009. Ének-tesi kombó

2012. november 13.

009. Ének-tesi kombó

Tanácsköztársaság téri Általános Iskola Nagykanizsa. Ismertebb nevén a Templom téri. És nem Nagykanizsán, hanem Kiskanizsán. Ami közigazgatásilag valóban Nagykanizsa, de már a Principális csatornán túl van, tehát Kiskanizsa. A helyi viszonyokkal nem érdemes vitázni. Az ott egy egészen másvilág. Na, oda jártam nyolc évig általános iskolába. A bizonyítván szerint: jó magaviselettel. Ez viszont koránt sem fedi a valóságot. Azért jártam oda, mert ének-zene általános iskola volt, az egyetlen Kanizsán, engem meg muzikális gyereknek gondoltak, hát oda írattak. Az élet mint operett. Én meg száműzetésnek éltem meg. Ma már tudom, kevés ennél jobb dolog történhetett velem akkor. Mégha nem is lettem primadonna.

A bizonyítván egy rendszerváltás előtti nyomdaipari tömegtermék, minden gyereknek volt ilyen. Keménykötésű, varrott, gerincén vászonragasztás, a belső lapok színes előnyomottak (címer, mi más?), fura kis táblázatok, benne a mindenkori ofők kézírása. Amíg iskolás voltam, amíg fontos lehetett volna, addig nem is volt az enyém. Megkaptam a nyári évzárón, visszaadtam az őszi évnyitón, és nyárig nem láttam. Na, nem hiányzott. Aztán otthoni fiókokban verődött, költözéskor csokorba rendeződött a többi hasonlóval: a zeneiskolai bizonyítványokkal, a gimissel, érettségi bizivel, egyetemi indexekkel, a nyelvvizsgákkal, diplomával, munkakönyvvel, kisdobos és úttörő igazolvánnyal, lejárt útlevelekkel. Remek kis kollekció. Kórisme.

Már elsőben is kaptam osztályzatot. Én például szorgalomból és magatartásból „jó”-t: erre a poénkodásra amúgy elég jól emlékszem, mert generálban nem feltétlenül tekintettek jó gyereknek, sem az iskolában, sem otthon. Sőt. Viszont amikor osztották nekem az észt, vagy próbáltak megfékezni, mindig hivatkoztam rá, hogy nekem papírom van róla, hogy jó vagyok. Talán ezt a fordulatot nem elsőben, hat évesen ugrottam meg, de hét-nyolc évesen már biztos. Addigra, ha nagyon igyekeztem, már ki is tudtam betűzni, amit a bizonyítványomba írtak. És ez nem vicc. Nemes egyszerűséggel utáltam írni és olvasni. Nem is érdekelt, és nem is ment. Elsőben például közepes voltam írásból. Azért elsőben ritkán kaptak értelmes gyerekek valamiből hármast. Pedig értelmes gyereknek tartottak, csak nem nagyon tolerálták, amit írás címen műveltem. Pedig nagyon jó tanító nénim volt: szigorú, ősz, dauerolt hajú, fehér köpenyes, de még így sem tudta leplezni, hogy tulajdonképpen szeret. És én is őt. De ezt sosem mondtuk egymásnak. (Ebben ma is erős vagyok.) És igazságos volt: sosem büntetett feleslegesen, viszont nem adott csak azért jó jegyet, mert egyébként szeretett. Csapnivaló volt az írásom, eufemisztikus iskolanyelven: közepes. És ez másodikra sem változott: olvasás jó, írás közepes. Ellenben tesi és ének jeles. Meg a számtan-mértan. Harmadikra már olvasásból is közepes lettem. Összefoglalhatjuk úgy, hogy nem körvonalazódott különösebben, hogy humán érdeklődésem lenne. Ellenben szerettem másokkal együtt énekelni, zenélni és rohanni (futó voltam). Végig több négyesem volt, mint ötösöm. Nem nagyon kötött le az iskola.

Ugyancsak harmadikra kezdett kirajzolódni a zenész profilom: ekkor kezdtem zongorázni, és elég gyorsan kijött, hogy amit végre megtanulok (mert gyakorolni azért nem szerettem), azt elég meggyőzően elő tudom adni. Mondogatták: tehetséget. Úgyhogy beléptem abba a korszakba, hogy ugyan a tanulásban nem voltam kimagasló, leginkább elszenvedtem az iskolát, próbáltam magamra szedni az órán az anyagot (ezt érettségiig űztem), közben lett egy-két dolog, amiben egész jó voltam. A zongora volt az egyik. A testnevelés pedig a másik. Hatodikra kicsit összeszedtem magam, négyes ötössel megvolt az évvége, a jegyek mellett a jegyzetben pedig ez volt olvasható: „Az ének-zene és testnevelés tantárgyból elért kimagasló eredményéért dicséretben részesült.” Hetedikben csak tesiből, aztán nyolcadikban újra mindkettőből. Jó kombó: ének-tesi. Volt humora a tantestületnek. Eszes voltam, gyors, heves, lendületes, pillanatok alatt magam mellé állítottam a fél osztályt, simán nekimentem a nálam erősebbeknek is, ha az igazságérzésem azt kívánta, felsőben én voltam a fiú őrs vezetője, és nagyon sok vitám volt tanáraimmal. Sok beírásom volt, meg raport az igazgatóiban, néha meg is ijedtem ilyenkor, de amíg azt írták évvégén, hogy tesi-ének kimagasló, addig magam mellett tudhattam őket. És ma már tényleg azt gondolom, hogy az egész elszenvedett iskolarendszerben ez a nyolc év volt a leghasználhatóbb. De hogy ez látszik-e a bizonyítványból? Hogy bizonyít-e bármit? Ha elsodródna tőlem, és feltűnne valahol egész máshol, elmondana-e bármit erről a nyolc évről? Még abban sem vagyok biztos, hogy én jól emlékszem. (Ja, és van benne két plusz oldal. A bukásoknak.)