az olvasó lázadása

A cím persze lopás. És a cím persze nem lopás, csak idézet: ezen a címen jelent meg tavaly a Kalligram kiadónál egy kötet, a mondat végén kérdőjellel (szerk.: Bárány Tibor, Rónai András). A könyv témája a kritika, a kritikus, az on-line és a nyomtatott kritikaírás és olvasás szerepe a kortárs – elsősorban magyar irodalmi – kritikai szövegkörnyezetben. (Aki idáig jutott, ne adja fel!) Több tanulmány is foglalkozik az olvasó hangjával. Ezért is az idézet: én is ezzel fogok foglalkozni – és az csak a látszat, hogy már megint a bringával!

Az előző bejegyzés nem is volt igazi bejegyzés, csak egy asszociatív képgyűjtemény: rosszabban és jobban sikerült fotóim laza válogatása, bringa és utca metszéspontjáról. Olyanokat kerestem, amelyeken nemcsak arról van szó, hogy a bringa egy vagány közlekedési eszköz, hanem arról is, miként válik – tárgyként vagy formaként – jellé, üzenetté, utcai alkotássá. A válogatás a Margit-hídi felvonulás utáni lelkesedésből borult virágba. És itt jön az olvasó, aki segít, hogy továbbguruljon a kezdeményezés.

A képarchívum szerintem tuti dolog, de ennél még tutibb, ha lehet is vele kezdeni valamit. Két képet kaptam: az egyiket ismeretlen olvasótól, aki hozzászólt egy linket, aminek a végén egy bringás graffitis kép van, úgyhogy mázra vele:

forrás: KÁFÉ Kép-Tár, Dezső Tamás felvétele

Mázlim van, mert ezt én is ismerem, és meg is találtam egy kis kotorászást követően:

A képet 2003 nyarán csináltam Párizsban, és van egy változata is:
Figyelmes néző láthatja, hogy itt egy számozott stencilről van szó, állandó szereplőkkel, de változó Leitobjekttel. Mindig van a kalapos-kabátos árnyalak (virággal szájában, piros zokniban), a macskák, a madarak és pillangók, a lufi, a bőrönd, az ernyő és a papírhajó. A változó pedig a jelent központi tárgya: a bringa, a lazizós függőágy, és még egy rakás más. Az alkotó NEMO, és a további változatokra könnyed kotorászással rátalálni (itt például egy vizes, mentőöves, de a bringatémát különösen kedveli – és ezzel persze nincsen egyedül).

Aztán egy másik olvasói hozzászólás is érkezett, képpel, e-mailben:

Fotó: Koronczi Endre

A helyszín Nyitra, az utca hírmondója pedig egy talányos funkciójú, ámbár kimondottan szép és letisztult vonalvezetésű, nemes anyagból fabrikált bringajel. A színválasztás – szürkén szürke – a közlekedés színpadán ugyan hekknek látszik, de nem lehetünk biztosak benne, hogy nem emlékművel, esetleg kerékpáros botlatókővel van dolgunk. Vagy, ahogy erre kedves művészünk felhívta a figyelmet: gondoljunk bele, mekkorát lehet ezen csúszni már egy könnyű zápor alkalmával is. De a tárgy és a kép tagadhatatlanul szemrevaló. Úgyhogy egyelőre: marad a talány!

És most nem is ecsetelnem tovább, mily kedves számomra az olvasók „lázadása”.

Rivière nejlonszálai

Georges Henri Rivière (1897-1985) zenész pályája mellett a húszas években hirtelen robbant be a francia etnológia színpadára, és egy csapásra a francia közélet és kultúra ismert, divatos és népszerű figurájává vált. Első kiállítását 1928-ban a Louvre egyik oldalszárnyában készítette Les atrs anciens de l’Amérique címmel, amely elsőrangú művészettörténeti eseménnyé vált. A tárgyak műalkotásként szerepeltek a kiállításon, így még nyitva volt a kérdés, hogy a művészet vagy az etnográfia vonalához tartozik-e majd múzeumi tevékenysége, ami akkoriban (1928-1937) a Trocadéro palotában elhelyezett Musée de l’Homme intézményi keretei között valósult meg.

Josephine Baker és Georges Henri Rivière a Trocadéro palotában bemutatott hangszerkiállításon 1933-ban. Forrás: Parisen Images

Egy évtizeddel később, már a francia etnográfiai múzeum, az Atp (Musée national des arts et traditions populaires) igazgatójaként (1937-1967) szerzet nemzetközi hírnevet alkotásaival. Voltak és vannak, akik lelkesednek kiállításaiért, és olyanok is, akik vitatják szakmai hozzáértését, vagy alkotásait – leginkább a hatvanas évektől – ideológiailag elfogultnak tartják, de azt senki nem vitatja, hogy az idegen/más kultúrák múzeumban felhalmozott műtárgyaiban rejlő információ-, és jelentéstartalom kibontásában, a tárgyak színrevitelében egy egészen új és sajátos beszédmód megvalósítására törekedett. Muzeológiája kulcsszavai a közvetítés és a bemutatás voltak, ami a múzeumi alapfunkciók tekintetében a prezentáció magasabb prioritását is jelentette. Gondolataiból kevés maradt meg írásban, viszont rengeteg kiállítást rendezett és sok előadást tartott, amelyek feljegyzések és visszaemlékezések segítségével rekonstruálhatók. Életéről és muzeológiai munkájáról Nina Gorgus német etnológus írt könyvet Der Zauberer der Virtinen. Zur Museologie Georges Henri Rivières címen (1999, Münster, New York, München, Berlin, Waxmann). Prezentációs technikájának néhány fennmaradt vagy rekonstruált elrendezését én is láttam 2003-ban Párizsban, az Atp bezárását megelőző évben.
Rivière muzeológiai felfogásában roppant karakteresen jelentek meg a tárgyak, és az addigi múzeumi/kiállítási beszédmódhoz képest egy új nyelv kidolgozására törekedett. Nem használt kosztümös bábukat, nem épített rekonstruált díszletszerű falusi szobabelsőket a kiállítási terekből, és nem zsúfolta tele a vitrineket egymásba folyó, legyezőszerűen elrendezett tárgyakkal. A bemutatás során a műtárgyak mesterséges, elidegenített, múzeumi kontextusát erősítette – bár a funkcionális egységek létrehozásától nem zárkózott el – amelyet áttetsző vagy semleges építészeti elemekkel választott el egymástól. Törekedett a fekete háttér használatára, és a pontszerű megvilágításra – így a tárgyak nem vetettek árnyékot és izgalmasan lebegtek a térben. Ha csak lehetett, kerülte a középpontos szimmetriát és a mimetikus eljárásokat. Modern fém-üveg tárlókat használt, mesterséges fénnyel irányította a nézők figyelmét, a tárgyakat pedig szakszerűen és bőségesen feliratozta.

Az Atp esztétikai elvei között szerepelt a tárgyak új bemutatási metódusa, a nejlonszálak muzeográfiája (fil de nylon), ami Rivière találmányaként vonult be a francia muzeológia történetébe. A módszert a harmincas évektől használta, a negyvenes-ötvenes években rengeteget finomított rajta, és a hatvanas években még bőven és virtuózan alkalmazta. Az álló vitrinekben, vagy szabadon hagyott területeken a tárgyak áttetsző szálakra feszítve „lebegtek” a térben, pontszerűen megvilágítva, szövegekkel és informatív fotókkal keretezve. A használati tárgyak funkciójukban, a népművészeti tárgyak művészeti alkotásként jelentek meg. Az öltözetek háromdimenziós bemutatásához is ugyanezt az eljárást alkalmazta: ember alakú vagy testformájú merevítés helyett nejlonszálakkal feszítette az öltözeteket a kívánt formára. A dekoltázsból sem élethű, sem sematikus arcok nem kandikáltak, és a szabóbábukra jellemző csonkok sem akasztották meg az öltözetre irányuló figyelmet. A figurák mégis rendelkeztek gesztussal vagy karakterrel egy-egy mozdulat fondorlatos beépítésének köszönhetően. A segédeszközök láthatatlanná tételével a figyelmet sokkal inkább a tárgyakra, a tárgyakkal kibontható jelentésekre, ezen keresztül a kultúrára terelte. Egy Párizsban élő fekete jazz zenész figurájának múzeumi megmutatásához nem volt szüksége sem sötétre színezett viaszbábúra, sem pedig a kiállítótér egyik sarkában berendezett mulatói jelenetre ahhoz, hogy nézői megértsék, miről beszél. Viszont szüksége lehetett egy fekete jazz zenésztől származó öltönyre, néhány személyes tárgyra, egy jó gesztusra, egy trombitára és rengeteg zenére. Rivière ilyen, és ehhez hasonló apró és izgalmas részletből építette fel múzeumi világát, és a hatvanas években elkészült új, modern épületben elhelyezett Atp-t a „nejlonszálak katedrálisává” avatta.