Sugár János Elnézést című tervét a public art projekt minden helyszínére beadta, majd négy városban – az egri, a miskolci, a győri és a szombathelyi kuratóriumok támogatásával – megvalósította. A művek 2004-ben és 2005-ben a PONT:ITT:MOST pályázat keretében már láthatóak voltak (Batthyány tér, Gellért tér, Budapest), de pont itt most másik négy város közterein jelentek meg. Az alkotás a bocsánatkérés kulturális szokására, annak magyarországi hiányára reflektál. A „kaotikus városi vizualitás közepén” elhelyezett, országúti helységnévtáblának álcázott elnézést-tábla leginkább az ellenállás kultúrájában gyökerező graffiti praxisára utal – mint ahogy a szegedi Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak van is változata a bocsánatkérő táblára (forrás: http://www.mkkp.hu/).
Sugár maga is folyamatosan kísérletezik a verbális gesztusok és szöveges vélemények köztéri alkotásba fordításával, melyhez a graffiti különféle technikáit használja – legutóbb a VAM Design épületére stencilezte a nem kevés találgatásra okot adó „Wash your dirty money with my art” feliratát. A művészeti dialógus és az illegális (büntetendő) cselekmény határainak átlépése, az eltérő vélemény szövegekre, vagy szavakra fordítása, nyilvános térben való elhelyezése erős kritikai és politikai attitűdöt tükröz, melyben az elfogadtatásnak és az ellenállásnak egyaránt helye van. E tekintetben az elnézést-tábla – melyben Sugár a bocsánatkérést mindig, mindenkire érvényes és aktuális üzenetnek tekinti – a vizuális hekkelés sajátos formáját valósítja meg: egyfelől rejtőzködik, hiszen tudatosan választ környezetbe simuló műfajt, mégis különféle látószögekből mutat rá a kritika lehetséges területeire.
Egerben két helyen állt a tábla: a székesegyház előtti kereszteződésben egy magas lámpaoszlopon, és egy belvárostól negyedórányi sétára eső kifelé vezető út kereszteződésében. Az első változat – a jól észrevehető elhelyezésen túl – vizuálisan is szépen komponált volt, a tábla, a szó és a háttér (székesegyház) nemcsak közvetlen jelentésteli összefüggéseikben, hanem tágabb, asszociatív mezőben is működhetett. Befogadóként tudtunk találgatni, kérdezni, megrökönyödni vagy felháborodni egy ilyen jelentéshálón – saját elvárásaink, ideológiai hozzáállásunk szerint. Ez a munka jól rímelt az első budapesti megvalósításra, amelyhez a Parlament adta a turistalátványosságnak is beillő hátteret. Egerben a public art projekt időszakában a székesegyházról vélhetően nem lehetett olyan fotót készíteni, amelyen ne látszott volna az elnézést-tábla. „Megkerülhetetlenné” vált a forgalmas közlekedési csomóponton áthaladók és a turistafotográfiát készítők számára egyaránt. Az alkotás a befogadás során képpé alakult, melyben a tábla mindenkinek más-más felületre – dologra, tárgyra, intézményre, ideológiára – vonatkozott. A sokrétegű olvasás lehetősége viszont pont a „háttér” egyediségében rejlett. E tekintetben a távolabbi, utcai kereszteződésben felállított tábla funkcionálisan közelebb csúszott az eredeti helységnévtábla műfajhoz, a táblák dzsungelében az észrevétel is nagyobb figyelmet igényelt, felismerése viszont ugyancsak magában rejtette a meglepetés és ráéeszmélés lehetőségét. Az egyforma táblákban és felcserélhető hátterekben megbúvó tartalmi lehetőségek kiaknázására viszont pont a helyszínek különbözősége hívta fel a nézők figyelmét – és ez a játék a további városokban finomodott.
Az Eszperantó Sétány mellett folyó patakra és a hídra tervezte Sipos Marica Buborékok című installációját. A lírai helyszínválasztás és a színes folyadékkal töltött műanyaggömbök metaforikus jelentésstruktúrája az állandóan mozgásban levő modern kortárs világ ellenpontját, egyben kritikáját fogalmazta meg a töltődés, a vágy, a remény és a jövő fogalmainak segítségével. 
A tartalmi szál megértése érzelmi hozzáállást igényelt, képzelőerőt, metaforikus, szabad asszociációs gondolkodásmódot, amit nagymértékben nehezített a gömböktől való távolság, a néhány nap múlva a környezetébe beolvadó installációs elrendezés. A buborékcsoportok lassan bezárultak, a patak eleinte dekoratív, majd alig észrevehető elemeivé váltak. A huszonöt úszó és lebegő buborékban sűrűsödő roppant intellektuális és érzelmi töltet csak nagyon korlátozott mértékben jutott kifejezésre, és az egyébként vizuálisan szépen komponált installáció a napok előrehaladtával feloldódott a patak szürke sodródásában, és a parton felgyülemlett műanyag uszadékban. A kissé szomorkás távolságtartás – ami már a tervet is belengte – a mű immanens részévé vált.
Popovits Zoltán Védett fa című alkotásában ugyancsak a természeti környezet jelentette a tartalmi és vizuális kiindulópontnak. Az Érsekkertben elültetett, gyárkéményre emlékeztető fallal körbevett fiatal kőrisnek csak a lombja látszott: ahol a gyárkémények füstölnek, ott a védett fa lombja zöldült.
Az alkotás természetvédelmi és társadalomkritikus olvasata meglehetősen direkt és kissé didaktikus: az ember mindent tönkretesz, ami a körülötte levő természet részét képezi, a védelemhez pedig már nem elég a tiltás, ennél többre van szükség: erős bástyára. A pusztítás-narratívát vizuálisan a kicsinyített gyárkémény szövegezte készre. Az alkotás normatív állításainak igazságtartalma alapvetően igaz, mégis felvetődik a kérdés: valóban jót teszünk-e a kritika művészi megfogalmazása során, ha a fát körbefalazzuk? De igazán csak akkor kezünk aggódni, amikor a művész leírja, hogy egészen addig nincs szükség a fal lebontására, amíg a fa ki nem növi a gyárkéményt. Nehéz a megközelítést ironikusan olvasni, ugyanis az alkotásból pont a reflexió hiányzik. Ha a mű nem állítás, hanem kérdés, akkor talán értem. Így csak azt gondolom, ezzel a jövőképpel nem sok fa szeretne Érsekkertben védetté válni.Abonyi Alma Színes félgömbök című – több városban, de a public art projekt keretében első alkalommal Pécsen elkészített – munkájának elméleti kiindulópontját a társadalmi hasznosság, a szociális érzékenység és a kommunikáció elősegítése jelentette. A médium pedig egy jól ismert köztéri műfaj volt: az utcatábla, annak elsősorban szociális és vizuális újragondolásával. A koncepció látszólag ellentmondott egy nyilvános téren elhelyezett, vizuálisan befogadható művészeti alkotás műfajának, hiszen vakok számára készített utcai feliratokról és irányító táblákról volt szó. De a terveket úgy készítette el, hogy a táblák a látók számára vizuális élményt nyújtsanak: színes felületen apró színes pöttyökből kirajzolódó braille írással.
A nagyítás és a színesítés egyfelől az egyszerűsítés, másfelől a nyilvános, szabad területen elhelyezett alkotások eszközkészletét vette igénybe. Harmadrészt olyan kérdéseket emelt be a köztérre a látók számára is nyilvánvaló és látható formában, amelyek mellett egyébként könnyedén és észrevétlenül sétálunk el: miként lehetséges ugyanis egy olyan társadalomban eligazodni, amely sem kellő figyelmet, sem kellő segítséget nem ad a fogyatékkal élő emberek számára – egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Egerben a város több pontján, a Szemfényvesztés című, vakok számára készített speciális kiállítás felé vezető úton helyezte el Abonyi Alma braille tábláit. Az alkotás valódi útmutatóként szolgált egy olyan célpont felé, amelyet nemcsak vakok, hanem a vakság hétköznapi tapasztalatát megérteni kívánó közönség is igénybe vett – sőt, a koncepció inkább épített a látók kíváncsiságára és nyitottságára, mint a vakok vagy gyengénlátók városi térhasználatára. De a táblák mérete és a kivitelezés minősége sem vizuálisan, sem pedig funkcionálisan nem hozott létre új, autoriter olvasatot.
Az Egerben létrehozott köztéri művészeti alkotások egymástól függetlenül, több esetben észrevétlenül kerültek és álltak a városi tér egymástól távol fekvő pontjain. Az alkotások nagyon kevéssé építettek a közönséggel kialakítható kommunikatív kapcsolatra, saját teret és azon belül is lezárt, befelé forduló olvasatot kínáltak fel az értő és laikus nézelődők számára egyaránt – ez alól Sugár János székesegyház előtt elhelyezett elnézést-táblája feltétlenül kivételt jelent, elhelyezésében és beszédmódjában egyaránt. A jelentések zártsága vagy bezáródása, a pontszerűség és az ellenpontozás sajátos keveredése nehezen befogadhatóvá tette az alkotásokat, amelyek így egymás erősítő hatására sem számíthattak.(folyt. köv.)
A mű mérete, békére felhívó banális, ám de könnyen érthető üzenete miatt sem kerülte el a dunaújvárosiak figyelmét, és az is természetes, hogy más-más emlékrétegeket indított mozgásba az utcán sétáló közönségben a neon békagalamb. Aki a hatvanas-hetvenes éveket elsősorban politikai síkon olvassa, joggal teszi fel a kérdést: akkor most visszavágyunk-e a kommunizmus világába? És akkor béke volt? De aki személyes és szubjektív emlékezetén szűri át a látottakat, annak saját fiatalkora, az aktív és pezsgő városi élet elevenedik meg, hasonló vizuális elemek társaságában. Emlékezni mindenki emlékezik, a maga módján. A Neonbéke rekonstrukció teret enged a szimbolikus tartalmak és a vizuális emlékek újraélésére és újragondolására, a privát és a nyilvános szféra saját életen, és saját várostörténeten keresztüli összekapcsolására. A mű így nemcsak eszköze, hanem egyben a terepe is ennek a sajátos – személyes és lokális – emlékezetmunkának.
Horváth Tibor Vetítőpavilon – Memorandum című munkájában a Városháza előtti téren állt. A két modulból álló doboz egyik felében képek pörögtek a város életéből, amit az áttetsző falú, műfűvel borított másik feléből lehetett megnézni. A Városháza és a Múzeum által keretezett téren bemutatott képeket Horváth Tibor a Dunaújvárosi Hírlap fotóarchívumából válogatta. Kétezer ötszáz kép pörgött egymás után hét órán keresztül minden este: hétköznapok és ünnepek, épülő házak és kész lakónegyedek, áruházak, iskolák, szürke lakótömbök, vidám játszóterek, parkok, ipari területek és üzemek, színházi bemutatók és kiállítás megnyitók, ismerős és ismeretlen emberek, helybeliek és látogatók, eladók és politikusok – részletek a város alig több mint ötven éves történelméből. A külső nézőknek ismerős/ismeretlen „bárhol-világok” a dunaújvárosiak számára jelentéssel és jelentőséggel bíró részletek, életük egy-egy kockája, melyeken ma valamiért megakadt az alkotói tekintet. Egy remek kompozíció, egy eldugott apró, mégis fontos részlet, a technika, a kivágás, a külső szempontokat érvényesítő ironikus olvasás lehetősége, a szövegszerű, sűrű tartalom – és még hány egymás mellett érvényes alkotói szempont. Fontos, hogy ne legyen kizárólag didaktikus, kizárólag szemtelen, kizárólag szomorú, dokumentarista, elbeszélő vagy túl lírai, viszont jó, ha mindegyik egyben. A napilap, az archívum és a mozi műfaji elemeit egyesítő köztéri műalkotás a változatos témájú és dramaturgiájú képek segítségével válhatott találkozási ponttá és pihenő hellyé, a személyes emlékeket megmozgató és gyűjtő, diszkurzív tereppé.
A Tehnica Schweiz (László Gergely, Rákosi Péter) Első dunaújvárosi garázsfesztivál című projektje egy sajátos dunaújvárosi jelenség, a Volán garázstelep mindennapjainak szétszálazását, megmutatását, kulturális és művészi megmunkálását tűzte célul. A public art projekt keretében a munka köztéri és közösségi vetülete valósult meg, melyet megelőzött a garázsajtók mögött meghúzódó privát és titkos terekbe való óvatos, mégis szisztematikus bejutás. A munka első fázisában minél több garázsba próbáltak bejutni, és a belső terekről képet készíteni, hogy megismerhessék a garázsok mindennapi életének titkos zugait. Ugyanabból a szögből és képkivágással, nyitott ajtajú garázsbelsőkről készített képeken elképesztő, lenyűgöző, elgondolkodtató és megmosolyogtató helyzetek jelentek meg (egy válogatás 
Várnai Gyula, Horváth Tibor, László Gergely és Rákosi Péter munkái remekül egészítették ki egymást. A művészek a helyspecifikusságon kívül a megvalósítás során virtigli utcai műfajokhoz nyúlnak, mint a neonfelirat, az óriásplakát, a városi kertmozi, a napilap, a kiragasztott hirdetés és a fesztivál. Tematikus kiindulópontjaik ugyan a múltra vonatkoztak, de az alkotásokon keresztül, az emlékezés, az aktív részvétel és a véleményformálás eszközeinek segítségével a kortárs kultúra részeivé és átélhetővé tették a múlt emlékeit és tapasztalatait. A műveket a nézők tereibe állították – Városháza előtti tér, Vasmű utak közötti park, Volán Garázstelep – állításaik szinte kivétel nélkül a befogadók világára vonatkoznak, közös hagyományokból, emlékekből, képekből és tapasztalatokból építkeznek, és ezek segítségével is működnek. 
„- Igen ritka, hogy a hagyományos múzeumok aktuális problémákkal foglalkoznak.
A rövid részlet Jacques Hainard etnológussal, a 
A városképet erősen meghatározó köztéri szereplők egyike, az úgynevezett Ottenser Nase (ottenseni orr) nevű házak. Ilyen házak ott állnak, ahol nem két, hanem legalább három utca keresztezi egymást, és a hegyes szögekben magas vékonyka házak épülnek. Az itt látható, ma foglalt ház (squat) még azzal a vizuális plusszal is bír, hogy földszinti részét – ami érzékelhetően valamiféle baloldali közösségi hely – biciklihulladékból buherált ráccsal vették körbe.
Ugyancsak munkásnegyedként de egyben alternatív negyedként is tartják számon a híres/hírhedt St. Pauli közvetlen közelében található Schanzenvierteilt. A negyed központja az egykori Flora Theater, amihez szerintem egy egészen briliáns európai történet kapcsolódik. Amikor Európában a hetvenes-nyolcvanas években kitört a musical-boom, akkor Hamburgban kitalálták, hogy az egykori Flora Theater remek helyszín lenne egy új musical színház létrehozására. Csak nem számítottak arra, hogy a negyed lakóinak ez egy cseppet sem fog tetszeni: nem akartak felfuttatott, divatos városnegyedé válni, bontásokkal és újjáépítésekkel, és egy cseppet sem akarták Webbert és a Macskákat! Ezért nagyon komoly protestálásokba kezdtek, mindennapossá vált a „csata” a lakók és a rendőrség között. Az ellenállás szimbóluma még ma is a Flora, ami Rote Flora néven vonult be Hamburg baloldali ellenállás-történelmébe.
Hamburgban itt járnak a legtöbben biciklivel, és itt lehet a legtutibb preparált bringákat, firkákat és applikációkat találni. 
Van itt még egy remek műfaj, amiről külön is érdemes szót ejteni: a Tante-Emma-Laden. Ez a nagyon vicces szóösszetétel azokat a kisboltokat jelöli mind a mai napig Németországban, melyekben a vevő és az eladó személyes kapcsolatba kerülhet egymással, ahol nemcsak a bolt, hanem maga a tulajdonos is intézménnyé válik a környéken lakók számára. Ottensen és a Schanze a Tante-Emma-Ladenek két Hamburgi fellegvára. 
Szeretem, ha a használati tárgyakban van gondolat és humor. (
Szeretem a nagyvárost, a modern építészetet, a betont, az üveget és a fémet, mégis szeretem, ha egy nagyváros zöld is egyben. (Berlin, a Fal helyén parkosított gyalogúttal, háttérben a Potsdamer Platz, 2008 nyár)
Szeretem a jófej kutyákat, de nem hiszem, hogy nagyvárosban, tömbházban kellene tartani őket. Ezekre az esetekre itt egy kreatív utcai változat (Hamburg, Schanzen Vierteil, 2008 ősz):
Szenvedélyesen vonzódom a műanyag tárgyakhoz. (A Néprajzi Múzeum 
Egyik kedvenc tánctársulatom a 
A tudomány és a divatos „úri huncutság” határán elhelyezkedő miniatűr múzeum hűen tükrözte a reneszánsz kor kísérletezéssel, megfigyeléssel és tapasztalati tudással kapcsolatos gondolatait, ami kiegészült a múlt felé fordulás új formáival és a játékos teremtés gondolatával. A gyűjtők lenyűgöző és csodálatos gyűjteményeikben napokat, heteket, éveket vagy akár egy egész életet is eltöltöttek a természettel való művészi versengésben. E két szféra, a natura és ars közötti átjárás lehetőségeit kutatták, megfigyelésen, kísérletezésen alapuló magyarázatokat hoztak létre, a tárgyakat rendbe rakták, megnevezték és osztályokba sorolták. A Kunst- és Wunderkammerekben a saját és az idegen, egzotikus világ legkülönfélébb tárgyai magától értetődően kerültek egymás mellé formai hasonlóság, szín, anyag vagy funkció szerint. A gondolkodásmód fontos eleme volt a megnevezés: a gyűjteményi darabok precíz meghatározása és feliratozása. II. Rudolf német római császár híres prágai Kunstkammerjében tárgyait nemcsak leltározta, hanem ezt 1607 és 1611 között könyvben is megjelentette. A precízen kivitelezett kötetek a későbbi Kunst- és Wunderkammerek felépítéséhez is mintát adtak, de a kiállításkatalógus mint múzeumi/gyűjteményi műfaj alapköveit is lerakták.
Ott kiszúrt magának egy jó 
A konyhában II. Rudolf kíváncsi érdeklődést tanúsított Varga ökogazda zöldségei és gyümölcsei iránt, és boldogan emlékezett 
A tisztálkodás ugyan nem tartozott kedvenc uralkodói elfoglaltságai közé, de azon remekül szórakozott, hogy királyi és császári fensége 
A gardróbban viszont újra magára talált: hiszen ki ne hallott volna a császár új ruhájáról! Nézte, nézte közönségét, mit is válasszon? Majd gyorsan döntött: egy méltányos kereskedelemből származó, bio alapanyagból gyártott, divatos farmernadrággal minden hercegkisasszonyt könnyedén ágyasává tehet – amiben persze amúgy sem volt rest.
Egy balszerencsés jóslattól való félelmében viszont nem is nősült meg soha – így minden sikeres és gyümölcsöző hódítása ellenére elveszettnek érezte magát az apró holmikkal zsúfolt gyerekszobában. De addig kotorászott, míg itt is csudálatos dolgokra talált. Olvasott 
De arra álmában sem gondolt, hogy a dolgozószobában igazán emberére akad: 
