Baklövés - de hátha valaki kisegít. KI SEGÍT?

Amikor az egyetemen még műfajismeretet, meg proszemináriumot, meg tudományos írásmű című órát tartottam, az egyik első bölcs tanácsom mindig így hangzott: sose sajnáljuk az időt arra, hogy egy szövegből kiírt jegyzet mellé még melegiben odabiggyesszük, honnan való. Mert aztán rászáll a köd. Na, akkor most rám szállt. Ezt a jegyzetet találtam egy befejezésre váró file-ban, és halvány gőzöm sincs, melyik Clifford Geertz szövegből szedtem ki. Na, hátha valaki épp ezt olvassa! Csak idemásolom, ahogy képernyőn látom: 

Geertz idézi Lévi-Strauss egy mondását (bírom a csávót), amit Thomas S. Kuhn és Michel Foucault paradigma és „episztémé” koncepcióival kapcsolatban fogalmaz meg – elsősorban a paradigmaváltásról, az egymást váltó tudományos paradigmákban ügyködő tudósok kapcsolatáról. A leírás azért jó, mert egy kicsit cinikus, nyilvánvaló, hogy saját tapasztalatból táplálkozik, abból, ahogy újító gondolatait a külvilág fogadta. Na meg arról, mennyire nem érdekel minket, amikor mások másként csinálják a tudományt. Az a tuti, ami a mi kezünkből kikerül. Miért? Vannak mások is? 

„Minden vonat a saját vágányán, a maga választotta sebességgel és irányba megy. A mellettünk haladó vonatokat, amelyek ugyanolyan sebességgel és majdnem ugyanarra mennek, mint mi, viszonylag jól láthatjuk fülkéinkből. Az ellenkező irányba haladó vonatokat azonban nem látjuk. »Csak egy homályos, elmosódó, szinte azonosíthatatlan képet érzékelünk, csak egy pillanatnyi, elmosódó foltot a látómezőben, amely semmit sem árul el magáról, és csak bosszant minket, mert megzavarja az álmodozásaink hátteréül szolgáló táj békés szemlélését.«”

Mindig mondom, hogy Lévi-Straussnak egészen kiváló humora volt. Bár talán egy kicsit sok időt töltött el mítoszelemzéssel.Tehát az első zöld bekezdés a szövegkörnyezet, az idézőjelnél kezdődik Geertz, aki idézi Lévi-Strausst (belső idézet). Hm?

affinitás vagy kulturális párbeszéd

Claude Lévi-Strauss francia etnológus (1908-2009)
a kép forrása: Szegedi Tudományegyetem web

„A kortárs etnológusok bizonyos ellenszenvet mutatnak a primitív művészet összehasonlító tanulmányozásával szemben. Indokaikat könnyű megérteni: az ilyesfajta tanulmányok mindmáig csaknem kizárólag a kulturális kapcsolatok, az elterjedés vagy az átvétel jelenségeinek bizonyítására törekedtek. Elég volt, ha egy díszítményrészlet, egy különös forma felbukkant a világ két végében, bármekkora volt is a földrajzi távolság és a két megjelenés közti – gyakran igen jelentős – történeti eltérés, a lelkendezők tüstént kinyilatkoztatták az eredet egységét és az egyébként összehasonlíthatatlan kultúrák közötti kétségbevonhatatlan őstörténeti kapcsolatok meglétét. Tudjuk, hogy – termékeny felfedezések mellett – micsoda visszaéléseket szült az analógiák e »minden áron« való, kapkodó keresése.” – fogalmaz Claude Lévi-Strauss francia etnológus az első, francia kiadásban 1958-ban megjelent Strukturális antropológia című munkájának egy tanulmányában (magyarul 2001-ben jelent meg az Osiris kiadónál, az idézet az I. kötet 193. oldalán olvasható). Írásában az elhamarkodott, túl messze mutató összefüggésektől óv a szerző úgy, hogy közben a nyilvánvaló és izgalmas vizuális összefüggések bátor továbbgondolására ösztönöz. Tehát nemcsak az okozza a dilemmát, hogy egy törzsi tárgyat etnográfiai tárgyként vagy műalkotásként nézünk, hanem sokkal inkább arról, hogy a különböző kultúrákból származó tárgyak és alkotások összehasonlításával milyen következtetésekre jutunk. Fontos kérdés, hogy az összehasonlítás során a kulturális kontextus vagy a vizuális nyelv az, amelyik előtérbe kerül. Egyértelmű válasz természetesen nincs, esetek, helyzetek, felfedezések és találgatások vannak, de a 20. század második felétől a törzsi tárgyakkal kapcsolatos művészeti és etnográfiai érdeklődés egyik fő dilemmája a tárgy/műtárgy fogalompár körül összpontosult.

Claude Lévi-Strauss, Pablo Secca rajza

„1984-85 telén az ember lépten-nyomon törzsi tárgyakra bukkan New York City kiállítótermeiben” – kezdi James Clifford amerikai kulturteoretikus a törzsi és a modern tárgyakról szóló tanulmányát (ami a híres Predicament of Culture című kötetének egy fejezete, és egy részlete magyarul is megjelent a Café Bábel folyóirat Gyűjtés tematikus számában, 1994-ben).
A fejezet gerincét az 1984 telén a MoMA-ban rendezett „Primitivizmus” a 20. századi művészetben: a törzsi és a modern affinitása című kiállítás kritikája adja. Némi iróniával utal a tárgyak időben változó európai státuszára a kuriózumtól az etnográfiai tárgyig, majd a jelentős művészeti alkotás státuszig – amiből persze az is érzékelhető, hogy ez a jelentésváltozás és terminológiai átalakulás a kulturális logika, illetőleg a modernizmus eredettörténetének része. A Primitivizmus kiállítás kulcsfogalma az affinitás, annak allegorikus formája: a közös minőség és a közös esszencia jelentésben. A történeti megközelítésű kiállítást Clifford – annak ellenére, hogy elismeri: a történet izgalmas – didaktikusnak tartja, amelynek fő hibája, hogy az affinitás fogalmát univerzálisnak tekinti. Nézetei szerint, ugyanilyen univerzális koncepciót építhetnénk a különbségekre is. És akkor most melyik a jobb? És milyen további általános szelekciók léteznek még? – kérdezi a szerző. És nem beszél a kiállítás például a nyugati-kultúra kisajátító és átértelmező szerepéről – teszi rögtön hozzá. A kiállításon valóságos hasonlóságok vagy a hasonlóság illúziója jelent tehát meg – kérdezhetjük a leírás alapján. Az egyetlen tény, ami vitathatatlan a kiállítás alapján, hogy Picasso és generációja „felfedezte” a primitív művészetet. De a legfontosabb szempont, amit a kritikus számon kér a kiállítás rendezőitől, az épp az önkritikus, poszkolonialista attitűd. Amiben megjelenik az a történet is, amelynek következtében a törzsi kultúrák tárgyai Európába és Észak-Amerikába kerültek (a kisajátítás és az imperializmus következtében), ami nem függetleníthető attól, ahogy ezek a tárgyak elfoglalták helyüket, hatást gyakoroltak vagy éppen intencióvá és ihletté váltak. James Clifford írásában kritikusan foglal állást amellett, hogy a nagyhatású, befolyással és hatalommal bíró intézményeknek kulcsszerepe van az önkritikára épülő kulturális párbeszéd elindításában és lefolytatásában, az „etnográfiai” és az „esztétikai” közötti kapcsolat újragondolásában.