2008. július 31.

vízálló etnográfia

A vízhatlanság korai története két fontos használati tárgy feltalálásához kapcsolódik: az egyik az impregnált esőkabát, a másik pedig a felfújható gumicsónak, melyek a technikatörténeti újításokon, az anyaghasználat és a sorozatgyártás lehetőségeinek bemutatásán túl a szárazon és a felszínen tartás kettősét is remekül szemléltetik.

Charles Mackintosh (szül.: 1766) skót vegyész családjának glasgow-i textilüzemében 1823-ban készítette el az első vízhatlan esőkabátot, kaucsukkal átitatott textíliából. A művelet során a kabátot sűrű gumioldattal laminálta, így az sem anyagában, sem az illesztések mentén nem engedte át a nedvességet – az anyagot pedig waterproof double textures elnevezéssel látta el. Hátrányai között szerepelt viszont nagy súlya, ráadásul meleg időben kellemetlenül felpuhult, így korántsem számított kényelmes öltözetnek. A megoldást a vulkanizálás jelentette, ami egy olyan kémiai eljárás, melynek során hőt és ként adnak a gumihoz, amivel az anyag lágysága és keménysége szabályozható. A philadelphiai Charles Goodyear (1800–1860) és az angol Thomas Hancock nagyjából egy időben jött rá a vulkanizálás eljárására, aminek segítségével a vízhatlan esőkabát technikai kivitelezése is tovább finomodott. Az újításnak és a fejlesztéseknek köszönhetően a vízhatlan kabát viselete mára akár kellemes és kényelmes is lehet – de az angolban az eredeti feltaláló nyomán továbbra is „mackintosh”-nak nevezik az esőkabátot.

A felfújható csónak történetében ugyancsak a gumigyártás ipari fejlesztése jelentette az elmozdulási pontot. A tárgy (gumicsónak) és az eszme (felfújhatóság) viszont nem a kellemetlen időjárás elleni küzdelemben, hanem a biztonságos utazás körülményeinek megteremtésében számított jelentős előrelépésnek. A Titanic 1912-es tragédiája és az első világháború haditengerészeti veszteségei a figyelem középpontjába állították a mentőcsónakot mint életmentő tárgyat, továbbá a megfelelő, minden utas szállítására elegendő számú, praktikus kiszerelésű, egyszerű „csomagolású” csónakok alkalmazását. A gumi mint alapanyag, a felfújhatóság mint a tárolás méretét jelentősen csökkentő elv jó megoldásnak tűnt. A két világháború között Charles Goodyear sokat kísérletezett a prototípus létrehozásán, mígnem megtalálta a gumi szilárd anyaghoz (például fához) illesztésének egy lehetséges módját, és elkészítette az első felfújható peremű, merev padlójú csónakot. Az áttörés viszont a francia Pierre Debroutelle nevéhez kapcsolódik, aki 1937-ben elkészítette az első U alakú, felfújható testű csónak prototípusát, melyet a francia hadiflotta 1943-ban hivatalosan is jóváhagyott, és használatba vett. Ez a típus számít a legtöbb mai felfújható sport- és szabadidős csónak elődjének, formai és technikai megoldásai tekintetében egyaránt.

Ahogy az impregnálásra is létezett megoldás a gumi vulkanizálását megelőzően, úgy a felfújható tárgyak készítésére is találhatunk „ősmegoldásokat”, mint például az állatbőrből készült, levegőtömlős egyszemélyes csónak vagy a hangszertörténelemből ismert duda. Az viszont tagadhatatlan, hogy a gumi megjelenése új és „valódi” megoldást jelentett, és a technológiai eljárások fejlesztésének köszönhetően lehetővé tette a tárgyak nagy mennyiségű előállítását: a sorozatgyártást. De a természetes (kaucsuk-) alapú és a mesterségesen előállított (mű)gumik alkalmazásával épp csak kezdetét vette a vízállóság és a műanyagok közös története. Jöttek sorra a – Roland Barthes megfogalmazásával – görög pásztorok nevével kacérkodó többiek: poliuretán, polivinilklorid, polietilén, poliamid és elasztomer, és készültek a vegyi úton, olcsón, nagy mennyiségben előállítható alapanyagok és kiegészítők (fóliák, tömlők, habok), majd vízálló és vízhatlan használati tárgyak egész sora. Az alapanyagokkal kapcsolatos újítások és fejlesztések a tárgyalkotás mechanizmusait is befolyásolták: míg például a gumitárgyak ragasztással készültek, a PVC- és polietilénfólia illesztése hegesztéssel történt. A levegő pedig a felfújhatóságon kívül további újításokat is lehetővé tett, amilyen például a légbuborékosítás (légbuborékos polietilénfólia) és a habosítás (poliuretánhab, polietilénhab). A levegő mint a műanyagok töltő- vagy adalékanyaga a felszínen tartás fontos összetevője lett, de az egyszerű záródások (borítás, patent, gomb), majd az összetettebb légmentes zárszerkezetek és szelepek kidolgozásával párhuzamosan a szárazon tartásban is jelentős szereplővé lépett elő. A műanyagok tehát egy újabb területen váltak jelentős, szinte pótolhatatlan alapanyaggá, a feltalálók, a gyártók, a forgalmazók és a használók pedig újabb lehetőséget kaptak ötleteik megvalósítására, hasznos és haszontalan tárgyak tömeges árusítására és megvásárlására – mi, kutatók pedig e tárgyak és jelenségek leírására, értelmezésére, kritizálására, gyűjtésére és kiállítására.

(A teljes szöveg a Néprajzi Múzeum Kamarakiállítások sorozatának frissen megjelent Vízálló című kötetében olvasható, kiegészítve több mint 100 kortárs vízálló műanyag tárgy fotójával és leírásával, valamint egy alternatív kiállítási forma (expedíció) módszertani bemutatásával. Meglepetés: A hibátlan lábtempó - flow movie nemcsak gyerekeknek című képregénymelléklet. A kötet szerzői: Frazon Zsófia és Joó Emese; fotó: Sarnyai Krisztina; grafika: Gerhes Gábor. A kötet megvásárolható a muzbo-ban. Igazi nyári, nyaralós tárgyi beszéd.)

3 megjegyzés:

irisz írta...

szeretnék igényelni egy ilyen szép kötetet, esetleg dedikálva....
cserélhetünk is, az enyém vízfestett...

frazon zsófia írta...

:D
egyelőre még nekem is csak egy mesterpéldányom van, de hivatom a segédeimet
:D

Fischer Gitta írta...

hm...ebben tőlem nincs semmi?
:D