Különös utazásra
invitáljuk a Kedves Olvasót – mi szerzők: akik az életben sosem találkoztunk
egymással, holott volt közös időnk. De vajon volt-e közös terünk? Az egyikünk
szeret múzeumba járni, a másikunk „tulajdonképpen nem nagyon”.
Bemutatom az
egyik mesélőt, Benedek Istvánt. Jó szó rá a mesélő, és nemcsak azért, mert Benedek
Elek unokája. Budapesten született 1915-ben, orvosként, művelődéstörténészként,
íróként, és leginkább modern polihisztorként tekintett rá kora. 1996-ban hunyt
el Olaszországban, Velencében. Szondi Lipót tanítványaként 1940-ben szerzett
orvosi diplomát, és még ugyanebben az évben Csepelre került kórházi orvosnak. Szakterülete
a pszichológia, 1951-ben elmeorvosként szakvizsgázott. De ezer más érdekelte. Foglalkozott
a bűnözés és az ösztönök világával, könyvet írt a hegymászásról, kutatta a
darwinizmus és a lamarckizmus jelenségét, írt és gondolkodott a francia
kultúrtörténetről, több regény szépíró szerzője, érdekelte az Ady-életmű, a
művelődés- és irodalomtörténet egyaránt. Életrajzi adataiból kitűnik, hogy az
egyik legizgalmasabb terület, amivel foglalkozott, a Semmelweis-életmű
feltárása. Következtetéseit 1967-ben kezdte publikálni. A korában nagy port
kevert munkában cáfolni igyekezett Semmelweis Ignác halálának vérmérgezés-elméletét.
(Erről sok új, eddig talán ismeretlen részlet lesz látható a júniusban nyíló
Semmelweis-kiállításban a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban.) Rengeteget írt,
olvasott, szerkesztett és utazott. Olyan korszakban élt, amelyben egymást
követték a történelmi fordulatok, a máig fel nem dolgozott társadalmi traumák –
Magyarországon és Európában egyaránt. Ebből Benedeknek is jutott bőven. Most
mégis csak egy apró, szinte jelentéktelen szemcsét emelek ki a történetből: az Múzeumba járni? című 1968-as esszéjét.
Kalandos és
fordulatos életének egy szakasza, az ötvenes évek végén és a hatvanas években a
budapesti 12. kerülethez kötődött: tíz évig vitt pszichiátriai szakrendelést a
kerületben, majd 1968-1971 között a helyi kerületi Tanács művelődési osztályán
volt tanácsadó. Hogy ezen ma mit is értsünk, azt nehéz pontosan megmondani, de e
tény ismeretében kicsit közelebb jutunk ahhoz, vajon miért írt esszét az Múzeumi
Ismeretterjesztő Központ múzeumi magazinjába. A Múzeumi Magazin 1967-1969
között jelent meg ezen a címen. Az első három évfolyamban nyolc lapszám olvasható,
majd 1970-től új címen (Múzsák: múzeumi
magazin) és új intézmény (Népművelési Propaganda Iroda) szerkesztésében
jelent meg, egészen 1992-ig, negyedévente. Az első évfolyamok szerkesztői és a
szerzői között olyan neveket is olvashatunk, mint Kaposy Vera
művészettörténész, Balassa Iván néprajzkutató, Jávor Ottó író vagy Molnár Ottó
újságíró. De szerző volt Korek Józsefet is, akinek A muzeológia alapjai (1988) című különös könyve még ma is része a
magyarországi muzeológia oktatásnak, holott 1991-ben, amikor életemben először
vettem kézbe, már kritikai megközelítés után kiáltott – erre azóta sem került
sor. Az 1967 és 1969 között megjelenő lapszámok mai szemmel különösen
szórakoztatóak: sziporkázó írások, remek képekkel, átgondolt, jól szabott
grafikával és tipográfiával – mára kissé megsárgult, mégis jó minőségű papíron.
Benedek István
írására hamar felfigyeltem. Nemcsak a szerző neve, hanem a címben szereplő
kérdés miatt is. Ha a korszakot és a címet egymásra vetítem, szinte automatikusan
gondolnám, hogy a szöveg didaktikus és nyilvánvalóan edukatív szálra lesz
fűzve. Nézzük, mit kapunk helyette: „Öné a szó…” – kedves szerző:
Benedek István
Múzeumba járni?
Tulajdonképpen
nem nagyon szeretek múzeumba járni. De még kiállításra sem.
Hogy miért?
Azt hiszem,
elsősorban lustaságból. Ezt aztán leplezem mindenféle indokkal, ürüggyel.
Például azzal, hogy a kiállítás rám kényszeríti anyagát: azt kell néznem, amit
mutatnak, nem azt, amire kíváncsi vagyok. Vagy: a múzeum megmerevíti,
élettelenné teszi az életet, egy kissé olyan, mint a mozgó film, amely hirtelen
állóképpé válik. Jól lehet rajta látni minden részletet, de természetellenes,
groteszk.
Mégis inkább az
a hiba, hogy a múzeumlátogatás módszertanát nem sajátítottam el. Mert nem
mindegy az, hogyan nézi az ember a tárlatot.
Az irodalomban
már közhellyé vált a precíz múzeumlátogató nevetséges figurája: Baedekerrel a
kezében, szigorú arccal ellenőrzi, hogy ott van-e a falon mindaz, amit a könyv
csillaggal jelöl… De azt hiszem, nagyon igazságtalan karikatúra ez. Fennkölt
lelkek nem egyszer biztosítottak arról, hogy ők maguktól is tudják, mit
nézzenek és mit látnak, nem szeretik a csordajárást, ne magyarázza nekik senki,
hogy mi a látnivaló. Biztosan így van, ha a vezető ostoba fajankó, a látogató
pedig mindentudó bölcs. De többnyire nem ez a helyzet. És ha a látogató csak
egyszerű földi halandó, aki a látottaknak nem mestere, csupán bámulója, akkor
nem árt, ha kitűnően képzett custos tájékoztatja arról, mit bámul és miért
bámulja.
És így arra a
belátásra jutottam, hogy a Baedekereseknek van igazuk, sőt még inkább azoknak,
akik előre megtanulják a leckét: akik felkészülve mennek a múzeumba. És akik
szívesen fogadják az eligazítást, kiokosítást. Pontosabban szólva: akiknek
nincs ideje vagy módja arra, hogy felkészüljenek a múzeumlátogatásra, akik épp
csak beesnek egy kiállításra, azok fogadják el a szakavatott vezető segítő
kezét.
A nagy múzeumok,
a túlzsúfolt tárlatok nyomasztanak, fárasztanak. Talán éppen azért, mert ezekre
sohasem lehet eléggé felkészülni. A Louvre reménytelen, hacsak bele nem törődik
az ember abba, hogy csupán egy töredékét ismeri meg, és még a töredéknek is
csak újabb töredékét nézi meg olyan alaposan, ahogyan a többit is szeretné.
Kétszer jártam ott, egyszer átfutottam annyi termek, amennyit egyfolytában
győztem, másnap csukott szemmel mentem el Rembrandt hét képéig, ezeket
megnéztem úgy, ahogyan képet nézni érdemes, utána behunyt szemmel kimenekültem
a képtömegből. Legnagyobb élményem a Mostra
del Tintoretto volt, 1937-ben, Velencében; talán a környezet tette, hogy az
a fenséges barokk művész sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen hatalmas, mint
ott és akkor. Húsz évvel később a budapesti Munkácsy kiállítás hatott ily
elementárisan, mutatis mutandis. Legérdekesebb – lélektanilag legtanulságosabb
– múzeumi látogatásom Rotterdamban történt, röviddel a háború előtt; érdemes
elbeszélni:
A hollandok
egyik legnagyobb festője a delfti Jan
Vermeer. A 17. században élt, szebbnél szebb interieuröket festett.
1937-ben egy Han van Meegeren nevű
holland festő szenzációs fölfedezést tett: megtalálta Vermeer egy ismeretlen festményét, az Emmausi vacsorát. A rotterdami Boymans-múzeum [Museum Boijmans – a szerk.] vette meg és állította ki, igen szépen: egy kis teremben
egyesegyedül ez a festményt függött a falon, kitűnően megvilágítva, előtte
pillanatra sem szűnt az áhítatos szemlélők zarándoklása.
Ezek közt az
áhítatos szemlélők közt voltam magam is, és megmondhatom, ritkán láttam szebb
képet. Közönség és műkritikusok egyforma lelkendezéssel örültek neki, a
művészettörténészek cikkeket írtak róla, összevetették Rembrandt és Caravaggio
hasonló tárgyú alkotásaival, imádták.
1940-ben
Hollandia tudvalevően német megszállás alá került. A megszállók sok műkincset
elraboltak, ezek egy része elkallódott, többsége 1945 után visszakerült.
Megkerült az Emmaus is, időközben
azonban van Meegeren festőt azzal
vádolták, hogy kollaborált a németekkel, kezükre játszott értékes festményeket.
A történetnek ezt a részét a magyar közönség is ismerheti, mert pár éve a
televízió filmet közölt van Meegeren
pöréről. Rossz film volt, de a lényeg kiderült belőle: védekezés közben van Meegeren elárulta, hogy a híres és
csodálatos Emmaus képet nem Vermeer festette, hanem – ő. Nagy
szaktudással – és nagy tehetséggel – készített egy festményt Vermeer modorában, rá is írta Vermeer nevét (ez volt a baj: így vált
teljessé a csalás) és eladta, mint eredeti művet.
Miért csinálta?
Mert meg akarta mutatni, hogy képes olyan alkotásra, amely előtt leborul az
egész világ. Le is borult, de ez nem segített a csaló festőn: börtönbe
vetették, belehalt. A művészettörténészek és kritikusok pedig egyszeriben
fölfedezték, hogy a kép nem is olyan gyönyörű, ügyes tákolmány csupán,
fondorlatos utánzat, a vak is láthatja, hogy a nagy Vermeer alkotásainak
közelében sem jár. Le is akasztották a Boymans-múzeum előkelő termének faláról,
odakerült, ahová való: a csalások és utánzatok közé. Magam hallottam egy neves
magyar műkritikustól: phö, ha ő látta volna, nyomban felismerte volna, hogy
csalás az egész.
De, mint
szemtanú állíthatom: a kép mégis gyönyörű.
Ó, finom irónia!
Hogy imádlak! Ahogy kritikus és önkritikus, ironikus és önironikus vagy egyben.
És még az időcsavar is, amit belerejt a szerző. Hiszen az olvasó 1968-ban olvas.
A szerző, Benedek István 1968-ban ír. De a történet, és az idő, amire gondol,
1937 és 1940 között zajlik: Velencében, Rotterdamban és Párizsban. Szeret
utazni és utazott. Akkor. 1968-ban csak gondolt rá és megírta. A múzeum, a
műtárgy és a kiállítás összefüggését pedig nem az ismeretátadáson alapuló
oktatás szerepére, hanem a műélvezet és az alkotás iránti elfogódottságára és vágyára
helyezte. Szubjektív érzések, saját tapasztalatok és belátások. És a mesében
persze ott a tanulság: ne csalj. De utána még egy „phö” és a legvégső tanulság:
„a kép mégis gyönyörű”. A hamisítástörténet ma már a Museum Boijmas weboldalán olvasható,
és 2010-ben kiállítást
is rendeztek az elhíresült esetről. Ezt a reflexív olvasatot Benedek István
már nem élte meg: 1996-ban Velencében halt meg, ahol 1937-ben legnagyobb
múzeumi élményét élte át a Mostra del
Tintoretto című kiállításon. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom: Benedek
István tulajdonképpen szeretett múzeumba járni. Még akkor is, ha olykor a termeken
csukott szemmel gyalogolt át, hogy egy-egy remekmű élvezetéről ne vonja el
figyelmét a képtömeg – akárcsak Paul Auster Holdpalota
regényének főhőse a New York-i Brooklyn Musemban. De ez már egy másik történet.
Külön köszönöm Vörös Gabriellának, aki a
Néprajzi Múzeum Gáborján Alice hagyatékában akadt rá a Múzeum Magazin 1968/1
számára, hogy a leletről én jutottam az eszébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése