáz éves évfordulójáig. A regényes, a riasztó és a reménykeltő jövő.
[…]

Ismeretlen, várt, vágyott vagy félt jövőnk felfedezése és megismerése tehát kalandos vállalkozás – olvashatjuk ki a Die Planung / A Terv című folyóirat három számából. Érdemes lesz tervezni, gondolkodni, érezni, és érdemes az előrevetített, jövőbeli eseményeket és gondolatokat a jelen szemüvegén keresztül is átengedni. És tulajdonképpen ez az időszeletekkel szabdalt prizma az, ami a publikációs vállalkozás nagy erénye: nem elvágyódással és miszticizmussal, hanem a jövőbeli perspektívák vizsgálatával, és az ezen keresztül szerzett gondolati tapasztalatokkal megváltoztatni a jelent. Ez a jövőutazás valódi oka.

(A szöveg a Die Planung / A Terv című folyóiratról írt ismertetőm részlete. A teljes szöveg a Balkon 2009/2 számában jelenik meg, február elején. A képek forrása: http://www.dieplanung.org/)