Báró hirtelen azt mondta, hogy: „szívesen írna egy cikket a »Helyi örökségünk« rovatba. Közismert aktatáskájából néhány fotót vett elő, […] majd társalgási hangnemben magyarázta, hogy a fotók ’41 februárjában készültek. Az altenburgi főtéren – a háttérben felismerhető a takarékpénztár épülete és a »Winkler kolbászgyár és füstölőüzem« – egy nőnek a csőcselék szeme láttára lenyírják a haját. Egy fotó lovas kocsin ülve mutatja a nőt, körülveszi a tömeg, talán két- vagy háromszáz bámészkodó, de lehet, hogy több. A második fotón még kendő van a fején, a tábla – »Kitaszítottak a népközösségből!« – az állát érinti. A harmadik képen idősebb, kalapos-szemüveges úr látható, ahogy a nő haját nyírja. Szakszerűen a nyaka köré kanyarított egy fehér kendőt. A negyedik képen éppen »dolgozik«. Az ötödiken a nő már kopasz. A hatodik képen elindul, gyalog keresztül a városon. Azzal vádolták, hogy intim kapcsolatban áll egy lengyellel, a férje katona volt.
Szívesen utánajárna, mondta a Báró, hol lakott az asszony, és hogy élnek-e még itt rokonai. Ma fotóval kezében fölkereste a helyet, ahol történt.”
A részlet Ingo Schulze új életek című rendszerváltó levélregényében olvasható (248-249 o.; fordította: Nádori Lídia). A több csavarral készült szöveg Heinrich Türmer (eredetileg Enrico – de most nem mennék bele részletesebben az írói szerkesztés csalafintaságaiba) nagyrészt reménytelen szerelméhez, Nicolettához írott leveleiből áll, a történet társadalmi és kulturális kontextusa pedig az 1989-es német falomlás és rendszerváltozás. A levelek időrendben haladnak a hős gyerekkorától az épp aktuális jelenig – így a regény főszereplője valójában az idő. Most kiemelek és interpretálok néhány részletet az idézett szövegből. Az időrendbe szerkesztett és utólag jegyzetelt levelekből való építkezés módszertanilag utal az átélt történelem és az emlékezés sajátos kapcsolatára. A Báró figurája, akinek regénybeli neve Clemmens von Barrista egy különc nőcsábász, rendszerváltás utáni altenburgi figura, aki folyamatosan lenyűgözi a társaságot, akiben egyszerre sűrűsödik a szabadság és a romlottság érzése és gyakorlata. Nyilván nem véletlen, hogy rá osztotta a szerző azt a szerepet, amiben egy majdnem ötven évvel azelőtti helyi kirekesztés és megszégyenítés társadalmi gyakorlatának képeit mint az újonnan alapított lap „Helyi örökségünk” rovatának egy lehetséges témáját veti fel. A regénybeli társaság kommentálja is az ötletet: „- »Helyi örökségünk«, ezúttal másképpen – mondta Michaela, és a Báróra emelte a poharát.” Tehát ők is érzik, hogy van a felvetésben valami szokatlan. És valóban, az örökség részévé tenni olyan tárgyakat és társadalmi gyakorlatokat, amelyek nem az üdvtörténet részei, amelyek a vélt vagy valós társadalmi normák áthágásáról, bűnről, büntetésről és kirekesztésről szólna, nem szokványos eljárás. Legyen szó regénybeli fikcióról vagy az épp aktuális társadalmi valóságról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése