A lakótelep számomra olyan, mint az operett: kellőképpen populáris, keletkezésekor divatos és népszerű újdonságnak számított, olyan hézagba férkőzött, ahol szükség és igény volt rá. Aztán később kicsit megkopott, más műfajokhoz képest talán lenézetté is vált, de mégis fennmaradt, sőt: új és új formában is megjelent. A kritikusok általában fanyalognak rajta, de mindig voltak olyanok, akik fantáziát láttak, felelősséget éreztek megújításában, kritikus és konstruktív újragondolásában. Elengedhetetlen, hogy megértsük a műfajban rejlő lehetőségeket, azokat okos és használható formában fejlesszük tovább. Az összehasonlítás persze sántít, hiszen hol vannak a táncos és dalos betétek, amelyek a prózai részeket elválasztják egymástól? Bár egy LTP underground banda könnyedén szedné rímbe saját tapasztalataiból épített válaszát. És ahány banda annyiféle megoldás a táncos dalos betétre. Legyen tehát operett!
stencil: Baranyovics Borisz
Hatéves koromban költöztünk be háromszobás lakásunkba egy újonnan épült belvárosi tízemeletes panelházban. A lakás még üres volt. Nagyon tetszett. Narancssárga és kék szőnyegpadló, lila, sárga és piros geometrikus mintájú tapéta, piros linóleum, a fürdőszobában pedig kék-barna csíkos lemosható tapéta, melynek furcsa, bőrszerű felületével egyszerűen nem tudtam betelni akkoriban. A szobákban hatalmas ablakok, két erkély, beépített szekrények, és öntöttvas radiátorok, amelyeken remekül lehetett zenélni fakanállal. És persze a költözés izgalma. Akkor még nem értettem, hogy a körülöttem levő felnőttek miért nem ugyanilyen boldogok. Tíz év múlva, amikor felújítottuk a lakást, és nagy hévvel rángattuk le az elvízkövesedett, szétrohadt műanyag tapétát a fürdőszoba faláról (és csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennél jobb feladatot ki sem lehetett volna találni egy lázadó kamasznak), szóval csak akkor tömködtem be saját gyerekkori örömujjongásom és a felnőttek kétségbeesett pillogása közötti hézagokat. Hiszen hiába is próbálták akkoriban elképzelni, hogy milyen bútorok illenek a lila tapétás, narancssárga szőnyegpadlós szobába, meg a citromsárga-kékbe. És a piros-narancssárgába? Épeszű embernek nem volt ilyen esetekre kész megoldása. Tíz év múlva festhető tapétát ragasztottunk a szobafalakra, a linóleumot kőre cseréltük, az alumínium kádelőlapot pedig kidobtuk: igyekeztünk nyomtalanul eltűntetni az egykor modernre és fiatalosra hangolt belső terek sajátos világát. A falak maradtak, de azokkal nem is volt nagy probléma. Ma már mindenki máshol lakik, és csak a családi oral history őrzi a macerás falfúrások, a tojáshéj színű reluxa, a nagy, szögletes citromsárga billenő kapcsoló, vagy az örökké elakadó lift, a szemközti 12 emeletes magasház emlékét: a kisvárosi lakótelep hétköznapjainak látható és láthatatlan, külső és belső történeteit.
(A szöveg egy nagggyon izgalmas várossal foglalkozó 2010-es kalendáriumhoz kezdett íródni. Ez a részlet az első változat rövid részlete, amely még változni, csinosodni fog. Ez az ő sorsa.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése