K mint kiállításkatalógus

A kiállításkatalógus szerkesztésének nincsenek írott szabályai, és ez így helyes. Viszont van olyan, amit ideális formának tekinthetünk. Meg olyan, amit szeretünk. Persze nyilván mindenki mást. Az ideális forma sem feszes és merev – lévén nemcsak egy van belőle. Amit szeretünk, azzal meg amúgyis elfogultak vagyunk. A kiállításkatalógus tehát rugalmas műfaj: lehetőségekkel és korlátokkal.  

Mi a K?

A katalógus a nyom: ami a kiállítás után marad. Van persze az élmény, a kiállítás látogatás, de ahogy ez az eseményeknél szokás, elmúlik. A katalógus a múlandóság ellen dolgozik. Betölti az űrt: a múlt (elmúlt élmény, bezárt kiállítás) és jelen között. Dokumentáció, archívum és emlék. Dokumentáció: rögzíti és felidézi a látottakat. Archívum: összegyűjti és egymás mellé illeszti az elemeket, további elágazásokat mutat. És emlék: segít felidézni részleteiben és élményében a kiállítást – vizuálisan, retorikai és poétikai szinten egyaránt, és akár továbbgondolásra is ösztönöz. A katalógusban viszont csak ritkán látható a kiállítás térben, a kiállítás tere. A szerkesztési elvek, az állítások, a kérdések és következtések viszont mindenképp (minden kép). Szóval így fest valahogy a számomra szerethető ideális forma: szerepeljen benne minden kiállított tárgy, minden adat és kapcsolódó szöveg, vagy akár még egy kicsit több is; szerkezetében kövesse a kiállítást, és ha nem a megnyitóra jelenik meg, akkor nem árt egy-két kiállítási fotó sem. Ha már. Ilyenkor a könyv egy mű, egy új médium a kiállítás jelentésstruktúrájában, és egy újabb hatékony eszköz a gondolatok komplex közvetítésére. Olyan síkban zajló történet, ami a kiállításhoz képest más látogatói (olvasói) attitűdöt kíván, de cserébe új narratív lehetőségekkel is kecsegtet. Na, valahogy így jó ez. Így K.

K mint DVD

Ugye meséltem már a Tárgyas ragozás kiállításról? (Most épp Nagyatádon látható.) És arról, hogy milyen az, amikor van egy ötlet, egy terv, kidolgozva, megpályázva, megnyerve – a reális megvalósítási összeg felével? De katalógus kell, benne a pályázatban. Most legyen leporelló? Ne már! És hova rakjam a hangot? A hét kiállítási témához tartozó hét szkeccset? Ami a kiállításban hanginstalláció, a katalógus mellékletében hangjáték, a kettő egyben: hangoskönyv. Eredeti ötletként: kiállításkatalógus CD melléklettel. Ennyit az ötletekről! Nincs más: új tervezés. Szuszakoljunk rá mindent a kis műanyag korongra! És legyen inkább DVD, akkor minden ráfér: az összes kiállított tárgy fotóval, részletfotóval, leírással, szövegekkel, hangjátékostól, múzeumpedagógiástól? Ha már. Legyen így! Készüljön el a „világ legolcsóbb” kiadványa – fogalmaztam meg az új szerkesztői ambíciót. Ehhez viszont sokkal több munkára volt szükség a részünkről. Először is kellett egy házi grafikus (Kemény Márton), aki a kiállításgrafikához igazodva kitalálja a rendszert, szépen összerázza az anyagot vizuálisan. Áttekinthető formára, könnyen leprogramozható struktúrában. És ez így is lett. Aztán kellett egy házi informatikus (Kovács-Szabó Mariann), aki szépen, pontról pontra leprogramozta mindezt. Így dolgozott együtt házigrafikus háziinformatikussal, alakult, gömbölyödött a DVD. Rákerültek képek (fotó: Sarnyai Krisztina), szövegek, múzeumpedagógia (Joó Emese) és hangjáték (szerző: Keresztesi József), lett borító és koronggrafika, mint a mesében. Formára szinte kamrakiállítás katalógus (a Néprajzi Múzeum katalógusstruktúrája szerint), belbecsre meg még hangoskönyv is. Alig néhány gramm, bekerülés pedig csak a gyártás, mégis benne van majd minden, amit egy kiállításkatalógusban szeretek – szerkesztőként és olvasóként is egyaránt. Most már csak arra volna szükség, hogy mindezt a közönség, a látogatók, a nézők is megszeressék, és olvasóvá váljanak!

Uccu neki!    

Az alternatív múzeumi ábécé korábbi betűi: F mint forma, B mint betű, T mint tárgy, E mint ember

Hamarosan JÖN! JÖN! JÖN! H mint hang

Tárgyas ragozás – F mint forma

Először is beszéljünk a formáról!

Már rég szeretnék olyan kiállítási installációs rendszerrel dolgozni, ami mobil és mozgékony, paraván és vitrin egyben, nem kell hozzá falat fúrni, formája és színe letisztult, mégis „erős az arcéle”, elemes és bővíthető. (Minden múzeumnak szüksége van ilyenre.) És ez még mind nem elég: passzoljanak hozzá a régi tárgyak, de egy fröccsöntött kismotort se dobjon le a hátáról. (Hiszen szakmánk az etnográfia.) Ja, és az összerakás megoldható legyen hat erős, de szörnyen elfoglalt, lassú járású férfi nélkül is, két-három gyors és rátermett háziasszonnyal, valahogy így: na, csajok, összerakjuk? Oszt hipp-hipp. (Mert ne legyenek illúzióink.) Tökéletes elgondolás, nem is kétséges. (Aztán majd a hibák is szépen kijönnek.) Legyen ez a kiindulás!

Ahogy a Tárgyas_ragozás à szubjektív etnográfia című vándorkiállítás formai megoldásainál is: forgatókönyv, látványterv, pályázat – majd harmad annyi pénz, mint amennyi a megvalósításhoz elég (nka). De a népmesékben is a legkisebb királyfi a legügyesebb. Kalandra fel!

Költségcsökkentés, áttervezés (Narmer Építész Stúdió), színválasztás (grafitszürke), polcok, vasalás, zsanér, plexi, matrica és betűkivágás. Megoldjuk. Megoldják. Szállítás. Rajt!  

És máris tele vagyok kétséggel: izgulok, hogy az elvárások köszönőviszonyban vannak-e a valósággal? Bírja-e a cucc a strapát? (Három helyszín, hat hónap. Meg legyen benne még tíz év. Hosszú táv.) És összesimul-e a bútor a tárgyakkal? Meg egy csomó ilyen. De nincs sok idő morfondírra. Fel a lépcsőn, kézben az installációs elemekkel (második emelet, nincs lift, kellenek a pasik), letámasztás, zsanérozás, anya-ellentartás (finom női munka). Elfér? Hogy néz ki? Erre gondoltam? Barátkozunk. Alszunk rá egyet. 

A helyszín Veszprém, a Laczkó Dezső Múzeum. Zakatol a csavarhúzógép, sasolok, próbálom óvatosan beleképzelni a cuccot. Hm. Párnanyereg. Hm. Gördeszka. Hm. Tokmány. Hm. Pilleszék. Hm. Friss installációs szag. Imádom. A polcokat még „csiszolni” kell, de holnap már jönnek a betűk. Egyelőre katonás a rend, de holnap megbolondítom. És ígérem: a tárgyakig is eljutunk. És lesznek emberek is a történetben. Mert ez egy ilyen történet.