Regényes múzeumok – nemcsak muzeológusoknak

Szeretem, amikor egy regény úgy alakul, hogy a főhős elvetődik egy múzeumba, valahol egy városban, ahol él, vagy máshol, ahol turista, nézeget, tapasztalatokat szerez, ihletet gyűjt, szemlélődik. Nem olyan könyvekre gondolok, mint például A Da Vinci-kód (Dan Brown), hiszen ott a múzeum kulcshelyszín: a történet a Mona Lisa és Leonardo Da Vinci körül forog, gyilkosság van benne és dübörög a fikció. Amúgy: ez sem baj. Vannak viszont regények, melyekben a múzeum úgy jelenik meg, mint egy hétköznapi hely, ahová csak úgy bemehetünk, és csak úgy történhet velünk valami. Amikor olvassuk, egyszerre látunk a regényhős és az író szemével, és ha van egy csepp mázlink, az olvasmányélményt személyesen is csekkolhatjuk.

Ilyen regényekből már idéztem – máskor és máshol. Az egyik Berlinben játszódik, a másik Amsterdamban. A berlini sztori Jean-Philippe Toussaint francia belga szerző Televízió című regényében olvasható. A főhős egy csetlő-botló tudós, aki ösztöndíjas Berlinben, egy olyan városban, ahol az emberek németül beszélnek, ami számára már önmagában is figyelemreméltó. A regény az értelmiségi lét szatirikus leírása. A könyvet remek olvasni. És akkor a főhős egy nap ellátogat Dahlembe, a nyugati oldal múzeum-szigetére, majd szendvicsével kezében gyanútlanul belép a múzeumba. Az epizód a szemlélésről szól, arról, ahogy egy készülő tanulmányhoz a tudós szemrevételez egy képet. Aztán mégis inkább az értelmiségi és a teremőr szimbolikus küzdelmét meséli el – roppant részletességgel. A könyvet 2000-ben olvastam először (Jelenkor kiadó, 2000), és amikor 2002-ben hosszabb időt töltöttem Berlinben, magammal vittem, hogy végigjárhassam a regénybeli helyszíneket. Remek mulatság volt, mondhatom! Így kerültem életemben először Dahlembe. Es stimmt.

A másik sztori Salman Rushdie Fúriadüh című regényének részlete (Ulpius-ház, 2003). És már megint egy reménytelen értelmiségi! A toussainti figuránál lényegesen szorongóbb Solanka professzor fiatal korában járt Amsterdamban, ahol lenyűgözték a Rijksmuseum 17. századi babaházai: e tárgyak aprólékossága, a kivitelezés kifinomultsága és mai múzeumi valójuk. Beindul a fantáziája (Solankának? Rushdie-nak?), és babakészítésbe kezdett. A regény erre a váltásra helyezi a hangsúlyt: amikor egy nyugalmazott eszmetörténész átváltozik babakészítővé. És mindez egy múzeumban kezdődött. Amsterdamban. Nyáron én is megnéztem a babaházakat a Rijksmuseumban. És újra egy szitu, amikor nem tudtam magam kivonni a regény precíz leírásának hatása alól. Gyerekes lelkesedés vett erőt rajtam: olyat látni, amit már egyszer roppant részletesen megfigyeltek, leírtak, olvastam róla, elképzeltem, utánanéztem, szinte ismertem. És most én is ott állok. Ez is nagyon ott volt.  

És akkor ez újabb epizód. Minap fejeztem be egy amerikai regényt, amiben a műalkotások szemlélésének roppant izgalmas múzeumi formáját írja le a szerző. Paul Auster Holdpalota (Európa, 2010) című könyvében járunk. A regény főhőse Marco Fogg, egy újabb reménytelen értelmiségi, aki miután befejezte New York-ban az egyetemet, egy furcsa eseménysor következtében hajléktalanná vált, majd majdnem meghalt. Aztán mégsem. Barátai és szerelme segítségével összeszedi magát, elszegődik titkárnak egy titokzatos idős emberhez, aki tolókocsiban tölti napjait, ráadásul még vak is. Egyik legfontosabb feladata, hogy séta közben leírja számára a világot, amit nem lát, a lehető legrészletesebben. Így tanul Fogg látni egy vak ember szemével. Aztán kap egy titokzatos feladatot: egy méltatlanul elfeledett festő képét kell megtekintenie a Brooklyn Museumban. A helyszínre úgy kell eljutnia, hogy nem szólhat senkihez az út során. A metrón lehunyt szemmel kell utaznia, majd némán betérnie a múzeumba, és alaposan megnézni a képet. Így szól a feladat leírása:

„Amikor a metró a Grand Army Plazára ér, nyissa ki a szemét. Szálljon le, és sétáljon fel a lépcsőn. Utána szeretném, ha a Brooklyn Museumba menne. Az Eastern Parkwayn van, mindössze ötperces gyalogút a metróállomástól. (...) Ha megtalálta, menjen fel a lépcsőn; lépjen be az előcsarnokba, és fizesse ki a belépti díjat az egyenruhás személynek, aki a pult mögött áll. (…) De ne feledje: akkor se szólaljon meg, amikor kifizeti a múzeumi belépőt. Mindennek tökéletes némaságban kell lezajlania. Azután tájékozódjon, melyik emeleten tartják az amerikai festmények állandó gyűjteményét, és menjen fel oda. Lehetőleg úgy haladjon végig a termeken, hogy ne nézzen meg semmit túlságosan alaposan. A második vagy a harmadik teremben ott találja majd Blakelock Holdfény című festményét az egyik falon. Ne menjen tovább, ezt kereste. Nézze meg a festményt. Legalább egy órán keresztül nézze, az összes többi képet pedig hagyja figyelmen kívül. Koncentráljon. Nézze meg különböző távolságokból – három méterről, fél méterről, két centiméterről. Tanulmányozza a kompozíció egészét, majd külön-külön minden apró részletet. Ne jegyzeteljen. Próbálja meg az emlékezetébe vésni minden elemét, az emberi alakok és a természeti tárgyak pontos elhelyezkedését a vásznon; a színeket. Csukja be a személt, és ellenőrizze, sikerült-e. Aztán újra nyissa ki. Próbáljon meg belépni a tájba, amit maga előtt lát. Próbáljon meg belépni a művész gondolatvilágába, aki a képet festette. Képzelje el, hogy maga Blakelock, és a képet festi. Egy óra elteltével tartson rövid szünetet. Sétáljon körbe a galériában; ha úgy érzi, nézzen meg néhány képet. Azután térjen vissza a Blakelockhoz, és töltsön el előtte még tizenöt percet, de semmiképp sem többet. Próbálja meg teljesen átadni magát neki, mintha az egész világon nem volna más, mint ez az egy kép. Aztán jöjjön el onnan. Haladjon végig ugyanazon az úton, amerről jött, át a termeken, ki a szabadba, majd vissza a megállóhoz.”

Hallgatás, csend, sötétség, majd éber és alapos szemlélődés, memorizálás, elmerülés és hazaút. Vajon néztünk-e már így múzeumban képet? Vajon érdemes lenne-e kipróbálni? Vajon mást látnánk, mást vennénk-e észre, mint egyébként? Vajon működik-e ez más képpel, más múzeummal is? Nos? Az érzés mindenesetre bizsergető. Figyelmen kívül hagyni egy egész várost, több emeletnyi múzeumot, és csak egyetlen kiválasztott képre koncentrálni. Erősen, átéléssel, nyitottan és kíváncsian. Több mint egy óra hosszan. Hm. Tetszik.

Ralph Albert Blakelock: Moonlight (Brooklyn Museum); a kép forrása: wikipedia

(a linket köszönöm Fisli Évának)

Hősünk remekül teljesíti a feladatot. Először meglepődik: semmi különös, nem átütő a kép: „első pillanatban leküzdhetetlen csalódottság fogott el” – meséli. Ezért egy kicsit utálja is megbízóját. Aztán elkezd figyelni, Sherlock Holmes részletességével leírja magának, amit a képen lát (de hivatkozhatnék Clifford Geertz amerikai antropológus „sűrű leírás” fogalmára is), majd hagyja, hogy hasson. És lám, lám! Egy csomó „furcsaságot” vesz észre. Amit elsőre nem látott: ezoterikus részletek, fények, árnyak, ahogy a festék világít és mozdul a kép. Rácsodálkozik. És megkedveli a festőt, kutat a fejében az alkotó céljai után, majd egyre inkább úgy érzi: megtalálta. Több mint egy órát tölt a kép előtt, a végére pedig kifárad, mint egy kutya. Hazafelé a metrón majdnem elalszik. Még sosem érzett ilyet. És persze a regény folytatódik, a furcsa kiállítás elnyeri értelmét. De csitt!

A regényes múzeumok egyszerű, hétköznapi helyek. A sztorikban nincs gyilkosság, vér, megoldhatatlan rejtélyek. Mai történetek (Auster esetében kicsit korábbi), műtárgyak és kiállítás. A múzeum „csak” egy hely, a látogatás mégis regényes. Egy terep, melyet érdemes bejárni. Nemcsak muzeológusoknak. A könyv lapjain és a valóságban.

Muszáj kipróbálnom. Holnap kezdem.

MMO blog

Legalább egyetek egy jót - Mosonyi Aliz: Magyarmesék (Medve Zsuzsi rajzaival)

Mosonyi Aliz rövid csattanós magyarmeséi olyanok, mintha egy trolin ülnénk, ahol megállónként változik a színpadkép. A város egyik végéből a másikba tartunk, egyik megálló a másik után, új utasokkal, új szereplőkkel a fedélzeten. A troli változatlan. Mindenki idegen, mégis kicsit ismerős. Van, aki marad, van, aki leszáll, a többi fütyürész, sétálgat, lányokkal csókolózik. Néhányan óbégatnak is. A kivagyik. Van belőlük bőven. A sofőr néha fékez, aztán belehúz, a kanyarban együtt dőlünk. A troli antennái kapaszkodnak a drótba, nem engedik el. Hogyisne! Imbolygós utazás. Meg vicces. Amíg nézed. Amíg nem vagy mesehős. Reménykedem, lesz majd valaki, aki rám szól, ha hőssé válnék: hé te, ez nem a te szöveged! Akkor visszazöttyenek az ülésbe, és vigyorgok tovább. Hiszen még tart az utazás. Ilyenek a magyarmesék.

Medve Zsuzsi palacsintafülű, ordító szájú figurái évek óta lófrálnak erre-arra. Eleinte nem ordítottak ennyire. Még mosolyogtak is. Vagy önfeledten szörpöztek. Aztán most valahogy felvették ezt a vicsori ábrázatot. Fogaik nőttek. Ők lettek a magyarmesék szereplői. A magyarok. Csak a Petőfi Sándornak meg a Liszt Ferencnek nincs palacsintafüle. Bár Petőfi Sándor nem nagy magyar költő, hanem pizzafutár, Liszt Ferenc pedig majdnem pék lett. Aztán mégsem. Szemébe lógott a haja. Azért nem. A képeken csupa fura figura: kerek szemek, telihold ábrázat, palacsintafül, betűorr, ordító vagy vonalszáj, uniszex kötényruha, cicivel van anélkül. Aztán mindenki hegyesorrú magassarkúban végződik. Hadonásznak, mindenféle tárgyakat tartanak, álldogálnak vagy haladnak valamerre. Néha lóra is ülnek. Aki először látja őket, csak ámul, keres és kutat a hasonlók után. Mert kell valami megoldás arra, hogy ezek micsodák. Mackók? Esetleg a Mickey Mouse magyar változatai? Nem, nem. Sem külső hasonlóság, sem mentalitásbeli. De akkor legalább azt mondják már meg, hogy állatok vagy emberek? Lények? Igen. Nevük is van: Ostástkák. Ők Medve Zsuzsi lényei: vicsori, kivagyi, hűbele magyar kiadásban, sújtással sújtva.

Mosonyi Aliz szövegei és Medve Zsuzsi lényei egyszercsak találkoztak: egymással. És így együtt nem emlékeztetnek semmire. Csak ránk.  Ott vagyunk a lapokon, mesékben és képekben. Tűpontos jellemrajzzal. Ahogy megátalkodottan küszködünk, barátságtalanok és hálátlanok vagyunk, felvágunk a semmire, kikérjük maguknak az egészet, legyen az bármi. Nem kérünk a jóból, mert annál büszkébbek vagyunk, csendre intünk, elijesztünk és elzavarunk mindent, ami ismeretlen. És elvesszük mások kedvét is. És hiába a szerencsemalac, marad a balsors. Ilyenek vagyunk.

Rövid, frappáns és szikár szövegek. Határozott kézzel húzott vonalrajzok. A magyarmesék ereje a történetek és a képek letisztultságból jön: semmi cicoma, modorosság, csak simán rá a papírra. Az író ír, a rajzoló rajzol, a magyaroknak pedig egyszercsak ábrázattyuk lesz. Egy sor ismerős: Sobri Jóska, Rettegett Iván, Tell Vilmos, Petőfi Sándor, Mátyás király, Tiborc, Szilágyi Erzsébet, Toldi Miklós, Liszt Ferenc és Zeusz Öcsi. Ki magyar, ki csak idelátogat. Megbánja. Egy másik sor: az ismeretlenek, az általános alanyok, a mindennapi magyarok. Meg a beszédes nevűek: az Emeletes Zsuzsi, a Cukorkás Mici, a Veleszületett Veszedelem, a Tetves Mariska, a Hétfőnhazud Sárika, a Sovány Vigasz, a Puszi bácsi, a Herkulesi Gyuri meg a Halál Mari. És még sokan mások. Így együtt adják ki a magyarok bácsi-néni, fiú-lány, híres-hírtelen, ismerős-ismeretlen szövetét. Minket.

A történetek lehetnének állatmesék. De nem azok. Magyarmesék. Pontosabban: magyarmesék – egy szó, kisbetű. A könyvben se cím, se oldalszám. Csak a kilencvennégy mese, és a kilencvennégy rajz. Meg az extrák. Minden mese egy lappár. Minden lappár egy nyitott könyv. Mindig egy új egyszervoltholnemvolt, mindig egy új reménysugár, hogy lesz végre egy happy end. Nem nagyon. De annál több tanulság. Minden történet más, de aztán valahogy mégis hasonló. Mintha mindig ugyanabba a gödörbe lépnénk. Minden rajzon más szereplők és szituációk, mégis, mintha már láttuk volna őket valahol. Biztos a trolin. A könyvet olvashatjuk elölről hátra, meg hátulról előre, vagy akár összevissza. Bárhonnan indulunk, jön a következő „volt egyszer”. Nincs időrend. Csak a történetek szövete. Magyarmese mintázat. A történetek ideje a népmesei múlt, a tanulságok viszont a jelen részei: hétköznapjaink. A bőrünkön érezzük. De semmi direkt sulykolás: az író és a rajzoló bízik az olvasóban. Cinkosok vagyunk. Együtt nevetünk. Vagyis: próbálunk. Addig jó, míg nevetni tudunk rajta. Magunkon. Én speciel hangosan. Irónia földjére léptünk. Veszélyes terep, nem megy mindenkinek. De nekik igen. Nagyonis.

Iróni földje különös hely. Járhatunk: a nagy lyuknál, amit azért ástunk, mert itt már éppcsak elférünk. Vagy egy múzeumban, ahol csak egyetlen kávéskanál van kiállítva. Vagy az égigérő fa tetején, ahol nincs semmi. És mindenhol mi vagyunk. A kertész, a bűvész, a cirkuszos, a fontos ember, a jóságos villanyóraleolvasó, a gonosz öreg néni, a hordár, a bankár, a csomagolóember, a cukrászbácsi, a fogorvos, az ősz tűzoltó, az öreg gengszter, a rettentő erős ember és a magyar trafikos. És volt nekünk olyan kukásautónk is, amin tündérek voltak a kukások. Na, ez se ma volt. De nem kell nekünk sem jóslat, sem jótanács, sem örökség, sem vigasz, sem fénykép, sem hattyúdal. Nem csoda, ha a mesebeli jósnő a múltunk és jövőnk mellé ijedtében még egy tortareceptet is ír nekünk: „Ezt ingyen adom hozzá, mondta. Legalább egyetek egy jót.”

A szöveg eredetileg a NOL Kultúra rovatában jelent meg.

Termodinamika a konyhában

A gyorsfőző fazék, magyar nevén a kukta, a szellemes technikatörténet-írók szerint korai változatában már az alkimisták vegykonyhájában is rotyogott, bár korántsem ízletes ételek főttek benne, hanem „boszorkányos” mérgek, működését pedig az ismeretlen erők és a robbanásos balesetek jellemezték. Egyszerűsödött a képlet, amikor a 17. századi termodinamikai kutatások a dugattyús gőzgépek mellett olyan hasznos kis melléktermékekkel is előálltak, mint a lábakon álló, magas nyomás alatt működő gyorsfőzőedényt. A mesebeli névre hallgató Denis Papin (1647-1712) francia fizikus is a dugattyús gőzgéppel kísérletezett, miközben összeütött egy akkoriban furcsának, mi több ördöginek számító főzőedényt, ami „Papin-digester” néven vonult be a nemzetközi konyhatechnika történetbe. 1679-ben járunk, amikor a gőz ereje betör a gépesítésbe: a gyáripar és a hajózás fejlődésébe, ahol a gőz gépesített ereje, az erő kordában tartása addig ismeretlen tempót eredményezett. Így volt ez a konyhában a kuktával is. De hogy lett a találmányból hétköznapi főzőeszköz?

A Papin-fazék lényege, hogy a víz forráspontja nyomás alatt megnő, ami lerövidíti főzési időt. A gyakorlati példák pedig igazolják, hogy ízletesebbek maradnak a fazékban főtt élelmiszerek: legyen az hús vagy zöldség. Rövidebb főzőidő, kevesebb víz és energia (hiszen a gőz állandó a fazékban), magasabb hőfok, és ahogy a későbbi kutatások is kimutatták: magasabb vitamin és ásványi anyag tartalom. Ezek a jellemzők már az első fazéknál is megvoltak. Ami viszont a 17. században még rizikós volt: a gőz erejének kordában tartása, az edény biztonságos működése. Thomas Savery (1650-1715) angol feltaláló sok ötletet merített Papin munkájából, majd kísérletei során egyesítette Papin találmányát a vákuum pumpával: ami a nyomás kiegyenlítését szolgálta: azt, hogy ne robbanjon fel az edény. A találmányt 1682-ben a feltalálók bemutatták a Királyi Akadémiának, a prezentációt írásos források is rögzítették. Ezeket az éveket könyvelhetjük el a születés dátumaként. De ekkor még nagyon messze vagyunk a tömeggyártástól, az igazi kényelemtől és komforttól, a gyorsfőző edény otthoni, hétköznapi használatától. Arra még majdnem kétszáz évet kellett várnunk. De kivártuk.

A labda visszakerült a franciákhoz: Napóleoné volt a következő dobás. Az 1812-es orosz hadjárat során a császár fontosnak tartotta, hogy a rideg körülményekhez katonái alkalmazkodni tudjanak. A felkészülést a jobb minőségű élelmezésnél kezdte, amiben fontos szerep jutott a Papin-fazék továbbfejlesztett, ipari méretű hadtápozást biztosító változatának. A fazekak több mint 250.000 fő számára főztek naponta gyorsabban tápláló ételt. Ezen nem múlott a győzelem. A császári haderő súlyos vereséget szenvedett, ami erősen megingatta Napóleon verhetetlenségébe vetett hitet, viszont a hatalmas gyorsfőző fazekak remekül teljesítették a bevetést.

A 19. században a franciák és az angolok egyaránt kísérleteztek tovább az ötlet finomításával. A század második felében például Louis Pasteur is használta az edény egy változatát a mikrobákkal kapcsolatos kutatásai során. Már megint az alkimisták! – mondhatnánk – az ő boszorkánykonyháikkal, de ekkor a kémia már tudománynak számított, a feljegyzésekben pedig nemcsak a kísérlet, hanem az eszközök leírása is szerepet kapott. Semmi ördöngősség, semmi titok!
Az áttörést a 20. század, az új életstílus, a komfort és a modern konyha előretörése hozta meg, a Papin-fazék pedig átköltözött egy másik földrészre: Észak-Amerikába. Onnan pedig egyenesen a hotelek és éttermek, majd a háziasszonyok konyhájába. Az addig elsősorban vasból, vagy vasötvözetből öntött csatos, csavaros, tömítőgyűrűs, szelepes fazekak már a lényegesen könnyebb alumíniumból készültek, ugyancsak öntéssel. Az első alumínium „Thermo-Chef” 1896-ban készült, ekkor még lábakon álló változatban, Indianapolisban, majd a 20. század első évtizedeiben már nemcsak az USA-ban, hanem Európában is fokozatosan terjedt az alumínium konyhai változat. 1938-ban Alfred Vischler ügyeskedte össze azt a kerek és nyeles formát, amit mi Magyarországon kuktaként ismerünk. Nézzünk is szét a házunk táján!

Míg a második világháborút követően a világ nyugati felén az alumínium használata jelentősen visszaesett, a keleti blokk országaiban meghatározó szerephez jutott. A magyar háztartásokban a hatvanas években terjedt el a zománcozott és az öntöttvas edények mellett az alumínium: leginkább teáskannák, tejesedények formájában. Budapesten 1899-től működik (a mai napig) az Alumíniumgyár az Erzsébet királyné útján, ahol 1972 óta gyártják saját fejlesztésű gyártósoron a kuktát. Az elnevezés lényegében márkanév, amit ma így használnak: KUKTA®. A gyár büszkén hirdeti, hogy a saját tervezésű célgépeken négyféle űrtartalommal készítik a gyorsfőzőket, és a szocializmusból örökölt „jó szokás” szerint megfeledkeznek arról, hogy korántsem magyar találmányról, hanem egy licensz nélküli termékről beszélünk – akárcsak a kisipari fejlesztésből származó „magyar playmobil” esetében. De a történet mára már így szép. Még akkor is, ha a gyártás megszűnt, a gyár profilját a kuktához hasonlatos színvilágú lakossági propán-bután gázpalackok határozzák meg. A régi kukták még kaphatók a készlet erejéig, vagy ott lapulnak nagyanyáink és szüleink háztartásában, kamrájában, a nagyapák és apák garázsaiban. És reményeink szerint a témával foglalkozó múzeumok raktáraiban!

Gyerekként hiába féltünk a kuktától, a dolgozó nők háztartásának alapkellékévé vált, hiszen gyors és gazdaságos hétköznapok kapcsolódtak hozzá. Új életstílus (legyen ez amerikai vagy szocialista típusú), komfort, tisztaság, tempó és egészség – a korszak legfontosabb jelszavai. A jelszavak változatlanok, a technológia viszont változott: a gyorsfőző fazék új formát, nyersanyagot kapott, de továbbra is hódít. És vajon ettől elmúlt-e félelmünk a fortyogó, sziszegő, gőzt köpő készüléktől? Ezzel dolgozzon mindenki maga!

HA NINCS MIÉRT, NEM ROBBAN FEL!

A szöveg a Tudatos vásárló magazin KONYHA tematikus számához készült (nyomtatott megjelenés: 2011 tél).  

Kézben a konyha, kézben a ház - Eperjesi Ágnes: Szorgos kezek

Az egyedi tervezésű, kézi kivitelezésű művészkönyv roppant ritka Magyarországon. Holott a könyv mint tárgy, a művészkönyv mint műtárgy ugyanúgy autoriter alkotás, mint egy festmény, egy szobor, egy fotó, egy installáció vagy akár egy kiállítás. Szubjektív montázs, amiben képek, szövegek és gondolatok találkoznak az alkotó invencióival. Eperjesi Ágnes Szorgos kezek – tennivalók a házban és a ház körül (2004) című könyve ehhez a műfajhoz tartozik. Összesen három példány készült belőle: egy „sima” és két „fordított”. A kötetben több mint háromszáz képet találhatunk tematikus egységekbe rendezve, szövegekkel és feliratokkal keretezve. De menjünk közelebb, nézzük meg, hogy fest az a hétköznapi és alkotói világ, amiben olvasóként járunk, meg mi ez az egy sima és két fordított!

Apró kezek nagyítása

A kötetekben szereplő képek legtöbbjén – a címnek megfelelően – szorgos, háztartásban serénykedő női (?) kezeket látunk, kesztyűben, vagy anélkül, főzés vagy takarítás közben, mozgásban, furcsa tartásban. A kezek néha felsőtestben vagy teljes alakban folytatódnak: bevásárló, tálaló, törölgető, felmosó, kitakarító vagy betakarító nőket látunk, esetleg egy bébit, egy ecsettel ügyeskedő férfit. De általában csak kezet: lábassal, tésztával, sodrófával, késsel, mérőedénnyel, hallal, zöldséggel, sült krumplival, sushival, töltött káposztával, majd mindenféle takarítós ronggyal, gumikesztyűben. Minden kép egy akció. Szorgos háztartási munka. Jogos a kérdés: mi a szösz ez?

Egy ismerős és ismeretlen világ: ami azért ismerős, mert állandóan látjuk, és azért ismeretlen, mert ebben a léptékben nem figyelünk rá. Vagy egyáltalán észre sem vesszük. Holott szorosan körbevesz minket: mint száraztésztát a zacskó, mosogatószivacsot a celofán. A könyvekben ugyanis ezek a hétköznapi tárgyak, pontosabban ezek részletei a főszereplők: a kereskedelemben kapható termékek átlátszó csomagolásán található képek és ikonok, új megvilágításban. Eperjesi Ágnes több mint húsz éve kezdte gyűjteni a csomagoláson található kis ikonokat, kivagdosta, rendszerezte, majd el kezdett dolgozni velük. Megszülettek az Újrahasznosított képek /Recycled Images (1999-2003), amelyek többek voltak néhány alkotásnál: művészi munkafolyamattá és alkotói szemléletté váltak. A kis kivágott képek fotónagyító gép alá kerültek, melyet úgy lehetett használni, mint fotónegatívokat: előhívhatóvá vált rejtett és nagyított dimenziójuk. De a vizuális megmunkálás során jött létre a gyűjtemény sajátosan egységes vizuális világa is: na persze nem magától, hanem az alkotói fantáziának köszönhetően. Az eljárás és a koncepció lényege a ráközelítés és a nagyítás: ami olyan részleteket tesz láthatóvá, amire első pillanatban nem is figyelnénk, és olyan léptékben emeli a szemünk elé a kis képeket, ami – paradox módon – a közelítés módszerével hozza létre a kritikus távolságot. Amiben a „távolról” koherensnek tetsző világ elemekre bomlik, vonalakra „esik szét”, mégis ennek a koncepciónak köszönhetően válik a képi kidolgozatlanság művészi kidolgozottsággá. Ez a lépték és ez a perspektíva rajzolja ki a konyhaasztalnál és a háztartásban végzett a szorgos munkát, ezen keresztül az alkotói gyűjtőmunkát és tevékenységet. Eperjesi Ágnes vizuális nyelvre fordítja saját nézőpontját és kritikáját: a sorozatgyártott csomagolások képi „silányságát”, egyben roppant szerethető szürreális világát, a tömegkultúra egy majdnem láthatatlan szegmensének rajzos-vonalas logikáját. Művészi rangra emeli a pontatlanságot: a vonalszerűség anyagszerűséggé változik, az egyformaság pedig finom megkülönböztetésekre bomlik. Ahány ikon, annyi kép, a látszólag azonos is karakteres különbségeiben tündököl.

Alkotó kezek munkája

Az ötletből, a koncepcióból és az ikonokból készültek kiállítási képek: alumínium lemezre nyomtatott színes művek, egy, másfél méteres nagyításban, szövegkiemelésekkel. Ez a megközelítés nemcsak a témát, a háztartásban munkálkodó láthatatlan lények világát, hanem a formát és a technikát is új fényszögbe rendezte (Szorgos kezek 2000-2003, Semmi vész 2001, Heti étrend 1999-2000, Asztal 2002, Önkiszolgáló 2002, Főzési tanácsok 2002; a munkákról részletesebben Eperjesi Ágnes weboldalán). De készültek újra-tárgyak is: szorgos kezek képeivel „díszített” konyhai csempék, és epermintás cukorcsomagolások ikonjaival hűtőmágnesek. Ezzel a sorozatgyártott, láthatatlan tömegcikkek, a csomagolás részletei egyedi használati tárgyakban is folytathatják életük: az efemer lét maradandó alkotásokban és tárgyakban öltött újra testet. Eperjesi Ágnes új helyet jelöl ki számukra a képek és a tárgyak szüntelen körforgásában.

Majd könyvek készülte: egy „sima” és a két „fordított”. A tizenöt év alatt gyűjtött és feldogozott képek kerültek egybe, a gyűjtemény pedig szervesen egészítik ki tartalmilag szerkesztett szövegrészek: az Illendőségtanból (1854), A magyar úrinőből (1909), A kis háziasszonyból (1942), A mindent tudó nőből (1943) és A főzőkanáltól az estélyi ruháig (1964) című kötetekből. Roppant élvezetes olvasmány. Tele humorral. A „sima” és a „fordított” kötetek tartalmi (Főzési tanácsok; Háztartási jó tanácsok; Osszuk meg a munkát; A tükör előtt) és vizuális rendje azonos. Mindhárom kézi könyvkötéssel készült (Lukácsi Tibor munkája). A „sima” borítója az IKEA-ban akkor kapható konyhai edényalátétből készült, míg a „fordítotté” kockás abroszból és folyadék buborékos nejlon zuhanyfüggönyből (Bubblan, ugyancsak IKEA) varrott dupla védőruhát kapott, műhímzett szerzővel és címmel. Ez utóbbi oldalai között abrosz és törlőrongy mintaoldalakat láthatunk – akár egy családi fotóalbum selyempapír oldalait. Új háztartási kézikönyv született, amiben mai mindennapjaink vizuális világa került nagyanyáink, anyáink írott háztartási tapasztalatai és tanácsai mellé, pontosan úgy, mint otthon. Saját tudás és tapasztalat egészült ki a hagyománnyal. És nem kevés művészi invencióval.

A szöveg a Tudatos vásárló magazin KONYHA tematikus számához készült (nyomtatott megjelenés: 2011 tél). A képeket Eperjesi Ágnes készítette.