a Dogma: illúzió helyett szemtől szemben

(A részlet a Pulszky Társaság éves szakmai konferenciáján hangzott el 2010. november 17-én a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében. Legközelebb viszek röplapot is, hogy felébresszem az álmos közönséget.)

Van-e, lehet-e bármiféle kapcsolat – gondolatban, ötletben, inspirációban – a kilencvenes években kritikai diskurzusból, ellenállásból és egy cseppnyi anarchizmusból születő Dogma-koncepciónak, és az ugyancsak kritikai gondolkodásra alapozott kisköltségvetésű, kortárs társadalomra reflektáló muzeológiának. Azt állítom: naná!

A játékszabályok megváltoztatása

1995-ben Koppenhágában Lars von Trier és Thomas Vinterberg dán filmrendezők DOGMA 95 címen fogalmaztak kiáltványt a mozgóképes játékszabályok megváltoztatására (a hollywoodi megaprodukciók egekbe szökő előállítási és reklámköltségei ellenében), egy új vizuális nyelv, kompozíciós eljárás és szerkesztési mód, egy új játékfilmes alternatíva felvázolásával. Mint minden szakítás, ez is tartalmaz kamaszos túlzásokat, de az alapgondolat több, filmes kontextuson túlmutató tanulságot is sűrít. Ebből foglalok össze néhányat – a Dogma-praxisra vonatkozó kritikai észrevételek figyelembevételével.

A Dogma 95 kiáltvány és a kapcsolódó Tisztasági fogadalom passzusai szerint a Dogma-koncepcióra épülő játékfilmek felvételeit valóságos helyszíneken kell készíteni, melyeket nem lehet kiegészíteni sem kellékkel, sem díszlettel. A történetnek itt és most kell játszódnia, a szituációnak valóságosnak kell lennie, és nem lehet benne gyilkosság. A hang és a kép felvétele szinkron módon történik, amihez kötelező a kézi kamera használata, optikai trükkök, szűrők és mesterséges fény alkalmazása nélkül. Az alapanyag: 35 mm-es színes film. Ezek az összetevők első ránézésre leszűkítik a filmes lehetőségeit, aki így viszont – más megközelítésben – csak arra tud koncentrálni, ami a kamera előtt történik. Szemtől szemben, itt és most. Ebből kell összeraknia az interpretációt. Ami nem lehet műfaji film, a rendező neve pedig nem szerepelhet a főcímlistán. Puritán megközelítések. A kiáltvány első felolvasása ezzel szemben meglehetősen teátrálisan zajlott: 1995-ben a párizsi Odéon moziban, a száz éves mozgókép tiszteletére rendezett konferencián Trier (az egyetlen meghívott dán rendező) provokatív hangon felolvasta a kiáltványt, majd a hallgatóság közé szórta a piros röplapokat és kirohant a teremből. Gondolom, nézet nagyot a tisztelt közönség! Aztán az első film, a Születésnap (Festen) 1998-ban készült el, majd még ugyanabban az évben az Idióták (Idioterne). Az elsőt Vinterberg, a másodikat Trier jegyzi – bár nevük nem szerepel a főcímlistán. Az első négy alkotás sorszámozva jött ki, aztán a számozás elmaradt, viszont a Dogma 95 máig termeli az alkotásokat, világszerte, megújuló formában. Sokan kritizálják kötöttségei miatt, de például Mette Hjort dán filmesztéta és filmkritikus szerint épp az egységes szándék hiánya és a kiáltványban foglaltak eklektikussága teszi a koncepciót érdekesé és termékennyé: „A Dogma 95-ben leleményesen ötvöződik az irónia és a véres komolyság, a cinizmus és a problémacentrikusság, az önreklámozás és a háttérbe vonulás, a politikai éleslátás és a puszta játék.” – ahogy elemzésében fogalmaz. (Hjort, Mette: Dogma 95. A Hollywoodra adott dán válasz globalizálódása. Metropolis. Filmelméleti és filmtörténeti folyóirat. 2006/2: 94-115; Lars von Trier tematikus szám.)

Összeolvasás

De miben lehet izgalmas és inspiráló a Dogma-koncepció és a kortárs kultúrára reflektáló kiállítási munka összeolvasása? Nos, egyszerűen fontosnak tartom az olyan koncepciókat, amelyek a megújulást az alapoknál kezdik: például az egyszerű automatizmusok tudatosításánál, a kényelem feladásánál, a kényelmetlen kérdések vállalásánál. A Dogma-koncepciót elfogadó alkotók filmjeikben közvetlenül reflektálnak a világra, amelyben élnek, új alternatívákat próbálnak ki az alkotás során, azonosítják a műfajokat és a műfaji elemeket, amelyeket használnak – azaz intenzív tudástermelést valósítanak meg a munka során. Továbbá probléma orientált témákat vesznek elő, amelyeket megdolgoznak és segítségükkel nyilvános kritikát fogalmaznak meg a társadalomról, amelyben élnek (ne feledjük: fejlett demokráciáról és jóléti államról van szó!). Talán érzékelhető, hogy nem csupán elutasításról, saját homokozó elkerítéséről, hanem egy megvalósítható játékfilmes alternatíva kidolgozásáról volt és van szó, amely – ha változtatásokkal, de – életképes megoldásnak bizonyult. A Dogma-koncepció pedig hatott más vizuális és performatív területekre is, mint például a tánc, a színház, az építészet, a várostervezés, a komputerjáték-tervezés és a politika. Még az is lehet, hogy a múzeumok és a kurátorok is találhat benne megszívlelendő és megtanulható elemeket?

Piros röplapok

Egy muzeolgóiai konferencián valószínűleg nem célravezető, ha az ember kiáltványokkal áll elő, majd az előadása után felpattan és piros röplapokat kezd szórni (bár egyszer azért kipróbálnám). De miután a múzeumi kiállítás mint műfaj már rég elmúlt száz éves, talán valóban érdemes tudatosan törekedni az alapokat is érintő, módszertani megújításra – kortárs kultúrán innen és túl. Ahogy Daniel Libeskind (és más sztárépítész) lenyűgöző és meglehetősen költséges épületeire is van igény, hely és szükség, ugyanúgy a költséghatékony Dogma-filmek is magától értetődően találják meg a helyüket a spektákulumok kortárs világában. A kettő közötti tér pedig kényelmesen belakható – múlttal, jelennel és jövővel. Kortárs muzeológiával. Kiállítással.

Mostanában gyakran csinálom, hogy egymástól látszólag távol eső területek alkotásait egymásmellé teszem és összeolvasom. Nem a hasonlóságok és a különbségek izgatnak leginkább, hanem azokhoz a kifejezési formákhoz keresek inspirációt, amelyekkel magam is kísérletezem. Olyan megközelítéseket keresek, amelyeket például egy múzeumban és egy kiállításban is szívesen látok vendégségbe. És ebből valószínűleg olyan is lesz, amely tartósan becuccol a múzeumba, ugyanis a kortárs kultúra műfajgazdasága kimeríthetetlen. „minimális eszközökkel létrehozunk valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.” – ahogy Libeskind fogalmaz.

múzeumi hullámtér

(A szöveg Vincze Ottó: Kognitív mentés című kiállításának megnyitóján hangzott el a Paksi Képtárban, 2010. november 24-én)

Fotók: Koronczi Endre

A víz hullámzása a természet része. Rendszer, erő, energia. A változás jele. És a hullám persze fizika: terjedés, törés, elhajlás és visszaverődés. Kiszámolhatóság, modellezés, ábrázolás, mérés. Ha nem is kilóra, de például: amplitudóra. És megmutatás. De a hullám (lenyűgöző fizikai és térbeli tulajdonságainak hála), beszivárgott az esztétikába: a modellből és a formából szimbólum, az axiómából metafora vált – kép, szó, hang és tárgy. A definíciókat felváltották az alternatív magyarázatok. Majd a saját tapasztalatok. Hiszen mindannyian másként fekszünk egy hullám hátán. Mást látunk a hullámban. Parti Nagy Lajos vízről szóló szócikkében például olvashatunk egy nyelvileg is izgalmas hullám-definíciót – vagy talán inkább definíció-paródiáját. Így hangzik: „A hullám az tó- avagy tenger-víz feltornyosuló, majd függélyesen leereszkedő része, kit ollykor az szél korbátsa, máskor ennen alulsó habora hajt nem nyugodni. Az eme szél által felpörült víztömeg gomolygó felső részit habnak híjják. Ki habakol, az felzavarja a vizet, példának okáért evezővel.” (Parti Nagy Lajos: A vak murmutér. Négy elemi szócikk. Budapest, 2007: 80-81) Szemtelen egy szöveg, mi tagadás!


A hullámzásban erős a rendszer és a szabály. Ez egyfelől biztonság, másfelől viszont veszély. Olyan, mint a nyáj. Gondoljunk csak Todd Strasser Hullám (Wawe) című regényére, amelyben a „hullám” a látszólagos biztonság és a fenyegető veszély szimbóluma egyben. Megállíthatatlan hullámzás, magával ragadás, észrevétlen – ezért veszélyes – sodródás. Egy társadalmi és történeti élethelyzet (a fasizmus) kritikus ábrázolásával, a regénybeli fikció és a történeti igazság egymásra csúsztatásával. A könyv alapmetaforája a hullám: ami épp attól használható, mert elringat és összeráz. Látszólag ment, de valójában beszív, mint egy örvény. „A víznek örvénye sorsforduló, ellenben a simaháton hömpölgő folyó maga a terv szerénti nyugott élet, veranda, onokák, bojthos házikabát.” (Parti Nagy 72. oldal)

Asszociációs hálóm a természettől indult, belepiszmogott a fizika fogalomtárába, majd utalt az esztétika, a kultúra és a társadalom világára. De mi van a múzeummal? Annak közhelyesre szaggatott mentés-metaforájával? A 19. századot foglyul ejtette a múlt megmentésének paternalista gondolata. Tökéletes múlt – szemben a széthulló jelennel. De az érték felszínre hozható. Megmenthető. A süllyedés és a mentés az emberi civilizáció és a 19. századi múzeumtudomány nagyhatású metaforája – egyben átfogó magyarázati sémája – volt. Tiszteletreméltó és érthető megközelítés. Ma már inkább tudománytörténeti pillanat. Módszertani kritikával feldolgozható kutatási tárgy. A múzeumi kiállítás egy tárlója. Fejezet a múzeum nagy narratívájában. Ha így nézzük, akkor nem ragadunk bele menthetetlenül az ideákba, vagy a szépen polírozott „egyszervolt, hol nem volt” világába.


Látható: nem egyszerű a képlet. A hullámzás nemcsak természet, kultúra is. Rendszer, szabály, mely könnyen dogmává vált. A mentés pedig nemcsak biztonság: veszély is lehet. Nem könnyű ez a terep! De nézzünk rá újra! Tekintsük a hullámzást és az áradást egyszerűen változásnak! Keressünk hozzá megint egy részletet Parti Nagy elemi szócikkéből: „Az folyó maga az eleven mozgony, mindenek hordozója, áramló víz melly öszveköt és kiárad.” (Parti Nagy 94. oldal) Jó, talán ez jó irány. Változás és mozgás. Már nemcsak „egyszervolt, hol nem volt” hullámzás. Hanem áradás és szabályozás. Aztán egy kis mentés – másként. Itt van például ez az „egyszervolt, hol nem volt” Konzervgyár. A magas vízállás, az áradás és az elöntött raktár. Aztán csönd. Majd újra valami változás. Aztán egy gyűjtemény. És persze a mentés metafora. (Ettől nem tudok szabadulni.) Most meg a mentőövek és a hullámzás. Ha felnyújtom a kezem, majdnem elérem. Ha megemelkedem, akkor biztos. A mentés már csak ilyen. Kell hozzá egy kis együttműködés.

A képekért speckó kösz Koronczi Endrének!

a kifejezés híve vagyok!

Néhány hete láttam a ted.com web site-on egy 2009-es előadást, amiben Daniel Libeskind lengyel születésű, amerikai építész 17 fogalom segítségével beszélt 18 percben az építészet és az inspiráció viszonyáról. Szeretnék az előadásból néhány mondatot idézni:

„a kifejezés híve vagyok, sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget: sem az életben, sem bármi másban. A kifejezésre [expression = kifejezés, kinyilvánítás] gondolok. Ez olyan, mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. És ez hiányzik az építészet nagy részéből, mert azt gondoljuk, hogy az építészet a semleges birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye. […] A kifejezés az, ami az építészetnek értelmet ad. S természetesen a kifejező terek nem némák. A kifejező terek nem egyszerűen terek, melyek megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nemcsak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. [… Az építészet] nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy minimális eszközökkel létrehozunk valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.”



A „kifejezés” az egyik a 17 fogalomból, amelyre Libeskind mondanivalóját építi. Az előadás, elismerem, kissé didaktikus, de roppant jól felépített, feszes, mégis asszociatív. Még dolgozom vele, de előbb néhány mondat a TED koncepcióról és a site-ról.

A TED története 1984-ben kezdődött, egy konferenciával, amely három témakörre (TED: Technology, Entertainment, Design) épült. Ezt további konferenciák követték, éveken keresztül. Az előadások felvételeiből indult el a ted.com web-site, ami azóta is folyamatosan bővül, és mára már fordítási projekttel, televíziós előadássorozattal, ösztöndíjjal és díjjal is kiegészült, viszont továbbra is nonprofit keretek között működik. Az előadók 18 percet kapnak arra, hogy valami értelmes dologról beszéljenek: a munkájukról, a gondolataikról, gyakorlati, elméleti kérdésekről, fogalmakról (ezt a amgyarországi konferenciákon is kötelezővé tenném, simán!). Az időkeretet nem lehet átlépni. Az előadásokban vastagon benne van a kortárs kultúra: a koncepciókban és a bemutatott, megvalósult alkotásokban egyaránt.

Most teszek egy kísérletet, és a fenti idézetben kicserélek néhány szót, és felvázolom, milyen az a múzeum, és milyen az a kiállítás, amely magyarországon látok, és milyen az, amely számomra inspirációt jelent. Azaz: létrehozom a Libeskind részlet hack-kelt változatát, de nemcsak azért, hogy zavart okozzak. Lássuk!

„a kifejezés híve vagyok, sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget sem az életben, sem bármi másban. A kifejezésre [expression = kifejezés, kinyilvánítás] gondolok. Ez olyan, mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. És ez hiányzik a magyarországi múzeumok és kiállítások nagy részéből, mert azt gondoljuk, hogy a múzeum a semleges birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye […] a kifejezés az, ami a múzeumnak és a kiállításoknak értelmet ad. S természetesen a kifejező múzeumok és kiállítások nem némák. A kifejező múzeumok és kiállítóterek nem egyszerűen terek, melyek megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező múzeumi terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nemcsak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. [… A múzeum és a kiállítás] nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy létrehozunk minimális eszközökkel valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.”

Valahogy így!

a bárányok hallgatnak – avagy a sheep szó után hagyjon üzenetet

Nem emlékszem pontosan, hogy Jonathan Demme A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) című filmjében a cím tulajdonképpen mit is jelentett (bár rémlik valami a nyomozónőt játszó Jodie Foster nyomasztó gyerekkorával kapcsolatban), de amikor néhány évvel ezelőtt először láttam a francia Jean-Luc Corner tárcsás telefonkészülékekből és kábelekből készített göndör szőrű bárányszobrait, azonnal ez a fordulat jutott eszembe. Az asszociáció nagyon egyszerű, hiszen a használatból kikerült telefonok hangja mára valóban elnémult, a vicces nyáj mégis beszédes példa a használatból kikerült, ám nem használhatatlan technikai eszközök művészi újrahasznosítására.

A modern és posztmodern kor egyik közhelyesre szaggatott jelzője és jellemzője a szüntelenül gyorsuló tempó, ami nemcsak a társadalmi mobilitásra, hanem a tárgyak és használati eszközök áramlására és cserélődésére hatással van. Ami elromlik, már nem kell, feleslegessé, hordalékká, szemétté válik. De míg egy fürdőkádat, egy zongorát vagy egy íróasztalt nem cserélünk le évente, egyszerű mindennapi eszközeink körforgása már-már megállíthatatlan. A technikai eszközök és elektronikára épülő tárgyak dobogósak a vesszőfutásban. Mi, használók, roppant keveset tudunk a tárgylétet megelőző fejlesztésekről, de még kevesebbet a hulladékká váló eszközök sorsáról. Még akkor is, ha kitartóan dolgozunk rajta, hogy minél többet megtudjunk. Az újrahasznosításon alapuló művészet (recycling art) ebben a történetben kevésbé a használatból kihulló tárgyak tömeges újrahasznosítása miatt jelentős, mint inkább a helyzetre adott kreatív válaszok megfogalmazásában, a tárgyak megmunkálásában, ezen keresztül a társadalomkritika és reflexió közvetlen élénkítésében.

Ó, az a jó régi tárcsás telefon! A jó minőségű (ABS műanyag) sima műanyagfelület, a vidám színek, a tárcsa visszaforgásának kattogó hangja, az ágyból kiugrasztó csengőhang, és persze a készüléket és a kagylót összekötő dugóhúzó formájú kábel (PVC borítású vezeték), ami mindig összetekeredett, kibogozhatatlanul, újabb és újabb csavarokkal nehezítve a telefonálást. Olyan volt ez a kábel, mint egy póráz, abból a rövid fajtából, ami megakadályozta, hogy a szülők szobájában elhelyezett telefon kagylójával és kamaszkori titkainkkal kisurranjunk a folyosóra. Hiába rángattuk a rugósan csavart és csomókba tekeredett kábelt, sosem volt elég hosszú! Mennyi csacsogás – és persze: mennyi bosszúság! (Magyarországi gyártó a Telefongyár, forgalmazó a Magyar Posta volt.) De meglátni egy tárgyban egy másikat: a tárcsás telefonban, a kagylóban és a kábelben a bárányt. Na, ez már művészet!


Kanyarodjuk kicsit vissza az időben! A telefonkábel dekoratív, másodlagos felhasználásának ugyanis Magyarországon is voltak hagyományai, melyek nemcsak artisztikus törekvésekből, hanem hétköznapi, praktikus funkciókból táplálkoztak – irónián innen és túl. Nem más ez, mint a fonott üvegek és demizsonok varázslatos világa, amely az üveg törékenységére adott logikus és populáris válasz, egyben egy kreatív kézműves technika megvalósítása. Az üvegek fonási technikája rokon a hagyományos kosárfonással, amelyet az ötvenes-hatvanas évektől átalakított és átszálazott a műanyagkábel – szálfinomságával, modern és korszerű anyagával, színes világával. De honnan volt ennyi fölösleges színes vezeték? – hangzik a logikus kérdés. Általános válaszom nincs, de egy ötvenes évekből és a Balaton környékéről származó esetet szívesen idézek: „A fonáshoz a környék akkoriban egyetlen gyára, ahol Feri bácsi is dolgozott, bőségesen »biztosította« a telefonkábelt, amely lecsupaszítás után minden szempontból megfelelt az üvegek beborításához. A kábelek beszerzésének sajátos és meglehetősen eredeti megoldását választotta a homéroszi jelzővel is illethető leleményes Feri bácsi. Ugyanis a gyár területéről dereka köré tekerve szállította a telefonkábelt a felhasználás helyszínére, nevezetesen a körtefa alá. Hogy ez nem etikus megoldás? Meglehet. De a cél szentesíti az eszközt: a gyári felesleg újrahasznosítása talán csak nem számít főben járó bűnnek!” (A történet a Plasztik művek című kötetben jelent meg; Budapest, Néprajzi Múzeum, 2006). Ha minden családban nem is volt egy „leleményes feribácsi”, a színes telefonvezetékkel befont üvegek előfordulása széles körben ismert volt a háztartásokban. Mindehhez a hiányt nem ismerő szocialista államgazdaság, és az erre épülő sajátos felesleg-filozófia korlátlansága szolgáltatta az alapanyagot. A kreatív megoldások tárháza pedig végtelen volt: darabszámban, szín- és formavilágban egyaránt.


A francia telefon-bárányok viszont nem a szocialista ipari társadalom anyagbőségére (és ehhez közvetlenül kapcsolódó korlátlan pazarlására) épült, hanem a mobil-társadalom és a technikai változások metszéspontjában keletkezett feleslegre: többek között a tárcsás és zsinóros telefonok halmazára. Feketén, fehéren. Jean-Luc Corner meglátta a kábelben a göndör báránybundát, a telefonkészülékben a báránypofát, végül a fület a szájjal összekötő kagylóban a patás báránylábat. Egyszeri ötlet, amely egyedi tárgyként vicces, nagy tételben, nyáj formátumban, pedig határozottan kritikus és szemtelen. Erre a kritikára és humorra épített a frankfurti Kommunikációs Múzeum (Museum für Kommunikation Frankfurt), amikor 2006-ban a múzeum teljes előcsarnokát benépesítette egy ácsingozó, nézegető és pihenő egyedekből összerendezett nyájjal – a látogatóközönség nagy örömére. Ma már nincs a jellegzetes tárcsahang, az ágyból is felverő csengés és a kapcsolásra várakozó ütemes búgó hang. A bárányok hallgatnak. Halló, itt a világ! De a sheep szó után hagyjon üzenetet!
A Telephonic Sheep képek innen származnak.

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin őszi IT, szórakoztató elektronika tematikájú számához készült.

keresztszemek helyett dallamos áramkörök

A technika, az elektronika és a dolgos, szürke hétköznapok összekapcsolásával egyszerű dolgunk van. Hiszen ki választaná önként és dalolva, boldog és sugárzó arccal a mosógép helyett a mosósulykot? Ki érezné kényelmesnek, hogy villával kell mindent pépesre gyömöszölni, mondjuk naponta háromszor, nagy tételben, hogy elkészüljön a szupersima, pépesített bébikaja, amikor ott a botturmix, a háziasszony gépesített jobbkeze? Ki ágálna egy porszívó ellen, amivel percek alatt eltüntethető az otthon nevelgetett porcicák jelentős része, és inkább söprögetne rendületlenül? Hogy van telefon, ha hívni kell egy orvost? És sorolhatnám azokat a hétköznapi technikai segítőket, melyeket magától értetődően tekintünk barátnak (és még az is előfordul, hogy nevet adunk nekik, amihez még különösen infantilizmusra sincs szükség).

Képek forrása: Geppetto web

Viszont könnyen, és legtöbbször jogosan jövünk zavarba, ha olyan funkciókat hódít meg magának az elektronika, amelyekre többezer éves, jól bevált megoldások léteznek, ráadásul olyan élethelyzetek és élmények, amelyek nem tartoznak a fizikailag megerőltető, hétköznapi tevékenységek sorába. A gyerekvárás, a gyerekszülés és a gyereknevelés aktivitással, várakozással és érzelmekkel átitatott világa például egyre inkább azon területek közé tartozik, amelyet ezer szállal sző át a technika és az elektronika, amely egyre speciálisabb funkciók és multifunkciók kialakítását eredményezi, sok-sok csábítással, hasznos és haszontalan fogyasztási eszközök garmadájával. Ezeket lehet szeretni, vagy nem szeretni, de talán a legfontosabb, hogy bátran merjünk gondolkodni róla. Látszólag praktikus, de tényleg szükségem van rá? Szeressem, vagy ne szeressem, ha mindent behálóznak az áramkörök? Jó ez nekem? És tényleg: ez a legjobb megoldást? De még a kérdésekre adott válaszokkal sem könnyű eldönteni, hogy egy-egy technikai kütyü esetében tényleg nélkülözhetetlen segítőről, vagy pusztán egy öncélú, a fogyasztók csábítását célzó gadget-ről van-e szó.

Ha egy tárgyban van gondolat, ötlet és például egy cseppnyi érzelem, amely tartalmában és formájában is tükröződik, akkor viszont könnyű dolgunk van: gondolkodhatunk együtt a tervezővel, érezhetjük, hogy partnerek, és nem csupán balga fogyasztók vagyunk. Kucsera Péter a Geppetto Design Stúdió egyik tervezője Pocakzene névre keresztelt MP3 lejátszója ilyesmi gondolatokból nőtt ki. A funkció létezett: várandós nők és pocaklakóik közös zenehallgatása, ami egyszerre több és kevesebb is annál, minthogy valaki egyszál hangon dalol – főleg, ha azt vesszük, nem vagyunk mindig nótás kedvünkben. Ehhez a funkcióhoz kellett összeilleszteni a tartalmat, a formát és az anyagot, ami már nemcsak gondolkodást, hanem tervezést, fejlesztést és technológiai tudást is igénylő kreatív munkafolyamat. Nézzük az elemeket!


Képeskönyvekből, fényképekről és akár a közelmúltból is könnyedén idézzük fel a fotelben üldögélő és hímezgető nagymama képét. Amikor ebéd után jön egy kis pihenés, nem, nem alszom, csak a szemem pihentetem, mondja, majd lassan előrebukik a feje, és ölében pihen a hímzőkeret, az épp aktuális keresztszemes vagy nyomott mintás kis terítővel. A fából, fémből, csontból, majd műanyagból készített egyszerű kis szerkezet, a hímzőkeret, két egymásba illeszthető vagy pattintható karikából áll. Igazi női tárgy, amire egy mozdulattal lehet kifeszíteni az anyagot. Feszített állapotban könnyebb a hímzés, szebb az öltés. Hímzőkeret nélkül is lehet, de kerettel könnyebb. Ezt a pattintós technológiát használta és gondolta tovább Kucsera Péter a Pocakzene MP3 lejátszó rögzítési módjának ötletével: a kerek formájú technikai és hangszóró felület került a póló alá, amit a külső részen egy rugalmas műanyag keret feszít rá a pólóra. A tárgy és a textil találkozása ugyanolyan ideális és simulékony, mint a hímzőkeret esetében, de a Pocakzene egészen másként női tárgy.

Összekapcsolja a tradíciót, az emléket, illetőleg a modern tárgytervezést és elektronikát, majd egy végtelenül „egyszerű”, fölösleges sallangoktól mentes, korszerű 21. századi tárgyat hoz létre. Két, látszólag ellenkező irányú gondolkodásmódot kapcsol egybe a tervező, magától értetődően, ezzel teremt új perspektívát, amelyből egyáltalán nem hiányzik az érzelem. Ezt erősíti tovább a programozható zenei üzemmód, öt zenei csomag összeállításával, a különféle hétköznapi elfoglaltságokhoz igazodva: altató, dúdoló, mocorgó, pihenő és emelkedő fantázianévre keresztelt menüsorral, Brahms, Chopin, Liszt, Schumann, Saint-Saens, Vivaldi, Schubert, Bach, Elgar, Mozart és Satie műveinek felhasználásával. A zenei tartalom összeállítását Tallis Baker zeneszerző, zongoraművész és felesége Gáborján Réka jógaoktató, dúla és független szülésfelkészítő segítette.

Ezekből a komponensekből – gondolatból, formai előképekből és kortárs formai megoldásokból, technológiából, áramkörből, lágy és kemény műanyagokból, zenetörténeti klasszikusokból, fantáziából, érzelmekből és tudásból – illesztette össze a Pocakzene MP3 lejátszót a tervező, aki talán kevésbé az egyszálhangos énekléssel és az alternatív fülhallgatós módszerekkel szemben, mint inkább abból merítve hozta létre ezt az apró elektronikus tárgyat.

A Pocakzene a 2010-es Magyar Formatervezési Díj díjazottjai és kiállítottjai között szerepelt, forgalmazása várhatóan 2011 februárjától indul meg az Egyesült Államokban.

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin őszi IT, szórakoztató elektronika tematikájú számához készült.

benne lenni a saját korodban – szerintem ez nagy kaland (részlet)

fotó: Dezső Tamás

A beszélgetést készítette: Berényi Marianna

A kortárs kultúrával foglalkozó antropológus, hogyan kezeli az időt, hogyan viszonyul a kutatása tárgyához, az emberhez, a terephez és a tárgyakhoz?

Számomra a kulcskérdés az egy lépés távolság: ezt kevésbé az időben, mint inkább a módszertani mezőben kell megtennem. Ehhez nem árt, ha a saját jelenidejű kultúrájában kutató etnográfus/antropológus felvértezi magát az elmúlt 20-25 év társadalomtudományi diskurzusaiból származó kritikai gondolkodással, tudással és tapasztalattal. A múzeumoknak jót tesz, ha megszabadulnak a múltat túlzottan felértékelő, a kánonok változatlanságán alapuló gondolkodásmódtól, és megpróbálják összekötni a múzeumi raktárakban felhalmozott tudást azzal a mindennapi tudással és tapasztalattal, amiben maguk is élnek. Ebben a kortárs kultúrának kulcs szerepe van.

A fogyasztói társadalom részesei vagyunk, gyorsan cserélődő tárgyak ezrei, milliói vesznek körül, míg nem is olyan régen a módosabb otthonokban sem okozott leltárt készíteni az ingóságokról. Miként lehet a mai tárgydömpingben szelektálni?

Talán ez az egyik legnehezebb kérdés, és nincs rá igazán jó válasz. Mérlegeld inkább azt, hogy te választasz, és nem az idő! Ez egy aktív, kutatáson és döntésen alapuló folyamat, nemcsak a fennmaradt a rostán elv. Miért gondolod, hogy a rostán fennmaradni tudományosabb, mint aktív, gondolkodó kutatóként választani? Miért nem hisszük el, hogy jobban választunk mint a rosta? Hogy többet megértünk egy tárgyból akkor, amikor még használatban van?

Mégis, hogyan válik valami jelentéssel bíró tárggyá?

Nem magától! Attól, hogy jelentést és jelentőséget tulajdonítok neki. Ránézek, kiválasztom, megvizsgálom, megpróbálom megérteni – a tágabb környezetével együtt. Ha kiemelkedő tárgy azért, ha esendő, akkor meg azért. És persze nemcsak a tárgy az érdekes. Sőt! Leginkább az a személy, aki a kutatón kívül ennek a tárgynak nevet és funkciót ad, aki használja, aki ezeket az összetett tartalmakat a tárggyal együtt magával húzza a múzeumba. De csak akkor, ha kutatóként látom, értem, és valóban behívom mindezt a gyűjteménybe. Minél több réteget „állítok elő”, annál jobban tudom „használni” – például a kiállításokban. Ha pedig jól és precízen dokumentálom ezt a folyamatot, a tárgy élő és aktív marad akkor is, amikor én már rég nem leszek sehol.

Ez a szemlélet a megszokottól eltérő hozzáállást, látásmódot kíván mind a muzeológustól, mind a kiállítások látogatóitól. Milyenek a visszajelzések, hogy fogadják a felhívásaitokat, programjaitokat?

Érdekes módon a szakmában sokkal több a passzivitás és az elutasítás. (…) A látogatók többsége nyitott, igaz mindig akadnak, akik elutasítják. A műanyag kiállítás vendégkönyvébe valaki beírta, hogy „már a Néprajzi Múzeum is befeküdt a fogyasztói táradalomnak és ilyeneket gyűjt”. Ilyenkor – ha van rá mód – elmagyarázzuk, hogy nem befeküdtünk, hanem arra a társadalomra fókuszáltunk, amelyben élünk. Mert a múzeum egyben médium is: nem megmondjuk a tutifrankót, hanem megértjük azt a közeget, amiben mi magunk is működünk – például itt a Kossuth téren, a főváros közepén. Butaság, ha nem veszünk tudomást arról, ami körülvesz bennünket. A kérdés inkább az, hogy szereted-e a saját jelenedet vagy sem, megakarod-e érteni, vagy elmenekülsz belőle és elutasítod?

És te? Szereted-e a saját jelenedet?

Nagyon szeretem. Ami persze nem jelenti azt, hogy minden szép és jó. De ez egy nekem való kor. Kicsit jobb lenne, ha az emberek többet használnák a fejüket, önállóbbak és kritikusabbak lennének, a múzeumon innen és túl. Benne lenni a saját korodban – szerintem ez nagy kaland. Azt hiszem, azóta vagyok igazán elememben, amióta a munkám, az érdeklődésem és az életem ideje szinkronba került és intézményesült. Persze az sem zavar, ha erről mások egészen másként gondolkodnak. De azért néhány éles eszű kollégát szívesen magammal rántanék!

A részlet a MúzeumCafé legújabb 19. számában olvasható interjúból való. A beszélgetést köszönöm Berényi Mariannak, a fotót pedig Dezső Tamásnak! A teljes szöveg a nyomtatott számban található Néprajzosok homokozójától a saját korunk kalandtúrájáig címen. A magazinból ajánlom még Pawel Leszkowicz A művészet győzelmet arat a tabuk felett. A kurátor a varsói Nemzeti Múzeum Ars Homo Erotica kiállításáról című írását!

MÉGMÉGMÉG: tárgyas ragozás – szubjektív etnográfia

HOSSZABBÍTÁS_HOSSZABBÍTÁS: OKTÓBER 17-IG
(Néprajzi Múzeum, Kossuth tér 12.)

Egyszer volt, hol nem volt, múzeumi raktárakon és lexikon szócikkeken innen és túl. Ott, ahol a leltári számok erdejében a gyűjteménykezelő és a muzeológus túr. Na, ott kezdődött minden. Gyűltek, gyűltek a tárgyak. Nagy-nagy halmokba. Majd polcokra és fiókokba. Lett számuk és kartonjuk – mint a mesében. Aztán jöttek újabb tudósok, meghatározták, leírták, szócikkbe szedték a népi kultúrát. Kerekedett a világ. Ahogy telt múlt az idő, borult a rend – múzeumon innen és túl. Egyre több lett a tárgy, egyre gyorsabban cserélődtek, egyre több alapanyagból készültek és egyre kacifántosabb történeteket kanyarítottak hozzá a tulajdonosok.

Mi van? – kérdezték a tudósok?
Mi van? – kérdezzük még ma is.
Hogy lesz ebből újra rend? Szócikk? Tezaurusz? Címke felfő?

Kedves Látogató!
Ehhez van most néhány kósza ötletünk, igazán szép és régi néprajzi tárgyak, ősformák és eredetek után kajtató példák, a közelmúlt és az itt és most populáris tömegtárgyainak illesztésével. Kalandra fel! Tárgyas ragozás – szubjektív etnográfia hét képben, a múzeumi légtérben. Keresd meg, fedezd fel, kommenteld! Jó szórakozást!

közlekedés párnanyereg csontkorcsolya játékmotor gördeszka teherhordás szőrtarisznya kéregedény bevásárlókosár bőrönd gazdálkodás ágvágó kés tokmány ágvágó fenőkő táplálkozás bicska kanálvilla finn tőr eldobható evőeszköz lakáskultúra támlás szék zsombékülés pilleszék felfújható strandfotel világítás mécses fokla zseblámpa mackólámpa viselet sátoros kendő szalmakalap kerékpáros sisak esőkalap ünnepi cipő hótalp gumicsizma szandál

Ötlet, koncepció: Frazon Zsófia
Szakmai együttműködő: Szarvas Zsuzsa
Grafika: Kemény Márton Rendezés: Perger Katalin, Simon Ildikó, Szabó László, Nagel Edith
Külön köszönet: Halasi Rita Mária (Design Terminál)

kréta_firka

bentipapucs

- Magát miért hozták be?
- Engem nem hoztak be.
- De hát a rendőrautóval jött. Azzal hozták.
- Igen. Azzal hoztak. De nem be, hanem el. Elhoztak.
- De miért?
Alig látszik ki a feje a pult mögül. Elhízott fiatal férfi. Nem különösebben szimpatikus, és nincs kedvem vele beszélgetni. Hideg az a rémes szék, fáradt vagyok, és nagyon fáj a karom, és egyáltalán nincs kedvem közönség előtt beszélgetni egy pult mögül kilátszó kerek fejjel az imént történtekről. Fiatal férfiak járkálnak ki be, leadnak valamit a pultnál, vagy csak odaszólnak, röviden rám néznek, vagy észre sem vesznek, de ha elkezdenék beszélni, a kérdésre válaszolni, akkor biztos megállnának. Ha meg nem, még hülyébben érezném magam. Nem ellenszenvesek, de egyetlen arcot sem tudnék felidézni közülük. Van, akinek vizes a tarkóján a haja, nyilván most zuhanyozott. Aztán mégis röviden elmondom, mert nem vagyok annyira vagány, hogy flegmán lerázzam az azóta is rám-rám pillantó kerek fej érdeklődését. Utálom az egészet, legszívesebben felállnék, és elmennék a fenébe. Hideg a szék. Hideg és sárga. Aztán fel kell mennem a harmadikra, lifttel.
- Ott majd várják.
Naná, hogy a liftet is utálom. Ráadásul velem jön – nehogy eltévedjek (ezek szerint, úgy nézek ki, mint aki eltéved) – egy nagydarab férfi pólóban. Alapvetően rendben. De kíváncsi. Ezt érzem. Szótlanul utazunk. Amikor megáll a lift a harmadikon, rázkódik a hasa. Kinyitja a liftajtót és kienged előzékenyen.
- Itt már várja a kolléga.
Most először jut eszembe, hogy vigyáznak rám. Esetleg itt nem biztonságos? (Beugrik egy jelenet, egy filmből. Állandóan ismételve csak azt kérdezi egy fehér köpenyes férfi: Biztonságos? Érzem, hogyha becsuknám a szemem, élesebb lenne a kép. De nem merem becsukni.) Átvesz a kolléga. Előre enged egy üvegajtón, majd elém vág, mutatja az utat. Hát, ez sem egy 007-es alkat. Civilben van és csoszog. Papucs van a lábán. Zokni és papucs. (Már régen elhatároztam, hogy abban a pillanatban fogom kérni a nyugdíjazásom, amikor a munkahelyemen papucsot húzok. Ha ezt közben elfelejteném, vagy valami elmeháborodottság okán természetesnek gondolnám, remélem, lesz még olyan, aki figyelmeztet. Még a szófordulattól is összerázkódom: bentipapucs. Újra hallom a lenti kérdést: Miért hozták be? És eljátszom a gondolattal, hogy azt válaszolom: Mert szegény bentipapucsom olyan egyedül volt!) Beérünk az irodába. A folyosó végén. Az ajtóban előreenged. Bent ül egy lány. Először arra gondolok, a csaja. De ez nyilvánvaló hülyeség.
- Foglaljon helyet!
- Köszönöm.
Kikerüli a kis irodában a lányt, aki a lazaságot tettető emberek kicsit merev és szögletes mozdulatával emeli fel a lábát, idétlenül mosolyog, közben rám néz laposan. Méreget. A férfi beül velem szembe egy monitor mögé. Elkéri a személyim, kattintgat az egérrel. Csak nézi a monitort. Fiatal férfi, nem túl szimpatikus, de nem is ellenszenves. Piros a szeme, mintha most ébredt volna. Kisfiús szája szélén egy apró morzsa is billeg. Vacsizott, gondolom. A lány az asztal oldalánál ül, az asztalra támasztja sportcipős lábát és billeg. Szotyolát eszeget, a héját visszaköpi a zacskóba, és borzasztó színű narancssárga üdítőt iszik hozzá. Farmer, póló női fejjel, élénk színű festett haj. Rendőrlány. Nem szól hozzám, csak a fiúhoz. Mintha ott sem lennék (bárcsak!). Rövid mondatokat mond, közben csámcsog, billeg és szürcsöl.
- Megvan! Itt vannak a felvitt adatok. Na, akkor vágjunk bele! Elmondaná, hogy pontosan mi történt?
A fiú hátradől a széken, rám néz. Az asztal alatt megjelenik a lába. Benti papucs.
- Megvertek az utcán – válaszolom, és egyáltalán nem vagyok magabiztos.

Elmúlik?

nem a kanalak, hanem mi vagyunk

Van a dal, hogy: Favilla, fakanál, fatányér, ami aztán úgy folytatódik, hogy: Meghalok a, meghalok a babámér’. Hm. Elgondolkodtatott, vajon mi lehet a kapcsolat a két sor között? Szeretnék együtt enni a babámmal? Akiért meghalok? Ha a babám, akkor viszont még nem a házastársam, ami a „hagyományos” paraszti kultúrában (ahol a favilla, a fakanál és a fatányér is lakik) általában nem jelentett közös háztartást: se közös favillát, se közös fakanalat, se közös fatányért. Tehát ezen készségek utáni vágyakozás a közös háztartás utáni vágyakozással egyenlő? Ki tudja? Vagy ez csak olyan, mint a Kispál és a Borz számban az ágy, asztal, tévé („Az ágyon macskák és a székeken kígyók / Nézik a tv-t hallgatják a rádiót”): hogy tulajdonképpen semmi más, csak szép szavak, mind jöhet? És ha mindezen csavarunk: műanyagvilla, műanyagkanál, műanyagtányér, és persze műanyagkés – a teljes szett kedvéért. Akkor hogyan módosul mindez? A vágyakozás vajon összeköthető-e ezzel is? Esetleg ez amolyan 21. századi kollégiumi fíling: kicsit eszünk együtt a babámmal, aztán ha végeztünk, eldobjuk a szettet. Minden ideiglenes, eldobható, le- és felcserélhető. De tényleg?

Az eldobhatóságot, az efemer kultúrát kárhoztathatjuk, elláthatjuk negatív előjellel, finnyoghatunk rajta. De még fontosabb észrevenni: nincs szó másról, mint a tárgyhasználat új és más logikájáról. Az efemer kultúra nem egy tojásból kelt ki, mi teremtettük meg, mi vesszük igénybe, mi tartjuk hasznosnak vagy haszontalannak, praktikusnak vagy gáznak. Akár szeretjük, akár kritizáljuk, látnunk kell: pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Létrehoztunk egy ideiglenességre épülő párhuzamos tárgyvilágot, amiben a kés, a villa és a kanál is megtalálta eldobható dublőrét. Könnyűek, ugyanígy könnyű tőlük megválni, felcsípjük majd eldobjuk őket, mert életük a rövidségben és egyszeriségben rejlik. A kérdés, hogy mire használjuk ezt a rövidséget és egyszeriséget, és tisztában vagyunk-e mindezek következményeivel? Nem a kanalak, hanem mi.

A gondolatsor a Néprajzi Múzeum Design Hét 2010 Design - élj vele! című rendezvényéhez készülő etnográfiai installáció készítése során pattant ki belőlem. Az installációt 2010. október 1-10. között lehet majd megnézni a múzeum rejtett zugaiban, Tárgyas ragozás - szubjektív etnográfia címen.

krétai roncsderbi - nyertesek

egy ottfelejtett tárgy és egy kreatív garázsmester

Mindig újra és újra rájövök: nagy móka és kacagás ez az ország. Elég csak körbenézni az utcán – az újságokról már nem is beszélve! Amikor elég pihent és figyelmes vagyok, nem tereli el semmi a gondolataimat, felveszem a szivacsállapotot és nyitott szemmel járok, akkor olyan beszédes részleteket is észreveszek, amelyek mellett már vagy ezerszer elmentem, de igazán soha nem láttam meg benne a lényeget. Legutóbbi pécsi utazásom alkalmával két ilyen izgi cucc is rám kacsintott.


Az első, még a budapesti városi dzsungelben, annak is az egyik legfurcsább zugában, a kelenföldi pályaudvarhoz vezető ufóleszállópályán. Nem is értem, eddig hogy nem bökte ki a szemem! Pedig a felüljáróról lefelé épp szem magasságban van. Aztán meg bukom az ilyesmi tereptárgyakra (fel tudjátok idézni a lakiteleki búvárkonténert? Azért van áthallás, nem?). Ez itt kérem, nagytestvér földi helytartója: a csinos dobozba rejtett térfigyelőr rendszer. Gyanítom, még az oroszok hagyták itt. (Bár ne vitassuk el a kreativitást a helyi erőktől sem!) Veretes megoldások, praktikus forma, ha kirohadt a kamera, akkor galambdúcot lehet pattintani belőle. Legalább annyira jó bőrben van, mint a budapesti galambok. A színválasztás is passzol. (Ja, és még széfia is eszembe jutott róla! Istenem! Hát mennyi szép terem nálunk!)


De a másik lelet, na az aztán tényleg egy gyöngyszem – és a hangomban semmi irónia, pusztán az őszinte elismerés. Ez már Pécs, a kultúra fővárosa, imádott és választott városom (de azért mindig megörülök, hogy már nem ott lakom, turistának viszont példás vagyok – akárcsak Budapesten. Átutazó.) A fotógráfia kompozíciója még tükrözi, hogy a Bauhaus kiállítás hatása alatt voltam.


De lényeghez sajnos közelebb kell engedem benneteket: ahol egy nagyon sajátos és autonóm alkotói szellem bontakozik. Kikockázom. Először is, a tárgy egy öltözőszekrény ajtaja – környezettudatos gondolkodás. A vizuális megformálást pedig a fekete-fehér (op-art) komponálás jellemzi – kivéve a telefonszám, hm, meg sem próbáltam felhívni. A szöveg és a számok valószínűsíthetően nem szabadkezes megoldással készültek, vagy legalábbis sablonnal és pontos kézzel.


De az ikonográfiai lényeg az mégiscsak a jelenetben lakik. Wow! Alig bírtam tovább menni. Már az autó formája is lenyűgözött, bátor, szabadkezes, kellőképp elnagyolt, jelzésszerű, képregényszerű, igazi street artos megoldásokkal, de a hetvenes-nyolcvanas évek Füles karikatúra stílusát is megidézi. De ez a két figura! Hát ez bombajó! (Külön szeretném felhívni a figyelmet a karok és lábak testre és másik lábra vetett árnyékának matricás megoldására.) És hát mindenek támasza: az „A” betű. Ha autóm lenne, csak a Pápay Szervizbe vinném! Balra. (Pláne, hogy nincs messze a Magda Cukrászdától sem.)

nyári ismétlés 2: e nagyfröccs

„Szénsavas boralapú frissítő ital”, amely száraz minőségi fehérbor (Bujdosó Ferenc pincészetéből), szikvíz, természetes szőlőkivonat és E211 felhasználásával készült. Ez nem más, mint a műanyag palackba töltött, felcímkézett és kereskedelmi forgalomba hozott nagyfröccs. Akármilyen rémes a cucc, ezt most egy tudatos vásárlóba oltott etnográfus kíváncsiságával szedem szét.

A nagyfröccsről általában mindenki tudja, hogy a kisfröccsnél mind űrtartalomra, mind bortartalomra nagyobb. Míg a kisfröccs a bor és szóda 1:1 keveréke, két decis pohárba töltve, addig a nagyfröccs nem más, mint az egy deci borral sűrített kisfröccs. Fröccséknek van még egy öccsük – egy féltestvér – hosszú lépés, aki neve ellenére nem egy indián törzsfőnök, hanem az egy deci szódával hígított kisfröccs. Ebből is láthatjuk, hogy a kisfröccs az alapegység, amit sűríthetünk borral, vagy hígíthatunk szódával, mindig új és újabb boralapú frissítő italt kapunk.

De mi történik, ha egy nagyfröccs gyári gépsoron palackozásra kerül? Hát például űrtartalom növekedés, hiszen italunk már 0,33 literes. Hurrá! De miért ez a furcsa szám? Soha nem tudtam megfejteni a 0,33 literes üvegek titkát. Van benne valami a végtelen tizedes törtek érzéséből. Esetleg egy soha ki nem fogyó csodaüveg? Ezt a tézist viszont a gyakorlat még soha nem támasztotta alá. De akkor miért is van nekünk embereknek szükségünk pont 3,3 deciliter mennyiségű folyadékra? És ez hogyan aránylik napi folyadékbeviteli szükségletünkhöz? És egy nagyfröccshöz?

A nagyfröccs ugye 2 deci bor, és 1 deci szóda, az összesen 3 deciliter. A kifinomultnak nem nevezhető grafikával összegrundolt narancssárga címke újraolvasása után úgy okoskodtam, hogy a maradék 3 centiliterbe nem kerülhetett más, csak a természetes szőlőkivonat és az E211. És ez már a kortárs társadalom a maga vívmányaival. Nézzük csak, mi is ez a nélkülözhetetlennek tetsző E211! Az E210-es csoportba a benzoesav és vegyületei tartoznak, és az E211-es nem más, mint a nátrium-benzoát. És akinek van otthon E-számlistája – ami rendkívüli kapaszkodó bizonytalanságokkal teli világunkban – az rögtön láthatja, hogy az E211 egyáltalán nem hangzik barátnak: ugyanis allergiás csalánkiütéseket és asztmát okozhat, szintetikus festékanyagokkal együtt fogyasztva károsak, aszpirinérzékenyeknek veszélyesek lehetnek, és E300 jelenlétében benzol keletkezik belőlük. Mennyi szerencsés véletlen kell ahhoz, hogy mindezeket megússzuk?

Mondjuk egy rendes nagyfröccs?


Az általam is ismert, 2005-ben piacra dobott, a Szigeten kapható változatot Tékozló Homár is megdalolta. Az én üvegem is a Szigetről való, eddig a Néprajzi Múzeum raktárában pihent, üres üvegként. A műanyag kiállítás anyaggyűjtése során került a gyűjteménybe. Holnap beleltározom!

Ezt a kis eszmefuttatást eredetileg a Vajaspánkó blogra írtam. De most két aktualitása is lett: egyrészt a nyár, másrészt a Sziget fesztivál. Fogyasszátok egészséggel!

nyári ismétlés: a karácsonyi tatuum

A Jóbarátok (Friends) című amerikai sorozatból az egyik kedvenc részem, amelyikben Ross, az a drága, lassú, rendes srác, meg akarja lepni karácsonykor a fiát, de elfogy a kölcsönzőben a Mikulás ruha. A következő snittben belép a lakás ajtaján tatu jelmezben, majd azzal a magyarázattal áll elő, fiának, hogy a karácsonyi tatu a Mikulás félzsidó barátja, és Texasból jött, mert ő képviseli a Mikulást a déli államokban éééééés Mexikóban. Majd egy kis közjáték után a váratlanul betoppanó Mikulással és Szupermennel meggyújtják a Hanuka gyertyát. Ekkor jönnek haza a lányok, és Phoebe nem érti, mit keres egy sün a húsvéti nyuszi temetésén. Emlékezetes epizód, meglehetősen multietnikus és multikulturális – ha tagja lennék valamelyik Jóbarátok fan klubnak, biztos tudnám kívülről. Így csak a karácsonyi tatu szófordulat van belevésődve (a többit én is mindig újranézem).

A képeken Vándor Andreával a kiállítás kurátorával állunk vállvetve (én Tatuum pólóban, persze). Az egyiken szolidban nyomjuk, a másikon kevésbé. Fotó: Nihad Nino Pusija

Viszont amikor belépek a Tatuumba (ruhabolt, ugyebár), mindig végigsuhan az agyamon a karácsonyi tatu szófordulat. Mikulás jelmez nem kapható, de vannak helyette normális formájú nadrágok és pólók, jó anyagok és színek, trimbolható darabok. Így lettem tudatos vásárló. Aztán erre rátettem még egy lapáttal: kiderítettem ugyanis, hogy a Tatuum lengyel márka. Több sem kellett hozzá, máris kész volt az etnikus alapú, elfogultságtól és iróniától sem mentes márkatudatosság. A multietnikus kártyavár családom anyai ágán, annak is lengyel szálán nyugodott. (Mivelhogy anyagi ágon szüremkedik a lengyelség.) Nem túl stabil, de annál izgalmasabb alap. És ahogy a karácsonyi tatunak semmi köze a Tatuumhoz, ugyanúgy a Tatuumnak a családom 19. századi lengyel anyai ágához. De hát ezért derék jószág az ember, hogy ezeket szépen összekapcsolja, jelentést és jelentőséget tulajdonítson nekik. Így keveredett össze a vásárlás, amúgy nem túl élvezetes praxisában az egzotikum, a nosztalgia, a fogyasztói kultúra és persze a tudatos vásárlói magatartás. És született meg az én szórakoztató karácsonyi tatuum.

A berlini Museum Europäischen Kulturen (Berlin, Dahlem) 2009. július 6-tól 2010. év végéig átépítés és felújítás miatt zárva. Zárás előtt egy nappal ért véget Begegnungen (Találkozások) címmel a pécsi Janus Pannonius Múzeum és a berlini múzeum közös tárlata (a magyar kiállítás kurátora: Vándor Andrea; a németé Beate Wild). A kiállítás központi kérdései a kulturális találkozás, a multietnikus mindennapi élet, a többnemzetiségű területek hétköznapjai voltak – történeti és kortárs perspektívából. A kiállítás egy akcióval zárult: Bring ein Ding! (Hozz egy tárgyat!) szólt a kurátorok kérése. Egy etnikus dimenzióval rendelkező tárgyat és a tárgy személyes történetét. A feladatra rengeteg megoldás született. Ez volt az enyém. Kicsit szemtelen, de az enyém. Az én karácsonyi tatuum - nyári kiadásban (és ezúttal ismétlésben). Mert már csak Berlinre tudok gondolni.

Alagsori szerelem. Interaktív szerelmi varázslás és „szeretem filmek” a’la carte

Amikor egy múzeum nyaralni megy, akkor nemcsak látogatókat szeret maga körül látni, hanem igazi vendégeket is. Így történt ez a Néprajzi Múzeum stábjával is, akik a látogatóknak nemcsak ötszáz tárgyat, hanem sok vendéget is vittek az idei „nyaraláshoz” a Művészetek Völgyébe. Míg Vigántpetendre a Tókert környékére a Greznár család Bolondmalom mutatványos kollekciója fészkelte be magát, addig a kapolcsi kastély alagsori pincerészébe a HiperLove és az EtnoMozi – a titkos kedvesek és a filmek szerelmesei, esti műszakban.

Szerelmi varázslás

A szerelmi mágia a paraszti kultúra és a néprajzi szöveghagyomány talán legizgalmasabb és legarchaikusabb rétegéhez vezet el bennünket. Az ismeretlen kifürkészése, az ehhez használt varázsszerek, ismételt mozdulatok, varázsigék és testjátékok együttesen szolgálják, hogy befolyásoljuk a befolyásolhatatlant – olykor véresen komoly, máskor pedig játékos formában. A gondolat örök, a tartalom sem változik sokat, a hivatalos vallások és rítusok mellett pedig továbbra is virágoznak az alternatív megoldások és praxisok. Az eszközök persze változhatnak – ahogy ez a HiperLove szerelmi jósdájában is történik. Hogy lehet leírni a leírhatatlant és titkosat? Hogyan burkoljuk eufemisztikus fogalmakba azt, amiről a programfüzet is csak annyit árul el, hogy interatkív szerelmi varázslás, meg árkon-bokron, hegyen-völgyön, téren-éteren át összehozható párkapcsolatok, 21. századi megoldások, diszkrécióval és Facebook oldallal. És csak negyed óra! A meghitt, diszkrét, meglepetésektől sem mentes privát időt Joó Emese meghívott vendég, múzeumpedagógus celebrálja a nagyérdeműnek. „Vágyol? Ne tovább! Gyere el a kapolcsi kastély mellső sötét vermébe és vedd kezedbe a sorsodat!” Csak egy időpont kell. Ha még van... Ha nem, hát szerezz varázslattal!


„Szeretem filmek”

Majd levezetésként jöhet a mozizás! Az eleinte este héttől, három idősávra tervezett, majd gyakorlatilag az egész nap pörgő alagsori EtnoMozi a Néprajzi Múzeum és a DocuArt – Első Magyar Dokumentumfilm-gyűjtemény és Mozi szakmai együttműködésének egyik első állomása. A DocuArt talán legfontosabb célja, hogy a közönség számára könnyen hozzáférhetővé tegye a magyar és a gyűjteményhez tartozó külföldi dokumentumfilmeket – egyfelől archívum- és adatbázis építéssel, másfelől vetítések, szakmai programok és fesztiválok szervezésével. A Művészetek Völgye programhoz a két intézmény összebútorozott. A program gerincét a DocuArt szakmai igazgatója Füredi Zoltán válogatta, de a Magyar Dokumentum Filmrendezők Egyesülete (MADE) is ajánlott néhány filmet vetítésre. Este héttől magyar filmek (eldugott kis helyek vagy egy-egy helyi specialista egykori és mai történeteiből, közös vállalkozásokról, egy rendszerváltó nemzedék népzenéhez és autenticitáshoz való viszonyáról, lakótelepekről és elnéptelenedett falvakról) a DocuArt és a MADE gyűjteményéből. Kilenctől nemzetközi filmek a 2002 óta hat alkalommal megrendezett Dialektus Fesztivál (nemzetközi antropológiai filmfesztivál) és az „Idegenek a kertemben” filmgyűjtemény (lótartókról, a palesztin olimpiai csapat pekingi versenyéről, a nepáli polgárháborúról, szegénységről és a prostitúcióról, egy Elvis Presley imitátorról és így tovább) filmjeiből. Végül az esti/éjszakai ráadásfilmek következnek, a „szeretem filmek” a’la carte – a közönség és a szervezők kedve, fáradsága, lelkesedése és kíváncsisága szerint, DVD-ről vagy 16 mm-es filmvetítőről, rövidfilmek, filmjegyzetek, talált archív anyagok, a nézők által hozott vagy kedvelt kedvencek. A vetítések között beszélgetésre is van lehetőség és igény, meghívott alkotókkal, vagy csak úgy magunkban.


Az eddigi vetítések laza vagy dugig tömött teltházzal működtek. A legnézettebb a vasárnapi főműsoridős Muzsikás történet, Tóth Péter Pál, 2009-es, majd kétórás alkotása, és az ugyancsak főműsoridős Imádság, Mohi Sándor 2008-ban készített rövid filmje volt, ami után beszélgetni is lehetett a rendezővel. A legnagyobb vidámságot és legoldottabb hangulatot pedig egy igazi közönségkedvenc a Szia Nagyi, jól vagyunk! című 16 perces film váltotta ki, ami egy Budapesten élő mongol család újévi videó üzenete az ulámbátori nagymamának, lazán szerkesztett (szerk: Füredi Zoltán), de annál izgalmasabb dokufilm-etűd változata. És még előttünk a hétvége! Boszorkányok, átkok, cigány sorsok – magyar, román, svájci alkotóktól, angol és magyar felirattal.

Alagsori menedék

A kastély alagsora és pincéje így láthatóan menedéket jelent az eső, a meleg és az unalom ellen, nem kell vásárolni, caplatni, csak csapatba verődni, hozni egy jó fröccsöt, és válogatni – a’la carte.

Még több kép, még több cikk a Néprajzi Múzeum Művészetek Völgyében összeütött expedíciójáról a Magyar Múzeumok Online rovataiban:
A Pajkos lovacska találkozása a Moszkvics-parafrázissal
Apa, képzeld, összeraktam egy szekeret
Feliratos falvédő vs. Facebook

volt egyszer egy vadnyugat

Ajka vasútállomás, 2010. július (indulás Vigántpetendre)

a cséplőgép – közösség és modernitás a paraszti munkakultúrában

A kenyérgabona (búza, árpa, rozs – kinek mi jut) igazán elegáns növény: hosszú egyenes szár, a végén kalász, abban a szemek, zöldtől aranyig. A teljes kalásztól a kipergetett és tisztított magig, majd a lisztig viszont meglehetősen macerás út vezet, melyet kézzel és géppel egyaránt végeztek és végeznek ma is – térben és időben eltérő és változó körülmények és lehetőségek között. A szemnyerés gyorsítása és racionalizálása már a középkortól kihívást jelentett a kísérletező kedvű feltalálóknak. A több száz év alatt „összerakott” cséplőgép viszont nemcsak technikatörténeti szempontból figyelemreméltó és izgalmas tárgy, hanem a munkát végzők együttműködési és a munkaszervezeti formái tekintetében is.

A magyar paraszti kultúra változásáról szóló történetek így szoktak kezdődni, hogy: már a honfoglaló magyarok is. Nos, ez nem. Ez a történet sokkal később indul, akkor, amikor a motorizálás és a modern gyáripar betör a paraszti gazdaságba. Miután magyar történetről van szó, a betörés azért elég lassan ment végbe. Az alábbiakban a cséplés esetében a hangsúlyt kevésbé az eredetre és a technikai fejlődésre (a sarlótól a kombájnig), mint inkább a gépesítés, az összehangolt csapatjáték és a paraszti munkakultúra összefüggéseire helyezem. Minden a gépekkel indult!

lokomobilról üzemeltetett muzeális cséplőgép; Fotó: Thomas Weise; a kép forrása: wikipedia.org

A cséplőgép „lelke” a dob, skót találmány. Andrew Meikle a 18. század végén készítette az első un. verőléces változatot, amit néhány év múlva angol üzemek már gyártottak. A gépet akkor még lovak hajtották. Igazi lendületet a gőzgép és az amerikai rendszerű szöges változat adott a munkának. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint nálunk „először Martinovics Ignác szerkesztett cséplőalkalmatosságot, találmánya azonban nem terjedt el, technikatörténeti kuriózumként tartják számon” – írja a szócikk. Még a 19. században is alapvetően feudális berendezkedésű, uradalmi rendszerű magyar mezőgazdaságban csak a 48-as forradalmat követően terjedt el a cséplőgép. Persze, nem ment minden simán.

Első Magyar Gazdasági Gépgyár által gyártott cséplőgép
kép forrása: http://mezogazdasagigepgyartas.hu/regimezogazdasagigepek.htm

Több esetről tudósítanak a korabeli híradások, amelyben az emberek a fellázadtak a gépek ellen: 1802-ben például a jól menő ercsi Lilien-uradalom cselédei felgyújtották az uradalom új cséplőgépét – ezzel tiltakoztak a gépesítés következtében megszűnő idénymunka ellen. De a gépesítést már nem lehetett megállítani: a 19. század második felétől az uradalmi birtokokon egyre több gőzgéphajtású cséplőgép jelent meg, amelyeket eleinte Angliában szerelték össze, majd néhány évtized múlva már magyar gépgyárakban is gyártották. A leglassabban a felvidéki és az erdélyi megyékben indult el a gépesítés, az ország más területein viszont a módosabb nagyparasztok lassacskán gépre váltottak – a 20. század elejétől a motoros változatra.

Cséplés Ipolytartócon, 1960-1961
A képek forrása: http://blog.tarjanikepek.hu

A kézi cséplést és az állati erővel végzett nyomtatást a gazdák maguk végezték, az uradalmi birtokokon pedig a cselédekkel végeztették. A nyári idénymunkák közül ez adta a legtöbb alkalmi munkalehetőséget. Ezzel magyarázhatóak a korai géprombolások is: a bérmunkások féltek attól, hogy elveszítik a biztos kenyérkereseti lehetőséget.

A cséplőgépes cséplés bandában történt: a gép kezelésére az új munkafázisokhoz alkalmazkodva szerveződtek a cséplőbandák, amelyek gépészből, fűtőből, „etetőből” és minden egyéb részletre kiterjedő segédmunkásokból állt: akik hányták a kévét, hordták a szalmát, pakolták a töreket és zsákolták a magot. Az kézi csépléshez képest sokkal összehangoltabb munkakooperációt igényelt – a magyar parasztok kezén ez volt az első magasabb szintű, szakmunkát is igénylő, összehangolt munkát kívánó gép. A cséplőgép használata előtt a munka akár farsangig is eltarthatott, a gépekkel viszont egy hét alatt be lehetett fejezni. A gépi cséplés pedig lényegesen javította a szemnyerés minőségét is.

Rizscséplés Tiszaigaron, 1949; A képek forrása: a Néprajzi Múzeum Fotóarchívuma, F98688 és F98692

Együttműködésre, segítésre és visszasegítésre már a kézi cséplés és nyomtatás esetében is szükség volt – és a paraszti mindennapokban az együtt, kalákában végzett munka más munkákban is megjelent. A szervezett működés viszont mást jelent, ha pusztán több embert kell alkalmazni egy munkára (mert például egy család nem bír el vele), és mást, ha a munkához kialakított csapatban, egymáshoz alkalmazkodva, a részfeladatok összehangolásával, szervezetten kell együttműködni. Ez utóbbi a közösségi és társadalmi élet talán egyik legfontosabb építőköve, egyben lehetőség a feudális berendezkedésből való kitörésre.

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin nyári, gabona tematikájú számához készült.