„»Hát, nem tudom« Én se, rögzíteném gyorsan, magára valamicskét adó ember manapság nem nagyon tudja.” – kezdi Esterházy Péter Jiří Menzel Hát, nem tudom… című tárcakötetéről írott szubjektív irodalmi recenzióját (Élet és Irodalom 1997). Menzel a kötet kezdő írásában többször idézi Pavel Eisner (1889-1958) prágai születésű cseh-német nyelvész írását, aki a „hát, nem tudom” fordulatot jellegzetes cseh kifejezésnek tartotta, amely híven tükrözi a cseh „nemzet kételyekkel teli derűlátását” – de nemcsak Eisner, hanem Menzel és Esterházy szerint is. Sőt Esterházy továbbszövi a fordulatot: „magára valamicskét adó ember manapság nem nagyon tudja”. A kétely tehát általános lenne? Menzel filmjei alapján azt gondolhatnánk: ő az, aki tudja. De jobb érzés bizonyosnak lenni abban, hogy állandó kételyei vannak: „egyrészt, másrészt, egyfelől, másfelől, majdnem, talán, viszont, hátha, jóllehet: ezen szavak embere Menzel” – írja Esterházy.
Menzel alkotói gondolkodásmódja ugyanazt a bizonytalanságot és viszonylagosságot mutatja, mint ami a hetvenes évektől kezdve az antropológiában és az etnográfiában is jól érzékelhető: az alkotó/szerző szerepének és helyének változását, illetőleg a műformákkal kapcsolatos addigi bizonyosságok feloldódását, az evidenciák és összefüggések átalakulását. A kultúra- és társadalomtudományok egymást követő módszertani fordulatai (turn, Wende) az interpretáció és a reprezentáció helyét és szerepét állították a kultúratudományi érdeklődés és kritika középpontjába, egyben módszertani rangra emelték a kétségek (ön)kritikus megfogalmazásának lehetőségét. Egy „magára valamicskét adó” múzeum ma már – akár saját tudományos paradigmája következtetéseinek felhasználásával – könnyedén illesztheti be kiállítási praxisába e módszertani változások tanulságait, és rendezheti egybe a legkülönfélébb tudásokat, alkotókat és kijelentéseket vitára ingerlő formában – a tudás- és kultúratermelés monopolintézményeitől kezdve a privát kezdeményezéseken át az alternatív szcénáig terjedően. Így teheti láthatóvá saját tudományos, kulturális és társadalmi szerepét és helyét, és válhat a társadalmi nyilvánosság nélkülözhetetlen helyszínévé.
Hát, nem tudom: bölcs dolog-e így kezdeni egy doktori disszertációt?
(A kép pár hete készült Berlinben a c/oBerlin akkor látható kiállításán.)
Menzel alkotói gondolkodásmódja ugyanazt a bizonytalanságot és viszonylagosságot mutatja, mint ami a hetvenes évektől kezdve az antropológiában és az etnográfiában is jól érzékelhető: az alkotó/szerző szerepének és helyének változását, illetőleg a műformákkal kapcsolatos addigi bizonyosságok feloldódását, az evidenciák és összefüggések átalakulását. A kultúra- és társadalomtudományok egymást követő módszertani fordulatai (turn, Wende) az interpretáció és a reprezentáció helyét és szerepét állították a kultúratudományi érdeklődés és kritika középpontjába, egyben módszertani rangra emelték a kétségek (ön)kritikus megfogalmazásának lehetőségét. Egy „magára valamicskét adó” múzeum ma már – akár saját tudományos paradigmája következtetéseinek felhasználásával – könnyedén illesztheti be kiállítási praxisába e módszertani változások tanulságait, és rendezheti egybe a legkülönfélébb tudásokat, alkotókat és kijelentéseket vitára ingerlő formában – a tudás- és kultúratermelés monopolintézményeitől kezdve a privát kezdeményezéseken át az alternatív szcénáig terjedően. Így teheti láthatóvá saját tudományos, kulturális és társadalmi szerepét és helyét, és válhat a társadalmi nyilvánosság nélkülözhetetlen helyszínévé.Hát, nem tudom: bölcs dolog-e így kezdeni egy doktori disszertációt?
(A kép pár hete készült Berlinben a c/oBerlin akkor látható kiállításán.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése