máshol blogol

A városi máz rejtőzködő társszerzője, Fischer Gitta, ma az etnomobil blogon posztolt, Amikor a sóher kerékpáros tömegközelekedik címmel.

„Ma reggel annyira álmosan ébredtem (ami egyébként nem szokatlan, csak ma reggel különösen súlyos volt), hogy nem mertem bringára szállni. Reggelente végig hegyről lefelé kell száguldanom, amit egyébként nagyon élvezek, de sokkal több figyelmet igényel, mint a kevésbé élvezetes hazafelé kaptatás. Az út elképesztő, tele kátyúval, aknafedővel, meghatározhatatlan hupplival, ráadásul odafelé menetben szembe süt a nap. A Tabán alatt van egy bringautas parkos rész, az kiváló, csak hamar le kell kanyarodnom róla. Így aztán ma reggel hátrahagyva a down hill minden örömét, és tömegközlekedésre váltottam.”

folytatás >>>

a megszokottság álmosító érzése

„Az antropológiának az a hírhedt szokása, hogy (számunkra) egzotikus jelenségekbe – berber lovasok, zsidó házalók, francia legionáriusok – merül el, ily módon lényegében arra szolgál, hogy megszabadítson bennünket a megszokottság álmosító érzésétől, amely elfedi előlünk azon képességünk rejtélyességét, hogy érzékeny kapcsolatba lépjünk egymással.” (Clifford Geertz)

Clifford Geertz amerikai antropológus idézetét (Sűrű leírás) egy tárgy és egy szubjektív tárgyleírás elemzéséhez választottam. A tárgy egy építőjáték, ami a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításának felhívására érkezett, a szöveg pedig a tulajdonos interpretációja, amely a játék leírásán kívül mélyebb társadalmi és kulturális vidékekre is elkalandozik. A műanyag elemes építőjáték az 1960-as évek végén készült, az egykori NDK-ban. A dobozban található elemekből egy kis panellakótelep építhető: falak, illesztőelemek, különféle műanyagokból.

A tulajdonos elbeszélésében egyszerre utal a dobozból kikerekedő világra, és az 1960–1970-es évek hétköznapi kultúrájára. A leírás során maga elé képzeli az alaposan és pontosan kivitelezett játékkal ügyködő gyereket (például saját magát), aki egyszerűen felépíti az ábrán látható (vagy attól némileg eltérő) világot, ami egyben saját mindennapi kultúrájának egy szelete: „természetes és egyszerű helyzet” – ahogy ezt Marc Martin mondaná. Akkor mi köze ennek az egésznek az egzotikum kategóriájához?

Hermann Bausinger német etnológus a Népi kultúra a technika korszakában (Budapest, Osiris, 1995) című könyvében úgy fogalmaz, hogy az idegenségnek még elérhető távolságban kell lennie ahhoz, hogy egzotikusnak érzékeljük, ám még nem lehet annyira közel, hogy teljesen mindennapivá, természetessé váljon. Tehát az a kérdés, hogy ezt az építőjátékot közelinek, mindennapinak és természetesen egyszerűnek érzékeljük-e, vagy esetleg valami másnak. Jellemzi-e a „megszokottság álmosító érzése”? Számunkra, itt és most? A válaszom: nem. És a tulajdonos válasza is ez. De nézzük, miből kerekedett ki közöttünk ez az egyetértés!

Az egykori NDK hétköznapi kultúrája a német egyesítés után nemcsak gazdasági és társadalmi problémaként, hanem kultúrakutatási projektként is részévé vált a tudományos és mindennapi közbeszédnek. Tanulmányok, gyűjtemények, kiállítások készültek, amelyek megpróbáltak bemutatni egy „hajdanvolt” világot. Németország keleti fele számára az egyesítés előtti mindennapok beváltható kulturális tőkévé váltak, amelyben az alapikonokon kívül (mint például a Trabant) a háztartások egyszerű és természetes darabjai újfajta rangra emelkedtek. A múzeumi, gyűjteményi státus kimerevítette, egyben el is távolította ezeket a tárgyakat eredeti használati kontextusuktól, és dokumentumértékükön kívül a nosztalgikus emlékezés és az egzotikus elvágyódás kellékeivé avatta őket. De sok esetben a finom irónia vagy a társadalomkritika szemüvegén keresztül is kellően távolra tudtak kerülni e tárgyak ahhoz, hogy egzotikusként tudjunk rájuk tekinteni.

Az építőjáték tulajdonosa szemmel láthatóan tökéletesen tisztában van a tárgyban és a kulturális kontextusában rejlő lehetőségekkel, és ezt a szövegben messzemenően ki is használja. Így hangzik a cím és az első néhány mondat:

„Elemes panellakótelep-építő – von Haus aus
Az elemes panellakótelep-építő (Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3) már elnevezésében is sokat elárul arról a korról, amelyben készült, amelyre utalt, és amelyben mi, akkor még gyerekként (a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején) játszottunk vele. De nézzük a játékot (az anyagot, a filozófiát és a küldetést), nézzük a társadalmi és kulturális miliőt! Nosztalgiázzunk, legyünk kritikusak és egy kicsit szemtelenek! Ahogy kell.”

Már rögtön az első mondatokból világossá válik, hogy a szerző tudatosan választja az interpretáló pozícióját, amit a saját és az idegen határára helyez. Tudjuk ugyan, hogy a játék az övé (von Haus aus), de rögtön azt is, hogy nemcsak saját játékélményeiről fog beszélni. Az általános hétköznapi környezet bemutatására tér, amelyben elhelyezi az építőjátékot:

„A panellakótelepek és a műanyagok divatossá és modernné válása nagyjából egy időszakban zajlott. Ha jól tudom, Magyarországon 1965 körül épültek az első panelházak (akkor még három- vagy négyemeletes formában), és ugyanekkor váltak lakásaink elmaradhatatlan, korszerű, modern kellékeivé a különböző műanyag tárgyak is. Így igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megértsük, miként állt össze az egyébként szárnyalóan kreatív keletnémet műanyagipar mérnökeinek fejében a képlet, és hogyan vált az időszak »ideális« létformája és »tökéletes« matériája egy építőjátékban »valósággá«.”

A modern gyerekszoba, a modern formatervezés után tesz egy kis kitérőt a kor modern NDK-s életvilágára vonatkozóan is:

„Miután NDK-s játékokról van szó, adódik, hogy Trabant néven nevezzük a kis járművet, de bármilyen éles szemmel is nézzük, egyértelműen nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az 1960-tól megjelenő műanyag [sic!] autó mását találhatjuk-e a dobozban. Hívjuk egyszerűen Trabant-szerűnek! Ebből viszont több is van (legalábbis a képen), nagyjából minden második családnak egy – természetesen garázzsal. A panelélet luxuselemeként tudom csak értelmezni a garázstetőn kialakított teraszt, a nett kis napernyőkkel. Viszont itt meg is állok egy pillanatra: ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy ezek a kis ernyők nem tartoztak a készlethez. A kis, furcsa részletek mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy erre biztosan emlékeznék.”

Nos, ez a doboz tartalma, és első ránézésre láthatók a hasonlóságok és a különbségek a tényleges, hétköznapi világhoz képest. De szerencsénkre (és ha hallaná Bausinger, akkor nyilván örülne) a szerző nem áll meg ezen a ponton, hanem közelebbről is szemügyre veszi a „dobozban található valóság” és a „dobozra fényképezett kép” közötti eltéréseket:

„A kép ugyanis egy olyan világot ábrázolt, amely a valósággal (a doboz tartalmával és az utcával egyaránt) semmiféle kapcsolatot nem mutatott. Hiszen hol (Magyarországon? Kelet-Németországban?) volt egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (napernyővel!)? Hol volt minden második családnak Trabant-szerűje? Én még a minden ablakban megjelenő virágládára sem tenném le a nagyesküt. De van itt még egy csemege: mégpedig a pótkocsis traktor. Ezt még ma sem sikerült megfejtenem: mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor? Hiszen ilyen csak állami tulajdonban lehetett. De szerencsére ezek a kérdések gyerekként egyáltalán nem izgattak, a hiányok csupán annyiban érintettek, hogy nem volt napernyő, illetve hiába is szerettem volna, a képen látható kis életjelenetet ebből az egy dobozból nem rakhattam ki.”

Véleményem szerint ez a szöveg nagyon jól mutatja, hogy az időbeli távolodás miként vonhat be egzotikus, nosztalgikus, meseszerű mázzal egy tárgyat, majd miután megmutatta, azzal is megpróbálkozik a szerző, hogy ezeket a víziókat végül „valódi” megismerés tárgyává tegye. Így az egykor egyszerű játékból mára ritkasággá váló tárgy nagyon összetett jelentéseire hívja fel a figyelmet, és mi, olvasók újra csak egyszemélyes történeten keresztül kibomló tapasztalat kibontásának lehetünk tanúi – akárcsak Martin esetében.

Az idézett Clifford Geertz-fordulatra visszautalva: egy mára némileg sablonszerűen misztifikált egykori hétköznapi kultúrának egy tárgyával való „érzékeny kapcsolatba lépés” során egyfelől könnyedén megszabadulhatunk a „megszokottság álmosító érzésétől”. Másfelől, ezen keresztül megteremthetjük a modernitás egyfajta kritikus olvasatát, amiben nemcsak a saját kultúrán kívül, hanem az azon belül található egzotikus tárgyak és jelentések korszerű olvasására is alkalmassá válunk. Egy ilyen tárgy nagy segítséget adhat abban, hogy megmozgassa az egzotikum „fogalmi mocsarát” (Geertz) – legalábbis bennem.

(Az írás blogunk 50. bejegyzése, egyben a szerzők közös alkotása: Frazon Zsófia elemzése Fischer Gitta egy írásáról. Az építőjátékról szóló személyes írás a blog első bejegyzése volt. Örülünk, hogy olvastok minket!)

múzeumi vegye-vigye

A Néprajzi Múzeum web kezdőlapján egy felhívás olvasható: a múzeum felkínálja megvételre a nemrég bezárt nemzetközi hangszerkiállítás installációs elemeit: színesre festett 120 literes acéllemezhordókat és fémrácsokat. Egy hordó 5000 Ft (+ áfa), a „fémrács ára megállapodás szerint” – olvasható a felhívásban. Becsukom a szemem és elképzelem, amint kipattan a fejekből a gondolat: adjuk el! Mik lehettek a motivációk? Egy szimpla praktikus hétköznapi helyzet? – vagyis a helyszűke; felelősségteljes ökológiai világlátás? – az újrahasznosítás előmozdítása; vagy pusztán üzleti szemlélet? – egy kis plusz bevétel termelése. Talán mindhárom. Talán egyik sem. Talán mindegy is.

Aki látta a kiállítást, esetleg gondolkodik a múzeumi bemutatás különféle formáiról és lehetőségeiről – én a két halmaz metszetében helyezkedem el – az könnyedén felülemelkedik az olyan, vendégkönyvbejegyzésnek illő észrevételeken, mint: a tárgyak bemutatását elegánsabban is meg lehetett volna oldani, minthogy rács mögé zárják őket. Hm. Lehet. Nem is tudom. Azt hiszem, nekem ez esetben egyáltalán nem volt bajom az eleganciával, bevallom: még tetszett is. Minden téma más-más színben, a falakon kottapapírszerűen végigfutó csíkozás, és végül a felülről megvilágított, pontszerűen elhelyezett kerek (hangjegy?) vitrinek, hordóból és drótból.

Miért is jó mindez? Mert a látványtervező elgondolkodott azon, mit állít ki. Nem krumplit – zsákban – nem ruhát – fogason – és nem is képet – keretben – hanem hangszereket – ehhez pedig leginkább vitrinre van szükség. A Síppal, dobbal, didzseriduval kiállítás kurátora a hangszerek megszólalási módja szerint sorakoztatta fel a műtárgyakat, teremről, teremre. Ezt volt a rendezés elve. (Arról persze nyithatunk külön bejegyzésben vitát, hogy ez mennyire eredeti megoldás – a 21. században tipológiai rendszert reflexió nélkül kiállítani – jelentős igény esetén, szívesen.) A látványtervező pedig azt a feladatot kapta, hogy a rendező koncepcióját fordítsa térre. S lőn. Vitrinnel, tokkal, vonóval.

A vitrin – általában – segíti a tárgyak megfelelő magasságban való elhelyezését – eszerint emelvény – másfelől határt húz a néző és a tárgy közé – eszerint búra. Tehát el- és biztonságba helyez. Legyen ez a kiindulópont! Amikor kimondom a szót – v i t r i n – akkor a fejemben képet is kapcsolok hozzá: fa vagy fém szerkezet, benne üveg, az egész pedig szekrény- vagy asztalszerű. Belelátok, de a tartalmát nem tudom megérinteni. Gyerekkoromban álltam így nagymamám vitrines szekrénye előtt, a nippek után sóvárogva. Csak kuksoltam ott, és nem tudtam kiszedni a kis figurákat, hogy játsszak velük. Mert nem volt szabad. A múzeumokban is van erre törekvés. Hogy ne legyen szabad. A kulturális örökséget nem lehet csak úgy tapogatni, mert akkor nem áll el sokáig. De asszociálhatok tovább: dunsztosüveg, üvegház (Louvre üvegpiramisa?), inkubátor, pápamobil, kirakat. Főszerepben az üveg.

De mi történik akkor, ha egy tervező azt gondolja magában: az üveg nem jó a hangszerhez (üveghang?) – majd ráhangolódik a problémára. És talál alternatívákat. A hordót és a rácsot. A hordó az emelvény, a rács a búra. A hordó a dob, a drót a húr – ha már a hangadás! És ebből lett a vitrin. Az az illúzióm, hogy szinte hozzáférhetnék a műtárgyakhoz. Nincs a szent máz. Mert ismerem a kellékeket: csupa hétköznapi tárgy. Hordó és drót. És egy olyan vitrin, ami egyben hangszer is. Megszólaltatható. Szerintem nagyon jó ötlet. Talán lehetett volna vékonyabb a rács? Talán. Engem nem zavar. Amit akarok, azt látom. Kukucskálni pedig jó. A kétkedőktől kérdem: próbálták már megnézni a Mona Lisát? Látszik? Hát ilyet! Pedig üveg mögött van.

Megszólaltatható múzeumi vitrinek. Variációk lemezhordóra és acélrácsra. Zene füleimnek.

De most már csak múzeumi vegye-vigye – áfával vagy megállapodás szerint. Annyira drukkolok, hogy ne az olajmaffia kezébe kerüljön!

(Képek forrása: Néprajzi Múzeum web)

azsúrozott moslékország

Hétvégén mávval utaztam, hétfőn pedig postai szolgáltatást vettem igénybe, ugyanis feladtam egy levelet. Ebből is látszik: ízig-vérig kortárs jelenség vagyok, váltig hiszek az emberek és tárgyak szüntelen mobilitásában és áramlásában - bár nálunk ez nagyjából a túlélésért folytatott küzdelemmel egyenlő, vagy legjobb esetben is akadálypályával.

A szombat fél három igazán nem tekinthető utazási szempontból stresszes időnek: a keletiben alig néhány ember lézeng a pénztárnál, miközben három ablak is nyitva, mindenhol egy-két sorban álló. Jegyet kérek, meg számlát: na ezzel rontottam el, tudom! Pofát vág, lelassul, kéreti magát, úgy ír, mint egy csiga. Nekem aztán mindegy, én nem sietek - gondolom. Ő sem - gondolja. Mindketten kiélvezzük a fellengzőség és a lassúság édes pillanatait, a végeredmény egy jegy, mindenféle stemplikkel, meg gyöngybetűkkel kivitelezett, kézzel írott áfás számla. Majd a zárt peron program keretében újabb pecsételés, aztán a légkondi nélküli kocsi (kint 35 fok), bezárt kémlelőablakokkal, a függönysínen árválkodó függönykarikákkal, délről napsütéssel, és persze dohányzó kocsi. Rágyújtani elvileg nem lehet, csakhát ilyen kocsi jutott: na ezt magyarázd el a félig beszívott középkorú olasz nőnek, aki a felböfögött borsodi után lazán rágyújt: az ajtó fötött ott a jel, a karfában ott a mocskosbüdös hamutartó, a jegyen pedig csak magyarul, hogy "nem dohányzó" - azt meg ugye senki nem gondolja, hogy az európai színvonalon működő mávstrart személyzete angolul el tudná magyarázni az utasnak, hogy nószmóking! De a nő, csak neki hinne. A menetjegyet elraktam - mert olyan szép!

De, aki nem tanul ennyiből, megérdemli! Hétfőn a postán próbálkoztam. Belváros, 5. kerület, kis posta (fejet befelé lehúzni, mert különben lefejeled az ajtófélfát - na jó, 160 alatt nem), bent olyan mint a vonaton volt: jó meleg. Túl sokan nincsenek, de fél óra után, amikor egyik sor sem moccan (pedig átálltam a gyorsabba), résztvevőmegfigyelem, mi a szar van már. A kormányzati negyed kézbesítői lepték el a postát, minden sorban legalább kettő, nagy könyvvel, 8-10 levéllel. Postáskisasszony néz, olvassa a feladót, mér, kiszámolja az árat, vonalkódos matricát ragaszt a borítékra, majd kézzel beír valamit a könyvbe, a matrica másik felét beragasztja, pecsétel, majd egy előre csíkokra tépkedett bélyegkötegből (amit gondolom a színfalak mögött csinált valami rabszolga) kiválasztja a megfelelő értéket, egyesével nedves szivacsra nyomkodja, felragasztja, és már jöhet is a következő levél, ha kész, a számaírás. Az asztal kicsi, rajta a baszott nagy postáskönyv (kell a címekhez), meg egy csomó egyéb kacat (pecsét, matricatekercsek, számológép), fekvő számítógépház monitorral (kb. 30 centire a szemétől - éljen a felhasználóbarát munkahely!), úgyhogy a klaviatúra kb. szemmagasságban a fektő számítógépházon billeg, fél kézzel fogja, a másik egy darab kézével pedig gépeli be egyesével a címzettek nevét a számlára. De, hogy ne unatkozzunk, az ablakok mögött feltűnik egy épp ráérő postás kisasszony, kábé két foggal, derékig beizzadt fehér pólóban (a tépéscsináló rabszolga?), és jó hangosan megkérdezi a harcban helytállóktól: "Elmeséljem, hogy jártam tegnap?" Nem volt olyan szerencsénk, hogy bárki is azt mondta volna: ne. Elmesélte. Filmszakadás. Asszem szerencsémre kihagytam a történetet, mindenesetre a szemétdombjaikon kapirgáló postáskisasszonyok keze megállt, figyeltek, majd remekül szórakoztak (kell is a munkahelyi vidámság). A reklám után: matrica, stempli, kézírás, félkezes gépelés, ahogy ez egy európai színvonalon működő cég alkalmazottjától méltán elvárható.

MÁV és POSTA: működésük és hétköznapi tárgykultúrájuk egyaránt finoman cizellált balkáni hadművelet. A honlapok külön izgi olvasnovalóval szolgálnak. A posta esetében külön felhívom a figyelmet a 2006-os környezetvédelmi jelentésre, amiben többek között ez áll: "A Magyar Posta 140 éve fontos szerepet tölt be hazánk lakosságának mindennapjaiban." Ez már majdnem olyan, mint a kettős honfoglalás elmélete.

líra, líra

Fischer Gitta

A bódé alanyi éneke (Havasi Attila után szabadon)

Nyírpalotám, széles utcám, szün,
ott pattog a kukuruccám, szün,
Eta néni sebváltóval és a ki-be kapcsolóval, szün.

Téli fagylalt, Melba kocka, szün,
kevert, fröccs és feles vodka, rum,
Bambi, szotyi, kuki, limó, én vagyok az aluklimó, szün.

Kicsik, nagyon idegyűlnek, szün,
álldigálnak, héderelnek, szün,
megállítom az időt, a szavatosság’ időt, szün.

Lebontottak, széjjel kaptak, szün
Néprajziba szállítottak, szün,
lefotóztak, lejegyeztek, darabokban dunsztba tettek, szün.

Kioszk, trafik, lustpavillon, szün,
tudományos perspektívom, szün,

vizsgálnak és publikálnak, megmaradok a világnak én.

Fotó: Sarnyai Krisztina (a képen az Újpalotai lakótelepen egy üzemeltetett elárusító bodé pattogatott kukorica készítő gépének műszerfala látható)

von Haus aus

Az elemes panellakótelep-építő (Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3) már elnevezésében is sokat elárul arról a korról, amelyben készült, amelyre utalt, és amelyben mi, akkor még gyerekként (a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején) játszottunk vele. De nézzük a játékot (az anyagot, a filozófiát és a küldetést), nézzük a társadalmi és kulturális miliőt! Nosztalgiázzunk, legyünk kritikusak és egy kicsit szemtelenek! Ahogy kell.

Szinte biztos, hogy ezt a narancssárga dobozos műanyag építőt apánktól kaptuk, vagy én, vagy bátyám. Talán mindegy is, hogy melyikünk, mert közös szobánk volt mind Budapesten, mind Kelet-Berlinben (a két városban, ahol akkoriban éltünk), így sokat játszottunk együtt, és csak a rendrakáskor merültek fel birtokviszonykérdések: hogy akkor most kinek is kell elpakolnia? Többféle építőjátékunk is volt, meg egy házi készítésű vasutas-terepasztal, így komoly jeleneteket, városrészeket tudtunk fabrikálni, nagyokat játszani, keverve a különböző típusú játékokat. A panellakótelepen kívül emlékszem egy fémrendszerűre, egy műanyag csőrendszerépítőre és rengeteg kockára, vonatra, vasúti sínre, összeilleszthető, citromsárga színű, hajlékony műanyag autópályaelemekre és töméntelen mennyiségű vonatkocsira és matchboxra. Ami viszont egészen biztos, LEGO-nk nem volt – sajnos. Sem Magyarországon, sem Németországban nem kaptunk ilyen építőjátékot. Talán akkorra vált elterjedtté, amikor már nagyok voltunk hozzá? Vagy már így is épp elég lom volt, amit a költözések során magunkkal hurcoltunk? Ezt már igazán nem tudom.

A panelépítő játék rém egyszerű: vannak a fehér és a piros kemény műanyag elemek (fal, padló, plafon, ajtó, ablak, erkély), és vannak a különböző hosszúságú lukacsos elemek, lágyabb műanyagból, az összeillesztéshez. Az elemeket ügyesen kisakkozva, összepattintva már kész is a csinos kis elemes panelház. Még egy kis erkély, meg virágláda, napernyő a tetőteraszra, garázs a ház mellé, autó és pótkocsis traktor. Mi kellhet még?

De nézzük mindezt egy kicsit kritikusabban, a társadalmi és kulturális környezet összefüggéseiben – úgy, ahogy ezt gyerekként bizonyára nem tettük! A panellakótelepek és a műanyagok divatossá és modernné válása nagyjából egy időszakban zajlott. Ha jól tudom, Magyarországon 1965 körül épültek az első panelházak (akkor még három- vagy négyemeletes formában), és ugyanekkor váltak lakásaink elmaradhatatlan, korszerű, modern kellékeivé a különböző műanyag tárgyak is. Így igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megértsük, miként állt össze az egyébként szárnyalóan kreatív keletnémet műanyagipar mérnökeinek fejében a képlet, és hogyan vált az időszak „ideális” létformája és „tökéletes” matériája egy építőjátékban „valósággá”. A pontosan öntött műanyag elemek összepattinthatósága mint elv már ismert volt a LEGO játékokból, de ebben az esetben látszik, hogy nem csupán koppintásról van szó. Továbbá a műanyag mint anyag olyan távlatokat nyitott a részletek megalkotásában, amire eddig (a fa- és a fémépítőkkel) nem nyílt lehetőség: mint például az ablakok elé pattintható apró virágládák és erkélyek, amelyek így hozzájárultak a részletekben lakó otthonosság és komfort megteremtéséhez. De látni kell, hogy ez még az a kor, amikor panel-„építőmesterek” nem a magasság meghódítására törekedtek, és megelégedtek három-négy emelettel, és a dobozon látható képpel ezt meg is üzenték a gyerekeknek. (Persze a dobozban található mennyiségből ennél nagyobbat nem is lehetett volna építeni.) A panellakás, valamint a műanyag tárgyak (eszközök és bútorok) mellett ugyancsak a modernitás egyik nagy vívmányának számított a személyautók elérhetővé (?) és populárissá válása. Miután NDK-s játékokról van szó, adódik, hogy Trabant néven nevezzük a kis járművet, de bármilyen éles szemmel is nézzük, egyértelműen nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az 1960-tól megjelenő műanyag (sic!) autó mását találhatjuk-e a dobozban. Hívjuk egyszerűen Trabant-szerűnek! Ebből viszont több is van (legalábbis a képen), nagyjából minden második családnak egy – természetesen garázzsal. A panelélet luxuselemeként tudom csak értelmezni a garázstetőn kialakított teraszt, a nett kis napernyőkkel. Viszont itt meg is állok egy pillanatra: ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy ezek a kis ernyők nem tartoztak a készlethez. A kis, furcsa részletek mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy erre biztosan emlékeznék.

Ez viszont továbbvezet egy fájdalmas felismeréshez: a dobozban található valóság és a dobozra fényképezett kép között meghúzódó lényeges eltérésekre. A kép ugyanis egy olyan világot ábrázolt, amely a valósággal (a doboz tartalmával és az utcával egyaránt) semmiféle kapcsolatot nem mutatott. Hiszen hol (Magyarországon? Kelet-Németországban?) volt egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (napernyővel!)? Hol volt minden második családnak Trabant-szerűje? Én még a minden ablakban megjelenő virágládára sem tenném le a nagyesküt. De van itt még egy csemege: mégpedig a pótkocsis traktor. Ezt még ma sem sikerült megfejtenem: mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor? Hiszen ilyen csak állami tulajdonban lehetett. De szerencsére ezek a kérdések gyerekként egyáltalán nem izgattak, a hiányok csupán annyiban érintettek, hogy nem volt napernyő, illetve hiába is szerettem volna, a képen látható kis életjelenetet ebből az egy dobozból nem rakhattam ki.
Végül a műanyag elemes építő túlélte a megpróbáltatásokat, a költözéseket, és a műanyagokra oly jellemző megsárguláson kívül még ma is használható (ahogy ezt a minap teszteltem is). Persze láthatunk sérült elemeket, és egészen biztos, hogy néhány darabka el is veszett. Viszont egy meglehetősen abszurd bővülést is felfedeztem: egy minden elemében műanyag katonai teherautó, tizenkét fegyelmezetten üldögélő katonával. De talán ezt a fricskát most nem gondolom tovább.

(A szöveg megjelent: Fejős Zoltán - Frazon Zsófia szerk. Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. 2006, Budapest, Néprajzi Múzeum, MaDok-füzetek 4. Az írást Fischer Gitta szerzői álnéven közöltem.)