2008. december 29.

főút térképpel és táblával

(a szöveg a te itt áll, a pontok és ellenpontok és a tér archeológiája című bejegyzések folytatása)
Győr belvárosába két alkotás készült az őszi public art projekt keretében a Városháza és a Megyeháza környékére: egy térkép és egy tábla.

Tihanyi Dominika Ön itt áll című alkotása egy földre ragasztható, interaktív várostérkép, a jól bevált helymeghatározó koordinátával: Ön itt áll. A munka első változatát – Lendvai Gáborral közösen – 2007-ben készítették el Budapesten a Nyugati téri aluljáróban. A szürke, levegőtlen, mindig zsúfolt aluljáróban leragasztott hatalmas Budapest térkép nemcsak színesebbé, de elviselhetővé is tette az áthaladást. Ott, ahol máskor a „mélylevegő: start” az egyetlen túlélési stratégia, emberek lófráltak keresve utcájukat, házukat, kertjüket, iskolájukat vagy munkahelyüket. A térkép hosszú hetekre élettel és gondolattal töltötte meg Budapest egyik legnyomasztóbb aluljáróját. Méltán gondolhatjuk, hogy a recept kipróbált, és ha itt, hát mindenhol működik.
A magasból fényképezett város hatalmas térképén ugyanis egyáltalán nem könnyű tájékozódni – hiába az internetes gyakorlat – ezért az emberek egymás segítségére szorulnak: kérdeznek, válaszolnak, találgatnak és vitatkoznak. Rátolják a biciklit, leülnek, jönnek-mennek, mint az utcán.
Ha pedig megtalálták, amit kerestek, apró színes matricákkal hagyhatnak jelet a városon: szeretem, nem szeretem, kedvencem, otthonom, változtatnám kategóriában. És visszatérni is érdemes: hiszen az összes matrica felhasználásáig alakul a város szubjektív rajzolata, a térkép színe és rétegei. Így mindig más áll ott.
Tihanyi Dominika munkája Győrben a Megyeháza előtti tágas placcon feküdt. Itt is tanácstalanul lépdeltek az emberek, egymástól várták a megoldást kérdéseikre: hol a strand? a színház? a csókaház? A helyismerettel rendelkező beavatottak szívesen adtak felvilágosítást a nézelődőknek. Így tudhatjuk meg, hogy mit is jelentenek a híres zsinagóga utcájában, a Kossuth utcában az egymást váltogató „nem szeretem” és „megváltoztatnám” jelecskék.
A rossz állapotban levő öreg utca ugyanis a hetvenes évektől kezdve szociális gettósodásnak és lepusztulásnak indult. A városvezetők azt a stratégiát alakították ki a szociális problémák kezelésére, hogy megvárják, míg a lakók maguktól hagyják el az egyre rosszabb állapotba kerülő házakat, és csak ezután kezdenek a tömbös felújításba. A térképen egyetlen más utca sem vívott ki magának ilyen figyelmet.

És erre a városvezetési stratégiára nagyon szépen rímelt Sugár János elnézés-táblája is: a Városháza és a Megyeháza közötti forgalmas kereszteződésben.
És talán az is kár, hogy nem készült a városba olyan munka, ami a hely valamely speciális adottságát, történetét vagy helyzetét is feldolgozta volna. Igény láthatóan lett volna rá.

2008. december 22.

hosszabbodó nappalok

Mától - téli napforduló - reménykedhetnek a strandkabinok, hogy egyszer újra lesz nyár. És ez a reménykedés a téli szünettel kezdődik. Mától hosszabbodnak a nappalok, jönnek mindenféle ünnepek, evés, ivás, sütés, főzés, ajándékozás, utazás, hazaérkezés, alvás, aztán mire felébredünk, itt a nyár! Mindenkinek jókat!

Fotó: Strande (Németország, Kiel-öböl), strand, 2008

2008. december 18.

ezt írták, ott leszünk

A CriticalMass blogon Kükütől kis rövid virga, a kerékagy blogon Földes Andrástól, a tranzit blogon pedig Mélyi Józseftől egy-egy jófej ajánlás olvasható a bringanaptárról. Az imádott termék megnézhető, megszagolható, lapozható és zsákmányolható nyitva tartási időben a muzbo-ban (a Néprajzi Múzeum boltjában), december 21-én vasárnap 11-18 óráig pedig a karácsonyi WAMPon a Recycling Mission Hungary és a HINTS környezettudatos, újrahasznos asztalán a Gödörben is. Ez utóbbi helyszínen a stábbal is lehet majd találkozni 2-3 órás vetésfogóban (ez azt jelenti, hogy van aki szárba szökik, mások pedig lebzselnek az uragon). Gyertek, gyertek, nézni, venni, beszélgetni! Ez már amúgy is a karácsony előtti utolsó kétségbeesés ideje, ennél jobb levezetést álmodni sem lehetne! Talán még egy kis forralbort.
(Fotó: Sarnyai Krisztina)

2008. december 15.

stencil who is who

Schanzen Vierteil, Hamburg, 2008. október

újra-majom

A fotót nyáron készítettem Berlinben, a Oranienburgerstrasse egyik híres foglalt házának kertjében.

2008. december 13.

keréknyom - ajánló

Szombaton a Szimpla Kertben, holnap pedig a WAMPon is kapható lesz a Néprajzi Múzeum 2009-es bringanaptára! A lapszélen a lámlámreklám, itt pedig néhány kedvcsináló fotográfia.

(1. kép: Férfi kerékpárral, Tata, 1900-as évek, Néprajzi Múzeum Fotógyűjtemény; 2. kép: Vadas Ernő: Fiú hátikosárral, 1930-as évek, Néprajzi Múzeum Fotógyűjteménye; 3. kép: Kerékpárversenyző a Néprajzi Múzeum Kortárs ruha-tér-kép című kiállításáből, Sarnyai Krisztina felvétele, 2008; 4. kép: Zselinsky Miroslav: Undeground, Budapest, Kálvin tér, 2007.)

2008. december 9.

a tér archeológiája

(a szöveg a te itt áll és a pontok és ellenpontok című bejegyzések folytatása)
A Baltazár Dezső tér Debrecen legfiatalabb belvárosi tere: a Déri Múzeum és a Református Kollégium szomszédságában. Az egykor lápos kertes, majd beépített terület csak az 1970-es évek végétől, a Kölcsey Művelődési Központ építésétől és megnyitásától kezdve formálódott köztérré. A tér használatát folyamatos véleménykülönbségek övezték: Nem lett volna szabad lebontani az öreg belváros régi kis házait (köztük Kölcsey-házat, amelyben Kölcsey Ferenc lakott a 19. század első évtizedében)! Szüksége van-e egyáltalán Debrecennek egy ekkora művelődési házra? Ha igen, akkor most ez „szép”? – szóltak az észrevételek. Majd amikor 2003-ban a Kölcsey Művelődési Központot is lebontották, hogy a helyére egy korszerű, több funkciós kereskedelmi és kulturális centrumot építsenek, a replika is tovább gyűrűzött. Mégis, amikor 2006-ban elkészül az új épület – amiben ma a MODEM is működik – a tér nemcsak új formát, hanem új nevet is kapott: Baltazár Dezső tér. Az üres tér ekkor vált hellyé, és rákerült a hivatalos és a személyes térképekre.
A debreceni public art alkotások a térből hellyé váló, időben formálódó, új szerepeket és funkciókat nyerő ma is nagyrészt szabad terület megmunkálására vállalkoztak. Antal Balázs Eszmecsere című összetett, térelemeket, szöveges, tárgyi és filmes részeket és idézeteket illesztő alkotásához először fejben lebontotta, majd dokumentumok, emlékek, személyes beszámolók és saját tapasztalatok egybegyúrásával újra építette a teret: fejben és a helyszínen egyaránt. Egy helytörténész és egy régész kíváncsiságával rágta át magát a tér archeológiai rétegein, szövegek, fotók, leírások, térképek és újságkivágások összebogarászásával, beszélgetések és interjúk készítésével hozta létre saját olvasatát, majd készítette el ennek vizuális és szöveges fordítását. A MODEM előtt színre vitt több elemes alkotás a nyolcvanas és kilencvenes évek térhasználati és térfoglalási mechanizmusait elevenítették meg: azt az időszakot, amikor a területet elsősorban gördeszkás kamaszok használták. Az alkotás tartalmai és vizuális sűrűsödési pontjai a gördeszkás szubkultúra szimbolikus és funkcionális elemeihez kapcsolódtak.
Lámpatestre akasztott deszkás cipők – amelyek egy kilencvenes években lejátszódó „híres” esemény vizuális ismétlései – a MODEM bejáratához állított gördeszkás rámpa, és az egykori Lenin szobor helyén felállított emléktábla.
A feltárás, a rekonstrukció és az újrafogalmazás fogalmaival körbeírható művészeti vállalkozás a téma vizuális megfogalmazásához a tér többszázéves történetéből csak egyetlen elemet – a deszkázást – választott, és ezt vette górcső alá, az interpretációt pedig a személyes narratíva irányába mozdította el (film). A téren kialakított jelentéshálót egy nyomtatott kiadvány (Eszmecsere – kis történet) egészített ki. A szándékában világos – bár kicsit túlinterpretált – tárgy- és szövegegyüttes egyszerre elevenítette meg a múltat a jelenben, és vonta be a tér mai szereplőit a történetbe azáltal, hogy egy tiltott, vagy túlszabályozott és ellenőrzött tevékenységet (deszkázás) ha rövid időre is, „helyes”, vagy mindenesetre elfogadható térhasználati formává avatott. Az alkotás pedig önálló életre kelt: a srácok deszkáztak, az arra járók nézték, a cipők pedig mind egy szálig eltűntek a lámpatestekről.
Ami viszont a művész számára érthető kudarc (lopás=rongálás), számomra inkább izgalmas következmény. A cipőknek ugyanis pont így volt dolguk az idővel: a múltban ott kellett maradniuk, hiszen ez számított az ellenőrzött nyilvános tér hekkelésének, ma viszont eltűnni, mert ez felelt meg tartalmában az évtizedekkel ezelőtti vagányságnak – az éjszakai őrzés ellenére is ellopni. Az ideológia és a nyilvános tér kapcsolata ezzel billent helyre.

Ferenczy Zsolt és Kerekes Gábor Oázis-homokozó című, ugyancsak több térelemből álló, utcabútor funkciót is betöltő köztéri alkotása nem a hely történetén, hanem egy vágyott funkció – pihenés, megállás, időtöltés – színrevitelén alapult. Az alig több mint két éves Baltazár Dezső tér ugyanis alapvetően átjáró funkcióval bír a belvárosi térben: öt irányból lehet a térre érkezni, és távozni onnan. Hely van bőven, a hétköznapokban mégsem alakult ki a téren közkedvelt pihenő. Az alkotók erre reagáltak egy – a tér egyszínűségét és hideg felületét ellenpontozó – pihenő- és játszóhely készítésével.
A kiegészítő építményekkel – tengerparti és erdei lesállások, felhőt mintázó tábla – komplett történet terült a térre, a szabadidő, a nyaralás, a lazítás és az elvágyódás epizódjaival. Az alkotók tulajdonképpen nem tettek mást, mint a vakítóan fehér és meglehetősen steril környezetet a hiányból (hegy, tenger, színek, pihenés) teremtették újra, így az irónia eszköztárát sem nélkülöző alkotás, ha csak néhány napra is, megmutatta a tér barátságos arcát.
Az alkotás érdemeihez tartozik még a környezettudatos anyaghasználat: az építmények ugyanis kizárólag lomtalanításból származó újrahasznosított alapanyagból készültek.
Antal Balázs, Ferenczy Zsolt és Kerekes Gábor alkotásai valóban betöltötték a Baltazár Dezső teret: vizuálisan, funkcionálisan és tartalmilag egyaránt. Volt valami szürreális a vizuálisan is erős elemekből álló alkotásokban, de tagadhatatlan, hogy a debreceniek számára láthatóvá és hozzáférhetővé tette a művészek térről kialakított gondolatait. És talán az sem véletlen, hogy a pár hetes public art projekt alkotásai közül Debrecen ébresztette fel leginkább a média kíváncsiságát is. Talán azt izgalmas lenne kideríteni, hogy a befogadók fejében mennyire váltak le az alkotások a MODEM – helyi kontextusban – új és más vizuális kultúrát építő és diskurzust kezdeményező mindennapi tevékenységéről, és például Antal Balázs munkája kapcsán valóban előkerültek-e a közelmúlt politikai és ideológiai „csatái”, vizuális térfoglalási attitűdjei is.

(folyt. köv.)

2008. december 5.

pontok és ellenpontok

(a szöveg a te itt áll című bejegyzés folytatása)
Sugár János Elnézést című tervét a public art projekt minden helyszínére beadta, majd négy városban – az egri, a miskolci, a győri és a szombathelyi kuratóriumok támogatásával – megvalósította. A művek 2004-ben és 2005-ben a PONT:ITT:MOST pályázat keretében már láthatóak voltak (Batthyány tér, Gellért tér, Budapest), de pont itt most másik négy város közterein jelentek meg. Az alkotás a bocsánatkérés kulturális szokására, annak magyarországi hiányára reflektál. A „kaotikus városi vizualitás közepén” elhelyezett, országúti helységnévtáblának álcázott elnézést-tábla leginkább az ellenállás kultúrájában gyökerező graffiti praxisára utal – mint ahogy a szegedi Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak van is változata a bocsánatkérő táblára (forrás: http://www.mkkp.hu/).
Sugár maga is folyamatosan kísérletezik a verbális gesztusok és szöveges vélemények köztéri alkotásba fordításával, melyhez a graffiti különféle technikáit használja – legutóbb a VAM Design épületére stencilezte a nem kevés találgatásra okot adó „Wash your dirty money with my art” feliratát. A művészeti dialógus és az illegális (büntetendő) cselekmény határainak átlépése, az eltérő vélemény szövegekre, vagy szavakra fordítása, nyilvános térben való elhelyezése erős kritikai és politikai attitűdöt tükröz, melyben az elfogadtatásnak és az ellenállásnak egyaránt helye van. E tekintetben az elnézést-tábla – melyben Sugár a bocsánatkérést mindig, mindenkire érvényes és aktuális üzenetnek tekinti – a vizuális hekkelés sajátos formáját valósítja meg: egyfelől rejtőzködik, hiszen tudatosan választ környezetbe simuló műfajt, mégis különféle látószögekből mutat rá a kritika lehetséges területeire.
Egerben két helyen állt a tábla: a székesegyház előtti kereszteződésben egy magas lámpaoszlopon, és egy belvárostól negyedórányi sétára eső kifelé vezető út kereszteződésében. Az első változat – a jól észrevehető elhelyezésen túl – vizuálisan is szépen komponált volt, a tábla, a szó és a háttér (székesegyház) nemcsak közvetlen jelentésteli összefüggéseikben, hanem tágabb, asszociatív mezőben is működhetett. Befogadóként tudtunk találgatni, kérdezni, megrökönyödni vagy felháborodni egy ilyen jelentéshálón – saját elvárásaink, ideológiai hozzáállásunk szerint. Ez a munka jól rímelt az első budapesti megvalósításra, amelyhez a Parlament adta a turistalátványosságnak is beillő hátteret. Egerben a public art projekt időszakában a székesegyházról vélhetően nem lehetett olyan fotót készíteni, amelyen ne látszott volna az elnézést-tábla. „Megkerülhetetlenné” vált a forgalmas közlekedési csomóponton áthaladók és a turistafotográfiát készítők számára egyaránt. Az alkotás a befogadás során képpé alakult, melyben a tábla mindenkinek más-más felületre – dologra, tárgyra, intézményre, ideológiára – vonatkozott. A sokrétegű olvasás lehetősége viszont pont a „háttér” egyediségében rejlett. E tekintetben a távolabbi, utcai kereszteződésben felállított tábla funkcionálisan közelebb csúszott az eredeti helységnévtábla műfajhoz, a táblák dzsungelében az észrevétel is nagyobb figyelmet igényelt, felismerése viszont ugyancsak magában rejtette a meglepetés és ráéeszmélés lehetőségét. Az egyforma táblákban és felcserélhető hátterekben megbúvó tartalmi lehetőségek kiaknázására viszont pont a helyszínek különbözősége hívta fel a nézők figyelmét – és ez a játék a további városokban finomodott.
Az Eszperantó Sétány mellett folyó patakra és a hídra tervezte Sipos Marica Buborékok című installációját. A lírai helyszínválasztás és a színes folyadékkal töltött műanyaggömbök metaforikus jelentésstruktúrája az állandóan mozgásban levő modern kortárs világ ellenpontját, egyben kritikáját fogalmazta meg a töltődés, a vágy, a remény és a jövő fogalmainak segítségével. A tartalmi szál megértése érzelmi hozzáállást igényelt, képzelőerőt, metaforikus, szabad asszociációs gondolkodásmódot, amit nagymértékben nehezített a gömböktől való távolság, a néhány nap múlva a környezetébe beolvadó installációs elrendezés. A buborékcsoportok lassan bezárultak, a patak eleinte dekoratív, majd alig észrevehető elemeivé váltak. A huszonöt úszó és lebegő buborékban sűrűsödő roppant intellektuális és érzelmi töltet csak nagyon korlátozott mértékben jutott kifejezésre, és az egyébként vizuálisan szépen komponált installáció a napok előrehaladtával feloldódott a patak szürke sodródásában, és a parton felgyülemlett műanyag uszadékban. A kissé szomorkás távolságtartás – ami már a tervet is belengte – a mű immanens részévé vált.
Popovits Zoltán Védett fa című alkotásában ugyancsak a természeti környezet jelentette a tartalmi és vizuális kiindulópontnak. Az Érsekkertben elültetett, gyárkéményre emlékeztető fallal körbevett fiatal kőrisnek csak a lombja látszott: ahol a gyárkémények füstölnek, ott a védett fa lombja zöldült.
Az alkotás természetvédelmi és társadalomkritikus olvasata meglehetősen direkt és kissé didaktikus: az ember mindent tönkretesz, ami a körülötte levő természet részét képezi, a védelemhez pedig már nem elég a tiltás, ennél többre van szükség: erős bástyára. A pusztítás-narratívát vizuálisan a kicsinyített gyárkémény szövegezte készre. Az alkotás normatív állításainak igazságtartalma alapvetően igaz, mégis felvetődik a kérdés: valóban jót teszünk-e a kritika művészi megfogalmazása során, ha a fát körbefalazzuk? De igazán csak akkor kezünk aggódni, amikor a művész leírja, hogy egészen addig nincs szükség a fal lebontására, amíg a fa ki nem növi a gyárkéményt. Nehéz a megközelítést ironikusan olvasni, ugyanis az alkotásból pont a reflexió hiányzik. Ha a mű nem állítás, hanem kérdés, akkor talán értem. Így csak azt gondolom, ezzel a jövőképpel nem sok fa szeretne Érsekkertben védetté válni.

Abonyi Alma Színes félgömbök című – több városban, de a public art projekt keretében első alkalommal Pécsen elkészített – munkájának elméleti kiindulópontját a társadalmi hasznosság, a szociális érzékenység és a kommunikáció elősegítése jelentette. A médium pedig egy jól ismert köztéri műfaj volt: az utcatábla, annak elsősorban szociális és vizuális újragondolásával. A koncepció látszólag ellentmondott egy nyilvános téren elhelyezett, vizuálisan befogadható művészeti alkotás műfajának, hiszen vakok számára készített utcai feliratokról és irányító táblákról volt szó. De a terveket úgy készítette el, hogy a táblák a látók számára vizuális élményt nyújtsanak: színes felületen apró színes pöttyökből kirajzolódó braille írással.
A nagyítás és a színesítés egyfelől az egyszerűsítés, másfelől a nyilvános, szabad területen elhelyezett alkotások eszközkészletét vette igénybe. Harmadrészt olyan kérdéseket emelt be a köztérre a látók számára is nyilvánvaló és látható formában, amelyek mellett egyébként könnyedén és észrevétlenül sétálunk el: miként lehetséges ugyanis egy olyan társadalomban eligazodni, amely sem kellő figyelmet, sem kellő segítséget nem ad a fogyatékkal élő emberek számára – egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Egerben a város több pontján, a Szemfényvesztés című, vakok számára készített speciális kiállítás felé vezető úton helyezte el Abonyi Alma braille tábláit. Az alkotás valódi útmutatóként szolgált egy olyan célpont felé, amelyet nemcsak vakok, hanem a vakság hétköznapi tapasztalatát megérteni kívánó közönség is igénybe vett – sőt, a koncepció inkább épített a látók kíváncsiságára és nyitottságára, mint a vakok vagy gyengénlátók városi térhasználatára. De a táblák mérete és a kivitelezés minősége sem vizuálisan, sem pedig funkcionálisan nem hozott létre új, autoriter olvasatot.
Az Egerben létrehozott köztéri művészeti alkotások egymástól függetlenül, több esetben észrevétlenül kerültek és álltak a városi tér egymástól távol fekvő pontjain. Az alkotások nagyon kevéssé építettek a közönséggel kialakítható kommunikatív kapcsolatra, saját teret és azon belül is lezárt, befelé forduló olvasatot kínáltak fel az értő és laikus nézelődők számára egyaránt – ez alól Sugár János székesegyház előtt elhelyezett elnézést-táblája feltétlenül kivételt jelent, elhelyezésében és beszédmódjában egyaránt. A jelentések zártsága vagy bezáródása, a pontszerűség és az ellenpontozás sajátos keveredése nehezen befogadhatóvá tette az alkotásokat, amelyek így egymás erősítő hatására sem számíthattak.


(folyt. köv.)

2008. december 2.

pop, bicaj satöbbi


A Pop, csajok satöbbi (eredetileg: High Fidelity) című nagysikerű Nick Hornby regényből 2000-ben készült angol-amerikai film. A sztori egy lemezboltos srácról szól, aki két lábon járó rockenciklopédia, alkalmazottai pedig fanatikus bakelitmegszállottak, akiknek mindenről egy dal, egy lemez, egy előadó jut eszükbe, a hangulatokat zenére fordítják, bakelittel érvelnek, bakelittel fekszenek és kelnek – ez a nyelv, amit igazán beszélnek.

A Pop, bicaj satöbbi pedig a Néprajzi Múzeum 2009-es zsebnaptára, melyet ugyancsak közös élmények hoztak létre: a hétköznapi kerékpáros közlekedésben eltöltött évek, jó és rossz tapasztalatok, a városi bringás közlekedés, az élhető városi környezet melletti elkötelezettség, és persze a változtatás vágya. Kiindulópontnak a múzeum fotógyűjteményét választottuk, beállított műtermi és utcai fotókat a 20. század első feléből, életképeket és etnográfiai felvételeket a közelmúltból. Ehhez illesztettük az elmúlt években rendezett kiállításaink kerékpárral és kerékpározással kapcsolatos részleteit, majd gyűjteményünkben található kerékpáros dísz- és ajándéktárgyak fotóit, végül saját turistaképeinket, városok és utcák kerékpáros jeleit és jelzéseit. Olyan képeket válogattunk, melyeken a kerékpár egyfelől hétköznapi közlekedési eszköz, másfelől a vizsgálat, a megfigyelés és az érdeklődés tárgya, a múlt romantikusnak tetsző jelenetei mellett a mai városi kultúra egy-egy szelete. Elterjedt, mindennapi és populáris. Egyszerűen csak bicaj: amivé szeretnénk, ha válna. (Frazon Zsófia)

Péntektől (dec. 5.) kapható a Néprajzi Múzeum 2009-es bringanaptára. Minden hétre egy bringás fotó, az 1900-as évektől napjainkig. Nyalka legények, kényes-fényes menyecskék, dolgozó nők, idénymunkások, mai városi arcok és helyek, Magyarországon, Európában és Ázsiában, műteremben, utcán és piacon, fűben és betonon, kiállításban és színpadon, bicikliemelésen és csak úgy – szabadon.

Megvásárolható a muzbo-ban – a Néprajzi Múzeum Boltjában (Bp. Kossuth tér 12.), hétfő kivétel naponta, 10-18 óráig.

Bringanaptár2009
Szerkesztette: Sarnyai Krisztina és Frazon Zsófia
Grafika: Gerhes Gábor
118 oldal, 52 fényképoldal, 15x18 cm
spirálos kötés, gumiszalagos záródással
1700 Ft

2008. december 1.

statisztika

Szokták mondani - akik szeretik frappáns szlogenekbe rendezni a világot - hogy a statisztika korrektúrázza a valóságot. Akkor most én is fényezem egy kicsit a saját rétem.
Pont egy hete sikerült megküzdenem a sitemeter bűvös intézményével, és gondoltam, egy hetes csendes várakozást követően csinálok egy első látraszóló összefoglalást. Az egy hét alatt 119 vizitáló vizitálta a szájtot! (Van az a másik szám, az oldal megtekintésének a száma? az 200. de hogy miben is rejlik a különbség? Pedig elolvastam...) A legtöbben azokról a lapokról érkeznek, ahol megtalálják a linket (artista, vajaspánkó, ica), a másik gigantikus halmazba a google szöröcsölők tartoznak. Ez a második kupac roppant izgalmas utakon jut ide. A három kedvencem a következő kereső kifejezéssel próbálkozott: szép pasik, skanzen kutatás és panelházak házirendje. Szívesen megkérdezném tőlük, hogy vajon megkapták-e, amire számítottak! De olyan is volt, aki egyenesen azt írta a kis kereső mezőbe: városimázs...

2008. november 29.

te itt áll

Egyutcás garázssor, balra Vasmű, jobbra Béke tér, az út két oldalán néhány feketére satírozott négyzet a kitűntetett helyeknek: színpad, szabadszínpad, kocsma, mozi, múzeum, toi-toi és információ. A múzeum alatt kékszínű jelölés és rövid szöveg: Te itt áll. A rajz a dunaújvárosi Garázsfesztivál térképe volt, a garázs-múzeum ajtajára ragasztva. Egyszerhasználatos, egyedi és házilagos gyártmány, filccel és fénymásolóval készült, középen a fesztivál marticájával. Gondolom, ma már szemét. Viszont jó kiindulópont: Te itt áll. Nem a múzeumban, hanem a múzeum előtt, az utcán, a garázssoron – mégha nem is ez volt a jelölés eredeti üzenete. Ráírta valaki. Bárki. A publikum.

A dunaújvárosiak számára a garázssor a mindennapi rutin, a hétköznapok és hétvégék szerves része, ismétlődésekkel és beidegződésekkel. Egy hétvégére mégis minden megváltozott: új szereplők, új helyek és események kerültek az észrevétlen megszokások közé. Egy-két napra biztos, de az élményeken keresztül talán hosszabb időre is. Ehhez viszont arra volt szükség, hogy a közönség ne csak nézőként, hanem szereplőként és alkotóként is jelen legyen, formálja a művészek által előre kifundált, de csak együtt megvalósítható tervet, zenével, kiállítással, játékkal, aktív és passzív művészeti akciókkal – egy public art akció keretében, 2008. október második felében.

Dunaújváros Magyarország talán legfiatalabb városa, az emlékezetnek, az emlékezésnek és az emlékeztetésnek mégis fontos szerepe és helye van a város jelenkori kultúrájában, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Az elmúlt alig több mint ötven év a lakók és a város együtt eltöltött, közös ideje és története, amelynek feldolgozásában és intepretálásában a Kortárs Művészeti Intézet zászlóshajó szerepét tölti be. A public art projekt során is fontos koordinációs és találkozási pontot jelentettek, az alkotók és a közönség számára egyaránt.

Várnai Gyula Neonbéke című alkotása egy neonfelirat rekonstrukciója. Az ötvenes években épülő, majd a hatvanas években csinosodó dunaújvárosi belvárosban egymás után jelentek meg a kereskedelmi, dekorációs vagy propaganda célú neonfeliratok és neon figurák. A „Békét a világnak!” fehéren világító szöveg az olajágat tartó szálló galambbal a gyógyszertár toronyépületének tetején volt annakidején. Várnai Gyula ezt az egykor emblematikus városképi elemet készítette el arányosan kicsinyített formában, hajlítható világító műanyag cső felhasználásával. Az alkotás a két Vasmű út közötti parkos területen állt.
A mű mérete, békére felhívó banális, ám de könnyen érthető üzenete miatt sem kerülte el a dunaújvárosiak figyelmét, és az is természetes, hogy más-más emlékrétegeket indított mozgásba az utcán sétáló közönségben a neon békagalamb. Aki a hatvanas-hetvenes éveket elsősorban politikai síkon olvassa, joggal teszi fel a kérdést: akkor most visszavágyunk-e a kommunizmus világába? És akkor béke volt? De aki személyes és szubjektív emlékezetén szűri át a látottakat, annak saját fiatalkora, az aktív és pezsgő városi élet elevenedik meg, hasonló vizuális elemek társaságában. Emlékezni mindenki emlékezik, a maga módján. A Neonbéke rekonstrukció teret enged a szimbolikus tartalmak és a vizuális emlékek újraélésére és újragondolására, a privát és a nyilvános szféra saját életen, és saját várostörténeten keresztüli összekapcsolására. A mű így nemcsak eszköze, hanem egyben a terepe is ennek a sajátos – személyes és lokális – emlékezetmunkának.
Horváth Tibor Vetítőpavilon – Memorandum című munkájában a Városháza előtti téren állt. A két modulból álló doboz egyik felében képek pörögtek a város életéből, amit az áttetsző falú, műfűvel borított másik feléből lehetett megnézni. A Városháza és a Múzeum által keretezett téren bemutatott képeket Horváth Tibor a Dunaújvárosi Hírlap fotóarchívumából válogatta. Kétezer ötszáz kép pörgött egymás után hét órán keresztül minden este: hétköznapok és ünnepek, épülő házak és kész lakónegyedek, áruházak, iskolák, szürke lakótömbök, vidám játszóterek, parkok, ipari területek és üzemek, színházi bemutatók és kiállítás megnyitók, ismerős és ismeretlen emberek, helybeliek és látogatók, eladók és politikusok – részletek a város alig több mint ötven éves történelméből. A külső nézőknek ismerős/ismeretlen „bárhol-világok” a dunaújvárosiak számára jelentéssel és jelentőséggel bíró részletek, életük egy-egy kockája, melyeken ma valamiért megakadt az alkotói tekintet. Egy remek kompozíció, egy eldugott apró, mégis fontos részlet, a technika, a kivágás, a külső szempontokat érvényesítő ironikus olvasás lehetősége, a szövegszerű, sűrű tartalom – és még hány egymás mellett érvényes alkotói szempont. Fontos, hogy ne legyen kizárólag didaktikus, kizárólag szemtelen, kizárólag szomorú, dokumentarista, elbeszélő vagy túl lírai, viszont jó, ha mindegyik egyben. A napilap, az archívum és a mozi műfaji elemeit egyesítő köztéri műalkotás a változatos témájú és dramaturgiájú képek segítségével válhatott találkozási ponttá és pihenő hellyé, a személyes emlékeket megmozgató és gyűjtő, diszkurzív tereppé.
A Tehnica Schweiz (László Gergely, Rákosi Péter) Első dunaújvárosi garázsfesztivál című projektje egy sajátos dunaújvárosi jelenség, a Volán garázstelep mindennapjainak szétszálazását, megmutatását, kulturális és művészi megmunkálását tűzte célul. A public art projekt keretében a munka köztéri és közösségi vetülete valósult meg, melyet megelőzött a garázsajtók mögött meghúzódó privát és titkos terekbe való óvatos, mégis szisztematikus bejutás. A munka első fázisában minél több garázsba próbáltak bejutni, és a belső terekről képet készíteni, hogy megismerhessék a garázsok mindennapi életének titkos zugait. Ugyanabból a szögből és képkivágással, nyitott ajtajú garázsbelsőkről készített képeken elképesztő, lenyűgöző, elgondolkodtató és megmosolyogtató helyzetek jelentek meg (egy válogatás egy korábbi dunaújvárosi kiállításon már szerepelt). A munka következő szakaszában az alkotók garázsokat béreltek a telepen, és felkértek ismerős alkotókat, hogy rendezzék be azokat, elképzelt identitásokhoz igazodva. Marijuana termesztő, láma tartó és zongorista – csak néhány az elképzelt személyek garázsra fordított titkos világából. A harmadik felvonásra a public art projekt keretében, egy hétvégén került sor, Első dunaújvárosi garázsfesztivál címen. A művészi vállalkozás kerettörténetét ezek az előzmények és az ebből nyert tapasztalatok adták. Az alkotók a telephasználati attitűdök privát történeteit görgették tovább, rendezvények, koncertek és kiállítás szervezésével, a telephasználók és a városi fiatalok bevonásával. Egy speciális szabadidő eltöltési formára, az intézményesülő személyességre adott kulturális és művészeti válasszal: garázspolcok gyűjteményekből kiállítással, a telepen próbáló rock-bandákból zenei fesztivállal, a férfiak kvaterkázásából kocsmával.
Várnai Gyula, Horváth Tibor, László Gergely és Rákosi Péter munkái remekül egészítették ki egymást. A művészek a helyspecifikusságon kívül a megvalósítás során virtigli utcai műfajokhoz nyúlnak, mint a neonfelirat, az óriásplakát, a városi kertmozi, a napilap, a kiragasztott hirdetés és a fesztivál. Tematikus kiindulópontjaik ugyan a múltra vonatkoztak, de az alkotásokon keresztül, az emlékezés, az aktív részvétel és a véleményformálás eszközeinek segítségével a kortárs kultúra részeivé és átélhetővé tették a múlt emlékeit és tapasztalatait. A műveket a nézők tereibe állították – Városháza előtti tér, Vasmű utak közötti park, Volán Garázstelep – állításaik szinte kivétel nélkül a befogadók világára vonatkoznak, közös hagyományokból, emlékekből, képekből és tapasztalatokból építkeznek, és ezek segítségével is működnek.

(A szöveg egy készülő hosszabb tanulmány részlete.)

2008. november 24.

kortárs tárgyakat a múzeumba

„- Igen ritka, hogy a hagyományos múzeumok aktuális problémákkal foglalkoznak.
- Elég nehéz is volna összegyűjteni ehhez a bemutatható tárgyakat, hiszen egyforma tömegfogyasztási cikkek vesznek körül minket.
- Márpedig egészen egyszerűen be kell szerezni ezeket a tárgyakat a boltokból, hogy aztán majd összefüggéseikbe helyezhessük őket, elmondhassuk a történetüket. És mi ezt csináljuk is a genfi múzeumban. Előtte egyáltalán nem is voltak ilyen tárgyaink, hiszen az Európán kívüli kultúrák tartoztak a gyűjtőkörünkbe. Szóval egyszerűen bevásároltunk az üzletekben. (…) Mindenfélét: nyakkendőket, műanyag csirkéket, mindenféle szerkentyűt, szexuális segédeszközöket. Az első ilyen kiállítást követően még kidobtuk ezeket a dolgokat, mondván, hogy a múzeumba azért nem valók. Négy év után döbbentünk csak rá, hogy mit teszünk. És azóta minden ilyen tárgyat, amely bekerül a múzeumba, egyformán dolgozunk fel: fotó, számozás, leírás. A munkatársak kezdetben azt gondolták, hogy megbolondultunk. Persze nem őrizhettünk meg mindent, de ha tematikus kiállításokat szervezünk, ezeken a mai tárgyakat is szerepeltetni kell. Szerintem ez a helyes muzeológusi hozzáállás. Diskurzust teremteni a tárgyakról, bármilyenek is, szépek vagy kevésbé szépek, hatásosak vagy értéktelenek – az a fontos, hogy a közönség megértse a bennük rejlő történetet.”
A rövid részlet Jacques Hainard etnológussal, a Genfi Néprajzi Múzeum igazgatójával készült beszélgetésből való (Mi mondjuk meg, mi a szép, Magyar Narancs, 2008. október 2. 42-43. A beszélgetést Kovácsy Tibor készítette). Az első olvasásra anekdotikusnak tetsző történet több olyan tartalmi sűrűsödési pontot is tartalmaz, amin magam is folyamatosan gondolkodom. Ezeket most kiemelem a szövegből, és újra felsorolom:
(1) ritka, hogy a múzeumok aktuális problémákkal foglalkoznak;
(2) ma már lehetséges, sőt, szükséges, hogy egy kiállításhoz boltban vásárolt tárgyakat is használjunk, és ezeket a gyűjteménybe is beillesszük;
(3) a múzeumba került tárgyakat egyformán kell feldolgozni, akármilyen korra vonatkoznak;
(4) a ma muzeológusa számára a legfontosabb feladat, hogy diskurzust teremtsen a tárgyakról, és ebben a munkában a kiállítás fontos és hasznos múzeumi műfaj;
(5) a kortárs kultúra múzeumi feldolgozása során a kollégák eleinte bolondnak nézik az embert.


Ha ezeket az összefüggéseket távolítom a konkrét idézettől, tágabb módszertani szintre emelem, akkor legszívesebben így foglalnám össze: a kortárs tárgykultúra múzeumi feldolgozása komplex tanulási folyamat; olyan társadalomtudományi kutatás, amelynek kiindulópontját a közvetlen társadalmi és kulturális környezet adja, a feldolgozás reflektál az intézmény gyűjteményi rendszerére, és hatással van a múzeum nyilvános műfajaira, és ezt a diskurzust szakmai szempontokat szem előtt tartó, konstruktív párbeszéd keretezi. Azt hiszem, legszívesebben ezt tekinteném ideális állapotnak.

A mai magyarországi múzeumi praxisban leginkább az látszik, hogy azokban az intézmények foglalkoznak a kortárs hétköznapi tárgykultúra múzeumi feldolgozásával, ahol vannak olyan kutatók, akiket ez személy szerint is érdekel. A másik, ami ugyancsak könnyen észrevehető, hogy ezek a munkák leginkább kiállításokhoz, és kevésbé átfogó gyűjteményfejlesztésekhez kapcsolódnak. Nem tudom megválaszolni a kérdést, hogy ez a két stratégia hosszú távon erősíti-e vagy gyengíti-e egymást, hogy a kiállítási kontextusból indítás túllép-e a katalizátor szerepen, mégis ezen szférák összeépítését roppant fontos múzeumi vállalkozásnak tartom. Abban is biztos vagyok, hogy lehetetlen a körülöttünk levő itt és most totális muzealizálása – és azon is erősen elgondolkodnék, hogy ezzel valóban többet tudnánk-e arról a társadalomról, amelyben élünk. Azt viszont támogatom – sőt, a magam módján űzöm is – hogy a kutatások módszertani hátterét jobban megtámasszuk, tapasztalatainkat folyamatosan publikáljuk. Ez teheti lehetővé, hogy a múzeumon belül a kortárs és a történeti tárgykollekciók szervesen kapcsolódjanak egymáshoz, és ez akadályozza meg, hogy a kortárs tárgyak a gyűjtemények marginális részeivé váljanak.

(A képek Lukács Gabriella által készített lakásberendezési tárgyak – lámpa és puff – kinagyított részletei. A használati tárgyak eldobható, efemer cuccokból készültek a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításához. A puff a kiállítás után a múzeum gyűjteményébe került. Hurrá!)

2008. november 20.

a megszokottság álmosító érzése

„Az antropológiának az a hírhedt szokása, hogy (számunkra) egzotikus jelenségekbe – berber lovasok, zsidó házalók, francia legionáriusok – merül el, ily módon lényegében arra szolgál, hogy megszabadítson bennünket a megszokottság álmosító érzésétől, amely elfedi előlünk azon képességünk rejtélyességét, hogy érzékeny kapcsolatba lépjünk egymással.” (Clifford Geertz)

Clifford Geertz amerikai antropológus idézetét (Sűrű leírás) egy tárgy és egy szubjektív tárgyleírás elemzéséhez választottam. A tárgy egy építőjáték, ami a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításának felhívására érkezett, a szöveg pedig a tulajdonos interpretációja, amely a játék leírásán kívül mélyebb társadalmi és kulturális vidékekre is elkalandozik. A műanyag elemes építőjáték az 1960-as évek végén készült, az egykori NDK-ban. A dobozban található elemekből egy kis panellakótelep építhető: falak, illesztőelemek, különféle műanyagokból.

A tulajdonos elbeszélésében egyszerre utal a dobozból kikerekedő világra, és az 1960–1970-es évek hétköznapi kultúrájára. A leírás során maga elé képzeli az alaposan és pontosan kivitelezett játékkal ügyködő gyereket (például saját magát), aki egyszerűen felépíti az ábrán látható (vagy attól némileg eltérő) világot, ami egyben saját mindennapi kultúrájának egy szelete: „természetes és egyszerű helyzet” – ahogy ezt Marc Martin mondaná. Akkor mi köze ennek az egésznek az egzotikum kategóriájához?

Hermann Bausinger német etnológus a Népi kultúra a technika korszakában (Budapest, Osiris, 1995) című könyvében úgy fogalmaz, hogy az idegenségnek még elérhető távolságban kell lennie ahhoz, hogy egzotikusnak érzékeljük, ám még nem lehet annyira közel, hogy teljesen mindennapivá, természetessé váljon. Tehát az a kérdés, hogy ezt az építőjátékot közelinek, mindennapinak és természetesen egyszerűnek érzékeljük-e, vagy esetleg valami másnak. Jellemzi-e a „megszokottság álmosító érzése”? Számunkra, itt és most? A válaszom: nem. És a tulajdonos válasza is ez. De nézzük, miből kerekedett ki közöttünk ez az egyetértés!

Az egykori NDK hétköznapi kultúrája a német egyesítés után nemcsak gazdasági és társadalmi problémaként, hanem kultúrakutatási projektként is részévé vált a tudományos és mindennapi közbeszédnek. Tanulmányok, gyűjtemények, kiállítások készültek, amelyek megpróbáltak bemutatni egy „hajdanvolt” világot. Németország keleti fele számára az egyesítés előtti mindennapok beváltható kulturális tőkévé váltak, amelyben az alapikonokon kívül (mint például a Trabant) a háztartások egyszerű és természetes darabjai újfajta rangra emelkedtek. A múzeumi, gyűjteményi státus kimerevítette, egyben el is távolította ezeket a tárgyakat eredeti használati kontextusuktól, és dokumentumértékükön kívül a nosztalgikus emlékezés és az egzotikus elvágyódás kellékeivé avatta őket. De sok esetben a finom irónia vagy a társadalomkritika szemüvegén keresztül is kellően távolra tudtak kerülni e tárgyak ahhoz, hogy egzotikusként tudjunk rájuk tekinteni.

Az építőjáték tulajdonosa szemmel láthatóan tökéletesen tisztában van a tárgyban és a kulturális kontextusában rejlő lehetőségekkel, és ezt a szövegben messzemenően ki is használja. Így hangzik a cím és az első néhány mondat:

„Elemes panellakótelep-építő – von Haus aus
Az elemes panellakótelep-építő (Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3) már elnevezésében is sokat elárul arról a korról, amelyben készült, amelyre utalt, és amelyben mi, akkor még gyerekként (a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején) játszottunk vele. De nézzük a játékot (az anyagot, a filozófiát és a küldetést), nézzük a társadalmi és kulturális miliőt! Nosztalgiázzunk, legyünk kritikusak és egy kicsit szemtelenek! Ahogy kell.”

Már rögtön az első mondatokból világossá válik, hogy a szerző tudatosan választja az interpretáló pozícióját, amit a saját és az idegen határára helyez. Tudjuk ugyan, hogy a játék az övé (von Haus aus), de rögtön azt is, hogy nemcsak saját játékélményeiről fog beszélni. Az általános hétköznapi környezet bemutatására tér, amelyben elhelyezi az építőjátékot:

„A panellakótelepek és a műanyagok divatossá és modernné válása nagyjából egy időszakban zajlott. Ha jól tudom, Magyarországon 1965 körül épültek az első panelházak (akkor még három- vagy négyemeletes formában), és ugyanekkor váltak lakásaink elmaradhatatlan, korszerű, modern kellékeivé a különböző műanyag tárgyak is. Így igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megértsük, miként állt össze az egyébként szárnyalóan kreatív keletnémet műanyagipar mérnökeinek fejében a képlet, és hogyan vált az időszak »ideális« létformája és »tökéletes« matériája egy építőjátékban »valósággá«.”

A modern gyerekszoba, a modern formatervezés után tesz egy kis kitérőt a kor modern NDK-s életvilágára vonatkozóan is:

„Miután NDK-s játékokról van szó, adódik, hogy Trabant néven nevezzük a kis járművet, de bármilyen éles szemmel is nézzük, egyértelműen nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az 1960-tól megjelenő műanyag [sic!] autó mását találhatjuk-e a dobozban. Hívjuk egyszerűen Trabant-szerűnek! Ebből viszont több is van (legalábbis a képen), nagyjából minden második családnak egy – természetesen garázzsal. A panelélet luxuselemeként tudom csak értelmezni a garázstetőn kialakított teraszt, a nett kis napernyőkkel. Viszont itt meg is állok egy pillanatra: ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy ezek a kis ernyők nem tartoztak a készlethez. A kis, furcsa részletek mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy erre biztosan emlékeznék.”

Nos, ez a doboz tartalma, és első ránézésre láthatók a hasonlóságok és a különbségek a tényleges, hétköznapi világhoz képest. De szerencsénkre (és ha hallaná Bausinger, akkor nyilván örülne) a szerző nem áll meg ezen a ponton, hanem közelebbről is szemügyre veszi a „dobozban található valóság” és a „dobozra fényképezett kép” közötti eltéréseket:

„A kép ugyanis egy olyan világot ábrázolt, amely a valósággal (a doboz tartalmával és az utcával egyaránt) semmiféle kapcsolatot nem mutatott. Hiszen hol (Magyarországon? Kelet-Németországban?) volt egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (napernyővel!)? Hol volt minden második családnak Trabant-szerűje? Én még a minden ablakban megjelenő virágládára sem tenném le a nagyesküt. De van itt még egy csemege: mégpedig a pótkocsis traktor. Ezt még ma sem sikerült megfejtenem: mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor? Hiszen ilyen csak állami tulajdonban lehetett. De szerencsére ezek a kérdések gyerekként egyáltalán nem izgattak, a hiányok csupán annyiban érintettek, hogy nem volt napernyő, illetve hiába is szerettem volna, a képen látható kis életjelenetet ebből az egy dobozból nem rakhattam ki.”

Véleményem szerint ez a szöveg nagyon jól mutatja, hogy az időbeli távolodás miként vonhat be egzotikus, nosztalgikus, meseszerű mázzal egy tárgyat, majd miután megmutatta, azzal is megpróbálkozik a szerző, hogy ezeket a víziókat végül „valódi” megismerés tárgyává tegye. Így az egykor egyszerű játékból mára ritkasággá váló tárgy nagyon összetett jelentéseire hívja fel a figyelmet, és mi, olvasók újra csak egyszemélyes történeten keresztül kibomló tapasztalat kibontásának lehetünk tanúi – akárcsak Martin esetében.

Az idézett Clifford Geertz-fordulatra visszautalva: egy mára némileg sablonszerűen misztifikált egykori hétköznapi kultúrának egy tárgyával való „érzékeny kapcsolatba lépés” során egyfelől könnyedén megszabadulhatunk a „megszokottság álmosító érzésétől”. Másfelől, ezen keresztül megteremthetjük a modernitás egyfajta kritikus olvasatát, amiben nemcsak a saját kultúrán kívül, hanem az azon belül található egzotikus tárgyak és jelentések korszerű olvasására is alkalmassá válunk. Egy ilyen tárgy nagy segítséget adhat abban, hogy megmozgassa az egzotikum „fogalmi mocsarát” (Geertz) – legalábbis bennem.

(Az írás blogunk 50. bejegyzése, egyben a szerzők közös alkotása: Frazon Zsófia elemzése Fischer Gitta egy írásáról. Az építőjátékról szóló személyes írás a blog első bejegyzése volt. Örülünk, hogy olvastok minket!)

2008. november 15.

SZÉP irodalom és kultúra

Az Árgus kulturális és irodalmi folyóirat nyerte a Magma - az első magyar magazin pályázat - Zsűri Különdíját! Gratulálok! És örülök, hogy egy SZÉP irodalmi lapban publikálhattam (ráadásul abban a számban - Múzeum és posztkolonializmus -, amit most mindenhol mutogatnak: Revizor, Könyvesblog, Design Pumpa). A kreativ.online oldalon olvasható az indoklás is.
„Körbebámulják, megcsodálják
a világ legősibb múmiáját.
Az meg csak mint egy kő hever,
mint akit semmi sem érdekel.
Gondolja magában: köpök rátok,
fasznak tátjátok itten a szátok.
Ha nem lennék ilyen hullafáradt,
bizisten tökön rúgnék párat.”
(Havasi Attila)

Havasi Attila költő, műfordító Séta a múzeumban című nyolc soros verse 2005-ben jelent meg a szerző első kötetében (Havasi Attila, Manócska meghal, vagy a lét csodálatos sokfélesége, Pécs, Alexandra, Szignatúra Könyvek, 2005, 66. o.). A mű témaválasztása és hangvétele tagadhatatlanul meghökkentő, kissé trágár és pimasz: „ami – Varró Dániel ajánlásával – andalító, bármilyen brutális, / ami úgy szeret, hogy közben még utál is.” Havasi költészetének lényeges eleme a műfaji tudatosság, a legkülönfélébb vers- és dalformák közötti magabiztos mozgás, a nyelvi leleményesség és megformáltság, illetőleg a mindent átható fekete humor. De mit keres egy múzeumról, kiállításról szóló tudományos szöveg elején a világ legősibb múmiájának rímbe szedett, hullafáradt szitkozódása? Egyrészt a szerzőt bátor tabudöntőnek tekintem (témaválasztás és nyelvhasználat tekintetében egyaránt), másfelől muzeológusként mélyen elgondolkodtat az az abszurd helyzet, melyet vázol: a műkincs mint elraktározott és kiállított kulturális örökség „visszaír” őrzőinek és nézőinek. Etnográfiai, antropológiai és történeti gyűjteményekben persze nem nagyon ütközünk ilyen, és ehhez hasonló helyzetekbe, de a 20. század második felétől kortárs művészek alkotásai között egyre több olyan művel találkozhatunk, melyek témaválasztása és megvalósítása a múzeumi gyűjtemények tekintélyelvű, a tudományos kánonok változtathatatlanságán alapuló kritikát helyezik középpontba. Ez egy olyan külső nézőpont, amely a múzeumokról kialakuló tudományos, művészeti és hétköznapi beszédmód új és más dimenzióját teremti meg. Ebben a diskurzusban a fő irányok a kulturális és szimbolikus reprezentációk újragondolása, a történelemhez (múlthoz) és a társadalomhoz való viszonyulás kritikus újragondolása – múzeumi interpretációk és kritikai szövegek megfogalmazásával. Ezt az elmozdulást nevezi a társadalomtudományos elméletírás a nyolcvanas évektől kezdve „új muzeológiának”. Természetesen a társadalom- és kultúratudományként felfogott muzeológia nem akkor alakult ki egy csapásra, és az átalakulás – idő- és térbeli különbségekkel – mind a mai napig tart. Mégis a nyolcvanas évektől kezdve számos példát találhatunk a változások összefüggésszerű leírására, a „hagyományos” múzeumi gyakorlattal szembeni kételyek és változtatási lehetőségek megfogalmazására, és ezek az írások a kultúrakutatás kritikai fordulatát követően a kilencvenes évektől napjainkig egyre inkább a módszertani professzionalizálódás irányába mutattak. A társadalomtudományok, a kulturális antropológiai megújult és újrafogalmazott keretek között fordult a tárgyak, a fogyasztás, a gyűjtés, a gyűjtemények és a kiállítások jelensége felé.

(Részlet a Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei című tanulmányomból. Árgus 2008/1_162-185.)

2008. november 11.

alter-Hamburg: Ottensen és Schanze

Ottensen Hamburg egyik belvárosi negyede, Altona szomszédságában. Ottensen és Altona is Dániához tartoztak, egészen az 1864-es dán-német háborúig, ekkor kerültek német fennhatóság alá Schweslig-Holstein tartományhoz, Hamburg egy városnegyedeként (szerintem ma már nem szomorkodnak). Altona is, de különösen Ottensen a kézműves és kisipari városként/városrészként vált híressé, a fáma szerint ezt a jellegzetességét a 20. század hetvenes éveinek időszakáig megőrizte, jellegében és hangulatában egyaránt. Majd kicsit lepukkant – már amennyire Németország leggazdagabb, önálló városállamában ez lehetséges. Az ipari épületek kiürültek, de egy évtized múlva ezek a helyek az alternatív kultúra szerelmesei számára kincsesbányává változtak: új kulturális centrumok és szórakozó helyek alakultak, a publikum pedig nemcsak szórakozó, hanem lakónegyedként is felfedezte magának a nagyon jó arányokkal, hangulatos utcákkal és terekkel rendelkező, otthonos belvárosi részt.
A városképet erősen meghatározó köztéri szereplők egyike, az úgynevezett Ottenser Nase (ottenseni orr) nevű házak. Ilyen házak ott állnak, ahol nem két, hanem legalább három utca keresztezi egymást, és a hegyes szögekben magas vékonyka házak épülnek. Az itt látható, ma foglalt ház (squat) még azzal a vizuális plusszal is bír, hogy földszinti részét – ami érzékelhetően valamiféle baloldali közösségi hely – biciklihulladékból buherált ráccsal vették körbe.
Ugyancsak munkásnegyedként de egyben alternatív negyedként is tartják számon a híres/hírhedt St. Pauli közvetlen közelében található Schanzenvierteilt. A negyed központja az egykori Flora Theater, amihez szerintem egy egészen briliáns európai történet kapcsolódik. Amikor Európában a hetvenes-nyolcvanas években kitört a musical-boom, akkor Hamburgban kitalálták, hogy az egykori Flora Theater remek helyszín lenne egy új musical színház létrehozására. Csak nem számítottak arra, hogy a negyed lakóinak ez egy cseppet sem fog tetszeni: nem akartak felfuttatott, divatos városnegyedé válni, bontásokkal és újjáépítésekkel, és egy cseppet sem akarták Webbert és a Macskákat! Ezért nagyon komoly protestálásokba kezdtek, mindennapossá vált a „csata” a lakók és a rendőrség között. Az ellenállás szimbóluma még ma is a Flora, ami Rote Flora néven vonult be Hamburg baloldali ellenállás-történelmébe.
Hamburgban itt járnak a legtöbben biciklivel, és itt lehet a legtutibb preparált bringákat, firkákat és applikációkat találni. Van itt még egy remek műfaj, amiről külön is érdemes szót ejteni: a Tante-Emma-Laden. Ez a nagyon vicces szóösszetétel azokat a kisboltokat jelöli mind a mai napig Németországban, melyekben a vevő és az eladó személyes kapcsolatba kerülhet egymással, ahol nemcsak a bolt, hanem maga a tulajdonos is intézménnyé válik a környéken lakók számára. Ottensen és a Schanze a Tante-Emma-Ladenek két Hamburgi fellegvára.