bentipapucs

- Magát miért hozták be?
- Engem nem hoztak be.
- De hát a rendőrautóval jött. Azzal hozták.
- Igen. Azzal hoztak. De nem be, hanem el. Elhoztak.
- De miért?
Alig látszik ki a feje a pult mögül. Elhízott fiatal férfi. Nem különösebben szimpatikus, és nincs kedvem vele beszélgetni. Hideg az a rémes szék, fáradt vagyok, és nagyon fáj a karom, és egyáltalán nincs kedvem közönség előtt beszélgetni egy pult mögül kilátszó kerek fejjel az imént történtekről. Fiatal férfiak járkálnak ki be, leadnak valamit a pultnál, vagy csak odaszólnak, röviden rám néznek, vagy észre sem vesznek, de ha elkezdenék beszélni, a kérdésre válaszolni, akkor biztos megállnának. Ha meg nem, még hülyébben érezném magam. Nem ellenszenvesek, de egyetlen arcot sem tudnék felidézni közülük. Van, akinek vizes a tarkóján a haja, nyilván most zuhanyozott. Aztán mégis röviden elmondom, mert nem vagyok annyira vagány, hogy flegmán lerázzam az azóta is rám-rám pillantó kerek fej érdeklődését. Utálom az egészet, legszívesebben felállnék, és elmennék a fenébe. Hideg a szék. Hideg és sárga. Aztán fel kell mennem a harmadikra, lifttel.
- Ott majd várják.
Naná, hogy a liftet is utálom. Ráadásul velem jön – nehogy eltévedjek (ezek szerint, úgy nézek ki, mint aki eltéved) – egy nagydarab férfi pólóban. Alapvetően rendben. De kíváncsi. Ezt érzem. Szótlanul utazunk. Amikor megáll a lift a harmadikon, rázkódik a hasa. Kinyitja a liftajtót és kienged előzékenyen.
- Itt már várja a kolléga.
Most először jut eszembe, hogy vigyáznak rám. Esetleg itt nem biztonságos? (Beugrik egy jelenet, egy filmből. Állandóan ismételve csak azt kérdezi egy fehér köpenyes férfi: Biztonságos? Érzem, hogyha becsuknám a szemem, élesebb lenne a kép. De nem merem becsukni.) Átvesz a kolléga. Előre enged egy üvegajtón, majd elém vág, mutatja az utat. Hát, ez sem egy 007-es alkat. Civilben van és csoszog. Papucs van a lábán. Zokni és papucs. (Már régen elhatároztam, hogy abban a pillanatban fogom kérni a nyugdíjazásom, amikor a munkahelyemen papucsot húzok. Ha ezt közben elfelejteném, vagy valami elmeháborodottság okán természetesnek gondolnám, remélem, lesz még olyan, aki figyelmeztet. Még a szófordulattól is összerázkódom: bentipapucs. Újra hallom a lenti kérdést: Miért hozták be? És eljátszom a gondolattal, hogy azt válaszolom: Mert szegény bentipapucsom olyan egyedül volt!) Beérünk az irodába. A folyosó végén. Az ajtóban előreenged. Bent ül egy lány. Először arra gondolok, a csaja. De ez nyilvánvaló hülyeség.
- Foglaljon helyet!
- Köszönöm.
Kikerüli a kis irodában a lányt, aki a lazaságot tettető emberek kicsit merev és szögletes mozdulatával emeli fel a lábát, idétlenül mosolyog, közben rám néz laposan. Méreget. A férfi beül velem szembe egy monitor mögé. Elkéri a személyim, kattintgat az egérrel. Csak nézi a monitort. Fiatal férfi, nem túl szimpatikus, de nem is ellenszenves. Piros a szeme, mintha most ébredt volna. Kisfiús szája szélén egy apró morzsa is billeg. Vacsizott, gondolom. A lány az asztal oldalánál ül, az asztalra támasztja sportcipős lábát és billeg. Szotyolát eszeget, a héját visszaköpi a zacskóba, és borzasztó színű narancssárga üdítőt iszik hozzá. Farmer, póló női fejjel, élénk színű festett haj. Rendőrlány. Nem szól hozzám, csak a fiúhoz. Mintha ott sem lennék (bárcsak!). Rövid mondatokat mond, közben csámcsog, billeg és szürcsöl.
- Megvan! Itt vannak a felvitt adatok. Na, akkor vágjunk bele! Elmondaná, hogy pontosan mi történt?
A fiú hátradől a széken, rám néz. Az asztal alatt megjelenik a lába. Benti papucs.
- Megvertek az utcán – válaszolom, és egyáltalán nem vagyok magabiztos.

Elmúlik?

nem a kanalak, hanem mi vagyunk

Van a dal, hogy: Favilla, fakanál, fatányér, ami aztán úgy folytatódik, hogy: Meghalok a, meghalok a babámér’. Hm. Elgondolkodtatott, vajon mi lehet a kapcsolat a két sor között? Szeretnék együtt enni a babámmal? Akiért meghalok? Ha a babám, akkor viszont még nem a házastársam, ami a „hagyományos” paraszti kultúrában (ahol a favilla, a fakanál és a fatányér is lakik) általában nem jelentett közös háztartást: se közös favillát, se közös fakanalat, se közös fatányért. Tehát ezen készségek utáni vágyakozás a közös háztartás utáni vágyakozással egyenlő? Ki tudja? Vagy ez csak olyan, mint a Kispál és a Borz számban az ágy, asztal, tévé („Az ágyon macskák és a székeken kígyók / Nézik a tv-t hallgatják a rádiót”): hogy tulajdonképpen semmi más, csak szép szavak, mind jöhet? És ha mindezen csavarunk: műanyagvilla, műanyagkanál, műanyagtányér, és persze műanyagkés – a teljes szett kedvéért. Akkor hogyan módosul mindez? A vágyakozás vajon összeköthető-e ezzel is? Esetleg ez amolyan 21. századi kollégiumi fíling: kicsit eszünk együtt a babámmal, aztán ha végeztünk, eldobjuk a szettet. Minden ideiglenes, eldobható, le- és felcserélhető. De tényleg?

Az eldobhatóságot, az efemer kultúrát kárhoztathatjuk, elláthatjuk negatív előjellel, finnyoghatunk rajta. De még fontosabb észrevenni: nincs szó másról, mint a tárgyhasználat új és más logikájáról. Az efemer kultúra nem egy tojásból kelt ki, mi teremtettük meg, mi vesszük igénybe, mi tartjuk hasznosnak vagy haszontalannak, praktikusnak vagy gáznak. Akár szeretjük, akár kritizáljuk, látnunk kell: pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Létrehoztunk egy ideiglenességre épülő párhuzamos tárgyvilágot, amiben a kés, a villa és a kanál is megtalálta eldobható dublőrét. Könnyűek, ugyanígy könnyű tőlük megválni, felcsípjük majd eldobjuk őket, mert életük a rövidségben és egyszeriségben rejlik. A kérdés, hogy mire használjuk ezt a rövidséget és egyszeriséget, és tisztában vagyunk-e mindezek következményeivel? Nem a kanalak, hanem mi.

A gondolatsor a Néprajzi Múzeum Design Hét 2010 Design - élj vele! című rendezvényéhez készülő etnográfiai installáció készítése során pattant ki belőlem. Az installációt 2010. október 1-10. között lehet majd megnézni a múzeum rejtett zugaiban, Tárgyas ragozás - szubjektív etnográfia címen.

krétai roncsderbi - nyertesek

egy ottfelejtett tárgy és egy kreatív garázsmester

Mindig újra és újra rájövök: nagy móka és kacagás ez az ország. Elég csak körbenézni az utcán – az újságokról már nem is beszélve! Amikor elég pihent és figyelmes vagyok, nem tereli el semmi a gondolataimat, felveszem a szivacsállapotot és nyitott szemmel járok, akkor olyan beszédes részleteket is észreveszek, amelyek mellett már vagy ezerszer elmentem, de igazán soha nem láttam meg benne a lényeget. Legutóbbi pécsi utazásom alkalmával két ilyen izgi cucc is rám kacsintott.


Az első, még a budapesti városi dzsungelben, annak is az egyik legfurcsább zugában, a kelenföldi pályaudvarhoz vezető ufóleszállópályán. Nem is értem, eddig hogy nem bökte ki a szemem! Pedig a felüljáróról lefelé épp szem magasságban van. Aztán meg bukom az ilyesmi tereptárgyakra (fel tudjátok idézni a lakiteleki búvárkonténert? Azért van áthallás, nem?). Ez itt kérem, nagytestvér földi helytartója: a csinos dobozba rejtett térfigyelőr rendszer. Gyanítom, még az oroszok hagyták itt. (Bár ne vitassuk el a kreativitást a helyi erőktől sem!) Veretes megoldások, praktikus forma, ha kirohadt a kamera, akkor galambdúcot lehet pattintani belőle. Legalább annyira jó bőrben van, mint a budapesti galambok. A színválasztás is passzol. (Ja, és még széfia is eszembe jutott róla! Istenem! Hát mennyi szép terem nálunk!)


De a másik lelet, na az aztán tényleg egy gyöngyszem – és a hangomban semmi irónia, pusztán az őszinte elismerés. Ez már Pécs, a kultúra fővárosa, imádott és választott városom (de azért mindig megörülök, hogy már nem ott lakom, turistának viszont példás vagyok – akárcsak Budapesten. Átutazó.) A fotógráfia kompozíciója még tükrözi, hogy a Bauhaus kiállítás hatása alatt voltam.


De lényeghez sajnos közelebb kell engedem benneteket: ahol egy nagyon sajátos és autonóm alkotói szellem bontakozik. Kikockázom. Először is, a tárgy egy öltözőszekrény ajtaja – környezettudatos gondolkodás. A vizuális megformálást pedig a fekete-fehér (op-art) komponálás jellemzi – kivéve a telefonszám, hm, meg sem próbáltam felhívni. A szöveg és a számok valószínűsíthetően nem szabadkezes megoldással készültek, vagy legalábbis sablonnal és pontos kézzel.


De az ikonográfiai lényeg az mégiscsak a jelenetben lakik. Wow! Alig bírtam tovább menni. Már az autó formája is lenyűgözött, bátor, szabadkezes, kellőképp elnagyolt, jelzésszerű, képregényszerű, igazi street artos megoldásokkal, de a hetvenes-nyolcvanas évek Füles karikatúra stílusát is megidézi. De ez a két figura! Hát ez bombajó! (Külön szeretném felhívni a figyelmet a karok és lábak testre és másik lábra vetett árnyékának matricás megoldására.) És hát mindenek támasza: az „A” betű. Ha autóm lenne, csak a Pápay Szervizbe vinném! Balra. (Pláne, hogy nincs messze a Magda Cukrászdától sem.)