Néhány hónapja kaptam kölcsön a könyvet: a Varsói Néprajzi Múzeum 2008 októberében megnyílt és idén júliusig látható kiállításának katalógusát. A kiállítást a múzeum 120 éves alapításának alkalmából rendezték, ehhez készült a kötet, remek tárgyakkal, plasztikus tárgyfotókkal, lengyel-angol kísérőszövegekkel. Klasszikus néprajzi anyag, modern, letisztul formában. Szeretem ezt a műfajt.
A katalógus ékszer (Biżuteria) fejezetében vettem észre néhány korallszerű anyagból készített férfiékszert, melyektől furcsa otthonosság érzésem támadt. A tárgyfotón az ékszerek roppant rajzosak, szinte tapinthatóan anyagszerűek. Közel lehet menni hozzájuk, szinte meg lehet érinteni őket. És ahogy éreztem az ujjam hegyén, azonnal eszembe jutott nagyanyám nővére, Erzsébet, vagy ahogy mi hívtuk: Kimi. És az ő fülbevalója, amit kamasz kora óta soha nem vett ki a füléből. Régen mesélte, hogy anyjáé volt, és azt is, hogy ez az egyetlen tárgy, ami lengyel nagyapjától megmaradt. Halála előtt néhány nappal adta a kezembe, naplóival és egy fakó indigókék füzettel együtt. Följegyzések családunkról – ez állt a csíkos füzet borítóján.
A kiállításkatalógusban látható férfiékszer Krakkó környékéről való a 19. század második feléből. Családom anyai ágon ugyancsak erről a vidékről származik, az idő is stimmel – az írott családtörténet szerint. 
„Jászberényben lakó furanevű nagyapámat úgy hívták ott, hogy a »lengyel szabó«. Ki is tudta volna kimondani a Jászság fővárosában ezt a cifra lengyel nevet? Szemébe Sivinyócki úrnak szólították. Az ő magyar beszéde sem volt jobb, mint a berényiek »lengyelsége«. Mulatságosan törte a magyar nyelvet. De jó ember volt, mindenki szerette. Idegenként került a városba és özv. Acsádyné Urbán Apollóniát vette feleségül. A meghalt Acsády özvegye vezette az elárvult szabóságot, és talán nem is szerelemből, hanem kénytelenségből férjhezment másodszor is Przybitniowsky nagyapámhoz a nagyanyám. Így volt támasza, aki vezette az üzletet, mesterséget, és árva fiacskájának is apja. Sajnos a fiú: Acsády Janika hamarosan meghalt és nagy szomorúságba döntötte nemcsak anyját, hanem aranyszívű mostohaapját is. A második házasságból két lánygyermek született: egyik Hermina 1878. ápr.-ban, a másik: Erzsébet 1881.nov. 7-én, a mi drága jó Édesanyánk.
Przybitniowsky Erzsébet dédnagyanyám az 1940-es években, és lánya Platzkó Erzsébet (nagyanyám nővére, Kimi) 17 évesen, 1920-ban. A képek már Nagykanizsán készültek.
De talán elmondom először lengyel nagyapám történetét, ahogy Anyámtól egyszer-máskor elbeszélni hallottam. Nagyapám régi lengyel nemesi családból származott. Lengyelországban Labovában [FZS: Łabowa] született. Egyszer láttam a keresztlevelét, de azóta nyoma veszett. Apja nevére, születési évére nem emlékszem már, de anyja nevét megjegyeztem: Sieradzky Ágnes volt. Anyám azt mondta, nagyapám egyszer azt mondta ez »történelmi név«.
Az elbeszélés így szólt: Földbirtokos család voltak, Szandecban volt birtokuk, kastélyuk. Lengyelország történelmi megpróbáltatásai idején a birtok elveszett – miként, közelebbit nem tudok – csak mire nagyapám és hét testvére fölcseperedett, már csak a „kastély” és kertje maradt. Egy lánytestvérül volt: Kunigunda. Állítólag azé maradt, ami megmaradt vagyon, a többi kirajzott a világba kenyeret keresni. Otthonról elég jól indulhattak – még nevelőjük is volt és franciául tanultak – mert a legidősebbek Franciaországba vándoroltak ki, ismervén a nyelvet és ott szabómesterséget tanultak. Állítólag a »zord atya« otthon azért kitagadta fiait, mert rangon alulinak találta, hogy nemes ember létükre mesterségből éljenek. Sok értelme a kitagadásnak – a semmiből – nem volt. De haza tényleg nem ment többet nagyapám. Párizs után nem tudom, milyen úton-módon került el Przybitniowsky Félix nagyapám, Tamás nevű öccsével Magyarországra.[…]
Egy kis epizód jutott eszembe lengyel nagyapámról: Anyám emlegette, hogy Jászberénynek Gróf Apponyi Albert 50 évig volt országgyűlési képviselője. A gróf közismerten nagy nyelvtehetség volt, beszélt az összes európai és még néhány klasszikus nyelven. Ha beszámolót tartott jászberényi választóinak, az azt követő banketton mindig lengyel nagyapámat ültette maga mellé – mint másoknak mondotta: – »az öregúr gyönyörűen beszél franciául«. Azt mesélte Édesanyám, hogy nagyapánk halála után egy dobozban földet küldtek a lengyelországi rokonok s ezt betették a sírba anyámék, hogy honi föld is takarja szegényt.”
A Följegyzések családunkról füzet 1962-1963 telén íródott. Hátsó borítójában kereszt- és házassági levelek vannak, és egy kis kézzel írott füzet: egy lengyel hazafias versek gyűjtemény.
Jó volt újra belegondolni ebbe a szövevényes történetbe. És érezni az otthonoságot az ujjam hegyén.
1 megjegyzés:
Köszönöm :-)
Sokszor eszembe jutnak a Hamburger utcában töltött nyarak, és nagyon szívmelengető volt olvasni ezt a történetet.
Megjegyzés küldése