A pécsiek számára Uránváros – népi nevén urán city – egykor a modern, kényelmes otthonnal, a biztos megélhetést adó munkahellyel, a jól felépített szociális ellátórendszerrel és a korszerű városi szabadidő-eltöltés lehetőségeivel volt egyenlő. Mára sok minden megváltozott: az uránbánya bezárt, a bányászok közül sokan meghaltak, a kulturális intézmények elveszítették egykori meghatározó szerepüket. Viszont a Campushoz és a belvároshoz közel eső városrész – a felújítások és átépítések eredményeként – ma is a város egyik legélhetőbb lakótelepi környezetének számít. A múlt és a jelen, a változás és a megújulás szövevényes kapcsolatrendszere a kultúrakutatás számára is izgalmas terep.
A public art projektben három alkotás készült a pécsi Uránváros központjába. Horváth Csaba Árpád Nyilvános című munkája az évek óta zárva tartó nyilvános WC-k újra megnyitásával és időszakos üzemelésével integrálta a művészi akció, a civil és karitatív tevékenység különféle formáit. A két hetes működés lényegét az üzenet és a jelhagyás mindennapi praxisa adta, amire az üres szóbuborékokkal borított WC falon volt lehetőség.
Az intézményhez illő strigulázós látogatószámlálás adatai szerint több mint 250-en látták és kommentálták az alkotást – ami a pécsi galériák látogatottságával összevetve is versenyképes adat. A véleménynyilvánításra szánt szabad felület így lassan feltöltődött a hétköznapok jeleivel és fordulataival. Az alkotás ötlete több szempontból is izgalmas: egyfelől egy nyilvános és közös teret választott helyszínként – nyilvános WC – másfelől a helyre jellemző kommunikációs forma – a firka – alkalmazására és újra kitalálására ösztönözte a használókat. Rekonstrukció, használhatóság, társadalmi érzékenység és véleménynyilvánítás: ezek adták a Nyilvános című alkotás négy alappillérét.
Horváth Csaba Árpád készítette a nyilvános WC-k fölötti térre, ugyancsak a képregényekből ismert párbeszédpanelből kiinduló Szóbuborék című szoborcsoportot. A helyettesítés műfajával operáló alkotás szabad felületet biztosított olyan, az illegalitás határterületén mozgó kortárs városi kifejezési formák számára, mint a graffiti és a tag. Az üres szóbuborékok mint alternatív utcabútorok jelentek meg a téren, és kihívóan üresen várták a „megszólalásokat”.
Először egy-egy előre felkért graffitis hagyott nyomot, majd indult a spontán firkálás. De a szóbuborékok egy éjszaka alatt szógörgeteggé váltak: ugyanis „ismeretlen tettesek” útjukra bocsátották a majd 100 kilós monstrumokat, amit az ottlakók és a térhasználók újra és újra helyükre próbáltak görgetni. A két hétig tartó „népi játékban” a szobrok valóban megsérültek, de a hatóságok és az alkotó nem tudott megegyezni a „rongálás” fogalmáról: amit a rendőrség már rongálásnak számított (tag-elés), azt Horváth Csaba Árpád a rendeltetésszerű használatnak tekintett. Bár a görgetés során a szobrok valóban sérültek, a tag-elés tovább folytatódott.
Horváth Csaba Árpád tartalmában, elhelyezésében és beszédmódjában is összefüggő köztéri alkotásaival a művészeti hasznosság és a nyilvános hozzászólás fogalmait állította a középpontba. A public art mint kifejezési forma, számára nemcsak köztéri, hanem közösen létrehozott, közérdekeket szolgáló, közérdeklődésre számot tartó aktivitás. Ismeri a hely fizikai és társadalmi környezetet, hétköznapjait, változásait és nehézségeit, ezekre diszkurzív módon reflektál, és a szoborhasználat kulturális dimenzióit is tágítja. Mindkét alkotás koncepciójában erős a revitalizáció fogalma, ami társadalmi és vizuális praxisként is beépül a munkába. A térre emelés erős gesztusa a „válaszok” intenzitását is befolyásolhatta, mégis a rongálás fogalmát rétegekre bontotta: a jog, a társadalom és a művészet értelmezési tartománya szerint. Horváth Csaba Árpád tartózkodott az értékítélettől, nem foglalt állást sem a tiltás, sem pedig a totális ellenállás mellett, hanem megoldást keresett, és két kortárs vizuális műfaj – a képregény és a graffiti – eszközeivel ideiglenes lehetőséget kínált egy diszkurzív köztér kialakítására. A rongálás körüli konfliktus világosan mutatja, hogy a társadalmi problémákat sűrítő alkotások megértése ugyanúgy tanulási folyamat része, mint a társadalmi élet egésze.
Abonyi Alma Színes félgömbök című munkája (amelynek koncepcióját a pontok és ellenpontok című bejegyzésben leírtam) a tér túlsó oldalán, a pécsi 17 emeletes ház előtt állt. A fekete vasszerkezetbe applikált színes táblarendszer vizuális együttolvashatóságot hozott létre a mögötte látható házzal. A vizuális érintkezésen túl a színes Braille hirdetőoszlop viszont tartalmilag nem kapcsolódott a falanszterszerű magas házhoz – a helyi „zseb-felhőkarcolóhoz” – hiszen a mű nem a lakótelepi életmód társadalmi kontextusára reflektált, másfelől csak nagyon korlátozott mértékben tükrözte vissza a tervben kifejtett hétköznapi hasznosságot és használhatóságot: a „hirdetőoszlop” ugyanis nem töltött be útmutató funkciót. A hétköznapi használhatóság helyett inkább a társadalmi hasznosság – figyelemfelkeltés, egy probléma nyilvános megfogalmazása – szempontjából vált a tér és a közbeszéd tárgyává.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése