KÖNYVBEMUTATÓ - ÚJRARAJZOLÁS

Az újrarajzolás terei

Beszélgetés múzeumról és kiállításról Frazon Zsófia: Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei című kötete apropóján

2012. február 28. (kedd) 19 óra

Nyitott Műhely (Budapest, Ráth György utca 4.)

Beszélgetőtársak és vitapartnerek:

Wessely Anna szociológus (ELTE TáTK Szociológia Intézet, Szociológia Tanszék)

Erőss Nikolett művészettörténész, kurátor (Ludwig Múzeum)

György Péter esztéta (ELTE BTK  Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, Média és Kommunikáció Tanszék)

Szoboszlai János művészettörténész, kurátor (MKE Képzőművészet-elmélet Tanszék)

és a szerző: Frazon Zsófia etnográfus (Néprajzi Múzeum)

A beszélgetést moderálja:
Szijártó Zsolt kommunikációkutató (PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék)

A beszélgetés közben rajzol:
Sior, a kötet illusztrátora

Finomat főz: Finta Laci

A könyv a Gondolat kiadó és a PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék közös kiadásában jelent meg, és a helyszínen kedvezményesen megvásárolható.  

Borító és fülszöveg - Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei

kép: Sior; borítóterv: Seres Tamás

Létezik-e a muzeológia mint társadalomtudomány parázs viták, kritikák és észrevételek nélkül? Átrajzolja-e a tudás, a tapasztalat és a kritika a múzeumok és a kiállítások mindennapi praxisát? Újraírja-e a múzeumtudomány és a gyakorlati muzeológia szereposztását, ha a fogalmak és az eljárások diskurzusban születnek, és közelebb viszi-e mindez a látogatókat a kiállítások megértéséhez? Hatással van-e a kortárs hétköznapok múzeumi feldolgozása a múzeumi gyűjtemények átalakulására, és alakítja-e a kiállítások tartalmát és formáját? Miként rajzolja újra az etnográfia, az antropológia és az empirikus társadalomtudományok fogalmi átrendeződése a történetileg ki- és átalakult múzeumparadigmák és prezentációs eljárások gyakorlatát?  A könyv ezekre a kérdésekre keresi a választ magyarországi múzeumok és kiállítások kritikus vizsgálatával.

Legalább egyetek egy jót - Mosonyi Aliz: Magyarmesék (Medve Zsuzsi rajzaival)

Mosonyi Aliz rövid csattanós magyarmeséi olyanok, mintha egy trolin ülnénk, ahol megállónként változik a színpadkép. A város egyik végéből a másikba tartunk, egyik megálló a másik után, új utasokkal, új szereplőkkel a fedélzeten. A troli változatlan. Mindenki idegen, mégis kicsit ismerős. Van, aki marad, van, aki leszáll, a többi fütyürész, sétálgat, lányokkal csókolózik. Néhányan óbégatnak is. A kivagyik. Van belőlük bőven. A sofőr néha fékez, aztán belehúz, a kanyarban együtt dőlünk. A troli antennái kapaszkodnak a drótba, nem engedik el. Hogyisne! Imbolygós utazás. Meg vicces. Amíg nézed. Amíg nem vagy mesehős. Reménykedem, lesz majd valaki, aki rám szól, ha hőssé válnék: hé te, ez nem a te szöveged! Akkor visszazöttyenek az ülésbe, és vigyorgok tovább. Hiszen még tart az utazás. Ilyenek a magyarmesék.

Medve Zsuzsi palacsintafülű, ordító szájú figurái évek óta lófrálnak erre-arra. Eleinte nem ordítottak ennyire. Még mosolyogtak is. Vagy önfeledten szörpöztek. Aztán most valahogy felvették ezt a vicsori ábrázatot. Fogaik nőttek. Ők lettek a magyarmesék szereplői. A magyarok. Csak a Petőfi Sándornak meg a Liszt Ferencnek nincs palacsintafüle. Bár Petőfi Sándor nem nagy magyar költő, hanem pizzafutár, Liszt Ferenc pedig majdnem pék lett. Aztán mégsem. Szemébe lógott a haja. Azért nem. A képeken csupa fura figura: kerek szemek, telihold ábrázat, palacsintafül, betűorr, ordító vagy vonalszáj, uniszex kötényruha, cicivel van anélkül. Aztán mindenki hegyesorrú magassarkúban végződik. Hadonásznak, mindenféle tárgyakat tartanak, álldogálnak vagy haladnak valamerre. Néha lóra is ülnek. Aki először látja őket, csak ámul, keres és kutat a hasonlók után. Mert kell valami megoldás arra, hogy ezek micsodák. Mackók? Esetleg a Mickey Mouse magyar változatai? Nem, nem. Sem külső hasonlóság, sem mentalitásbeli. De akkor legalább azt mondják már meg, hogy állatok vagy emberek? Lények? Igen. Nevük is van: Ostástkák. Ők Medve Zsuzsi lényei: vicsori, kivagyi, hűbele magyar kiadásban, sújtással sújtva.

Mosonyi Aliz szövegei és Medve Zsuzsi lényei egyszercsak találkoztak: egymással. És így együtt nem emlékeztetnek semmire. Csak ránk.  Ott vagyunk a lapokon, mesékben és képekben. Tűpontos jellemrajzzal. Ahogy megátalkodottan küszködünk, barátságtalanok és hálátlanok vagyunk, felvágunk a semmire, kikérjük maguknak az egészet, legyen az bármi. Nem kérünk a jóból, mert annál büszkébbek vagyunk, csendre intünk, elijesztünk és elzavarunk mindent, ami ismeretlen. És elvesszük mások kedvét is. És hiába a szerencsemalac, marad a balsors. Ilyenek vagyunk.

Rövid, frappáns és szikár szövegek. Határozott kézzel húzott vonalrajzok. A magyarmesék ereje a történetek és a képek letisztultságból jön: semmi cicoma, modorosság, csak simán rá a papírra. Az író ír, a rajzoló rajzol, a magyaroknak pedig egyszercsak ábrázattyuk lesz. Egy sor ismerős: Sobri Jóska, Rettegett Iván, Tell Vilmos, Petőfi Sándor, Mátyás király, Tiborc, Szilágyi Erzsébet, Toldi Miklós, Liszt Ferenc és Zeusz Öcsi. Ki magyar, ki csak idelátogat. Megbánja. Egy másik sor: az ismeretlenek, az általános alanyok, a mindennapi magyarok. Meg a beszédes nevűek: az Emeletes Zsuzsi, a Cukorkás Mici, a Veleszületett Veszedelem, a Tetves Mariska, a Hétfőnhazud Sárika, a Sovány Vigasz, a Puszi bácsi, a Herkulesi Gyuri meg a Halál Mari. És még sokan mások. Így együtt adják ki a magyarok bácsi-néni, fiú-lány, híres-hírtelen, ismerős-ismeretlen szövetét. Minket.

A történetek lehetnének állatmesék. De nem azok. Magyarmesék. Pontosabban: magyarmesék – egy szó, kisbetű. A könyvben se cím, se oldalszám. Csak a kilencvennégy mese, és a kilencvennégy rajz. Meg az extrák. Minden mese egy lappár. Minden lappár egy nyitott könyv. Mindig egy új egyszervoltholnemvolt, mindig egy új reménysugár, hogy lesz végre egy happy end. Nem nagyon. De annál több tanulság. Minden történet más, de aztán valahogy mégis hasonló. Mintha mindig ugyanabba a gödörbe lépnénk. Minden rajzon más szereplők és szituációk, mégis, mintha már láttuk volna őket valahol. Biztos a trolin. A könyvet olvashatjuk elölről hátra, meg hátulról előre, vagy akár összevissza. Bárhonnan indulunk, jön a következő „volt egyszer”. Nincs időrend. Csak a történetek szövete. Magyarmese mintázat. A történetek ideje a népmesei múlt, a tanulságok viszont a jelen részei: hétköznapjaink. A bőrünkön érezzük. De semmi direkt sulykolás: az író és a rajzoló bízik az olvasóban. Cinkosok vagyunk. Együtt nevetünk. Vagyis: próbálunk. Addig jó, míg nevetni tudunk rajta. Magunkon. Én speciel hangosan. Irónia földjére léptünk. Veszélyes terep, nem megy mindenkinek. De nekik igen. Nagyonis.

Iróni földje különös hely. Járhatunk: a nagy lyuknál, amit azért ástunk, mert itt már éppcsak elférünk. Vagy egy múzeumban, ahol csak egyetlen kávéskanál van kiállítva. Vagy az égigérő fa tetején, ahol nincs semmi. És mindenhol mi vagyunk. A kertész, a bűvész, a cirkuszos, a fontos ember, a jóságos villanyóraleolvasó, a gonosz öreg néni, a hordár, a bankár, a csomagolóember, a cukrászbácsi, a fogorvos, az ősz tűzoltó, az öreg gengszter, a rettentő erős ember és a magyar trafikos. És volt nekünk olyan kukásautónk is, amin tündérek voltak a kukások. Na, ez se ma volt. De nem kell nekünk sem jóslat, sem jótanács, sem örökség, sem vigasz, sem fénykép, sem hattyúdal. Nem csoda, ha a mesebeli jósnő a múltunk és jövőnk mellé ijedtében még egy tortareceptet is ír nekünk: „Ezt ingyen adom hozzá, mondta. Legalább egyetek egy jót.”

A szöveg eredetileg a NOL Kultúra rovatában jelent meg.

Holmes kisasszonynak malaca van

Vinkler Zsuzsinak, Berényi Mariannak
és György Péternek barátsággal

Imádom a feladványokat és a rejtvényeket, és teljes izgalomban tart a megfejtésük. Persze, ha észreveszem egyáltalán, hogy egy rejtvényben állok. Az eset, amit leírok, a lassú észrevételek, de az annál nagyobb élvezetek kategóriájába tartozik. Színtiszta társadalomtudomány és persze színtiszta képzőművészeti projekt. Naná!

Tavaly vettem egy könyvet, azt hiszem az Írók Boltjában – de az is lehet, hogy csak szeretném, ha ott vettem volna –, amiben találtam egy furcsa cetlit. A papír régi írógéppapírra emlékeztetett, de spirálfüzetből tépték ki. Mintha egy házi bölcsességgyűjtemény darabkája lenne. A cédulán olvasható szöveg így szól:

A téma meg annyira változó lehet, hogy ki mivel foglalkozik éppen, milyen érzések motiválják az írásra, az élmények, emlékek megosztására, figyelemfelhívás, történelmi érdeklődés, visszatekintés a saját megélt életen keresztül, és még nagyon sok más.

A szöveg írógéppel íródott. Vannak elütések, viszont nincs benne hosszú í. Van benne „lecsúszott” sorvégi betű, ami aztán a következő sor elején újrakezdődik. Az „alkotó” nem szakképzett gépíró, az már biztos. Ellenben színtiszta kézimunka: gépelés, hajtogatás, szabad kézi tépés. Sejthettem volna valami turpisságot, talán kicsit gyanakodtam is, de azért nem ragadtatnám el túlságosan magam, hogy én már akkor tudtam, hogy ez „valami”. Mert nem tudtam.

Csak egy kérdést tettem fel magamban: mit keres egy régi cetli egy új kiadású könyvben?

A könyv György Péter A Kalinyingrád-paradigma. Múzeumföldrajz című kötete (Magvető, 2009). A szerző három nagy tanulmánya olvasható benne a hajdani Szovjetunió két fontos helyszínéről, Kalinyingrádról és Moszkváról – „múzeumföldrajzi” nézetből. A cédula a Moszkva: a totális installáció című fejezet 198-199. oldalához volt összehajtva. Hirtelen arra gondoltam, hogy a kiadónál vagy a könyvesbolt raktárában dolgozik egy lelkes olvasó, egy igazi könyvmoly, aki egy székre kuporodva olvas, és az elszórva talált régi fecniket használja könyvjelzőként. Olvasónk nagyjából a könyv feléig jutott, majd elfelejtette kivenni a könyvjelzőt, és kipakolta a könyvet polcra. Vagy elvitte a targonca. Ő meg egy másik könyvet olvasott tovább. Tetszett a gondolat és a kép, ahogy ezt elképzeltem.


A megoldás viszont sokkal ravaszabb és szórakoztatóbb. Sőt, címe is van: Üzenet-újrafelhasználás. Az elkövetők Vinkler Zsuzsi és Berényi Marianna, akik 2010 óta hekkelik a könyvesboltokat, és hagynak rejtélyes üzeneteket az ismeretlen olvasóknak. A szövegeket internetes fórumokról töltik le, gépelik rá egy megbarnult spirálfüzet lapjaira, és helyezik el szabadon választott könyvek lapjai között. Játszanak. És vajon tudnak-e bármit is a cetlik sorsáról? Na jól van, szólok nekik!

Helló lányok! Van egy cetlim tőletek!

Epilógus:
György Péterrel évek óta ismerjük egymást, ő volt a disszertációm egyik opponense, Vinkler Zsuzsival nem régóta ismerjük egymást, a Kovásznai kiállítás megnyitóján találkoztunk először, ahol Berényi Mariann mutatott be miket egymásnak, miközben a magyarországi avantgardról hallgattunk egy előadást György Pétertől. Berényi Mariannal, a másik tettestárssal pedig több mint egy éve dolgozom együtt a Magyar Múzeumok Online szerkesztőségében, nem kis egyetértésben. És még sose beszéltünk a cetlikről. Épp ma találtam rá a megoldásra Vinkler Zsuzsi idén januárban indított blogján. Már csak egy utolsó kérdés: mi kell ahhoz, hogy azt a könyvet, amibe a két csaj beleügyeskedte a kis kézimunkát, épp én vegyem meg? Disznószerencse.

Holmes kisasszonynak malaca van.

mennyi időre tervezel? (Die Planung, A Terv)

„Engem nem érdekel a jövő.
Evvel a hetyke mondattal gondoltam kezdeni ezt a szöveget, és ez elegendően erős viszony, hogy egy jövőről szóló album bevezetője lehessen.” (Esterházy Péter)

Engem nem érdekel a jövő. Evvel a hetyke mondattal gondoltam kezdeni ezt a szöveget, és ez elegendően erős viszony, hogy egy jövőről szóló folyóirat elemzésének bevezetője lehessen. Ugyanis nem kevés fejtörést okozott, hogy mit is írhatnék egy olyan folyóiratról, melynek csak három száma maradt fenn (fog fennmaradni?) az utókornak: a 2011-es, a 2036-os és a 2048-as nyári (június/július) dupla számok. Esterházy hetyke mondata átsegített az idő- és zűrzavaron: hiszen, persze, hogy nem a jövő érdekel, hanem az, hogy a harmadik évezred elején miként is gondolkodunk a jövőnkről, és milyen műfajokat és megközelítési módokat választunk a reprezentáció és az interpretáció során. Ez érdekel. Sokkal inkább, mint a jövő.

A Die Planung / A Terv című folyóirat szerkesztői (Sandra Bartoli, Martin Conrads, Silvia Linden, Polyák Levente, Katarina Šević) és szerzői (hatvanfőnyi nemzetközi gárda) alkotásukkal először is állást foglalnak a nyomtatott sajtó jövője mellett. Ez már önmagában sem kevés, hiszen évtizedek óta, újra és újra felbukkannak a Gutenberg galaxis végóráját hirdető jóslatok. De lám, lám, még mindig lapozunk, még mindig olvasunk, szeretjük a lap zizegését és a papír szagát. Az persze kérdés, hogy ez meddig lesz így: meddig lesz még ehhez elegendő papír? Talán 2011 még reális, de 2048-ra már érdemes lett volna kitalálni alternatívát – legalább az újrahasznosítást. De tegyük fel, hogy lesz papír, akkor lesz könyv is, továbbá szerzők és témák: művészet, kultúra, politika, gazdaság, építészet, város, tervezhetőség, élet, halál és szexualitás. Ha mindezek még negyven év múlva is léteznek, már jól állunk. Ugyanis ez a terepe és egyben témája a különféle tudományos és művészeti gondolatokon átívelő könyvalapú vállalkozásnak.
[…]
A szerkesztők tervei között szerepel, hogy a jövőben újra kiadják az egyes köteteket az akkori, „valós” jelenben, változatlan formában, és ellenőrzik, hogy jövőre vonatkozó gondolataik beigazolódtak-e. Ez az egyszerre utópista és realista elképzelés így nem más, mint egy önmaga beigazolódását kereső, az archeológia módszerét alkalmazó jövőkutatás. A három kötet, pedig ehhez a kutatáshoz kínál gazdag és rétegzett kutatási terepet. A témák között szerepel a jövőre vonatkozó társadalmi és gazdasági felelősségvállalás és az egyéni, személyes elképzelések összeillesztése, politikai viharok, új minisztériumok, hálózatok és határok, technológiai fordulatok, mobilitás és szexualitás, test és szenvedély, genetikai alapú családtervezés, burjánzó betonvárosok, természeti katasztrófák, személyes időkapszulák, időgéprombolók és időgépeltérítők, hirdetéshiénák, háborúk és kockázatok, rádióaktivitás, növényi lét, Hangmester és retro zene, ember és gép szimbiózisa, a 21. század múzeuma, lakópiramisok, bioárammal lehívott e-mailek, hormonnal harmonizált partnerkapcsolatok: Mindez nem más, mint az élet az 2039-es Globális Sokk előtt és után, a Kommunista Kiáltvány kétszáz éves évfordulójáig. A regényes, a riasztó és a reménykeltő jövő.
[…]

Ismeretlen, várt, vágyott vagy félt jövőnk felfedezése és megismerése tehát kalandos vállalkozás – olvashatjuk ki a Die Planung / A Terv című folyóirat három számából. Érdemes lesz tervezni, gondolkodni, érezni, és érdemes az előrevetített, jövőbeli eseményeket és gondolatokat a jelen szemüvegén keresztül is átengedni. És tulajdonképpen ez az időszeletekkel szabdalt prizma az, ami a publikációs vállalkozás nagy erénye: nem elvágyódással és miszticizmussal, hanem a jövőbeli perspektívák vizsgálatával, és az ezen keresztül szerzett gondolati tapasztalatokkal megváltoztatni a jelent. Ez a jövőutazás valódi oka.

(A szöveg a Die Planung / A Terv című folyóiratról írt ismertetőm részlete. A teljes szöveg a Balkon 2009/2 számában jelenik meg, február elején. A képek forrása: http://www.dieplanung.org/)

pop, bicaj satöbbi

A Pop, csajok satöbbi (eredetileg: High Fidelity) című nagysikerű Nick Hornby regényből 2000-ben készült angol-amerikai film. A sztori egy lemezboltos srácról szól, aki két lábon járó rockenciklopédia, alkalmazottai pedig fanatikus bakelitmegszállottak, akiknek mindenről egy dal, egy lemez, egy előadó jut eszükbe, a hangulatokat zenére fordítják, bakelittel érvelnek, bakelittel fekszenek és kelnek – ez a nyelv, amit igazán beszélnek.

A Pop, bicaj satöbbi pedig a Néprajzi Múzeum 2009-es zsebnaptára, melyet ugyancsak közös élmények hoztak létre: a hétköznapi kerékpáros közlekedésben eltöltött évek, jó és rossz tapasztalatok, a városi bringás közlekedés, az élhető városi környezet melletti elkötelezettség, és persze a változtatás vágya. Kiindulópontnak a múzeum fotógyűjteményét választottuk, beállított műtermi és utcai fotókat a 20. század első feléből, életképeket és etnográfiai felvételeket a közelmúltból. Ehhez illesztettük az elmúlt években rendezett kiállításaink kerékpárral és kerékpározással kapcsolatos részleteit, majd gyűjteményünkben található kerékpáros dísz- és ajándéktárgyak fotóit, végül saját turistaképeinket, városok és utcák kerékpáros jeleit és jelzéseit. Olyan képeket válogattunk, melyeken a kerékpár egyfelől hétköznapi közlekedési eszköz, másfelől a vizsgálat, a megfigyelés és az érdeklődés tárgya, a múlt romantikusnak tetsző jelenetei mellett a mai városi kultúra egy-egy szelete. Elterjedt, mindennapi és populáris. Egyszerűen csak bicaj: amivé szeretnénk, ha válna. (Frazon Zsófia)

Péntektől (dec. 5.) kapható a Néprajzi Múzeum 2009-es bringanaptára. Minden hétre egy bringás fotó, az 1900-as évektől napjainkig. Nyalka legények, kényes-fényes menyecskék, dolgozó nők, idénymunkások, mai városi arcok és helyek, Magyarországon, Európában és Ázsiában, műteremben, utcán és piacon, fűben és betonon, kiállításban és színpadon, bicikliemelésen és csak úgy – szabadon.

Megvásárolható a muzbo-ban – a Néprajzi Múzeum Boltjában (Bp. Kossuth tér 12.), hétfő kivétel naponta, 10-18 óráig.

Bringanaptár2009

Szerkesztette: Sarnyai Krisztina és Frazon Zsófia
Grafika: Gerhes Gábor
118 oldal, 52 fényképoldal, 15x18 cm
spirálos kötés, gumiszalagos záródással
1700 Ft

privát protest a tunyaság ellen

Megjelent Eperjesi Ágnes PRIVATE PROTEST című, összesen négy példányban készült művészkönyve.

fotó: Eperjesi Ágnes

A könyv az ugyanezen a címen, 2008 év elején a Laborban látható dokumentációs kiállítás lezárása, a bemutatott, és a terjedelmi okoból csak könyv formában olvasható személyes protestek szövegét tartalmazza.
A PRIVATE PROTEST projekt 2007-ben kezdődött Buenos Airesben. Egy rövid részlet Eperjesi Ágnes leírásából: "Buenos Airesben, amikor magányosan mentem tüntetni az utcára egy hulladékfából ácsolt protesta feliratú táblával, sokan kérdezgették, mi ellen tüntetek. Arról is beszélgettünk, hogy ők mivel elégedetlenek. Engem leginkább a a személyes – és nem a politikai - dolgok érdekeltek. Aztán portrékat készítettem néhányukról, ahogy az én táblámat tartják a kezükben. Arra kértem őket, hogy közben valami számukra fontos és elintézetlen – lelki - dologra gondoljanak, olyasmire, ami ellen harcolni próbálnak az életben vagy egyszerűen csak elfogadják, mint megváltoztathatatlan tényt." (Baglyas Erika elemzése itt olvasható.)

A budapesti kiállítás megvalósításához Eperjesi Ágnes a közvetlen környezete és a kicsit messzebb állók segítségét is kérte, mégpedig a következő invitációval: "Arra kérlek, képzeld el magad, amint a tüntetés-táblámat tartod a kezedben. Képzeld el, hogy elindulsz vele. De nem kifelé, az utcára, az emberek közé, hanem befelé, önmagadba. Oda, ahol teljesen egyedül vagy. Befelé, míg lassan összeáll, kitisztul, miért is van a kezedben ez a tábla, mi az, ami ellenedre van, mi ellen tiltakozol, talán önmagad ellenére, mi az, amit megváltoztathatatlannak hiszel, mi benned ez a tehetetlen düh, mi az, ami fáj. Így válik világossá számodra a táblád felirata. És ha le tudod olvasni, kérlek írd le nekem is, egy-két szóban, mondatban, bekezdésben."
A szeptemberben megjelent könyv ezeket a szövegeket tartalmazza, név nélkül. Én most mégis galád módon ideteszem, hogy év elején mi ellen protestáltam ott belül.

privát protest a tunyaság ellen

a nehogy-már-tegyek-egy-mozdulatot ellen
a nincs-kedvem-gondolkodni-rajta ellen
a nem-strapálom-magam-mert-még-mást-is-rám-bíznak ellen
az inkább-továbblépek-csak-le-ne-kelljen-hajolnom-felvenni ellen
a megvárjuk-míg-szétrohad-aztán-vakarózva-nekiállunk ellen
a miért?-mi-baj-azzal-az-összeszigetelőszalagozott-installációval ellen
az én-vagyok-a-fáradtabb-álljon-ő-a-buszon ellen
a felállok-a-járdára-ott-még-lazán-elfér-egy-gyalogos ellen
a ha-az-első-két-sort-elolvasom-a-többi-is-arról-szól ellen
a rögtön-jövök-tábla ellen
az oldal-tartalmi-feltöltése-folyamatban-van ellen
az utolsó-frissítés-2003-január-elsején ellen

Köszönöm, hogy protestálhattam!

egzotikus érdekesség?

„…kisgyerek korom óta egzotikus érdekességeket gyűjtögettem. De ez inkább egy régiségkereskedő foglalatossága volt…” (Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok)

A saját és a más kultúra leírásában, megértésében és megismerésében kulcsfontosságú szerepet játszanak a tárgyak és a nyelv – az etnográfiai praxisban mindenképp. Az alábbiakban az egzotikumról, a másságról és az idegenről gondolkodom, és ehhez egy irodalmi szöveget használok empirikus anyagként.

Marc Martin egy francia srác, aki könyvét mégis magyarul írta Járt utat kétszer járj! Vallomások a magyartalanságomról címen, Marc Martin Márk szerzői névmegjelöléssel. A kötet központi témája a magyar nyelv elsajátításához kapcsolódó nyelvi és kulturális magatartásformák leírása, az első szavaktól a legkifinomultabb kulturális nyelvhasználatig. (A műről Virginás Andrea írt jó kis kiritkát a Korunk 2005. márciusi számában.) A szerző magyar nyelvre való rácsodálkozásának első pillanata Bartók Béla A kékszakállú herceg vára meghallgatásához fűződik. A felvételről később ugyan kiderült, hogy orosz előadók énekelték, erős akcentussal, mégis – ahogy írja: „Hátborzongató csodálatba ejtett a nyelv hangzása.” (14. old.) Most későbbi, már „profi nyelvhasználó” időszakából származó kulturális tapasztalataiból idézek egy passzust:

„[…] a magyarok túlzott csodálkozása annyit jelentett, hogy […] nem tudták elfogadni azt a természetes és egyszerű tényt, miszerint akárcsak angolul vagy németül vagy akár kínaiul és hottentottául, magyarul is meg lehet tanulni, mondom, egyszerűen nem bírtak túllépni az első meglepetésen, amit, bevallom őszintén, sokszor kacérkodva, begyakorolt minta szerint, szántszándékkal szereztem nekik ritka, de korántsem hézagos nyelvtudásommal, de nem, ők minduntalan rácsodálkoztak szavaimra, és mint a lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel emelték ki beszédemből az úgynevezett csodákat, és egymás között fecsegve zártak ki aztán könyörtelenül a beszélgetésből, hallod mit mondott? elképesztő, honnan tudja ezeket?, miközben én úgy éreztem, kegyetlen idézőjelbe szorítanak, örök, gyűlöletes harmadik személyben ragozódom, mintha a nyelven túl azért, mert ilyen vagy olyan vagyok, nem is volnék méltó a figyelemre, mintha nem azért hallgatnának meg, mert ezt vagy azt mondom, hanem csupán azért, mert a magyar nyelv állítólagosan elérhetetlen nehézségének ellenére, vadidegenségemnek dacára használni tudom a nyelvüket, […] holmi cirkuszi mutatvány voltam a szemükben.” (66.old.)

Tehát amíg egy nyelv elsajátítása az egyik oldalon „természetes és egyszerű tény”, a másik oldalon „túlzott rácsodálkozást”, „meglepetést” kiváltó „ritka” vállalkozás. Martin érzékletesen írja le azt a viszonyulást, amikor saját hétköznapi világunkban feltűnik valaki, aki olyat tesz, ami számunkra meglepő, karakteresen eltér a megszokottól, így érthetetlen, és magyarázatra szorul. Első rácsodálkozásunkat követően viszont „tudós” megfigyelővé válunk, hogy – mint „lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel” kezünkben – megtaláljuk a megnyugtató válaszokat kérdéseinkre. Ez a viselkedés tökéletesen megfelel annak az attitűdnek, amit a saját kultúrán kívül vagy belül felbukkanó mássággal, idegenséggel szemben tanúsítunk. Azzal a különbséggel, hogy ez esetben az észlelt és analizált idegen mint „eszes vadember” (Geertz) visszaír nekünk. Szembesít minket gondolataival, tükröt tart elénk, megmutatja, mennyire nevetségesen viselkedünk az ismeretlen, eddig meg nem tapasztalt dolgokkal szemben. Ugyanis amíg kezdő tanítványként csetlett-botlott a magyar nyelv útvesztőiben, addig csak egzotikus csodabogárként kezelte a külvilág – mi –, de amikor már versírásra is vetemedett, heves és szenvedélyes ellenállásunkba ütközött: „hogy én hogy mertem egyáltalán használni a magyar nyelvet, méghozzá a legszentebb dologra, a versírásra.” (68. old.) Az ellenállásra és értetlenkedésre pedig dac lett a válasza:

„[…] vedd tudomásul, hogy a magyar nyelv nem saját kincsed, hanem közkincs, tehát mindenkié, méghozzá főleg az enyém, és vésd jól szűkhalántékú fejedbe, gondoltam ilyenkor még, hogy akkor is fogok tudni magyarul írni, akkor is bele fogok a nyelvedbe nyúlni, sőt, belőle meríteni, ha sündisznóvá, túlfegyverzett erőddé is varázsolod számomra, akkor is, ha tudom, hogy úgy érzed majd, szét akarom tiporni legbensőbb, legdrágább kertedet, pedig ez nem állt soha együgyű szándékomban […] végre eljön az ideje annak, hogy meg tudom hiúsítani a magyarok és az irodalomtörténet aljas összeesküvését, miszerint senki idegenfiának nem szabad magyarul írnia.” (69-71. old.)

Martin vallomása tulajdonképpen nem más, mint a saját kultúrában megjelenő idegennel szembeni viselkedés egy sajátos módon előadott genealógiája: a találkozás, a rácsodálkozás, az elnevezés, a gyanakvó figyelem, a hitetlenkedés, végül a szenvedélyes elutasítás. A kötet pedig ezen tapasztalatok nyelvi megformálása, amelynek nem titkolt vágya egy egzotikus sablonnal való leszámolás, egy „természetes és egyszerű helyzet” természetesnek és egyszerűnek való tekintésén keresztül. Egy szubjektív történet, egészen belülről, mégis a következtetések messze túlmutatnak ezen az egyedi eseten.

A nyelv ismerete a kulturális találkozások egyik fő kérdése, a kulturális antropológiában pedig – leginkább Malinowski óta – módszertani minimum. A „szóbeli találkozás” és a „kölcsönös beszéd” (Geertz) egyfelől a megismerés leghatékonyabb módja, másfelől – Edward Said szavaival – a „víziókba” és „textusokba” rejtett egyszerű általánosságok feloldásának egyetlen lehetősége. De míg az antropológiában ezek a következtetések elsősorban a tudatosság, a tapasztalat és az önreflexió módszertani talaján állnak (mint külső hang), Martin vallomásos írása rólunk és nekünk szól, és leginkább a szembesítés és rádöbbentés műfaji/retorikai fogásainak alkalmazásával. Ő az idegen, az egzotikus más, mégsem mi írunk róla, hanem ő ír rólunk, a vele való találkozásainkról, naiv rácsodálkozásainkról vagy sztereotip sablonokat mozgató elutasító és felsőbbrendű mentalitásunkról (ráadásul saját nyelvünkön).

Az anyanyelv és a tanult nyelv közötti különbségek, egy másik, idegen kultúrában vállalt másság szorosan fonódik egybe Martin történetében a homoszexuális másság kérdésével. Írás közben nemcsak nyelvi, hanem szexuális kisebbségként is keresi az elutasítás és az elfogadás közötti szűk átjárót. Egy magyarul tanuló francia homoszexuális fiú, aki kíváncsiságot ébreszt egy olyan kultúrában, amely még csak tanulja az idegenséggel kapcsolatban az elfogadásnak és a befogadásnak kulturális formáit. A nyelv, a nemzet és a szexualitás összekapcsolása, egy olyan országban (Magyarország), ahol csak nagyon kevesen ismerik, értik és használják e kérdésekkel kapcsolatban a termékeny irónia kimeríthetetlen kincsestárát.

Talán túlzás nélkül mondható, hogy ez a megközelítés az egzotikus ritkaságok más és új olvasatát adja, és ugyan a kezdő Lévi-Strauss-idézet önreflexív gondolkodásmódjából indítottam, a megértés tekintetében fontosabbnak tekintem ezt a fajta őszinte (sok esetben kíméletlen) külső kritikát a puszta önkritikánál.

(Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című könyve 1994-ben jelent meg az Európa kiadónál. Martin könyve pedig 2004-ben az Alexandra kiadó Szignatúra sorozatában. A képen a könyv borítójának részlete látható.)

kép-szöveg-szövet

Néhány hónapja tettem szert Stark Attila Kulo city. Kula Jani kalandjai című, könyvére (Roham, 2007), ami nem más, mint az Iparművészeti (ma Moholy-Nagy) Egyetem „Viz-Kom” Tanszékén 2005-ben készült graduális szakdolgozat – egy képregény a városról (Budapest) és a városi hősről (Stark Attila, Kula Jani, aki nem más, mint egy városi majom). A könyv mint tárgy úgy jó, ahogy van: kemény táblás, (mű)bőr gerincén ezüst betűk, a belívek színes műnyomón, remek minőségben, könyvjelzővel, ahogy kell. Drága portéka – pontosabban a minőséghez mérten: reális. Egy képregény, ami nemcsak tartalmilag és formailag, hanem használati tárgyként is hozzátesz valamit a műfajhoz.

Néhány mondat a könyv első lapjairól: „Egy pár bemutatkozó oldallal kezdünk, aztán belevágunk a sűrűjébe, végül pedig a kellemetlenebb emlékeket elhagyva megnézzük az unalmas hétköznapokat.” Lapozás: „Ez a diplomamunkám. Az első rész arról szól, hogy mi van, és hogy mit szeretek, hol lakok és miket csinálok – házak, térképek, pár rajz, néhány fotó, betűk.” Ezt a részt most átugrom, de a könnyebb érthetőség kedvéért összefoglalom, mit szeret hősünk: enni, inni, ülni, ácsorogni, hanyatt, hason és oldalt feküdni. Most nézzük a várost! Hét egymás utáni lappáron zoomolhatunk hősünkkel: a Baja-Budapest vonatútra („Felénk megy az egyik leglassabb és legszutykosabb vonat”), Budapestre messziről, háttérben a Szabadság szoborral, majd megérkezünk Kula Jani városába, a VI. kerületi Soho-ba: a Nagymező utcába. Kedvencem a Nagymező 56 mellett olvasható felirat: „VALAMI POSTA”.
A Soho térképén feltűnnek a haverok, a boltok, a kocsmák és egy definíció: „Ez a mi soho-nk, ahol élünk. Főutcánk a Nagymező, és bár van itt Soho London Pub és Soho Palacsintázó, a miénk az alsó Manhattani South-Houston Soho-ról kapta a nevét, elsősorban néhány falfestmény miatt.”

Majd még „pár hely, ahol álldogálni, ücsörögni szoktunk”. Az oldalpárt a Trafo Bar Tango belépőjegyei osztják ketté. Aztán újra egy város fölé reppenés, és egy átfogó szocio-kép: „Kulánk, Kulánk / Budapest nagyon koszos hely. Két fele van. Buda és Pest, az egyik részen gazdagabbak laknak, ez nem olyan koszos, a másik szaros, hugyos. az utcák olyan vályúszerűek és lehet szélesek, de fa szinte sehol, és sötét mint egy koszos vályú” Lapozás: „szeretem…”

Stark Attila a képregény és a graffiti műfaji határán mozgó alkotásai már lassan 10 éve jelennek meg alternatív galériák (Trafó, Dinamó, MEO) és kortárs művészeti intézmények (Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, Műcsarnok) külső és belső falain. A városi szubkultúra ismert, vagy a rajzoló által teremtett figurái érzések és helyzetek láncolatát és rétegeit jelenítik meg. Tus- és ceruzarajzai, illusztrációi, olaj- és falfestményei, számítógépes betűmontázsai és preparált fotói szünet nélküli bogarászásra és dialógusra csábítják az érdeklődő nézőt és olvasót. A leírások, kommentárok, párbeszédek és közbekiabálások szervesen kapcsolódnak a kis figurák érzéseihez és vágyaihoz, a helyek történéseihez és hangulataihoz. Fogalomhasználata és stílusa határozottan élőbeszéd-szerű. A szabad kézzel írt szövegekben bőven találunk áthúzásokat, javításokat, elírásokat, ragozási hibákat, rengetek a szleng, az angol és spanyol kifejezés, olvasás közben a könyvet folyamatosan forgatni, oda-vissza lapozni kell. Tehát az olvasó nemcsak fejben dolgozik, hanem izeg-mozog, összevissza lapozgat, szótáraz, keresgél a neten, meghallgat zenéket – ha érdekli, dolgozik keményen. És akárhányszor kézbe veszi, új, addig ismeretlen, soha nem látott részletekre akad.

Számomra ez a befogadói attitűd két másik szöveges műfajt, és e műfajokban alkotó szerzőket juttat eszembe: egyrészt a Ludditák szövegeit, másfelől Parti Nagy Lajos grafitnesz című verseskötetét. A saját tudást, tapasztalatot, átélt helyzeteket, megtanult szövegeket idézetként vagy szabadon felhasználó, sokhangú, rímelő sorok a maguk szabadságában olyan határok átugrálására is alkalmasak, amelyekre nem is számítunk. A központi téma a kortárs magyar valóság: a város, a félelmek és szorongások, az utállak mégis szeretlek helyzetek:
„Moslékország” – ahogy a Ludditák nyomják,
„hazám hazám te min – de nem” – ahogy Parti Nagy csavar,
vagy csak egyszerűen: „Kulánk, Kulánk” – ahogy Stark Attila firkálja.

(A kötet megvásárlásához ajánlom a szerző soho-jához közeli helyeket, mint például az Írók Boltja, vagy a Kiadó Kocsma. A Ludditák idézet a Porcogó című albumról van, Parti Nagy Lajos sora pedig a grafitnesz kötet – Magvető, 2003 – Szívlapát című versében olvasható. Stark Attila képek a Néprajzi Múzeum Bakelitbarázdák című kiállításán is szerepeltek. A kiállítást Vályi Gábor / DJ Shuriken rendezte, 2006-ban.)

vízálló etnográfia

A vízhatlanság korai története két fontos használati tárgy feltalálásához kapcsolódik: az egyik az impregnált esőkabát, a másik pedig a felfújható gumicsónak, melyek a technikatörténeti újításokon, az anyaghasználat és a sorozatgyártás lehetőségeinek bemutatásán túl a szárazon és a felszínen tartás kettősét is remekül szemléltetik.

Charles Mackintosh (szül.: 1766) skót vegyész családjának glasgow-i textilüzemében 1823-ban készítette el az első vízhatlan esőkabátot, kaucsukkal átitatott textíliából. A művelet során a kabátot sűrű gumioldattal laminálta, így az sem anyagában, sem az illesztések mentén nem engedte át a nedvességet – az anyagot pedig waterproof double textures elnevezéssel látta el. Hátrányai között szerepelt viszont nagy súlya, ráadásul meleg időben kellemetlenül felpuhult, így korántsem számított kényelmes öltözetnek. A megoldást a vulkanizálás jelentette, ami egy olyan kémiai eljárás, melynek során hőt és ként adnak a gumihoz, amivel az anyag lágysága és keménysége szabályozható. A philadelphiai Charles Goodyear (1800–1860) és az angol Thomas Hancock nagyjából egy időben jött rá a vulkanizálás eljárására, aminek segítségével a vízhatlan esőkabát technikai kivitelezése is tovább finomodott. Az újításnak és a fejlesztéseknek köszönhetően a vízhatlan kabát viselete mára akár kellemes és kényelmes is lehet – de az angolban az eredeti feltaláló nyomán továbbra is „mackintosh”-nak nevezik az esőkabátot.

A felfújható csónak történetében ugyancsak a gumigyártás ipari fejlesztése jelentette az elmozdulási pontot. A tárgy (gumicsónak) és az eszme (felfújhatóság) viszont nem a kellemetlen időjárás elleni küzdelemben, hanem a biztonságos utazás körülményeinek megteremtésében számított jelentős előrelépésnek. A Titanic 1912-es tragédiája és az első világháború haditengerészeti veszteségei a figyelem középpontjába állították a mentőcsónakot mint életmentő tárgyat, továbbá a megfelelő, minden utas szállítására elegendő számú, praktikus kiszerelésű, egyszerű „csomagolású” csónakok alkalmazását. A gumi mint alapanyag, a felfújhatóság mint a tárolás méretét jelentősen csökkentő elv jó megoldásnak tűnt. A két világháború között Charles Goodyear sokat kísérletezett a prototípus létrehozásán, mígnem megtalálta a gumi szilárd anyaghoz (például fához) illesztésének egy lehetséges módját, és elkészítette az első felfújható peremű, merev padlójú csónakot. Az áttörés viszont a francia Pierre Debroutelle nevéhez kapcsolódik, aki 1937-ben elkészítette az első U alakú, felfújható testű csónak prototípusát, melyet a francia hadiflotta 1943-ban hivatalosan is jóváhagyott, és használatba vett. Ez a típus számít a legtöbb mai felfújható sport- és szabadidős csónak elődjének, formai és technikai megoldásai tekintetében egyaránt.

Ahogy az impregnálásra is létezett megoldás a gumi vulkanizálását megelőzően, úgy a felfújható tárgyak készítésére is találhatunk „ősmegoldásokat”, mint például az állatbőrből készült, levegőtömlős egyszemélyes csónak vagy a hangszertörténelemből ismert duda. Az viszont tagadhatatlan, hogy a gumi megjelenése új és „valódi” megoldást jelentett, és a technológiai eljárások fejlesztésének köszönhetően lehetővé tette a tárgyak nagy mennyiségű előállítását: a sorozatgyártást. De a természetes (kaucsuk-) alapú és a mesterségesen előállított (mű)gumik alkalmazásával épp csak kezdetét vette a vízállóság és a műanyagok közös története. Jöttek sorra a – Roland Barthes megfogalmazásával – görög pásztorok nevével kacérkodó többiek: poliuretán, polivinilklorid, polietilén, poliamid és elasztomer, és készültek a vegyi úton, olcsón, nagy mennyiségben előállítható alapanyagok és kiegészítők (fóliák, tömlők, habok), majd vízálló és vízhatlan használati tárgyak egész sora. Az alapanyagokkal kapcsolatos újítások és fejlesztések a tárgyalkotás mechanizmusait is befolyásolták: míg például a gumitárgyak ragasztással készültek, a PVC- és polietilénfólia illesztése hegesztéssel történt. A levegő pedig a felfújhatóságon kívül további újításokat is lehetővé tett, amilyen például a légbuborékosítás (légbuborékos polietilénfólia) és a habosítás (poliuretánhab, polietilénhab). A levegő mint a műanyagok töltő- vagy adalékanyaga a felszínen tartás fontos összetevője lett, de az egyszerű záródások (borítás, patent, gomb), majd az összetettebb légmentes zárszerkezetek és szelepek kidolgozásával párhuzamosan a szárazon tartásban is jelentős szereplővé lépett elő. A műanyagok tehát egy újabb területen váltak jelentős, szinte pótolhatatlan alapanyaggá, a feltalálók, a gyártók, a forgalmazók és a használók pedig újabb lehetőséget kaptak ötleteik megvalósítására, hasznos és haszontalan tárgyak tömeges árusítására és megvásárlására – mi, kutatók pedig e tárgyak és jelenségek leírására, értelmezésére, kritizálására, gyűjtésére és kiállítására.

(A teljes szöveg a Néprajzi Múzeum Kamarakiállítások sorozatának frissen megjelent Vízálló című kötetében olvasható, kiegészítve több mint 100 kortárs vízálló műanyag tárgy fotójával és leírásával, valamint egy alternatív kiállítási forma (expedíció) módszertani bemutatásával. Meglepetés: A hibátlan lábtempó - flow movie nemcsak gyerekeknek című képregénymelléklet. A kötet szerzői: Frazon Zsófia és Joó Emese; fotó: Sarnyai Krisztina; grafika: Gerhes Gábor. A kötet megvásárolható a muzbo-ban. Igazi nyári, nyaralós tárgyi beszéd.)