Mindig újra és újra rájövök: nagy móka és kacagás ez az ország. Elég csak körbenézni az utcán – az újságokról már nem is beszélve! Amikor elég pihent és figyelmes vagyok, nem tereli el semmi a gondolataimat, felveszem a szivacsállapotot és nyitott szemmel járok, akkor olyan beszédes részleteket is észreveszek, amelyek mellett már vagy ezerszer elmentem, de igazán soha nem láttam meg benne a lényeget. Legutóbbi pécsi utazásom alkalmával két ilyen izgi cucc is rám kacsintott.
Az első, még a budapesti városi dzsungelben, annak is az egyik legfurcsább zugában, a kelenföldi pályaudvarhoz vezető ufóleszállópályán. Nem is értem, eddig hogy nem bökte ki a szemem! Pedig a felüljáróról lefelé épp szem magasságban van. Aztán meg bukom az ilyesmi tereptárgyakra (fel tudjátok idézni a lakiteleki búvárkonténert? Azért van áthallás, nem?). Ez itt kérem, nagytestvér földi helytartója: a csinos dobozba rejtett térfigyelőr rendszer. Gyanítom, még az oroszok hagyták itt. (Bár ne vitassuk el a kreativitást a helyi erőktől sem!) Veretes megoldások, praktikus forma, ha kirohadt a kamera, akkor galambdúcot lehet pattintani belőle. Legalább annyira jó bőrben van, mint a budapesti galambok. A színválasztás is passzol. (Ja, és még széfia is eszembe jutott róla! Istenem! Hát mennyi szép terem nálunk!)
De a másik lelet, na az aztán tényleg egy gyöngyszem – és a hangomban semmi irónia, pusztán az őszinte elismerés. Ez már Pécs, a kultúra fővárosa, imádott és választott városom (de azért mindig megörülök, hogy már nem ott lakom, turistának viszont példás vagyok – akárcsak Budapesten. Átutazó.) A fotógráfia kompozíciója még tükrözi, hogy a Bauhaus kiállítás hatása alatt voltam.
De lényeghez sajnos közelebb kell engedem benneteket: ahol egy nagyon sajátos és autonóm alkotói szellem bontakozik. Kikockázom. Először is, a tárgy egy öltözőszekrény ajtaja – környezettudatos gondolkodás. A vizuális megformálást pedig a fekete-fehér (op-art) komponálás jellemzi – kivéve a telefonszám, hm, meg sem próbáltam felhívni. A szöveg és a számok valószínűsíthetően nem szabadkezes megoldással készültek, vagy legalábbis sablonnal és pontos kézzel.
De az ikonográfiai lényeg az mégiscsak a jelenetben lakik. Wow! Alig bírtam tovább menni. Már az autó formája is lenyűgözött, bátor, szabadkezes, kellőképp elnagyolt, jelzésszerű, képregényszerű, igazi street artos megoldásokkal, de a hetvenes-nyolcvanas évek Füles karikatúra stílusát is megidézi. De ez a két figura! Hát ez bombajó! (Külön szeretném felhívni a figyelmet a karok és lábak testre és másik lábra vetett árnyékának matricás megoldására.) És hát mindenek támasza: az „A” betű. Ha autóm lenne, csak a Pápay Szervizbe vinném! Balra. (Pláne, hogy nincs messze a Magda Cukrászdától sem.)
Az első, még a budapesti városi dzsungelben, annak is az egyik legfurcsább zugában, a kelenföldi pályaudvarhoz vezető ufóleszállópályán. Nem is értem, eddig hogy nem bökte ki a szemem! Pedig a felüljáróról lefelé épp szem magasságban van. Aztán meg bukom az ilyesmi tereptárgyakra (fel tudjátok idézni a lakiteleki búvárkonténert? Azért van áthallás, nem?). Ez itt kérem, nagytestvér földi helytartója: a csinos dobozba rejtett térfigyelőr rendszer. Gyanítom, még az oroszok hagyták itt. (Bár ne vitassuk el a kreativitást a helyi erőktől sem!) Veretes megoldások, praktikus forma, ha kirohadt a kamera, akkor galambdúcot lehet pattintani belőle. Legalább annyira jó bőrben van, mint a budapesti galambok. A színválasztás is passzol. (Ja, és még széfia is eszembe jutott róla! Istenem! Hát mennyi szép terem nálunk!)
De a másik lelet, na az aztán tényleg egy gyöngyszem – és a hangomban semmi irónia, pusztán az őszinte elismerés. Ez már Pécs, a kultúra fővárosa, imádott és választott városom (de azért mindig megörülök, hogy már nem ott lakom, turistának viszont példás vagyok – akárcsak Budapesten. Átutazó.) A fotógráfia kompozíciója még tükrözi, hogy a Bauhaus kiállítás hatása alatt voltam.
De lényeghez sajnos közelebb kell engedem benneteket: ahol egy nagyon sajátos és autonóm alkotói szellem bontakozik. Kikockázom. Először is, a tárgy egy öltözőszekrény ajtaja – környezettudatos gondolkodás. A vizuális megformálást pedig a fekete-fehér (op-art) komponálás jellemzi – kivéve a telefonszám, hm, meg sem próbáltam felhívni. A szöveg és a számok valószínűsíthetően nem szabadkezes megoldással készültek, vagy legalábbis sablonnal és pontos kézzel.
De az ikonográfiai lényeg az mégiscsak a jelenetben lakik. Wow! Alig bírtam tovább menni. Már az autó formája is lenyűgözött, bátor, szabadkezes, kellőképp elnagyolt, jelzésszerű, képregényszerű, igazi street artos megoldásokkal, de a hetvenes-nyolcvanas évek Füles karikatúra stílusát is megidézi. De ez a két figura! Hát ez bombajó! (Külön szeretném felhívni a figyelmet a karok és lábak testre és másik lábra vetett árnyékának matricás megoldására.) És hát mindenek támasza: az „A” betű. Ha autóm lenne, csak a Pápay Szervizbe vinném! Balra. (Pláne, hogy nincs messze a Magda Cukrászdától sem.)
Első Magyar Gazdasági Gépgyár által gyártott cséplőgép
Cséplés Ipolytartócon, 1960-1961
Rizscséplés Tiszaigaron, 1949; A képek forrása: a Néprajzi Múzeum Fotóarchívuma, F98688 és F98692
Claude Lévi-Strauss, 
A fejezet gerincét az 1984 telén a MoMA-ban rendezett „Primitivizmus” a 20. századi művészetben: a törzsi és a modern affinitása című kiállítás kritikája adja. Némi iróniával utal a tárgyak időben változó európai státuszára a kuriózumtól az etnográfiai tárgyig, majd a jelentős művészeti alkotás státuszig – amiből persze az is érzékelhető, hogy ez a jelentésváltozás és terminológiai átalakulás a kulturális logika, illetőleg a modernizmus eredettörténetének része. A Primitivizmus kiállítás kulcsfogalma az affinitás, annak allegorikus formája: a közös minőség és a közös esszencia jelentésben. A történeti megközelítésű kiállítást Clifford – annak ellenére, hogy elismeri: a történet izgalmas – didaktikusnak tartja, amelynek fő hibája, hogy az affinitás fogalmát univerzálisnak tekinti. Nézetei szerint, ugyanilyen univerzális koncepciót építhetnénk a különbségekre is. És akkor most melyik a jobb? És milyen további általános szelekciók léteznek még? – kérdezi a szerző. És nem beszél a kiállítás például a nyugati-kultúra kisajátító és átértelmező szerepéről – teszi rögtön hozzá. A kiállításon valóságos hasonlóságok vagy a hasonlóság illúziója jelent tehát meg – kérdezhetjük a leírás alapján. Az egyetlen tény, ami vitathatatlan a kiállítás alapján, hogy Picasso és generációja „felfedezte” a primitív művészetet. De a legfontosabb szempont, amit a kritikus számon kér a kiállítás rendezőitől, az épp az önkritikus, poszkolonialista attitűd. Amiben megjelenik az a történet is, amelynek következtében a törzsi kultúrák tárgyai Európába és Észak-Amerikába kerültek (a kisajátítás és az imperializmus következtében), ami nem függetleníthető attól, ahogy ezek a tárgyak elfoglalták helyüket, hatást gyakoroltak vagy éppen intencióvá és ihletté váltak. James Clifford írásában kritikusan foglal állást amellett, hogy a nagyhatású, befolyással és hatalommal bíró intézményeknek kulcsszerepe van az önkritikára épülő kulturális párbeszéd elindításában és lefolytatásában, az „etnográfiai” és az „esztétikai” közötti kapcsolat újragondolásában. 
A hordozókendő – amelynek legáltalánosabb és legelterjedtebb német megfelelője a ’Tuch’ – a magyarországi néprajzi és kultúrtörténeti tanulmányokban nem kapott kitűntetett szerepet. K. Csilléry Klára kiváló néprajzkutató történeti ábrázolásokat és hordozási formákat vizsgálta egy 2001-ben megjelent tanulmányában – tehát kevésbé a kulturális logikára, mint inkább a kultúrtörténeti párhuzamok ikonografikus elemzésére helyezte a hangsúlyt, illetve a hordozókendő középkori használatának dokumentálására törekedett. A néprajztudomány számára ugyanis a gyermekhordozó kendő egy tágabb mátrixban jelent meg: ez pedig az emberi erővel való teherhordás „hagyományos” formái és kellékei. Ebben a rendszerben foglalta el helyét, és a teherhordás általánosabb funkciói között töltött be – nem túlságosan kiemelkedő – szerepet. Egy másik értelmezési lehetőség, amivel a kendő – akár múzeumi, gyűjteményi kontextusban – a kutatói figyelem középpontjába került, az esztétikai minősége: alapanyaga, színvilága, szövésmódja, mintázata és díszítése. A két különböző megközelítéseket viszont leginkább egy szembeszökő hiány köti össze: az egyetlen tárgyban sűrűsödő komplex társadalmi és kulturális rendszer hiánya. A hordozókendő ugyanis nemcsak a gyereknevelés, a női munka, a hétköznapi higiénia, továbbá a nők és az anyaság társadalmi státuszát és hiedelemvilágát mutatja, hanem az etnográfiai és kultúrtörténeti alapokra helyezett múzeumi kutatások fontosságát, a témák társadalomba ágyazottságát is szemlélteti. Azt a múzeumi gondolkodásmódot, amelyben a tárgyak nem pusztán önmagukért, hanem a magukkal hozott, a jelenre és a jövőre hagyományozott és megőrzött társadalmi és kulturális magyarázataik miatt is fontosak – a társadalmi témákkal foglalkozó múzeumok és gyűjtemények számára mindenképp, de a művészeti megközelítésű intézmények is egyre kevésbé hagyhatják figyelmen kívül ezen összetevőket.
Szepesi Anna a kiállítás művészettörténész kurátora a szövés gyakorlati és érzelmi irányából talált rá a témára, majd baranyai német családok – elsősorban idős asszonyok – között a hordozókendők egy sajátos, nemzetközi párhuzamokkal rendelkező magyarországi formájára. Eleinte szövéstípusokkal és a történeti háttérrel, majd egyre inkább a kendők hétköznapi és személyes kontextusával kezdett foglalkozni. A kiállítás forrásai és elrendezése remekül tükrözik ezt a két szinten. A Textilmúzeum időszaki kiállítási terme első látásra úgy tűnik, hogy átváltozott egy hordozókendőket bemutató tanulmányi kiállítássá: amelyben a kendők egészen közelről megtekinthetők, a szélek felerősítésének köszönhetően mindkét oldalról, érzékelhető a nagy méret, a rendezésnek köszönhetően a maga teljességében. Az installáció körbefogja a látogatót, az egyszerű csíkozás és az élénk színhasználat pedig létrehozza a kiállítás látványvilágát. Az elsősorban magángyűjtőktől (Mezei Ottó kárászi fazekastól, Frouke Schouwstratól és Szepesi Annától) származó kollekciót egészíti ki a rendező egy-egy baranyai német asszonytól a kiállításhoz kölcsönzött kendővel. És ezek a saját kendők kötik össze a több mint harminc hordozókendővel „bélelt” falat a belső térben található személyes történetekkel. A tablókon – két történet kivételével – Hímesházán élő idős asszonyok családi fotói, mai képei, szomszédjai és ismerősei láthatóak: az a hálózat, amelyben a kendők, a női sorsok és az etnikus tényezők összekapcsolódtak egymással.
Ma esti feladatom, hogy beírjam a mozgást a nyelvbe. A mozgást, ami gurulásból, fékezésből, tekerésből, előzésből, körözésből, parkolásból, esésből és szállításból áll, illetve szétszedésről és összerakásról, ismétlődésről és ciklikusságról (hovatovább: biciklusságról) szól – kerékpáron innen és kerékpáron túl. A leíráshoz használható műfajok száma végtelen.
Fürdőkád és korcsolya, egy forgószék talpa, kerékpárfelni, nagyítógép és krumplisütő rács, edényfedő, kádlefolyó, virágtartó, kávéfőző szűrő és betét, karácsonyfatalp, újságtartó, virágtartó, zárbetét. Vagy: szűrőkanál, éjjeliszekrény, hintaszékláb, tálca, zuhanycső, zöldségpároló rács, hulladékfa, porszívó, vasaló, kukta, gereblye és fedő. Első pillantásra egyszerű és szimpla tárgyak. De másodikra, Páhi Péter használati funkcióval rendelkező szobrainak alkotóelemei. A fröccs-csináló gép, a teafőző, a pálinkafőző, a zsíroskenyér készítő, a tej és kakaó (felnőtteknek: vörösbor és fehérbor) adagoló, a szalonnasütő, a kerti medence – és a csajozós nyúlhaver. Szerepük szerint egy robot, egy légy, egy hal, egy kacsa, egy ringó dada, egy kutya, egy béka – és egy csajozós nyúlhaver. A konyha, a szoba, a garázs és a kamra tárgyai kelnek új életre, és válnak egy háztartási sci-fi történet főszereplőivé. Persze nem varázsütésre.
Páhi Péter ugyanis nem pusztán kreatív garázsmester, hanem kifinomult anyagismerettel rendelkező alkotó, aki tervezéssel, precizitással, kísérletezéssel, kíváncsisággal, játékkal, humorral és iróniával dolgozik – bár végül mégiscsak fúr-farag. Szobrai minden apró részletükben igényesek, látszik rajtuk a figyelem, a gondolkodás, a részlet- és ötletgazdagság: minden kivehető, használható, majd helyre tehető. Háziasszony nyelven szólva: nemcsak csudaszépek, hanem csudafontosak is. Ők az „Új haverok”: akik szépek és funkcionálisak, de leginkább kritikusak és szemtelenek. Azt ábrázolják, ami közvetlenül körülvesz minket: a háztartást, az abszurditásig fejlesztett funkciót és a megszemélyesített technikai környezetet. A formák, a szereplők és a funkciók könnyen felismerhetőek, a bennük rejlő fanyar humor miatt pedig roppant szerethetőek. Kutyában szalonna, kacsában zsír, dajkában tej (vagy bor), békában tó, légyben méz, a halban pedig párolódó pálinka. Egy kicsit minden a feje tetejére áll, aztán precízen és játékosan helyrebillen. A háztartás nem lesz egyszerűbb, de mindenképpen szórakoztatóbb.
Páhi Péter: Új haverok, Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2010. március 5. – április 2.
