2008. szeptember 24.

tervváros és utópia

„egy vitathatatlanul moszkvai jellegű, hatalmas sugárúton találtuk magunkat, ahol egyformán szürke lakóházak álltak sűrűn, a hepehupás, beépítetlen telkek között. Több kilométernyi sugarú körben sehol egy lélek, sehol egy újságosbódé, sehol egy üzlet, egy kávézó, egy iskola. Sehol egy macska, sehol egy szkinhed (…) Egymás mellett lépkedtünk Johnnal a nagy, néptelen sugárút járdáján, megítélésünk szerint keleti, észak-keleti irányban (negyed órán belül Rostockban leszünk, húsz perc múlva Vlagyivosztokban), amikor végre ráakadtunk a Rilkestrasséra. Ez a Rilkestrasse egyszerű gyalogút volt, és társaihoz hasonlóan, zsákutcaszerűen ez is a Gagarin Allee csillagűrébe zuhant;”

Christian Büchner: Cukorváros/nanosleep_d, 2008

A részlet a belga származású francia író Jean-Philippe Toussaint A televízió című regényében olvasható (Jelenkor, 2000). A könyv főhőse egy francia művészettörténész, aki Berlinben tölti a nyarat, hogy elkészítsen egy tanulmányt művészet és politikai hatalom viszonyáról. A kifinomult, aprólékos, már-már szöszmötölő tudományos vizsgálódásokon túl a világ hétköznapi dolgait tehetetlenül szemlélő és kommentáló főhős korunk értelmiségi attitűdjét megtestesítő kaján és ironikus figura. Az idegenséggel szembeni kívülálló szerepe kifogyhatatlan humorforrást jelent a szerző számára: így akár egy kelet-berlini lakótelepen tett rövid séta is könnyedén válik időt és teret átszelő, futurisztikus űrgaloppá, képzeletbeli, holdbéli kalanddá. Az egykori Kelet-Berlinben található, szovjet minta és ideológia alapján, politikai kezdeményezésre épített lakónegyed leírása szinte Ray Bradbury Marsbéli krónikák című művének kezdő lapjaira emlékeztet: néptelen, kihalt, csendes táj, egy más és érthetetlen esztétikai kánon, más színek és formák, melyek egy idegenből félelmet és borzongást váltanak ki. Ami viszont a kívülállóknak idegen hely, a bentlakók számára otthon – és mindez nézőpont kérdése.

Thomas Morus 16. század elején megjelent Utópia című munkája, a politikai pamflet, a kalandregény, az államelmélet és a teológiai értekezés határterületén mozgó mű Seholország képzeletbeli szigetére kalauzolja olvasóját: egyforma alaprajzú városokba, utcákra és házakba, egy kommunisztikus társadalmi, gazdasági és politikai életet élő közösségbe, egy egyszerre individualista és kollektivista világba. A reneszánsz optimizmusa és önbizalma mögött jól kivehető társadalomkritika, a középkor után polgárosuló, de még feudális berendezkedésű valósághoz képest teljesen utópisztikus közösségi lét, ennek intézményes, felülről létrehozott keretei: ez Utópia, a filozófiai allegória.

„Célunk a rozsdamentes vasgyártás” Fabricius Anna, 2008

Tervezés, modernitás, fejlesztés és fejlődés. „A definíció szerint a szocreál tartalmában szocialista – ez az emberről való gondoskodás sztálini elvét jelentette, s a korszak felfogása szerint a városépítészetben ez különös jelentőséggel bírt –, formájában pedig nemzeti. Utóbbin leginkább a 19. század első felében uralkodó építészeti klasszicizmus adaptációját értették.” (Barka Gábor – Fehérvári Zoltán – Prakfalvi Endre: Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950-1960. Dunaújváros, Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2007: 12. o.) „A korszak ideológiája szerint a szocialista újvárosok (lakótelepek) jellemzője az utcák által határolt lakótömbök tervszerűen felépített, konfigurációba szerkesztett alakzatai. Belőlük épülnek fel a nagyobb egységek: a lakókörzetek vagy szomszédsági egységek, tulajdonképpen iskolakörzetek. (…) A lakókörzetek egy centrum köré épülve képezik a lakónegyedet, s ideális esetben ezek összessége adja ki a város lakóterületét.” (Uo. 11. o.) A definíciókat olvasva jobban érthető Toussaint főhősének kelet-berlini lakótelepi sétája is: nyilván a mintaszerűen megépített város forgalmi útján sétált barátjával, és nem merészkedett a lakótömbök közé, hogy becserkéssze az idegen táj otthonosságát.

Az idegenség és az otthonosság fogalma közötti kapcsolat megteremtése a helyek újraolvasásával, az emlékek és a vágyak megfogalmazásával és bemutatásával igenis lehetséges. A társadalomtudományi és a képzőművészeti gondolkodásmód és praxis határterületein és találkozási pontjain elhelyezkedő, a városi mentalitást, mobilitást és lokalitást vizsgáló megközelítések többféle lehetőséget kínálnak erre.

Az alábbiakban egy dunaújvárosi kiállítás kapcsán olyan alkotásokról „mesélek”, amelyek a tervvárosok sajátos, ötvenes évekre jellemző formai és tartalmi világát kapcsolják össze a mával: városok, városrészek, utcák, amelyek a mai szem számára talán ugyancsak idegenek és érthetetlenek, de a figyelmes szem számára a látszólag hasonló mintázat mögül kikandikál a kortárs világ összetettsége, a dolgok finom megkülönböztethetősége. Újracsak művészet és politika hatalom, de nem egy Berlinben készülő művészettörténeti tanulmányban (mint Toussaint regényében), hanem például egy kiállítótér falain.


Surányi Miklós: Római városrész, 2007

A dunaújvárosi Stalking Utopia. A város nyomában című kiállítás (Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2008. január 25 – február 29.) tanulmányutakon és egyéni kezdeményezéseken alapuló, nemzetközi képzőművészeti vállalkozás: két közép-európai Sztálinváros, a német Eisenhüttenstadt és a magyar Dunaújváros, reflexiókon alapuló megközelítése. Mindkét város 1950-től kezdett mai formájában épülni, nehézipari kombinátok telepítésével párhuzamosan kialakított hétköznapi élettérként. A terveket és a kivitelezést minden esetben politikai döntés előzte meg: legyen egy új ipari kombinát, és legyen mellette egy új, modern város! A második világháború utáni „szovjetizálás” meghatározó terepei lettek a városok – definíciók, leírások, tervek és megvalósulások formájában egyaránt –, de elmélet és praxis nem minden ponton ért össze, és nem mindig erősítette egymást. Az ötvenes évektől, ideológiai alapon épülő városok, városi terek több esetben kiállták az idő próbáját, otthonos, zöld és barátságos tér vált belőlük, néhányról viszont kiderült, hogy nem történt minden úgy, ahogy azt tervezője a rajzasztalon „megálmodta”. Ami viszont egészen biztos: az életvilágok ezer különböző apró részlete mutatja magát mindkét városban a kíváncsi tekintet számára.

László Gergely – Rákosi Péter: Cím nélkül, 2008

A dunaújvárosi kiállításon bemutatott művek alkotói Eisenhüttenstradtba és Dunaújvárosba is egy-egy művész (Thomas Neumann és Kaszás Tamás) meghívására érkeztek, dolgozni, tapasztalatot szerezni, kérdésekről gondolkodni: mit jelentett egykor, és mit jelent ma a tervváros (elméleti és gyakorlati szinten egyaránt)? miként élünk és mozgunk ma ezekben terekben? mennyit tudunk az eredeti koncepciót alakító ideológiáról? miként épülnek be gondolataink közé az évtizedek alatt megszilárduló sztereotípiák? milyen eszközei vannak egy képzőművésznek ma arra, hogy e kérdésekre saját szerszámosládája segítségével válaszokat keressen, a jelenlegi helyzetre reflektáljon? Az alkotásokon megjelenik az egykor ideálisra tervezett városok mai szociális és kulturális miliője, a nyilvános terektől az egyéni érzelmekig. A művekben a város mint hálózat, mint különféle egységekből és funkciókból álló tér jelenik meg: terek, melyeket kezdettől fogva sűrűn átsző művészet és politikai hatalom összefüggésrendszere, terek, melyek mára hivatalosan is műemlékké váltak, így kevésbé létjogosultságukat, mint inkább jelentéstelítettségüket érdemes körbecirkálni. Izgalmas és kalandos utazás Utópiába!

A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet Stalking Utopia című kiállítása a tervezett városok koncepciójától kiindulva összesen húsz alkotást mutatott be. A vállalkozás folytatása a 2007-ben megrendezett Város központ nélkül című tárlatnak, és előzménye a 2008 őszére hirdetett Futurológusok kongresszusa című rendezvénynek. Tágabban pedig kapcsolódik a művészek tervvárosokkal kapcsolatos felfokozott érdeklődéséhez, a lakótelepek jelenkori szociokulturális környezetének kutatásához, a posztszocialista attitűdök és praxisok feltárásához és bemutatásához.

(A szöveg a kiállításról írott elemzésem részlete. A teljes elemzés a Balkon 2008. áprilisi számában jelent meg. Azért vettem elő, mert hamarosan egy public art projekt elemzésén fogok dolgozni, és szeretném továbbgondolni az itt leírtakat - is.)

3 megjegyzés:

irisz írta...

fura, hogy már teljesen elszoktam tőle h. egy ilyen hosszúságű szöveg olvasásakor végig figyelni, és értelmezni kell. kellemesen bizsergető érzés, elhalt agyi részek indulnak újra működésbe :))

köszi, köszi! jöhet még, még, még!

frazon zsófia írta...

az eredeti kétszer ilyen hosszú :)))

irisz írta...

ahhoz még gyakorlásképp el kell olvasnom itt egy pár ilyen rövidecskét :))