Termodinamika a konyhában

A gyorsfőző fazék, magyar nevén a kukta, a szellemes technikatörténet-írók szerint korai változatában már az alkimisták vegykonyhájában is rotyogott, bár korántsem ízletes ételek főttek benne, hanem „boszorkányos” mérgek, működését pedig az ismeretlen erők és a robbanásos balesetek jellemezték. Egyszerűsödött a képlet, amikor a 17. századi termodinamikai kutatások a dugattyús gőzgépek mellett olyan hasznos kis melléktermékekkel is előálltak, mint a lábakon álló, magas nyomás alatt működő gyorsfőzőedényt. A mesebeli névre hallgató Denis Papin (1647-1712) francia fizikus is a dugattyús gőzgéppel kísérletezett, miközben összeütött egy akkoriban furcsának, mi több ördöginek számító főzőedényt, ami „Papin-digester” néven vonult be a nemzetközi konyhatechnika történetbe. 1679-ben járunk, amikor a gőz ereje betör a gépesítésbe: a gyáripar és a hajózás fejlődésébe, ahol a gőz gépesített ereje, az erő kordában tartása addig ismeretlen tempót eredményezett. Így volt ez a konyhában a kuktával is. De hogy lett a találmányból hétköznapi főzőeszköz?

A Papin-fazék lényege, hogy a víz forráspontja nyomás alatt megnő, ami lerövidíti főzési időt. A gyakorlati példák pedig igazolják, hogy ízletesebbek maradnak a fazékban főtt élelmiszerek: legyen az hús vagy zöldség. Rövidebb főzőidő, kevesebb víz és energia (hiszen a gőz állandó a fazékban), magasabb hőfok, és ahogy a későbbi kutatások is kimutatták: magasabb vitamin és ásványi anyag tartalom. Ezek a jellemzők már az első fazéknál is megvoltak. Ami viszont a 17. században még rizikós volt: a gőz erejének kordában tartása, az edény biztonságos működése. Thomas Savery (1650-1715) angol feltaláló sok ötletet merített Papin munkájából, majd kísérletei során egyesítette Papin találmányát a vákuum pumpával: ami a nyomás kiegyenlítését szolgálta: azt, hogy ne robbanjon fel az edény. A találmányt 1682-ben a feltalálók bemutatták a Királyi Akadémiának, a prezentációt írásos források is rögzítették. Ezeket az éveket könyvelhetjük el a születés dátumaként. De ekkor még nagyon messze vagyunk a tömeggyártástól, az igazi kényelemtől és komforttól, a gyorsfőző edény otthoni, hétköznapi használatától. Arra még majdnem kétszáz évet kellett várnunk. De kivártuk.

A labda visszakerült a franciákhoz: Napóleoné volt a következő dobás. Az 1812-es orosz hadjárat során a császár fontosnak tartotta, hogy a rideg körülményekhez katonái alkalmazkodni tudjanak. A felkészülést a jobb minőségű élelmezésnél kezdte, amiben fontos szerep jutott a Papin-fazék továbbfejlesztett, ipari méretű hadtápozást biztosító változatának. A fazekak több mint 250.000 fő számára főztek naponta gyorsabban tápláló ételt. Ezen nem múlott a győzelem. A császári haderő súlyos vereséget szenvedett, ami erősen megingatta Napóleon verhetetlenségébe vetett hitet, viszont a hatalmas gyorsfőző fazekak remekül teljesítették a bevetést.

A 19. században a franciák és az angolok egyaránt kísérleteztek tovább az ötlet finomításával. A század második felében például Louis Pasteur is használta az edény egy változatát a mikrobákkal kapcsolatos kutatásai során. Már megint az alkimisták! – mondhatnánk – az ő boszorkánykonyháikkal, de ekkor a kémia már tudománynak számított, a feljegyzésekben pedig nemcsak a kísérlet, hanem az eszközök leírása is szerepet kapott. Semmi ördöngősség, semmi titok!
Az áttörést a 20. század, az új életstílus, a komfort és a modern konyha előretörése hozta meg, a Papin-fazék pedig átköltözött egy másik földrészre: Észak-Amerikába. Onnan pedig egyenesen a hotelek és éttermek, majd a háziasszonyok konyhájába. Az addig elsősorban vasból, vagy vasötvözetből öntött csatos, csavaros, tömítőgyűrűs, szelepes fazekak már a lényegesen könnyebb alumíniumból készültek, ugyancsak öntéssel. Az első alumínium „Thermo-Chef” 1896-ban készült, ekkor még lábakon álló változatban, Indianapolisban, majd a 20. század első évtizedeiben már nemcsak az USA-ban, hanem Európában is fokozatosan terjedt az alumínium konyhai változat. 1938-ban Alfred Vischler ügyeskedte össze azt a kerek és nyeles formát, amit mi Magyarországon kuktaként ismerünk. Nézzünk is szét a házunk táján!

Míg a második világháborút követően a világ nyugati felén az alumínium használata jelentősen visszaesett, a keleti blokk országaiban meghatározó szerephez jutott. A magyar háztartásokban a hatvanas években terjedt el a zománcozott és az öntöttvas edények mellett az alumínium: leginkább teáskannák, tejesedények formájában. Budapesten 1899-től működik (a mai napig) az Alumíniumgyár az Erzsébet királyné útján, ahol 1972 óta gyártják saját fejlesztésű gyártósoron a kuktát. Az elnevezés lényegében márkanév, amit ma így használnak: KUKTA®. A gyár büszkén hirdeti, hogy a saját tervezésű célgépeken négyféle űrtartalommal készítik a gyorsfőzőket, és a szocializmusból örökölt „jó szokás” szerint megfeledkeznek arról, hogy korántsem magyar találmányról, hanem egy licensz nélküli termékről beszélünk – akárcsak a kisipari fejlesztésből származó „magyar playmobil” esetében. De a történet mára már így szép. Még akkor is, ha a gyártás megszűnt, a gyár profilját a kuktához hasonlatos színvilágú lakossági propán-bután gázpalackok határozzák meg. A régi kukták még kaphatók a készlet erejéig, vagy ott lapulnak nagyanyáink és szüleink háztartásában, kamrájában, a nagyapák és apák garázsaiban. És reményeink szerint a témával foglalkozó múzeumok raktáraiban!

Gyerekként hiába féltünk a kuktától, a dolgozó nők háztartásának alapkellékévé vált, hiszen gyors és gazdaságos hétköznapok kapcsolódtak hozzá. Új életstílus (legyen ez amerikai vagy szocialista típusú), komfort, tisztaság, tempó és egészség – a korszak legfontosabb jelszavai. A jelszavak változatlanok, a technológia viszont változott: a gyorsfőző fazék új formát, nyersanyagot kapott, de továbbra is hódít. És vajon ettől elmúlt-e félelmünk a fortyogó, sziszegő, gőzt köpő készüléktől? Ezzel dolgozzon mindenki maga!

HA NINCS MIÉRT, NEM ROBBAN FEL!

A szöveg a Tudatos vásárló magazin KONYHA tematikus számához készült (nyomtatott megjelenés: 2011 tél).  

Kézben a konyha, kézben a ház - Eperjesi Ágnes: Szorgos kezek

Az egyedi tervezésű, kézi kivitelezésű művészkönyv roppant ritka Magyarországon. Holott a könyv mint tárgy, a művészkönyv mint műtárgy ugyanúgy autoriter alkotás, mint egy festmény, egy szobor, egy fotó, egy installáció vagy akár egy kiállítás. Szubjektív montázs, amiben képek, szövegek és gondolatok találkoznak az alkotó invencióival. Eperjesi Ágnes Szorgos kezek – tennivalók a házban és a ház körül (2004) című könyve ehhez a műfajhoz tartozik. Összesen három példány készült belőle: egy „sima” és két „fordított”. A kötetben több mint háromszáz képet találhatunk tematikus egységekbe rendezve, szövegekkel és feliratokkal keretezve. De menjünk közelebb, nézzük meg, hogy fest az a hétköznapi és alkotói világ, amiben olvasóként járunk, meg mi ez az egy sima és két fordított!

Apró kezek nagyítása

A kötetekben szereplő képek legtöbbjén – a címnek megfelelően – szorgos, háztartásban serénykedő női (?) kezeket látunk, kesztyűben, vagy anélkül, főzés vagy takarítás közben, mozgásban, furcsa tartásban. A kezek néha felsőtestben vagy teljes alakban folytatódnak: bevásárló, tálaló, törölgető, felmosó, kitakarító vagy betakarító nőket látunk, esetleg egy bébit, egy ecsettel ügyeskedő férfit. De általában csak kezet: lábassal, tésztával, sodrófával, késsel, mérőedénnyel, hallal, zöldséggel, sült krumplival, sushival, töltött káposztával, majd mindenféle takarítós ronggyal, gumikesztyűben. Minden kép egy akció. Szorgos háztartási munka. Jogos a kérdés: mi a szösz ez?

Egy ismerős és ismeretlen világ: ami azért ismerős, mert állandóan látjuk, és azért ismeretlen, mert ebben a léptékben nem figyelünk rá. Vagy egyáltalán észre sem vesszük. Holott szorosan körbevesz minket: mint száraztésztát a zacskó, mosogatószivacsot a celofán. A könyvekben ugyanis ezek a hétköznapi tárgyak, pontosabban ezek részletei a főszereplők: a kereskedelemben kapható termékek átlátszó csomagolásán található képek és ikonok, új megvilágításban. Eperjesi Ágnes több mint húsz éve kezdte gyűjteni a csomagoláson található kis ikonokat, kivagdosta, rendszerezte, majd el kezdett dolgozni velük. Megszülettek az Újrahasznosított képek /Recycled Images (1999-2003), amelyek többek voltak néhány alkotásnál: művészi munkafolyamattá és alkotói szemléletté váltak. A kis kivágott képek fotónagyító gép alá kerültek, melyet úgy lehetett használni, mint fotónegatívokat: előhívhatóvá vált rejtett és nagyított dimenziójuk. De a vizuális megmunkálás során jött létre a gyűjtemény sajátosan egységes vizuális világa is: na persze nem magától, hanem az alkotói fantáziának köszönhetően. Az eljárás és a koncepció lényege a ráközelítés és a nagyítás: ami olyan részleteket tesz láthatóvá, amire első pillanatban nem is figyelnénk, és olyan léptékben emeli a szemünk elé a kis képeket, ami – paradox módon – a közelítés módszerével hozza létre a kritikus távolságot. Amiben a „távolról” koherensnek tetsző világ elemekre bomlik, vonalakra „esik szét”, mégis ennek a koncepciónak köszönhetően válik a képi kidolgozatlanság művészi kidolgozottsággá. Ez a lépték és ez a perspektíva rajzolja ki a konyhaasztalnál és a háztartásban végzett a szorgos munkát, ezen keresztül az alkotói gyűjtőmunkát és tevékenységet. Eperjesi Ágnes vizuális nyelvre fordítja saját nézőpontját és kritikáját: a sorozatgyártott csomagolások képi „silányságát”, egyben roppant szerethető szürreális világát, a tömegkultúra egy majdnem láthatatlan szegmensének rajzos-vonalas logikáját. Művészi rangra emeli a pontatlanságot: a vonalszerűség anyagszerűséggé változik, az egyformaság pedig finom megkülönböztetésekre bomlik. Ahány ikon, annyi kép, a látszólag azonos is karakteres különbségeiben tündököl.

Alkotó kezek munkája

Az ötletből, a koncepcióból és az ikonokból készültek kiállítási képek: alumínium lemezre nyomtatott színes művek, egy, másfél méteres nagyításban, szövegkiemelésekkel. Ez a megközelítés nemcsak a témát, a háztartásban munkálkodó láthatatlan lények világát, hanem a formát és a technikát is új fényszögbe rendezte (Szorgos kezek 2000-2003, Semmi vész 2001, Heti étrend 1999-2000, Asztal 2002, Önkiszolgáló 2002, Főzési tanácsok 2002; a munkákról részletesebben Eperjesi Ágnes weboldalán). De készültek újra-tárgyak is: szorgos kezek képeivel „díszített” konyhai csempék, és epermintás cukorcsomagolások ikonjaival hűtőmágnesek. Ezzel a sorozatgyártott, láthatatlan tömegcikkek, a csomagolás részletei egyedi használati tárgyakban is folytathatják életük: az efemer lét maradandó alkotásokban és tárgyakban öltött újra testet. Eperjesi Ágnes új helyet jelöl ki számukra a képek és a tárgyak szüntelen körforgásában.

Majd könyvek készülte: egy „sima” és a két „fordított”. A tizenöt év alatt gyűjtött és feldogozott képek kerültek egybe, a gyűjtemény pedig szervesen egészítik ki tartalmilag szerkesztett szövegrészek: az Illendőségtanból (1854), A magyar úrinőből (1909), A kis háziasszonyból (1942), A mindent tudó nőből (1943) és A főzőkanáltól az estélyi ruháig (1964) című kötetekből. Roppant élvezetes olvasmány. Tele humorral. A „sima” és a „fordított” kötetek tartalmi (Főzési tanácsok; Háztartási jó tanácsok; Osszuk meg a munkát; A tükör előtt) és vizuális rendje azonos. Mindhárom kézi könyvkötéssel készült (Lukácsi Tibor munkája). A „sima” borítója az IKEA-ban akkor kapható konyhai edényalátétből készült, míg a „fordítotté” kockás abroszból és folyadék buborékos nejlon zuhanyfüggönyből (Bubblan, ugyancsak IKEA) varrott dupla védőruhát kapott, műhímzett szerzővel és címmel. Ez utóbbi oldalai között abrosz és törlőrongy mintaoldalakat láthatunk – akár egy családi fotóalbum selyempapír oldalait. Új háztartási kézikönyv született, amiben mai mindennapjaink vizuális világa került nagyanyáink, anyáink írott háztartási tapasztalatai és tanácsai mellé, pontosan úgy, mint otthon. Saját tudás és tapasztalat egészült ki a hagyománnyal. És nem kevés művészi invencióval.

A szöveg a Tudatos vásárló magazin KONYHA tematikus számához készült (nyomtatott megjelenés: 2011 tél). A képeket Eperjesi Ágnes készítette.

Dinnye, cseresznye, citrom, szilva – nyerő gyümölcsök

Egy játékautomata, amin dinnyék, cseresznyék, citromok és szilvák pörögnek? Hogy kapcsolódnak ezek az elemek egymáshoz – az első látásra paradox helyzetük ellenére? Próbáljuk megérteni ezt a furcsa eszközt a hétköznapi működés és tapasztalat felől. Kotorászol a zsebedben apró után, ha van kapás, elindulsz a masina felé, bedobod a gurulóst, mint egy perselybe, aztán megnyomsz egy gombot, vagy meghúzol egy kart, és a játék típusától függően vársz egy kicsit. Forognak a hengerek. Állsz, ülsz, billegsz, nézegetsz közben, vagy épp feszültem figyeled a kijelzőt. Mi lesz? Egy pár? Esetleg egy sor? Vagy még szerencsésebb esetben egy póker? Vagy egy dinnye, egy cseresznye, egy citrom és egy szilva? Vagy csupa dinnye? BAR! Nyertél! Pénzt? Vagy egy rágót? Egy doboz cigit vagy egy italt? Mi van?

Talán furcsa belegondolni, de a pénzbedobós játékautomaták a 19. század „nagy” találmányai. A forrásvidék Észak-Amerika, Kalifornia, San Francisco. A feltaláló Charles Fey, aki 1875-ben fejlesztette ki az első mechanikus nyerőgépet. A Liberty Bell játékgép lényegében a póker kártyajáték automata változata volt. Öt hengeren voltak elosztva a lapok, melyeket a pénzbedobást követően a szerencse forgatott. A 20. század első évtizedében már szalonokban is kattogtak a mechanikus játékgép hengerei, és egyre több játékosban pörgették fel az adrenalint. A pókergépen a kőr, a pikk, a treff és a káró szimbólumok szerepeltek, feketén és pirosan. De miként lett a kártyajelekből dinnye, cseresznye, citrom és szilva? A váltás – akármilyen hihetetlen – valóban a gyümölcsös ízhez, rágókhoz és cukrokhoz kapcsolódik. Az első gyümölcsszimbólumokkal ellátott automatát 1907-ben gyártották Herbert Mills chicagói manufaktúrájában, ötletgazdának pedig egy OD Jennings nevű nőt tekintenek. A különféle történeti magyarázatok nem mindig vágnak egybe, de az kirajzolódik, hogy a nyerőautomaták gyümölcsös részhalmaza alapvetően a kocsmai használathoz, a kártyázás helyett a bárnál nyerhető cigihez, italhoz vagy valami kis jutalom édességhez kapcsolódott. A gyümölcsszimbólumok pedig az akkor legismertebb rágógumi gyártó cég, a Bell-Fruit Gum Company ikonjaihoz. A gyümölcsös játékautomaták ennek ellenére nem az Egyesült Államokban, hanem az Egyesült Királyságban futottak be nagy karriert – dacolva a tiltásokkal és a jogi szabályozásokkal.

A pénzbedobós nyerőautomaták az első pillanattól fogva megosztották a társadalmat: nyilvánvaló volt, hogy a játék szenvedéllyé válhat, ami a korszak polgári ízlése számára elfogadhatatlan, sőt, üldözendő volt. A képes beszámolókban nem egy alkalommal láthatunk jeleneteket a halomba összehordott játékautomaták nyilvános rombolásáról. A tömeg élén cilinderes urak állnak, kezükben hatalmas kalapáccsal. A képek didaktikus üzenete nyilvánvaló. Ha ezt a társadalmi kontextust is figyelembe vesszük, akkor korántsem értelmetlen a kérdés: a gyümölcsös rágógumi jelentette volna a „veszélyes” játék megszelídítését? Hogy ne pénzben játsszunk, hanem valami kis „semmi” édességben? A játékautomata szakirodalom igyekszik különbséget tenni az általános félkarú nyerőgépek (One-Armed Bandit) és például a gyümölcsös automaták (Fruit Machine) között. Épeszű olvasó számára ugyan borotvaélen táncol a megkülönböztetés, de a magyarázatokban mindig szóba kerül, hogy míg a pénzbedobós játékautomatáknál az eredményt kizárólag a szerencse irányítja, addig a gyümölcsös automaták kapcsolódnak az ügyességhez és a stratégiához: hiszen egyes elemek egyik körről a másikra megtarthatóak, a kar meghúzásának pillanata és ereje pedig befolyásolja a végeredményt. Angliában a gyümölcsös változat nem is vált a kaszinók kedvelt játékává, sokkal inkább terjedt a pubokban, ahol egy-egy italt, egy szál cigit vagy egy rágót lehetett nyerni velük. Nem a pénznyeremény, hanem a játék és a szórakozás mozgatta volna Fruit Machine hengereit?

Az addikciótól való félelem és a jogi szabályozás viszont a gyümölcsös automaták fölött is ott lebegett. Az USA-ban már a harmincas évektől kezdve kezdték adóztatni a bevételt és a nyereményeket, majd évtizedekre be is tiltották a pénzbedobós játékokat. 1937-ben Németországban a nemzeti szocialista párt tiltott minden pénzbedobással működtethető játékgépet, és ezt a megszállt területekre is kiterjesztették. 1951-ben az USA legtöbb államában betiltották a nyerő automatákat, és csak tíz év múlva kezdtek lazítani a szabályozáson. Angliában pedig bevezették, hogy az automatákba bedobott pénz legalább 80%-át kell nyereményként „hozzáférhetővé tenni” a játékosok számára. A nemzeti lottók megalapítása óta viszont ellentmondásossá vált a nyerőautomaták elleni érvelés. A szabályozás ma már leginkább a használat helyeire és a használók korhatárára vonatkozik – amit a játékok online változatainak megjelenése újracsak fellazít.

Tehát a játékautomata-kultúra ismert ideológiája szerint a gyümölcsös gépek tulajdonképpen képesség alapú játékok. A kiinduló ötlet és az automaták formai megjelenése ugyan egybekapcsolja ezeket az általánosan elterjedt pénznyerő gépekkel (Slot Machine), de a játék stratégiai és fizikai ügyességen, reflexen alapuló jellege, illetve a nyeremények „játékossága” mégiscsak elválasztja a gyümölcsös változatokat más gépektől. Technikai fejlődésük viszont fej fej mellett haladt: kezdetben általános volt a mechanikus gép (a fizikai erővel játékba lendítés és a mechanikus hengerekkel való működtetés), a hatvanas évektől kezdve általánossá vált az elektromechanika, majd a nyolcvanas évektől a mikroprocesszor – ami egyre kevesebb teret hagy a leleményességnek. Ami viszont változatlan maradt: a dinnye, a cseresznye, a citrom és a szilva, a nyerő vagy vesztes széria, a csillogó fém vagy műanyag gépház, a színes szimbólumokat forgató hengerek és a félkar, amivel indítani lehet a játékot.

A szöveg a Tudatos Vásárló őszi számához készült, aminek témája a GYÜMÖLCS. 

épületszerkezet és vízszerkezet

Miként válhatnak a molekulák, a színtelenség és a szagtalanság – tehát a vizes tulajdonságok – az építészet formanyelve és eszközkészlete számára ihletadó és vonzó alternatívává? Mitől izgalmas az épületszerkezet és a vízszerkezet összeillesztése – akár a tervezőasztalon, akár a városi térben?

A természeti környezet és az épített környezet átjárhatósága nem új keletű a modern építészetben, a két szféra összjátéka különösen izgalmas atmoszférát teremt: benyomásokat kelt, hat ránk, reakciókat, érzéseket vált ki belőlünk. Az organikus formák építészeti elemekké, épületekké válásában a víz hullámzása, áttetszősége, vagy épp buborékossága kimeríthetetlen tárházat kínál a tervezők számára. Az organikus építészet egyik lényegi eleme, hogy szervesen kapcsolódik a környezethez, amelyben áll. Tehát nemcsak arról van szó, hogy az épület formailag valamiféle természeti képződményhez hasonlít, hanem arról, hogy a tervezésben és az épített objektum elhelyezésében is érvényesül a környezethez és a kontextushoz való illeszkedés: legyen ez egy konkrét lokalitás, vagy tágabb nemzeti keret, esetleg speciálisan helyi adottság, a „hely szelleme”. Az illesztés akkor működik igazán jól, ha nem öncélú, hanem a tartalmi és a formai elemek magától értetődően kapcsolódnak össze. Az ideális megvalósítás további komponenseket is figyelembe vesz, mint például az emberközpontúság, vagy a szerkezet és a lefedettség ökologikussága. A gyakorlatban pedig kis- és nagyléptékű tervekkel és épületekkel egyaránt találkozhatunk: a lakóháztól a kulturális intézményig, a látszólag „szimpla” megoldásoktól a „primadonnaépítészet” látványos alkotásaiig. Magyarországon leginkább Makovecz Imre munkáit sorolják az organikus építészethez, de nemzetközi viszonylatban ennél lényegesen összetettebb, kifinomultabb és korszerűbb jelenségről és építészeti gondolkodásról van szó.

De miként kapcsolható az organikus építészet koncepciójához és filozófiához a víz mint anyag, és mint változékony fizikai entitás, amelynek legfőbb – már az iskolában is skandált – tulajdonságai a színtelenség, az áttetszőség és a szagtalanság? Miként ad ihletet a víz? Miként nyújt megoldást az épített formák számára? Miként válhat egyszerű hasonlatnál több, összetettebb, jelentéstelibb struktúrává a hullám, a buborék vagy akár a csepp?

A modern építészet egyik első átütő erejű, nagy vitát kiváltó, de mindmáig szimbolikus „vizes” megoldása a Sydney-i operaház (1954-1966): az óceánöbölben fodrozódó vitorla (tervező az addig ismeretlen dán Jørn Utzon), a tengereket és óceánokat szelő vitorláshajók mintájára. Az operaházat körbevevő jachtkikötő vitorlásait és a parton fodrozódó vitorlaszerű építményt tehát valójában mégiscsak a természeti tényezők, a víz és a szél kapcsolják egybe. Ha ugrunk egyet időben és térben, egészen Hamburgig, akkor sok hasonlóságot, de mégtöbb különbséget is találhatunk a ma is épülő filharmónia épületévvel: ugyancsak egy kikötőben járunk, az épületnek ebben az esetben is van történeti előzménye, a mintázat ugyancsak kapcsolódik a tengerhez és a kikötőhöz, de a szél mellett már nem a hajóvitorla, hanem a tenger hulláma adja a kiinduló formát – ami a zenei kontextussal összevetve újracsak szerves és organikus kapcsolat kialakítására alkalmas. Az Elbphilharmonie Hamburg (tervezőiroda a svájci Herzog & de Meuron) 2010 őszére kellett volna elkészülnie, de a meglehetősen költséges vállalkozást végül 2013-ra ütemezték át. Hamburg jelentős és nagy múltú kikötőváros, amelynek gazdasági ereje a mai napig a kereskedelemben és az áruforgalomban rejlik. De a város nem kevés kulturális tőkét is kovácsol a látványos építészeti megoldásokban bővelkedő kikötőben, ahol a filharmónia is épül. Építészetileg egyfelől a környezetében található többszázéves raktárépületek formai megoldásait, másfelől a víz áttetszőségét és hullámait ötvözi. A tervezők nem titkolt vágya, hogy a megvalósult alkotás a város ikonikus, szimbolikus épületévé váljon – a sydneyi operaházhoz hasonlóan.

Az organikus építészeti formák nemzetközi porondján Zaha Hadid bagdadi születésű kortárs brit sztárépítésznő neve gyakran kerül elő. Munkáiban többször is találkozhatunk a víz valamilyen formai megoldásával: a csepp, a hullám mint építészeti forma, a fehérség, az áttetszőség mint színvilág, a csillogás, a kerekítés mint metafora egyaránt részei tervezői gondolkodásmódjának. Most csak két tervet emelek ki: a Marokkó fővárosába, Rabatba tervezett hullámzó színházi komplexumot (Rabat Grand Théâtre), és a londoni olimpiára készülő úszócsarnokot. Az afrikai színház egy komplex folyóparti területfejlesztés részeként valósul meg, ezért a tervezés egyik kulcseleme a táj és az épített környezet illesztése: a természeti adottságokhoz, a dombos területhez és a folyóhoz való alkalmazkodás: a lankák, a hullámok, a fodrok építészeti egységbe illesztésével, szoborszerű megfogalmazásával, tájba simításával. Ugyan Hadid kritikusai szerint az egyre sűrűsödő megrendelések következtében az építésznő tervei veszítettek egyediségükből, de azt elismerik, hogy módszere az ún. algoritmikus design sokkal természetközelebbivé tette munkáit. De a tervezésben az áttörést – Hadid szerint – az egyre professzionálisabb számítógépes mérnöki munka adja, aminek köszönhetően a fantáziájában megszülető formák a valóságban is láthatóvá válnak. Most is épülő nagy dobása a londoni olimpiára elkészülő úszócsarnok szintén sok vitát kavart: nemcsak magas költségeivel, hanem kritikus pontjával a hullámos tetővel, amit végül át kellett terveznie, hogy beleférjen az amúgyis jelentősen túllépett költségtervbe. Az úszócsarnoknál a víz szerepe duplán is megjelenik: egyfelől az épület funkciójában, másfelől a csarnokot övező vizes környezetére való reflexióban. Hadid nagyon kedvelheti a vizes tematikát, hiszen tervezett már áramvonalas, a csapvíz folyását követő csaptelepet a Triflow számára, és vízcsepp formájú mobil kiállítási konténert a Chanelnek. Egy rövid pillanatra a magyarországi építészeti közbeszédet is felfodrozta egy, a Szervita téri iroda- és parkolóház helyére épített irodatervével, de a látványos buborék a gazdasági válsággal párhuzamosan vélhetően kipukkant. Ez azért is kár, mert Magyarországon végre épülhetett volna egy világszínvonalú épület, ami biztos, hogy nagy vitát kavart volna, de az is biztos, hogy a vélemények hullámzása egy kicsit a magyarországi építészet állóvizét is felkavarhatta volna. De addig is, itt lesz nekünk a Bálna a budapesti Duna parton.

a szépség és a szőr – szappanopera

Ki ne ismerné a Susogó mackók bábsorozatot, amiben két vicces ruházatú mackópasi, Brendon és Sanya beszélgetnek a világ legégetőbb dolgairól egy lakótelep színfalai között. Aranyköpések, mobiltelefonok, tűntetés, főzőműsor, szappanopera, allergia, teleshop, sztárság, királyság – minden, ami belefér. Az egyik rész elején Brendon (B), aki egy susogós melegítőbe öltöztetett kancsal barnamedve, berohan a színre, kezében nyeles tükör, amit a pacskeros hálótrikós jegesmedve Sanya (S) kezébe nyom, majd izgatott beszélgetést kezdeményez a metroszexualitásról: „B: Olvastam, az újságban, hogy milyen a féri ideál. S: Aha. B: Gondolkodom rajta, hogy metroszexuális legyek. S: Mi van? B: Szőrteleníteni fogok. Csak a hajam hagyom fent. S: Sssszzz. Az fájni fog.” Hát, ezt garantálom! De miről is dumál a két mackó?



A metroszexuális fogalom, amit Brendon, a szőrös barnamedve használ, nem nemi orientációra utal (mint a hetero-, a homo- és biszexuális), hanem egy új, férfiakra jellemző viselkedésmódra: egy szépségápoláson, kozmetikumhasználton és divaton alapuló férfiideálra. A ’metroszexuális’ olyan nagyvárosi (a szó a metropoliszból ered) független férfi jelzője, aki sokat keres és sokat költ, elsősorban divatra, kozmetikumokra, szépségápolásra, hiszen életének egyik legfontosabb része a testével és külsejével való foglalatoskodás. A fogalmat (metrosexual) Mark Simpson angol újságíró használta először egy 1994-ben az Independentben megjelent újságcikkében. A szőrtelenség a feminim tulajdonságokkal rendelkező metro-férfi egyik szembeötlő tulajdonsága. „Na, most az is kérdés, hogy kiszedessem-e a szemöldököm? Vagy, vagy létezik-e egyáltalán szemöldököm? Hogy az egy képzeletbeli rész a sima, egybeolvadó szőrön belül, vagy nem?” – osztja meg Sanyával aggodalmát Brendon, a nagyon szőrös barnamedve. Szóval: hogy van ez a szépség és szőrösség a férfiaknál? Nézzük a kérdést a tárgyak tükrében!

A kilencvenes évek elején jelent meg először Könczey Réka és S. Nagy Andrea Zöldköznapi kalauz című könyve, amiben praktikus tanácsokat találhatunk a zöld-tudatos hétköznapi élethez. A Természetes szépség fejezet Fejbőr, haj és szakáll tematikus egységében a következőt olvashatjuk a férfiborotválkozásról: „Ne használj hajtógázas borotvahabokat és elemes vagy eldobható borotvát. A borotvaszappant pamaccsal habosítsd fel, vagy próbáld meg, milyen szakállal élni.” Nos, nem vagyok biztos abban, hogy a szakáll minden férfinak (meg nőnek) vonzó megoldás, viszont ha körbenézünk a fogyasztói piacon, meglepve tapasztalhatjuk, hogy a borotvapamacs és a borotvaszappan korántsem múlt idejű, avitt tárgyak.

Az eldobható eszközök mellett virul a tartós borotválkozó eszközöket és kellékeket gyártó és forgalmazó cégek, márkák, boltok és web oldalak világa – az olcsóbb, egyszerű tárgyaktól a luxusmegoldásokig. Borotvapamacs, pengés és kinyitható borotva, szappan, szappanos tál, tükör – nagyjából ez a minimál-szett. Az eldobható eszközök használatához képesti lényeges különbség mégis a mozdulatsor: a techné, a mesterségbeli tudás. Amiről legtöbbünknek csak emlékei vannak – például a nagyszüleinél eltöltött nyarak idejéből. Szabómester nagypapám például mindig a műhelyben borotválkozott, öltönynadrágban és atlétában, a szabóasztalnál, az ablak előtt. Kerek nagyítóüveges tükröt támasztott fel, egyenletes mozdulatokkal habosította a szappant, amit aztán pontosan és egyenletesen vitt fel az arcára a pamaccsal. Közben viccesen grimaszolt, ahogy az áll gödreit és a bajuszvonalat bekente. Aztán pengés borotvával lassú, mégis határozott mozdulattal húzta a habot az állán fölfelé, csak úgy sercegett a tegnapi borosta! Kis lögybölés a vizes tálban, aztán egy újabb csík. És így tovább. A végén a bajuszvonal. Majd arcmosás és törlés. Arcvizes paskolás. Borotválkozó eszközeit nagyon izgalmas tárgyaknak láttam akkor: a kerek nagyítós tükör, a talpára állítható pamacs, a zsilettpenge – amit persze meg sem érinthettem –, a csavaros borotva és a szappanhabosításra használt kerek fém tál. Mindezek a tárgyak a műhely egy felső polcán laktak.

Hogy apáink generációjából maradt-e olyan, aki nem váltott villanyborotvára? Vagy ideológiai okokból a hetvenes-nyolcvanas években szakállra? Nem tudom. De ma a hajtógázas-egyszerhasználatos modell mellett nagy választékban sorakoznak a pamacsok és a szappanok. Olyan lehet ez, mint a palacsintasütés? Ha nincs jófajta klasszikus palacsintasütő, lesheted a „igazi” palacsintát? Lehet, hogy a borotválkozáshoz is kellenek a jól használható, tartós saját tárgyak? Mégha a napi művelet némi többletidőt is jelent? És jelent?

A kép forrása: zöldbolt.hu

A borotvapamacsok és borotvaszappanok két, egymástól jól elkülöníthető fogyasztói szférában tűnnek fel: egyfelől a tudatos, zöld-hétköznapokban, másfelől a luxuscikkeket forgalmazó, a férfi-imázs nosztalgiától sem mentes világában. És ehhez azért ne feledjük hozzátenni a metroszexuális férfiképet sem, amiben – akár tetszik nekünk a csupaszítás, akár nem – a férfi szőrtelenség egyre több korosztály számára jelenti a „szépséget” és a jól ápoltságot. Talán ezzel is magyarázható, hogy az eldobható és az elektronikus eszközök mellett tért hódítnak a mesterségbeli tudást is igénylő klasszikus tárgyak (a témához egy szellemes blog: Pamacs és penge. Mert a szőr nem játék!). Pamacsok sörtével vagy szürkeborz szőrrel (mi van?), fa, csont vagy speciális műanyag nyéllel, borotvaszappanok glicerinnel vagy kecsketejjel. A kecsketejes borotvaszappan még egy kis plusz viccet is tartalmaz: hiszen a kecskének azért mégiscsak a szakálla az, amitől a legmókásabb! És ahogy a kecskének a szakáll, medvének a szőr, a pasiknak sem áll rosszul a néhánynapos borosta és a karakteres nevetőránc. De akkor mi van a többi szőrrel? „B: És a szempilla az szőrnek számít? S: Az, az, az maga a szőr. A szőr az nem lehet szőrös. […] B: És bikinivonalról hallottál már? S: Brendon! Most hagyd abba!” Oké!

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin tavaszi Szépségápolás, kozmetikumok tematikájú számához készült.

keresztszemek helyett dallamos áramkörök

A technika, az elektronika és a dolgos, szürke hétköznapok összekapcsolásával egyszerű dolgunk van. Hiszen ki választaná önként és dalolva, boldog és sugárzó arccal a mosógép helyett a mosósulykot? Ki érezné kényelmesnek, hogy villával kell mindent pépesre gyömöszölni, mondjuk naponta háromszor, nagy tételben, hogy elkészüljön a szupersima, pépesített bébikaja, amikor ott a botturmix, a háziasszony gépesített jobbkeze? Ki ágálna egy porszívó ellen, amivel percek alatt eltüntethető az otthon nevelgetett porcicák jelentős része, és inkább söprögetne rendületlenül? Hogy van telefon, ha hívni kell egy orvost? És sorolhatnám azokat a hétköznapi technikai segítőket, melyeket magától értetődően tekintünk barátnak (és még az is előfordul, hogy nevet adunk nekik, amihez még különösen infantilizmusra sincs szükség).

Képek forrása: Geppetto web

Viszont könnyen, és legtöbbször jogosan jövünk zavarba, ha olyan funkciókat hódít meg magának az elektronika, amelyekre többezer éves, jól bevált megoldások léteznek, ráadásul olyan élethelyzetek és élmények, amelyek nem tartoznak a fizikailag megerőltető, hétköznapi tevékenységek sorába. A gyerekvárás, a gyerekszülés és a gyereknevelés aktivitással, várakozással és érzelmekkel átitatott világa például egyre inkább azon területek közé tartozik, amelyet ezer szállal sző át a technika és az elektronika, amely egyre speciálisabb funkciók és multifunkciók kialakítását eredményezi, sok-sok csábítással, hasznos és haszontalan fogyasztási eszközök garmadájával. Ezeket lehet szeretni, vagy nem szeretni, de talán a legfontosabb, hogy bátran merjünk gondolkodni róla. Látszólag praktikus, de tényleg szükségem van rá? Szeressem, vagy ne szeressem, ha mindent behálóznak az áramkörök? Jó ez nekem? És tényleg: ez a legjobb megoldást? De még a kérdésekre adott válaszokkal sem könnyű eldönteni, hogy egy-egy technikai kütyü esetében tényleg nélkülözhetetlen segítőről, vagy pusztán egy öncélú, a fogyasztók csábítását célzó gadget-ről van-e szó.

Ha egy tárgyban van gondolat, ötlet és például egy cseppnyi érzelem, amely tartalmában és formájában is tükröződik, akkor viszont könnyű dolgunk van: gondolkodhatunk együtt a tervezővel, érezhetjük, hogy partnerek, és nem csupán balga fogyasztók vagyunk. Kucsera Péter a Geppetto Design Stúdió egyik tervezője Pocakzene névre keresztelt MP3 lejátszója ilyesmi gondolatokból nőtt ki. A funkció létezett: várandós nők és pocaklakóik közös zenehallgatása, ami egyszerre több és kevesebb is annál, minthogy valaki egyszál hangon dalol – főleg, ha azt vesszük, nem vagyunk mindig nótás kedvünkben. Ehhez a funkcióhoz kellett összeilleszteni a tartalmat, a formát és az anyagot, ami már nemcsak gondolkodást, hanem tervezést, fejlesztést és technológiai tudást is igénylő kreatív munkafolyamat. Nézzük az elemeket!


Képeskönyvekből, fényképekről és akár a közelmúltból is könnyedén idézzük fel a fotelben üldögélő és hímezgető nagymama képét. Amikor ebéd után jön egy kis pihenés, nem, nem alszom, csak a szemem pihentetem, mondja, majd lassan előrebukik a feje, és ölében pihen a hímzőkeret, az épp aktuális keresztszemes vagy nyomott mintás kis terítővel. A fából, fémből, csontból, majd műanyagból készített egyszerű kis szerkezet, a hímzőkeret, két egymásba illeszthető vagy pattintható karikából áll. Igazi női tárgy, amire egy mozdulattal lehet kifeszíteni az anyagot. Feszített állapotban könnyebb a hímzés, szebb az öltés. Hímzőkeret nélkül is lehet, de kerettel könnyebb. Ezt a pattintós technológiát használta és gondolta tovább Kucsera Péter a Pocakzene MP3 lejátszó rögzítési módjának ötletével: a kerek formájú technikai és hangszóró felület került a póló alá, amit a külső részen egy rugalmas műanyag keret feszít rá a pólóra. A tárgy és a textil találkozása ugyanolyan ideális és simulékony, mint a hímzőkeret esetében, de a Pocakzene egészen másként női tárgy.

Összekapcsolja a tradíciót, az emléket, illetőleg a modern tárgytervezést és elektronikát, majd egy végtelenül „egyszerű”, fölösleges sallangoktól mentes, korszerű 21. századi tárgyat hoz létre. Két, látszólag ellenkező irányú gondolkodásmódot kapcsol egybe a tervező, magától értetődően, ezzel teremt új perspektívát, amelyből egyáltalán nem hiányzik az érzelem. Ezt erősíti tovább a programozható zenei üzemmód, öt zenei csomag összeállításával, a különféle hétköznapi elfoglaltságokhoz igazodva: altató, dúdoló, mocorgó, pihenő és emelkedő fantázianévre keresztelt menüsorral, Brahms, Chopin, Liszt, Schumann, Saint-Saens, Vivaldi, Schubert, Bach, Elgar, Mozart és Satie műveinek felhasználásával. A zenei tartalom összeállítását Tallis Baker zeneszerző, zongoraművész és felesége Gáborján Réka jógaoktató, dúla és független szülésfelkészítő segítette.

Ezekből a komponensekből – gondolatból, formai előképekből és kortárs formai megoldásokból, technológiából, áramkörből, lágy és kemény műanyagokból, zenetörténeti klasszikusokból, fantáziából, érzelmekből és tudásból – illesztette össze a Pocakzene MP3 lejátszót a tervező, aki talán kevésbé az egyszálhangos énekléssel és az alternatív fülhallgatós módszerekkel szemben, mint inkább abból merítve hozta létre ezt az apró elektronikus tárgyat.

A Pocakzene a 2010-es Magyar Formatervezési Díj díjazottjai és kiállítottjai között szerepelt, forgalmazása várhatóan 2011 februárjától indul meg az Egyesült Államokban.

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin őszi IT, szórakoztató elektronika tematikájú számához készült.

nem a kanalak, hanem mi vagyunk

Van a dal, hogy: Favilla, fakanál, fatányér, ami aztán úgy folytatódik, hogy: Meghalok a, meghalok a babámér’. Hm. Elgondolkodtatott, vajon mi lehet a kapcsolat a két sor között? Szeretnék együtt enni a babámmal? Akiért meghalok? Ha a babám, akkor viszont még nem a házastársam, ami a „hagyományos” paraszti kultúrában (ahol a favilla, a fakanál és a fatányér is lakik) általában nem jelentett közös háztartást: se közös favillát, se közös fakanalat, se közös fatányért. Tehát ezen készségek utáni vágyakozás a közös háztartás utáni vágyakozással egyenlő? Ki tudja? Vagy ez csak olyan, mint a Kispál és a Borz számban az ágy, asztal, tévé („Az ágyon macskák és a székeken kígyók / Nézik a tv-t hallgatják a rádiót”): hogy tulajdonképpen semmi más, csak szép szavak, mind jöhet? És ha mindezen csavarunk: műanyagvilla, műanyagkanál, műanyagtányér, és persze műanyagkés – a teljes szett kedvéért. Akkor hogyan módosul mindez? A vágyakozás vajon összeköthető-e ezzel is? Esetleg ez amolyan 21. századi kollégiumi fíling: kicsit eszünk együtt a babámmal, aztán ha végeztünk, eldobjuk a szettet. Minden ideiglenes, eldobható, le- és felcserélhető. De tényleg?

Az eldobhatóságot, az efemer kultúrát kárhoztathatjuk, elláthatjuk negatív előjellel, finnyoghatunk rajta. De még fontosabb észrevenni: nincs szó másról, mint a tárgyhasználat új és más logikájáról. Az efemer kultúra nem egy tojásból kelt ki, mi teremtettük meg, mi vesszük igénybe, mi tartjuk hasznosnak vagy haszontalannak, praktikusnak vagy gáznak. Akár szeretjük, akár kritizáljuk, látnunk kell: pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Létrehoztunk egy ideiglenességre épülő párhuzamos tárgyvilágot, amiben a kés, a villa és a kanál is megtalálta eldobható dublőrét. Könnyűek, ugyanígy könnyű tőlük megválni, felcsípjük majd eldobjuk őket, mert életük a rövidségben és egyszeriségben rejlik. A kérdés, hogy mire használjuk ezt a rövidséget és egyszeriséget, és tisztában vagyunk-e mindezek következményeivel? Nem a kanalak, hanem mi.

A gondolatsor a Néprajzi Múzeum Design Hét 2010 Design - élj vele! című rendezvényéhez készülő etnográfiai installáció készítése során pattant ki belőlem. Az installációt 2010. október 1-10. között lehet majd megnézni a múzeum rejtett zugaiban, Tárgyas ragozás - szubjektív etnográfia címen.

nyári ismétlés 2: e nagyfröccs

„Szénsavas boralapú frissítő ital”, amely száraz minőségi fehérbor (Bujdosó Ferenc pincészetéből), szikvíz, természetes szőlőkivonat és E211 felhasználásával készült. Ez nem más, mint a műanyag palackba töltött, felcímkézett és kereskedelmi forgalomba hozott nagyfröccs. Akármilyen rémes a cucc, ezt most egy tudatos vásárlóba oltott etnográfus kíváncsiságával szedem szét.

A nagyfröccsről általában mindenki tudja, hogy a kisfröccsnél mind űrtartalomra, mind bortartalomra nagyobb. Míg a kisfröccs a bor és szóda 1:1 keveréke, két decis pohárba töltve, addig a nagyfröccs nem más, mint az egy deci borral sűrített kisfröccs. Fröccséknek van még egy öccsük – egy féltestvér – hosszú lépés, aki neve ellenére nem egy indián törzsfőnök, hanem az egy deci szódával hígított kisfröccs. Ebből is láthatjuk, hogy a kisfröccs az alapegység, amit sűríthetünk borral, vagy hígíthatunk szódával, mindig új és újabb boralapú frissítő italt kapunk.

De mi történik, ha egy nagyfröccs gyári gépsoron palackozásra kerül? Hát például űrtartalom növekedés, hiszen italunk már 0,33 literes. Hurrá! De miért ez a furcsa szám? Soha nem tudtam megfejteni a 0,33 literes üvegek titkát. Van benne valami a végtelen tizedes törtek érzéséből. Esetleg egy soha ki nem fogyó csodaüveg? Ezt a tézist viszont a gyakorlat még soha nem támasztotta alá. De akkor miért is van nekünk embereknek szükségünk pont 3,3 deciliter mennyiségű folyadékra? És ez hogyan aránylik napi folyadékbeviteli szükségletünkhöz? És egy nagyfröccshöz?

A nagyfröccs ugye 2 deci bor, és 1 deci szóda, az összesen 3 deciliter. A kifinomultnak nem nevezhető grafikával összegrundolt narancssárga címke újraolvasása után úgy okoskodtam, hogy a maradék 3 centiliterbe nem kerülhetett más, csak a természetes szőlőkivonat és az E211. És ez már a kortárs társadalom a maga vívmányaival. Nézzük csak, mi is ez a nélkülözhetetlennek tetsző E211! Az E210-es csoportba a benzoesav és vegyületei tartoznak, és az E211-es nem más, mint a nátrium-benzoát. És akinek van otthon E-számlistája – ami rendkívüli kapaszkodó bizonytalanságokkal teli világunkban – az rögtön láthatja, hogy az E211 egyáltalán nem hangzik barátnak: ugyanis allergiás csalánkiütéseket és asztmát okozhat, szintetikus festékanyagokkal együtt fogyasztva károsak, aszpirinérzékenyeknek veszélyesek lehetnek, és E300 jelenlétében benzol keletkezik belőlük. Mennyi szerencsés véletlen kell ahhoz, hogy mindezeket megússzuk?

Mondjuk egy rendes nagyfröccs?


Az általam is ismert, 2005-ben piacra dobott, a Szigeten kapható változatot Tékozló Homár is megdalolta. Az én üvegem is a Szigetről való, eddig a Néprajzi Múzeum raktárában pihent, üres üvegként. A műanyag kiállítás anyaggyűjtése során került a gyűjteménybe. Holnap beleltározom!

Ezt a kis eszmefuttatást eredetileg a Vajaspánkó blogra írtam. De most két aktualitása is lett: egyrészt a nyár, másrészt a Sziget fesztivál. Fogyasszátok egészséggel!

nyári ismétlés: a karácsonyi tatuum

A Jóbarátok (Friends) című amerikai sorozatból az egyik kedvenc részem, amelyikben Ross, az a drága, lassú, rendes srác, meg akarja lepni karácsonykor a fiát, de elfogy a kölcsönzőben a Mikulás ruha. A következő snittben belép a lakás ajtaján tatu jelmezben, majd azzal a magyarázattal áll elő, fiának, hogy a karácsonyi tatu a Mikulás félzsidó barátja, és Texasból jött, mert ő képviseli a Mikulást a déli államokban éééééés Mexikóban. Majd egy kis közjáték után a váratlanul betoppanó Mikulással és Szupermennel meggyújtják a Hanuka gyertyát. Ekkor jönnek haza a lányok, és Phoebe nem érti, mit keres egy sün a húsvéti nyuszi temetésén. Emlékezetes epizód, meglehetősen multietnikus és multikulturális – ha tagja lennék valamelyik Jóbarátok fan klubnak, biztos tudnám kívülről. Így csak a karácsonyi tatu szófordulat van belevésődve (a többit én is mindig újranézem).

A képeken Vándor Andreával a kiállítás kurátorával állunk vállvetve (én Tatuum pólóban, persze). Az egyiken szolidban nyomjuk, a másikon kevésbé. Fotó: Nihad Nino Pusija

Viszont amikor belépek a Tatuumba (ruhabolt, ugyebár), mindig végigsuhan az agyamon a karácsonyi tatu szófordulat. Mikulás jelmez nem kapható, de vannak helyette normális formájú nadrágok és pólók, jó anyagok és színek, trimbolható darabok. Így lettem tudatos vásárló. Aztán erre rátettem még egy lapáttal: kiderítettem ugyanis, hogy a Tatuum lengyel márka. Több sem kellett hozzá, máris kész volt az etnikus alapú, elfogultságtól és iróniától sem mentes márkatudatosság. A multietnikus kártyavár családom anyai ágán, annak is lengyel szálán nyugodott. (Mivelhogy anyagi ágon szüremkedik a lengyelség.) Nem túl stabil, de annál izgalmasabb alap. És ahogy a karácsonyi tatunak semmi köze a Tatuumhoz, ugyanúgy a Tatuumnak a családom 19. századi lengyel anyai ágához. De hát ezért derék jószág az ember, hogy ezeket szépen összekapcsolja, jelentést és jelentőséget tulajdonítson nekik. Így keveredett össze a vásárlás, amúgy nem túl élvezetes praxisában az egzotikum, a nosztalgia, a fogyasztói kultúra és persze a tudatos vásárlói magatartás. És született meg az én szórakoztató karácsonyi tatuum.

A berlini Museum Europäischen Kulturen (Berlin, Dahlem) 2009. július 6-tól 2010. év végéig átépítés és felújítás miatt zárva. Zárás előtt egy nappal ért véget Begegnungen (Találkozások) címmel a pécsi Janus Pannonius Múzeum és a berlini múzeum közös tárlata (a magyar kiállítás kurátora: Vándor Andrea; a németé Beate Wild). A kiállítás központi kérdései a kulturális találkozás, a multietnikus mindennapi élet, a többnemzetiségű területek hétköznapjai voltak – történeti és kortárs perspektívából. A kiállítás egy akcióval zárult: Bring ein Ding! (Hozz egy tárgyat!) szólt a kurátorok kérése. Egy etnikus dimenzióval rendelkező tárgyat és a tárgy személyes történetét. A feladatra rengeteg megoldás született. Ez volt az enyém. Kicsit szemtelen, de az enyém. Az én karácsonyi tatuum - nyári kiadásban (és ezúttal ismétlésben). Mert már csak Berlinre tudok gondolni.

a cséplőgép – közösség és modernitás a paraszti munkakultúrában

A kenyérgabona (búza, árpa, rozs – kinek mi jut) igazán elegáns növény: hosszú egyenes szár, a végén kalász, abban a szemek, zöldtől aranyig. A teljes kalásztól a kipergetett és tisztított magig, majd a lisztig viszont meglehetősen macerás út vezet, melyet kézzel és géppel egyaránt végeztek és végeznek ma is – térben és időben eltérő és változó körülmények és lehetőségek között. A szemnyerés gyorsítása és racionalizálása már a középkortól kihívást jelentett a kísérletező kedvű feltalálóknak. A több száz év alatt „összerakott” cséplőgép viszont nemcsak technikatörténeti szempontból figyelemreméltó és izgalmas tárgy, hanem a munkát végzők együttműködési és a munkaszervezeti formái tekintetében is.

A magyar paraszti kultúra változásáról szóló történetek így szoktak kezdődni, hogy: már a honfoglaló magyarok is. Nos, ez nem. Ez a történet sokkal később indul, akkor, amikor a motorizálás és a modern gyáripar betör a paraszti gazdaságba. Miután magyar történetről van szó, a betörés azért elég lassan ment végbe. Az alábbiakban a cséplés esetében a hangsúlyt kevésbé az eredetre és a technikai fejlődésre (a sarlótól a kombájnig), mint inkább a gépesítés, az összehangolt csapatjáték és a paraszti munkakultúra összefüggéseire helyezem. Minden a gépekkel indult!

lokomobilról üzemeltetett muzeális cséplőgép; Fotó: Thomas Weise; a kép forrása: wikipedia.org

A cséplőgép „lelke” a dob, skót találmány. Andrew Meikle a 18. század végén készítette az első un. verőléces változatot, amit néhány év múlva angol üzemek már gyártottak. A gépet akkor még lovak hajtották. Igazi lendületet a gőzgép és az amerikai rendszerű szöges változat adott a munkának. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint nálunk „először Martinovics Ignác szerkesztett cséplőalkalmatosságot, találmánya azonban nem terjedt el, technikatörténeti kuriózumként tartják számon” – írja a szócikk. Még a 19. században is alapvetően feudális berendezkedésű, uradalmi rendszerű magyar mezőgazdaságban csak a 48-as forradalmat követően terjedt el a cséplőgép. Persze, nem ment minden simán.

Első Magyar Gazdasági Gépgyár által gyártott cséplőgép
kép forrása: http://mezogazdasagigepgyartas.hu/regimezogazdasagigepek.htm

Több esetről tudósítanak a korabeli híradások, amelyben az emberek a fellázadtak a gépek ellen: 1802-ben például a jól menő ercsi Lilien-uradalom cselédei felgyújtották az uradalom új cséplőgépét – ezzel tiltakoztak a gépesítés következtében megszűnő idénymunka ellen. De a gépesítést már nem lehetett megállítani: a 19. század második felétől az uradalmi birtokokon egyre több gőzgéphajtású cséplőgép jelent meg, amelyeket eleinte Angliában szerelték össze, majd néhány évtized múlva már magyar gépgyárakban is gyártották. A leglassabban a felvidéki és az erdélyi megyékben indult el a gépesítés, az ország más területein viszont a módosabb nagyparasztok lassacskán gépre váltottak – a 20. század elejétől a motoros változatra.

Cséplés Ipolytartócon, 1960-1961
A képek forrása: http://blog.tarjanikepek.hu

A kézi cséplést és az állati erővel végzett nyomtatást a gazdák maguk végezték, az uradalmi birtokokon pedig a cselédekkel végeztették. A nyári idénymunkák közül ez adta a legtöbb alkalmi munkalehetőséget. Ezzel magyarázhatóak a korai géprombolások is: a bérmunkások féltek attól, hogy elveszítik a biztos kenyérkereseti lehetőséget.

A cséplőgépes cséplés bandában történt: a gép kezelésére az új munkafázisokhoz alkalmazkodva szerveződtek a cséplőbandák, amelyek gépészből, fűtőből, „etetőből” és minden egyéb részletre kiterjedő segédmunkásokból állt: akik hányták a kévét, hordták a szalmát, pakolták a töreket és zsákolták a magot. Az kézi csépléshez képest sokkal összehangoltabb munkakooperációt igényelt – a magyar parasztok kezén ez volt az első magasabb szintű, szakmunkát is igénylő, összehangolt munkát kívánó gép. A cséplőgép használata előtt a munka akár farsangig is eltarthatott, a gépekkel viszont egy hét alatt be lehetett fejezni. A gépi cséplés pedig lényegesen javította a szemnyerés minőségét is.

Rizscséplés Tiszaigaron, 1949; A képek forrása: a Néprajzi Múzeum Fotóarchívuma, F98688 és F98692

Együttműködésre, segítésre és visszasegítésre már a kézi cséplés és nyomtatás esetében is szükség volt – és a paraszti mindennapokban az együtt, kalákában végzett munka más munkákban is megjelent. A szervezett működés viszont mást jelent, ha pusztán több embert kell alkalmazni egy munkára (mert például egy család nem bír el vele), és mást, ha a munkához kialakított csapatban, egymáshoz alkalmazkodva, a részfeladatok összehangolásával, szervezetten kell együttműködni. Ez utóbbi a közösségi és társadalmi élet talán egyik legfontosabb építőköve, egyben lehetőség a feudális berendezkedésből való kitörésre.

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin nyári, gabona tematikájú számához készült.

fából faragott

A ’szobor’ szó hallatán brüsztökre, magas talapzatra állított lovakra és lovasokra, híres, egykor élt emberekre, a politikai hatalom köztéri szimbólumaira gondolunk, vagy emlékművek, lakásban elhelyezett műalkotások esetleg múzeumi raktárakban és kiállításokon elhelyezett szobrok tűnnek fel a szemünk előtt. Az viszont valószínű, hogy a kenyeret mint tárgyat kapásból nem sorolnák a szobortémához. Mert a kenyér gabonából készül, és nem szoborból. Általában. De nem mindig.

A képen látható, leginkább frizbire hasonlító tárgy a finn rozskenyér göndör nyírfából készített szobor változata. De miért pont kenyér? – vetődik fel a jogos kérdés. A szobor egy négy alkotásból álló ’szoborcsoport’ egyik eleme. A többiek pedig: géppisztoly, Molotov-koktél és egy Nokia mobiltelefon. Ezek egyike sem brüszt, nem államférfi, és még csak nem is lakásdísz. Viszont egy cseppnyi múzeum azért van benne. A szobrok ugyanis olyan műalkotások, amelyek etnikus összetevőkkel és társadalomkritikával vannak átitatva. Nézzük őket közelebbről!

A szobor mint szimbólum

Miként válhat egy kenyér-szoborból ikon? És miként kapcsolódik a gabonából sütött kenyér a fából faragott változatához? (És egy géppisztolyhoz, egy Molotov-koktélhoz és egy Nokia mobiltelefonhoz?) A Finn legendák című, négy alkotásból álló munkát Popovits Zoltán szobrászművész és ékszertervező készítette 2003-ban.

Popovits Zoltán; a kép forrása: http://www.lapponia.com/

Popovits Magyarországon született 1940-ben, de még gyerekkorában családjával együtt kivándorolt az országból, és csak felnőttként, a kilencvenes évek végén költözött újra Magyarországra. A közben eltelt több mint ötven évben bejárta a fél világot: Németországon és Ausztrián át egészen az Egyesült Államokig. 1965-től Finnországban élt és dolgozott, szobrász munkái mellett leginkább ékszertervezőként. A Finn legendák című munkájában négy különböző, mégis finn nemzeti karakterrel is rendelkező tárgyat, szimbólumot választ ki, olyan legendás finn találmányokat, amelyek egybefogják a finn kultúra hagyományokhoz és modernitáshoz, történetiséghez és kortárs mindennapokhoz való viszonyát. A témaválasztás összekapcsolódik a reflexív anyaghasználattal: az alkotás alapanyaga a göndör nyírfa, amelyből a finnek évszázadok óta késztenek dísztárgyakat. A szobrok egyfelől valósághűek, de alapvetően egyszerűsített formajegyekkel rendelkeznek: tehát nem hű másolatok, inkább sűrű szimbolikus tartalommal feltöltött ikonok. Egy-egy finn legenda kifaragott tárgytörténetét sűrítik.

A szobor és a hétköznapok

Finnországban a hal, a kávé és a különféle bogyós gyümölcsök mellett a táplálkozáskultúra egyik legismertebb eleme az árpából vagy rozsból készített savanyú kenyér, amely élesztős és élesztő nélküli változatban egyaránt készül, és friss vagy szárított ételként is fogyasztják. A hűvösebb északi éghajlat következtében Finnországban az árpa és a rozs a két legfontosabb kenyérgabona, amelyből a falusi háztartásokban több helyen (például Lapuában) még 1985-ben is rendszeresen sütötték otthon a kenyeret. A legismertebb a karácsony előtti kenyérsütés: amikor akár egy egész héten keresztül készítették a kenyereket, melyeket száraz helyen rúdra fűzve hetekig tároltak. A tárolási időszakban a kenyerek megszáradtak, de a kávéban, a tejben és a leveses, halas ételekben könnyen feláztak. A kerek, középen lukas forma tehát a tárolás praktikus megoldását szolgálta.

A kenyér-szobor első látásra csak színében tér el a sötét színű rozskenyértől, pászkajellege, középen lukasztott kerek formája szinte gipsznyomatszerűen idézi a finn kenyeret. Megformálásában, szobor-létében viszont mégiscsak van valami abszurd (a géppisztolyról, a Molotov-koktélról és a mobiltelefonról már nem is beszélve). Nemzeti jelleggel való felruházását viszont épp jellegzetes formájának, más nemzetek kenyérformáitól való különbözőségének köszönheti. Annak, hogy nemcsak sűrít egy karaktert, egy jelleget, hanem felismerhetően megkülönböztet, felhívja a figyelmet a másságra. Egy látszólag banális hétköznapi kellék, amely leginkább azok számára nyer jelentőséget, akik számára idegen, így élmény és tapasztalat válik belőle. A lukas kenyér (a Soumi KP-31-es géppisztolyhoz, a Molotov-koktélhoz és a Nokia mobiltelefonhoz hasonlóan) legendás finn találmány, a „finnség kifejezésének egyfajta szimbóluma” – ahogy az alkotó, Popovits Zoltán fogalmaz.

(A Finn legendák című szoboregyüttes 2010. november végéig megtekinthetőek a Néprajzi Múzeum Milyenek a finnek? Finnország magyar szemmel című kiállításon.)

A tárgyleírás a Tudatos Vásárló magazin nyári, gabona tematikájú számához készült.

Kétzseb összkomfort

Az otthon édes – ez meg nejlon. Az otthon meleg – ez meg szellős. Az otthon világos – ez meg virágos. Az otthonhoz van garázs – ehhez meg zseb. Kettő. Foltzsebek, szegéllyel. Kétzseb összkomfort.

Az elnéniesedés

Az otthonka egyfelől egy furcsa, becéző fordulat, másfelől egy roppant egyszerű és általánosan elterjedt otthoni védőruha. „Szaladgálati asszony-ruha” – ahogy Parti Nagy Lajos nevezi –, amelynek születését homály borítja. Egy napon beleesett az időgépbe, és ott ragadt, majd azóta is virágoz rendületlenül. Rákaptak a nénik, és többé nem eresztik. Ez világosan látható. Az otthonka „csak úgy lett”, és – Parti Nagy nyelvújító fordulatával – az „elnéniesedés” attribútumává vált Jól illik hozzá a testszínű nejlon térdzokni, a papucs, a hajcsavaró és az SZTK keret, a hajháló és a bevásárló cekker. Urbánus és népies változata egyaránt ismert. Amennyire abszurd, épp annyira magától értetődő, és persze nagyon is szerethető, populáris ruhadarab. Mindezek ellenére nehéz meghatározni helyét a javakkal és vágyakkal, kísértésekkel és elképzelésekkel gazdagon mintázott kortárs fogyasztói kultúra színpadán. Bár környezetbarát természetéhez nem fér kétség.

A vágyak

Gyerekkoromban úgy képzeltem, felnőtt nőként természetesen magas sarkú cipőt fogok hordani. Egy szandáltípus különös csodálattal töltött el: a teletalpas, magas talpú és sarkú női papucsszerűség, egybe öntött műanyagtalppal és színes műbőr felsőrésszel. Akkoriban ez tűnt a felnőttség legfontosabb kellékének. Ha ma eszembe jut, borzongás fog el. Kinőttem a gondolatból, belenőttem egy másikba. De a vágyak az otthonkát messziről kerülték. Nem képzeltem azt, hogy nagymamaként hajcsavarókkal a hajamban csoszogok a bejárathoz, hogy beengedjem a postást, söpröm a járdát, vagy sütöm a fánkot a konyhában – például otthonkában. Persze saját öregségünket ritkán illesztjük vágyaink sorába, ha mégis, akkor szörfdeszkára, lóhátra, napsütötte virágoskertre gondolunk inkább, mint nyugodt és velünk öregedő otthonunkra, otthonkás idős-önmagunkra. Pedig lehet, hogy közelebb járnánk a valósághoz.

Egy kis tipológia

Az otthonka a védő- és egyenruhák univerzumában a köténnyel és a köpennyel mutat közelebbi rokonságot, nemcsak mindennapi használata miatt, hanem formai jegyei alapján is. A trapézszabás (kis mellbevarrással és karcsúsítással), ujjrész helyett karkivágás, elől gombolós fazon – mindez alkalmassá teszi arra, hogy az utcai vagy otthoni öltözet fölé húzzuk. Nagy melegben könnyű nyári ruhaként is hordható viselet. Színes mintázatán nem látszik a piszok, ha mégis, akkor egy gyors mosás, és délutánra már száraz is. És: csak semmi vasalás! Leggyakrabban virágmintás, de pötty- és foltmintás változatokban is él, ritkán pedig egyszínű példányokkal is találkozhatunk. Áttetsző műanyag gombbal záródik. Zsebeiben egy kisebb szakácskönyv vagy jegyzetfüzet is könnyedén megbúvik. Ha rápöccen a parázs, megolvad és megbarnul, égett édeskés műanyagillattal jelzi a sérülést. Színtiszta plasztik kor. (Lehet, hogy mégsem olyan rég esett az időgépbe?)

Valakik varrják, valahol, vásárokban, munkaruházati boltokban kifogyhatatlan készletekben halmozódik, és ma már az Interneten is kapható. Örökké virágozódik az elnéniesedés világszínpadán. Pedig kétzseb összkomfort csupán.

A szöveg a Tudatos vásárló soron következő Otthon - lakás témájú számához készült.

Háztartási robotok és a csajozós nyúlhaver

Amikor otthonainkra gondolunk, könnyen gördülnek le szemünk előtt különböző tárgylisták: legszükségesebb, legszeretettebb tárgyainkról, melyek nélkül nem tudjuk elképzelni az életet (vagy csak nehezen), melyeket biztos magunkkal viszünk, ha költözünk. De eszközleltáraink időben változnak: hiszen más lábasban főzünk, mint húsz éve, más kanállal kanalazunk, más széken ülünk, és az is könnyen lehet, hogy kicseréltük a kádat, a sószórót, a habverőt és a karácsonyfatalpat is. Mert ez a dolgok rendje: elhasználódnak, eltömődnek, elfeketednek, elvesznek és eltörnek. Ami egykor fontos és nélkülözhetetlen volt, idővel fölöslegessé és eldobhatóvá válik. Vagy egyszerűen kimegy a divatból. Ha tetszik, ha nem. De mi történik az elromlott, modernebbre cserélt, kicsorbult, haszontalanná, fölöslegessé és eldobhatóvá vált eszközökkel? Egy részük végleg eltűnik, más részük viszont fondorlatosan visszaszivárog hétköznapjainkba. Nézzük néhány szerencsés flótást!
Fürdőkád és korcsolya, egy forgószék talpa, kerékpárfelni, nagyítógép és krumplisütő rács, edényfedő, kádlefolyó, virágtartó, kávéfőző szűrő és betét, karácsonyfatalp, újságtartó, virágtartó, zárbetét. Vagy: szűrőkanál, éjjeliszekrény, hintaszékláb, tálca, zuhanycső, zöldségpároló rács, hulladékfa, porszívó, vasaló, kukta, gereblye és fedő. Első pillantásra egyszerű és szimpla tárgyak. De másodikra, Páhi Péter használati funkcióval rendelkező szobrainak alkotóelemei. A fröccs-csináló gép, a teafőző, a pálinkafőző, a zsíroskenyér készítő, a tej és kakaó (felnőtteknek: vörösbor és fehérbor) adagoló, a szalonnasütő, a kerti medence – és a csajozós nyúlhaver. Szerepük szerint egy robot, egy légy, egy hal, egy kacsa, egy ringó dada, egy kutya, egy béka – és egy csajozós nyúlhaver. A konyha, a szoba, a garázs és a kamra tárgyai kelnek új életre, és válnak egy háztartási sci-fi történet főszereplőivé. Persze nem varázsütésre.
Páhi Péter ugyanis nem pusztán kreatív garázsmester, hanem kifinomult anyagismerettel rendelkező alkotó, aki tervezéssel, precizitással, kísérletezéssel, kíváncsisággal, játékkal, humorral és iróniával dolgozik – bár végül mégiscsak fúr-farag. Szobrai minden apró részletükben igényesek, látszik rajtuk a figyelem, a gondolkodás, a részlet- és ötletgazdagság: minden kivehető, használható, majd helyre tehető. Háziasszony nyelven szólva: nemcsak csudaszépek, hanem csudafontosak is. Ők az „Új haverok”: akik szépek és funkcionálisak, de leginkább kritikusak és szemtelenek. Azt ábrázolják, ami közvetlenül körülvesz minket: a háztartást, az abszurditásig fejlesztett funkciót és a megszemélyesített technikai környezetet. A formák, a szereplők és a funkciók könnyen felismerhetőek, a bennük rejlő fanyar humor miatt pedig roppant szerethetőek. Kutyában szalonna, kacsában zsír, dajkában tej (vagy bor), békában tó, légyben méz, a halban pedig párolódó pálinka. Egy kicsit minden a feje tetejére áll, aztán precízen és játékosan helyrebillen. A háztartás nem lesz egyszerűbb, de mindenképpen szórakoztatóbb.
Páhi Péter: Új haverok, Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2010. március 5. – április 2.
Páhi Péter honlapja: http://www.pahifekete.hu/; a Kortárs Művészeti Intézet honlapja: http://www.ica-d.hu/

A fotókat Páhi Péter készítette, a többi haver a honlapján megnézhető. A szöveg a Tudatos vásárló soron következő Otthon - lakás témájú számához készült. Várható megjelenés: nyár.

a pocakok pacásítása - Agócs Írisz illusztrációi

Amikor egy alkotó munkái közül kiválogatunk néhányat, amelyek egyetlen helyzetet, érzést vagy gesztust sűrítenek, akkor könnyen jut eszünkbe Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmjének (1988) slusszpoénja: a kisvárosi moziban évtizedeken keresztül vetített filmek kivágott csókjeleneteiből illesztett montázsfilm, a maga megejtő érzelmességében, ironikus szerethetőségében. A kompozíció első látásra csak az emlékezés egy eszköze: ismert vagy elfeledett rendezők, szereplők, helyszínek és korszakok egybekapcsolása. Mégis árulkodik a korról, az „illemtankönyvek” helyi változatairól és egyetlen gesztus – a csók – korabeli játékfilmes megformálásának módjáról.
Agócs Írisz illusztrációi közül nem cenzori, hanem elemző tekintet emelt ki néhányat, melyeken kövér emberek láthatóak hétköznapi helyzetekben. Ahogy egymás mellett billegnek, hasonló érzésünk támad, mint a Tornatore film befejező képsorainál: nem ismerjük a teljes történetet, hiszen csak egy-egy epizódot látunk, a részletek mégis felvázolnak különböző összefüggéseket. A képeken a kövérség egyfelől forma: kerek elemek halmozása és komponálása. De a kövérség egy lelkiállapot is, amely nemcsak a formák megrajzolásával, hanem a karakterek létrehozásával is egyenlő. A képeken – ahogy a mindennapokban is – a kövérséggel kapcsolatos vélemények eltérőek: kövérnek lenne nagyszerű, vidám dolog, a kövér emberek mosolygósak, nem idegeskednek – szól az egyik oldal. De kövérnek lenni nehéz is, hiszen minden lassabb és körülményesebb, ruhát venni sem egyszerű, és az egészség sem jár kézen fogva az elszabadult zsírpárnákkal. A paradox nézetek könnyen kapcsolódnak az irónia fegyvertárával – ahogy ez Agócs Írisz képein is történik. A billegő alakok nem visszataszítóak, vonzóvá mégsem teszik a kövérséget. Amennyire mesealakok, épp annyira valóságosak, a mindennapok ironikus, de semmiképp nem cinikus lenyomatai. A kerek formák nagyítása, a pocakok pacásítása, a statikusság, a mozgás, az egyensúly és a billegés ábrázolása, stílusos kellékek (nagy csomagok, kerek dakszlik, oszlopszerű soványak) figurákhoz ragasztása együttesen hozza létre blokknénik és blokkbácsik mesebeli, filmszerű, de a valósággal összekacsintó, felnőtt világát.
(Agócs Írisz blogja: http://www.artistamuvek.blogspot.com/)

A képek sorrendben: Sovány, Átalakítás, Blokknéni (Lady Trafficjam), Széles, Kutya és gazdája 1-2, Néni (Lady Fat)

A rövid műleírás a Tudatos vásárló soron következő Egészség tematikájú számához készült.

kapcsolódó írások:
ridiküllel cangira!
középpontban a víz
szomorú vasárnap
tudatos REgerenda
a tudatos vásárló pénzügyei – ajánló

ridiküllel cangira!

A kerékpározás egyre inkább a nagyvárosi élet része, ezzel párhuzamosan leveti szubkulturális külső jegyeit: hétköznapivá, mégis divatossá és trendivé válik. Annak ellenére, hogy Budapest ma még nem számít ideális és egészséges biciklisvárosnak – bár az elmozdulás tavaszról tavaszra látványos formát ölt – egyre többen pattannak kerékpárra, így már nemcsak munkaruhába (sisak, maszk, futártáska, vízálló szkafander) öltözött biciklisfutárok suhannak a forgalomban, hanem egyre több városlakó dönt a kétkerekes közlekedés mellett: idősek és főleg fiatalok, férfiak és nők, irodai dolgozók, egyetemisták, színészek, szerkesztők, tanárok, orvosok és mindenféle népek (sztrájk idején különösen jó döntés). Az utcákon kétkerekű városi arcok jelennek meg, városi járgányokkal, városi öltözetben és kiegészítőkkel – fitten, csinosan, mobilan és sokfélén. Ehhez a változó kétkerekű életformához illeszthető például a futárzsákoktól formailag merőben különböző, praktikus, formás és vidám Cangira kerékpáros női táska – nagyanyáink nyelvén: a ridikül.

A Cangira márkanevű, 2006-2007 óta kapható, egyedi tervezésű (alkotó: Iványi Jozefa), kisszériás bringatáskák a kerékpárosok speciális igényeit szolgálják ki. Elsősorban új vagy újrahasznosított molinóanyagból készülnek, de találhatunk kipukkadt kerti úszómedence hajlékony felületeiből varrt bringatáskát is a kollekcióban. Nyeregtáska a csomagtartóra, váll és kézitáska a vázra és a kormányra, táska hátra, vállra, kézbe és derékra – ahová csak elfér. Ha mindennap bringázunk, sosem találhatunk elegendő helyet napi túlélőkészleteink kényelmes szállítására: könyvek, rajzok, dokumentumok, telefon, csalafinta apróságok és uzsonna reggel, majd a boltból vagy a piacról a bevásárlással haza. Lehet nejlonszatyrot is akasztani a kormányra, vagy bevásárlókosarat drótozni a csomagtartóra, de lássuk be: sokkal jobb döntés egy klassz, egyedi igényeknek megfelelő bringatáska. Pláne, ha praktikus, trükkös és csinos is egyben! Praktikus, hiszen alapanyaga vízálló (műanyag alapú molinó), a kormányon könnyen hozzáférhető, ha szükség van belőle valamire. Trükkös, hiszen díszítése egyben első villogó is, a kis táska rögzítése pedig csak egyetlen mozdulat. Reggel rohanás a bringához, gyors felpattintás, friss tekerés, megérkezés, bringazárás, lepattintás és csinos lóbálás. Ennyi az egész!

Termékek és vásárlás: http://www.cangira.hu/

A tárgyleírás a Tudatos vásárló soron következő Egészség tematikájú számához készült.

kapcsolódó írások:
középpontban a víz
szomorú vasárnap
tudatos REgerenda
a tudatos vásárló pénzügyei – ajánló

a csapból is ez folyik: víz

A csapvízzel szembeni bizalmatlanság a 20. század második felének egyik legsikeresebb marketingfogása. Ne igyál gyanús csapvizet, hanem vegyél a boltban palackozott ásvány- vagy ivóvizet – szól az általános fáma. De vásárlóként valóban tudjuk-e, hogy melyik stratégiával okozunk több kárt magunknak és környezetünknek? Tisztában vagyunk-e lehetőségeinkkel, és ismerjük-e a következményeket? A We Want Tap szervezet csapvíz-projektének kidolgozásával ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ. A javaslat látszólag egyszerű: piacra dobtak egy szép, környezetbarát, tartós terméket, és azt üzenik, a palackozott víz helyett vásároljunk Tap palackokat, töltsük meg csapvízzel, vigyük magunkkal, vagy tegyük a hűtőbe. A kezdeményezés persze ennél lényegesen összetettebb – ahogy a probléma is.



A palack „csak” egy könnyen felfogható médium, amely remekül sűrít magába ökológiai problémákat: a biztonságos ivóvízkészletek csökkenéséről és a közvetlen környezetkárosításról. A csapvíz-projekt célja tehát a szemléletváltás: felhívni a figyelmet az egyéni és lokális megoldások fontosságára, a kitermelés, palackozás és szállítás helyett a helyi minőség javítására és karbantartására. A csapvíz ugyanis akkor is gazdaságos, ha ehhez helyi szűrő- és tisztítómegoldások szükségesek. Mert a megfelelő minőség helyi előállításával lényegesen visszaszorítható a műanyagpalack okozta általános környezetszennyezés, ami közvetlenül is hozzájárul a föld vízkészletének romlásához. A kulcs az információ és a tudás.

A We Want Tap mégis több jól működő információs rendszernél: ugyanis az eladott termékekből befolyó bevétel hetven százalékát azon területek környezeti fejlesztésére fordítják, amelyek nem vagy csak nagyon korlátozott mennyiségben rendelkeznek biztonságos ivóvízzel. A projekt tehát felhívja a figyelmet a csapvízben rejlő lehetőségekre, az átgondolatlan fogyasztás veszélyeire, ehhez felkínál egy tárgyat, egy kampányt és rengeteg információt. A kritikus és konstruktív kezdeményezés mégsem antiglobalista, hiszen célja a globális gondolkodás és a lokális megoldás összekapcsolása. És szeretnék, ha néhány év múlva a csapból is ez folyna.

A tárgyleírás a Tudatos Vásárló nyomtatásban megjelenő magazinjába készült. A következő őszi lapszám témája a folyadék és a víz. Az előző szám: Pénzügyek


kapcsolódó írások:
középpontban a víz
szomorú vasárnap
tudatos REgerenda
a tudatos vásárló pénzügyei – ajánló