EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra – bevezető

A MaDok-füzetek hetedik kötetében az olvasók és a látogatók szerzővé válnak. Ez nem az első példa a sorozat történetében. Először 2006-ban a Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig című kötetben (MaDok-füzetek 4.) kaptak főszerepet az ismerős és ismeretlen látogatók és a barátok, személyes történeteik megfogalmazásával. Egy-egy hétköznapi műanyag tárgy jelent meg a kötet lapjain személyes elbeszélő szövegek kíséretében. Az EtnoMobil kampány merített is az előzményekből, de tovább is lépett az első próbálkozás lehetőségein.

Az EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra című kortárs múzeumi kezdeményezés 2009 októberében zajlott. A témaválasztás a mozgás és a mobilitás hétköznapi helyzeteinek dokumentálását célozta, módszertanilag pedig kísérlet volt arra, hogy a gyűjteményi munka és az archiválás miként tágítható a személyesség és az öndokumentáción alapuló vallomásos szövegek irányába. A kampány felhívásai az itt és most zajló, közlekedéshez és mobilitáshoz kapcsolódó élmények és tapasztalatok írásos és képi rögzítésére biztatták az érdeklődőket. A konkrét tartalmi kérdéseken túl – miszerint: hogy használjuk a rendelkezésünkre álló teret és időt, hogy szeljük át naponta akár többször is a helyet, amelyben élünk? – általánosabb módszertani felvetések is lényegessé váltak. Hiszen múzeumi környezetben a tárgyak és a tárgyakhoz tartozó személyes történetek az archiválás és a reprezentáció fontos részei. A szövegek mennyisége és minősége pedig mindig attól függ, hogy sikerül-e ösztönözni a kutatás során a tárgyhasználókat arra, hogy kedvet és elszántságot érezzenek saját tárgyaik különféle szöveges műfajokba ágyazására. A kutatás során természetesen a muzeológus is létrehoz „kísérő” szövegeket, de a szubjektív történetek egészen új eszközt jelenthetnek a múzeumi interpretációban.

A történetek megfogalmazásában a kortárs etnográfia számára különösen fontos, hogy egy tárggyal vagy jelenséggel kapcsolatban a „hogy volt?” mellett a „hogy van most?” kezdetű kérdések is felmerüljenek, amikor a tárgyak archiválása és gyűjteményi feldolgozása összekapcsolódik a használók részletes öndokumentációjával, és a szubjektív nyelvhasználat lényegesen árnyalja a múzeumi/kiállítási interpretáció lehetőségeit. Nemcsak azért, mert a kortárs reflexiók és a szubjektivitás új szövegszerű műfajokat hoznak létre a múzeumi és kiállítási térben, hanem azért is, mert ezek a műfajok a múzeum világán túl is népszerűek – irodalmi és hétköznapi kontextusban egyaránt. A múzeum pusztán annyiban tér el ettől, hogy a történetek nem(csak) önmagukban állnak, hanem tárgyakhoz vagy dokumentumokhoz kapcsolódnak, olyan forrásokhoz, melyek a gyűjteményekbe, ezáltal a múzeumi tudáskészletbe kerülnek.

Az EtnoMobil kampány módszertani megközelítése tehát hangsúlyozta a saját hétköznapi létre és mindennapi tárgyakra, valamint az egyedi gondolkodásmódra adott reflexió szerepét. A kötetbe szerkesztés és az interpretáció pedig a lehető legkisebb mértékben gyakorolt „hatalmat” az autoriter olvasatok fölött. A szerzők által megvalósított szubjektív és élményszerű beszédmód roppant sűrű és részletgazdag szövegkorpuszt hozott létre – amely forrásértékén túl olvasmányként is megállja a helyét. A történetek megértése nem igényel különösebb erőfeszítést, csupán hátradőlést, figyelmes lemerülést, kíváncsi tekintetet – kinek-kinek érdeklődése és vérmérséklete szerint. A kötet viszont muzeológiai szempontból is tanulságos forráskiadvány: olyan szöveges és képi dokumentációk gyűjteménye, amelyek időben közel jöttek létre, egy látszólag egyszerű, mégis összetett helyzetre reagálnak egy előre meghatározott téma (a városi közlekedés és mobilitás) és időszak keretein belül. Gondoljunk bele, milyen kincset jelentene ma egy tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőttről származó forrásanyag, amelyben az emberek leírják, hogy merre jártak aznap, mit viseltek, mi segítette vagy akadályozta a városi közlekedésüket, szokásokat, részleteket mesélnének egy ma már nem látható, elmúlt világból. De megkockáztatom: egy ilyen forrásanyag nemcsak az idő múlásával értékelődik fel, az épp aktuális, szinkrón világban is legalább ilyen izgalmas és érdekfeszítő lehet.

Ma Magyarországon a kortárs kultúra csak lassan bontakozik ki a megmentés allegóriájára épülő, a múltat előtérbe állító muzeológiai módszerek és gyakorlatok fogságából, de az új típusú gazdaság, az élménykultúra, a szabadidő és a fogyasztás fokozatosan beépül a múzeumi tudományos munkába. Ez a megközelítés új témákat, új tárgyakat, új kérdéseket és válaszokat, továbbá karakteresen különböző szín- és formavilágot integrál a múzeumi térbe, átrendezve, felszabadítva a régi beidegződéseket. A múzeumi feldolgozásban a tárgyhasználók leírásai pedig nemcsak egyedi karakterrel ruházzák fel a gyűjteményi tárgyakat, hanem megszabadítják őket a múzeumi tekintélytől, közelebb hozzák, láthatóvá teszik esendőségüket vagy akár efemer létüket is.

A szöveg az EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra című kötet bevezetője. Budapest, Néprajzi Múzeum, MaDok-füzetek 7.; szerk: Frazon Zsófia; kapható: a Néprajzi Múzeum boltjában, a muzbo-ban.

a Dogma: illúzió helyett szemtől szemben

(A részlet a Pulszky Társaság éves szakmai konferenciáján hangzott el 2010. november 17-én a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében. Legközelebb viszek röplapot is, hogy felébresszem az álmos közönséget.)

Van-e, lehet-e bármiféle kapcsolat – gondolatban, ötletben, inspirációban – a kilencvenes években kritikai diskurzusból, ellenállásból és egy cseppnyi anarchizmusból születő Dogma-koncepciónak, és az ugyancsak kritikai gondolkodásra alapozott kisköltségvetésű, kortárs társadalomra reflektáló muzeológiának. Azt állítom: naná!

A játékszabályok megváltoztatása

1995-ben Koppenhágában Lars von Trier és Thomas Vinterberg dán filmrendezők DOGMA 95 címen fogalmaztak kiáltványt a mozgóképes játékszabályok megváltoztatására (a hollywoodi megaprodukciók egekbe szökő előállítási és reklámköltségei ellenében), egy új vizuális nyelv, kompozíciós eljárás és szerkesztési mód, egy új játékfilmes alternatíva felvázolásával. Mint minden szakítás, ez is tartalmaz kamaszos túlzásokat, de az alapgondolat több, filmes kontextuson túlmutató tanulságot is sűrít. Ebből foglalok össze néhányat – a Dogma-praxisra vonatkozó kritikai észrevételek figyelembevételével.

A Dogma 95 kiáltvány és a kapcsolódó Tisztasági fogadalom passzusai szerint a Dogma-koncepcióra épülő játékfilmek felvételeit valóságos helyszíneken kell készíteni, melyeket nem lehet kiegészíteni sem kellékkel, sem díszlettel. A történetnek itt és most kell játszódnia, a szituációnak valóságosnak kell lennie, és nem lehet benne gyilkosság. A hang és a kép felvétele szinkron módon történik, amihez kötelező a kézi kamera használata, optikai trükkök, szűrők és mesterséges fény alkalmazása nélkül. Az alapanyag: 35 mm-es színes film. Ezek az összetevők első ránézésre leszűkítik a filmes lehetőségeit, aki így viszont – más megközelítésben – csak arra tud koncentrálni, ami a kamera előtt történik. Szemtől szemben, itt és most. Ebből kell összeraknia az interpretációt. Ami nem lehet műfaji film, a rendező neve pedig nem szerepelhet a főcímlistán. Puritán megközelítések. A kiáltvány első felolvasása ezzel szemben meglehetősen teátrálisan zajlott: 1995-ben a párizsi Odéon moziban, a száz éves mozgókép tiszteletére rendezett konferencián Trier (az egyetlen meghívott dán rendező) provokatív hangon felolvasta a kiáltványt, majd a hallgatóság közé szórta a piros röplapokat és kirohant a teremből. Gondolom, nézet nagyot a tisztelt közönség! Aztán az első film, a Születésnap (Festen) 1998-ban készült el, majd még ugyanabban az évben az Idióták (Idioterne). Az elsőt Vinterberg, a másodikat Trier jegyzi – bár nevük nem szerepel a főcímlistán. Az első négy alkotás sorszámozva jött ki, aztán a számozás elmaradt, viszont a Dogma 95 máig termeli az alkotásokat, világszerte, megújuló formában. Sokan kritizálják kötöttségei miatt, de például Mette Hjort dán filmesztéta és filmkritikus szerint épp az egységes szándék hiánya és a kiáltványban foglaltak eklektikussága teszi a koncepciót érdekesé és termékennyé: „A Dogma 95-ben leleményesen ötvöződik az irónia és a véres komolyság, a cinizmus és a problémacentrikusság, az önreklámozás és a háttérbe vonulás, a politikai éleslátás és a puszta játék.” – ahogy elemzésében fogalmaz. (Hjort, Mette: Dogma 95. A Hollywoodra adott dán válasz globalizálódása. Metropolis. Filmelméleti és filmtörténeti folyóirat. 2006/2: 94-115; Lars von Trier tematikus szám.)

Összeolvasás

De miben lehet izgalmas és inspiráló a Dogma-koncepció és a kortárs kultúrára reflektáló kiállítási munka összeolvasása? Nos, egyszerűen fontosnak tartom az olyan koncepciókat, amelyek a megújulást az alapoknál kezdik: például az egyszerű automatizmusok tudatosításánál, a kényelem feladásánál, a kényelmetlen kérdések vállalásánál. A Dogma-koncepciót elfogadó alkotók filmjeikben közvetlenül reflektálnak a világra, amelyben élnek, új alternatívákat próbálnak ki az alkotás során, azonosítják a műfajokat és a műfaji elemeket, amelyeket használnak – azaz intenzív tudástermelést valósítanak meg a munka során. Továbbá probléma orientált témákat vesznek elő, amelyeket megdolgoznak és segítségükkel nyilvános kritikát fogalmaznak meg a társadalomról, amelyben élnek (ne feledjük: fejlett demokráciáról és jóléti államról van szó!). Talán érzékelhető, hogy nem csupán elutasításról, saját homokozó elkerítéséről, hanem egy megvalósítható játékfilmes alternatíva kidolgozásáról volt és van szó, amely – ha változtatásokkal, de – életképes megoldásnak bizonyult. A Dogma-koncepció pedig hatott más vizuális és performatív területekre is, mint például a tánc, a színház, az építészet, a várostervezés, a komputerjáték-tervezés és a politika. Még az is lehet, hogy a múzeumok és a kurátorok is találhat benne megszívlelendő és megtanulható elemeket?

Piros röplapok

Egy muzeolgóiai konferencián valószínűleg nem célravezető, ha az ember kiáltványokkal áll elő, majd az előadása után felpattan és piros röplapokat kezd szórni (bár egyszer azért kipróbálnám). De miután a múzeumi kiállítás mint műfaj már rég elmúlt száz éves, talán valóban érdemes tudatosan törekedni az alapokat is érintő, módszertani megújításra – kortárs kultúrán innen és túl. Ahogy Daniel Libeskind (és más sztárépítész) lenyűgöző és meglehetősen költséges épületeire is van igény, hely és szükség, ugyanúgy a költséghatékony Dogma-filmek is magától értetődően találják meg a helyüket a spektákulumok kortárs világában. A kettő közötti tér pedig kényelmesen belakható – múlttal, jelennel és jövővel. Kortárs muzeológiával. Kiállítással.

Mostanában gyakran csinálom, hogy egymástól látszólag távol eső területek alkotásait egymásmellé teszem és összeolvasom. Nem a hasonlóságok és a különbségek izgatnak leginkább, hanem azokhoz a kifejezési formákhoz keresek inspirációt, amelyekkel magam is kísérletezem. Olyan megközelítéseket keresek, amelyeket például egy múzeumban és egy kiállításban is szívesen látok vendégségbe. És ebből valószínűleg olyan is lesz, amely tartósan becuccol a múzeumba, ugyanis a kortárs kultúra műfajgazdasága kimeríthetetlen. „minimális eszközökkel létrehozunk valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.” – ahogy Libeskind fogalmaz.

benne lenni a saját korodban – szerintem ez nagy kaland (részlet)

fotó: Dezső Tamás

A beszélgetést készítette: Berényi Marianna

A kortárs kultúrával foglalkozó antropológus, hogyan kezeli az időt, hogyan viszonyul a kutatása tárgyához, az emberhez, a terephez és a tárgyakhoz?

Számomra a kulcskérdés az egy lépés távolság: ezt kevésbé az időben, mint inkább a módszertani mezőben kell megtennem. Ehhez nem árt, ha a saját jelenidejű kultúrájában kutató etnográfus/antropológus felvértezi magát az elmúlt 20-25 év társadalomtudományi diskurzusaiból származó kritikai gondolkodással, tudással és tapasztalattal. A múzeumoknak jót tesz, ha megszabadulnak a múltat túlzottan felértékelő, a kánonok változatlanságán alapuló gondolkodásmódtól, és megpróbálják összekötni a múzeumi raktárakban felhalmozott tudást azzal a mindennapi tudással és tapasztalattal, amiben maguk is élnek. Ebben a kortárs kultúrának kulcs szerepe van.

A fogyasztói társadalom részesei vagyunk, gyorsan cserélődő tárgyak ezrei, milliói vesznek körül, míg nem is olyan régen a módosabb otthonokban sem okozott leltárt készíteni az ingóságokról. Miként lehet a mai tárgydömpingben szelektálni?

Talán ez az egyik legnehezebb kérdés, és nincs rá igazán jó válasz. Mérlegeld inkább azt, hogy te választasz, és nem az idő! Ez egy aktív, kutatáson és döntésen alapuló folyamat, nemcsak a fennmaradt a rostán elv. Miért gondolod, hogy a rostán fennmaradni tudományosabb, mint aktív, gondolkodó kutatóként választani? Miért nem hisszük el, hogy jobban választunk mint a rosta? Hogy többet megértünk egy tárgyból akkor, amikor még használatban van?

Mégis, hogyan válik valami jelentéssel bíró tárggyá?

Nem magától! Attól, hogy jelentést és jelentőséget tulajdonítok neki. Ránézek, kiválasztom, megvizsgálom, megpróbálom megérteni – a tágabb környezetével együtt. Ha kiemelkedő tárgy azért, ha esendő, akkor meg azért. És persze nemcsak a tárgy az érdekes. Sőt! Leginkább az a személy, aki a kutatón kívül ennek a tárgynak nevet és funkciót ad, aki használja, aki ezeket az összetett tartalmakat a tárggyal együtt magával húzza a múzeumba. De csak akkor, ha kutatóként látom, értem, és valóban behívom mindezt a gyűjteménybe. Minél több réteget „állítok elő”, annál jobban tudom „használni” – például a kiállításokban. Ha pedig jól és precízen dokumentálom ezt a folyamatot, a tárgy élő és aktív marad akkor is, amikor én már rég nem leszek sehol.

Ez a szemlélet a megszokottól eltérő hozzáállást, látásmódot kíván mind a muzeológustól, mind a kiállítások látogatóitól. Milyenek a visszajelzések, hogy fogadják a felhívásaitokat, programjaitokat?

Érdekes módon a szakmában sokkal több a passzivitás és az elutasítás. (…) A látogatók többsége nyitott, igaz mindig akadnak, akik elutasítják. A műanyag kiállítás vendégkönyvébe valaki beírta, hogy „már a Néprajzi Múzeum is befeküdt a fogyasztói táradalomnak és ilyeneket gyűjt”. Ilyenkor – ha van rá mód – elmagyarázzuk, hogy nem befeküdtünk, hanem arra a társadalomra fókuszáltunk, amelyben élünk. Mert a múzeum egyben médium is: nem megmondjuk a tutifrankót, hanem megértjük azt a közeget, amiben mi magunk is működünk – például itt a Kossuth téren, a főváros közepén. Butaság, ha nem veszünk tudomást arról, ami körülvesz bennünket. A kérdés inkább az, hogy szereted-e a saját jelenedet vagy sem, megakarod-e érteni, vagy elmenekülsz belőle és elutasítod?

És te? Szereted-e a saját jelenedet?

Nagyon szeretem. Ami persze nem jelenti azt, hogy minden szép és jó. De ez egy nekem való kor. Kicsit jobb lenne, ha az emberek többet használnák a fejüket, önállóbbak és kritikusabbak lennének, a múzeumon innen és túl. Benne lenni a saját korodban – szerintem ez nagy kaland. Azt hiszem, azóta vagyok igazán elememben, amióta a munkám, az érdeklődésem és az életem ideje szinkronba került és intézményesült. Persze az sem zavar, ha erről mások egészen másként gondolkodnak. De azért néhány éles eszű kollégát szívesen magammal rántanék!

A részlet a MúzeumCafé legújabb 19. számában olvasható interjúból való. A beszélgetést köszönöm Berényi Mariannak, a fotót pedig Dezső Tamásnak! A teljes szöveg a nyomtatott számban található Néprajzosok homokozójától a saját korunk kalandtúrájáig címen. A magazinból ajánlom még Pawel Leszkowicz A művészet győzelmet arat a tabuk felett. A kurátor a varsói Nemzeti Múzeum Ars Homo Erotica kiállításáról című írását!