012. Kultúrát akarunk!

Naná! Így aztán mára két, a lakásban egymással összefüggő tárgyat választottam, és arra is rájöttem, hogy a két mai etwas nemcsak a fizikai térben kapcsolódik egymáshoz, hanem ezer más szálon is. Nézzük!

A képen látható medvék a konyhában laknak. Mert akárhogy is nézem, a medvék a lakásban nemcsak úgy vannak, hanem nagyon is laknak. Ezek ráadásul masíroznak is. Táblával a kezükben. A táblákon ugyanaz a szöveg: Kultúrát akarunk! Na, ja. Mi is. Teljes az egyetértés. Most segítek nekik kitörni a konyhából. Mert ez most a rögvaló – mégha a szereplők bohókásabban is, mint a való világban. A kép nem a télirózsás forradalom hevében készült. Sokkal korábban. A folt-medvelényeket Agócs Írisz barátom ragasztgatta, csak úgy, ráérősen, egy vigántpetendi kertben, 2011 nyarán. És ez rá is van írva a képre is. 

Az apropó egy filmfesztivál volt, amiben dolgoztam, de valahogy az egész nem ment, nem tudom hol romlott el, de a mélyrepüléshez két komponens egészen biztos hozzájárult: az egyik az elképesztő időjárás, a nyári tél, ami még azt a kis lendületet is kivette belőlem, amit reggelre valahogy mégiscsak összeraktam magamban, a másik pedig a filmfesztivált körbevevő fesztiválkörnyezet erősen elgondolkodtató kulturális színvonala. A medvék nagyon betaláltak a hangulatomba, nem tagadom. A foltok, amelyekből medvékké változtak az akvarelles illusztrátorlét melléktermékei: a pacák. Csak körbe kell vágni, és kész is. Az akció, aminek során megelevenedtek, egy gyerekeknek és felnőtteknek tartott műhely – vagy, ahogy gyerekként használtuk: ügyes kezek szakkör. Na, így lettek a tüntető foltmedvék. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy más országokban nemcsak a medvék tüntetnek, hanem például a krumplik is. Na, csak mondom.) Mára kicsit felpödrődtek, mégis kitartóan álldigálnak táblával a kezükben, néha átlesnek a mellettük álló medvék tábláira, kibetűzik hangosan a feliratot: kul-tú-rát-a-ka-runk, és bólogatnak. Amikor nem vagyunk itthon, nyilvánvalóan masíroznak a konyhában és skandálnak. Ez nem is lehet kérdés. Amikor itthon vagyunk, akkor meg úgy tesznek, mintha jók volnának. A hűtő ajtajára mágnesezve.

Na, de nem akárhogy! Egy epermágnessel. Mert nálunk a medvék etetése nem tilos. A mágnes pedig egy igazi művészi recikli tárgy, amiből Eperjesi Ágnes egy egész tucatot, vagy még annál is többet készített még évekkel ezelőtt, aztán néhányat elajándékozott. Az egyik nagyon tuti a tüntető medvék szemefénye: ezzel motiválom őket nap mint nap. És nagyon kedvelem az ilyen tárgyakat. Édesek, okosak és viccesek. Édesek, mert a kiindulópontjuk a legkülönfélébb édességcsomagolások eperábrái. Eper Ági ezeket nagyította fel, többszörösükre, majd matricára nyomtatta, és mágnesfóliára ragasztgatta. Okosak, mert egy észrevétlen, eldobható csomagolásnak adnak új életet, kiindulópontjai egy újonnan születő használati tárgynak (hűtőmágnes). És viccesek: hiszen az eperpiktogramok felnagyítása a nyomtatási hibákat, az elnagyolt részleteket teszi láthatóvá, ettől a mágnesek abszurd, ironikus/vicces külsőt öltenek. A kontúrok és a színezés elcsúszásai láthatóvá teszik az előállítás módját (a sorozatgyártás), a használat (csomagolás) és a hasznavehetetlenség (hulladék) közötti feszültséget, ezek kritikus, ironikus és művészi feloldásával. Mondom: édesek, okosak és viccesek.

És akkor az összefüggések: mindkettő cimbi-alkotás, mindkettő vonal és folt, mindkettő recikli, kivágás, ragasztás, komment. És ne feledjük: A medvék szeretik az epret. Én meg a medvéket és az epret is. Tüntető medvékre pedig most mindennél nagyobb szükség van. Ahogy tábláikkal utat vágnak az egyre sötétebb rengetegben. Kultúrát akarnak. Naná!

Tüntető medvét - kép; papír, filctoll, papaírragasztó;2011, Vigántpetend; Készítette: Agócs Írisz;A4

Epermágnes, hűtőmágnes; polietilén, mágnes; 2002; alkotó: Eperjesi Ágnes;15x8,5 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

"Ez repülni fog!"

-    Hé, Bodoni, van egy rakás magának való fémem!

-    Milyen fém, Mr. Matthews? – kérdezte Fiorello kelletlenül.

-    Egy űrhajó. Mit vág ilyen képet? Talán nem kell?

-    De, de. – Izgatottan leugrott a gépről, megragadta a férfi karját, szinte szólni sem tudott a meglepetéstől.

-    Persze – mondta Matthews –, ez csak modell. Tudja, amikor űrhajót építenek, először megcsinálják a modelljét alumíniumból. Kiszedhet valami hasznot belőle, ha megolvasztja. Kétezerért a magáé…

A beszélgetés Ray Bradbury Az űrhajó című sci-fi novellájában szerepel. Az elsősorban a Marsbéli krónikák (1950; magyarul: 1982 Európa kiadó) és a Fahrenheit 451 (1953; magyarul: 1991 Göncöl kiadó) regények írójaként ismert Bradbury már a negyvenes évektől kezdve írt sci-fi novellákat. Izgalmas szerző, a soft science fiction ma is élő amerikai klasszikusa. Szereplői olyan álmodozók, akik a leglehetetlenebb történeteikkel és vágyaikkal együtt is megejtően hétköznapiak. Bradbury ugyanis egészen apró, mindennapi elemekből építi hőseit, legyenek azok bármilyen futurisztikusak is. Belefér a mackónadrág, a kerékpár, a házasságtörés és a munkahelyi előmenetel egyaránt. Persze mindig van egy kis csavar. Történetei az űrkorszak küszöbén játszódnak, amelyek a múlt század negyvenes-ötvenes éveiből nézve távoliak, de innen szinte maiak. 

© Scott Campbell; kép forrása: heyoscarwilde.com 

Az űrhajó 1951-ben jelent meg angolul a The Illustrated Man (magyarul: A tetovált ember, 1992, Móra Könyvkiadó) című novelláskötetében. A beszélgetés Fiorello Bodoni ócskavastelepen hangzik el, ahol főhősünk bádog és vashulladék szétcibálásával, a fémek beolvasztásával és rudakba öntésével keresi kenyerét, miközben éjjelente űrhajókról és Mars-utazásról álmodik. Időben valahol a kétezres évek közepén járhatunk, amikor már nyolcvan éve hétköznapi valóság a turista űrutazás. Bár drága mulatság. Bodoninak csak annyi pénze van, hogy a család egy tagja utazzon: „Az repüljön, aki a legszebben meséli el, hogy mit látott” – szól a javaslat. Ekkor toppan be az ócskavastelepre Mr. Matthews űrhajó-modelljével és ajánlatával. Bodoni nem teketóriázik sokat, minden pénzét rákölti az „ócskavasra” és munkához lát: „Hegesztőpisztollyal, forrasztóvassal állt az űrhajó törzsénél, itt hozzárakott valamit, ott elvett belőle, bűvölte és bájolta, varázsolta szikrázó fémpálcikáival.” És az űrhajó ugyan csak egy replika volt, a történet végére mégiscsak lehetővé vált a lehetetlen: a Hold, a Mars, a Meteorok, az űrhajó tüzes csóvája. (Persze van benne egy csavar, de azt most nem mondom el.)

A szövegben lefegyverző az az intimitás, ami ember és tárgy között alakul: „Az ócskavastelepen hatalmasan és ezüstösen feküdt az űrhajó. Oldala tükrösen verte vissza a hold fehér és a csillagok kék fényét. Bodoni körüljárta, megnézte minden oldalról. A szívébe zárta. Legszívesebben simogatta volna. Feléje hajolt, hozzá-hozzáért a vállával, elmondta volna neki szíve titkos kívánságait. - Az enyém vagy – mormolta –, az enyém vagy, ha soha meg sem mozdulsz, ha nem köpsz tüzet, ha itt fekszel ötven évig, és lassan szétrohadsz, akkor is az enyém vagy!” Nem más ez, mint a „birtokolni egy tárgyat, dédelgetni egy vágyat” ismerős érzése, ami végül termékeny buherába torkollik: papíron és fejben, majd a műhelyasztalon. Mert: „Ez repülni fog!”

A műhelyről egy másik kép is eszembe jutott, amelynek ideje csak néhány évvel későbbi, mint a Bradbury novelláé, 1957 novembere. A képen egy férfi látható, aki egy műhelyben barkácsol, körülötte mindenféle szerszámok, alkatrészek, a polcokon különféle dobozok és eszközök. Hátrafésült, olajozott barna haja, szögletes arca van, fehér inget (!) visel. Elmélyülten dolgozik. Talán esztergál. A kép az Ezermester magazin kézi rajzolású, színes, grafikus borítója. Van benne esetlenség, mégis képregényszerű: kiolvasható belőle egy történet. Ahogy az 1957-es évfolyam minden számának borítójáról. Januártól decemberig havonta egy újabb barkácsoló és buheráló férfi: az egyiken hajó, a másikon repülő készül, az ezermesterek arcán éteri mosoly. Álmodoznak, az nyilvánvaló. Ha nem is űrutazásról – mint Bradbury hőse –, mégsem kerti lugast, virágládát vagy kisszéket szerkesztenek – ahogy később, a hatvanas évek borítóin –, hanem látszólag haszontalan, az akkori hétköznapoktól leváló, modern és futurisztikus tárgyakat. Karakteres világ és megkapó műhelyhangulat.

Akárcsak a Rekreátorok kiállításon látható szerkezetek készítése során – ahogy ebbe a munkába az érdeklődők egy alkalommal már betekinthettek. A kiállított munkákban számomra összeér a fent idézett két hangulat: a science fiction jövőre nyitott, álomszerű és utópisztikus világa űrhajóval, illetve a szerszámokkal és eszközökkel benépesített ezermester-műhely képe, ahol a tárgyak fizikai megmunkálása során semmi sem lehetetlen. Használatból kikerült eszközök, amelyek levetették korábbi formai jellegzetességeiket, majd a „hasznos buherálás” áldozataivá váltak. A munkában összeért a konstrukció és a fikció, a történetekben pedig megelevenedtek a lehetséges jövő epizódjai, képzeletbeli tárgyai: a CP/MX-42 bolygókutató mikro-robot, az EDO-X52 hackerszerkezet, egy indukciós spektákulumméter és egy kozmosz-boksz, a Karmatikus Kvantum-Diszlokátor (MK-4.2), a MobilPort 1.0 Beta, a Revolve-R drawing system, vagy akár egy növényi inkubátor. A képzeletbeli tárgyak valóságos alkotóelemei a szilícium alaplap, a transzformátor és a mikrohullámú sütő, a szilikoncső és az elektromos elosztó, tekercsek, szűrők, trafók, csavarok, alátétek és tömítések, kapcsolók, jelzőlámpák, billentyűk és drótok. És így tovább. A „hasznos buherálás” új funkciókat és fikciókat teremt: van itt forgás, tükröződés és energiaátadás, áramlik a chi, a tárgyak teleportálnak, de a különösen extrém vészhelyzetekben végrehajtott kísérleti életmentés és a hibrid növénytermesztés sem lehetetlen. A REKREÁTOROK ócskavastelepén a tárgyakról először lekerül a tetszetős burkolat, és eltűnik a múlt esztétikai minősége. Marad egy rakás fém és műanyag. És innen már semmi nem lehetetlen. Mert: „Ez repülni fog!”

A szöveg a REKREÁTOROK, a BKF Média design szak hallgatóinak újrahasznosított alkotásait bemutató kiállítás megnyitóján hangzott el a Fugában. A kiállítás 2012. február 13-ig tekinthető meg a Fuga Galériában (1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5.). A műhelymunkáról a fotókat Seprűs P. Péter készítette.

Holmes kisasszonynak malaca van

Vinkler Zsuzsinak, Berényi Mariannak
és György Péternek barátsággal

Imádom a feladványokat és a rejtvényeket, és teljes izgalomban tart a megfejtésük. Persze, ha észreveszem egyáltalán, hogy egy rejtvényben állok. Az eset, amit leírok, a lassú észrevételek, de az annál nagyobb élvezetek kategóriájába tartozik. Színtiszta társadalomtudomány és persze színtiszta képzőművészeti projekt. Naná!

Tavaly vettem egy könyvet, azt hiszem az Írók Boltjában – de az is lehet, hogy csak szeretném, ha ott vettem volna –, amiben találtam egy furcsa cetlit. A papír régi írógéppapírra emlékeztetett, de spirálfüzetből tépték ki. Mintha egy házi bölcsességgyűjtemény darabkája lenne. A cédulán olvasható szöveg így szól:

A téma meg annyira változó lehet, hogy ki mivel foglalkozik éppen, milyen érzések motiválják az írásra, az élmények, emlékek megosztására, figyelemfelhívás, történelmi érdeklődés, visszatekintés a saját megélt életen keresztül, és még nagyon sok más.

A szöveg írógéppel íródott. Vannak elütések, viszont nincs benne hosszú í. Van benne „lecsúszott” sorvégi betű, ami aztán a következő sor elején újrakezdődik. Az „alkotó” nem szakképzett gépíró, az már biztos. Ellenben színtiszta kézimunka: gépelés, hajtogatás, szabad kézi tépés. Sejthettem volna valami turpisságot, talán kicsit gyanakodtam is, de azért nem ragadtatnám el túlságosan magam, hogy én már akkor tudtam, hogy ez „valami”. Mert nem tudtam.

Csak egy kérdést tettem fel magamban: mit keres egy régi cetli egy új kiadású könyvben?

A könyv György Péter A Kalinyingrád-paradigma. Múzeumföldrajz című kötete (Magvető, 2009). A szerző három nagy tanulmánya olvasható benne a hajdani Szovjetunió két fontos helyszínéről, Kalinyingrádról és Moszkváról – „múzeumföldrajzi” nézetből. A cédula a Moszkva: a totális installáció című fejezet 198-199. oldalához volt összehajtva. Hirtelen arra gondoltam, hogy a kiadónál vagy a könyvesbolt raktárában dolgozik egy lelkes olvasó, egy igazi könyvmoly, aki egy székre kuporodva olvas, és az elszórva talált régi fecniket használja könyvjelzőként. Olvasónk nagyjából a könyv feléig jutott, majd elfelejtette kivenni a könyvjelzőt, és kipakolta a könyvet polcra. Vagy elvitte a targonca. Ő meg egy másik könyvet olvasott tovább. Tetszett a gondolat és a kép, ahogy ezt elképzeltem.


A megoldás viszont sokkal ravaszabb és szórakoztatóbb. Sőt, címe is van: Üzenet-újrafelhasználás. Az elkövetők Vinkler Zsuzsi és Berényi Marianna, akik 2010 óta hekkelik a könyvesboltokat, és hagynak rejtélyes üzeneteket az ismeretlen olvasóknak. A szövegeket internetes fórumokról töltik le, gépelik rá egy megbarnult spirálfüzet lapjaira, és helyezik el szabadon választott könyvek lapjai között. Játszanak. És vajon tudnak-e bármit is a cetlik sorsáról? Na jól van, szólok nekik!

Helló lányok! Van egy cetlim tőletek!

Epilógus:
György Péterrel évek óta ismerjük egymást, ő volt a disszertációm egyik opponense, Vinkler Zsuzsival nem régóta ismerjük egymást, a Kovásznai kiállítás megnyitóján találkoztunk először, ahol Berényi Mariann mutatott be miket egymásnak, miközben a magyarországi avantgardról hallgattunk egy előadást György Pétertől. Berényi Mariannal, a másik tettestárssal pedig több mint egy éve dolgozom együtt a Magyar Múzeumok Online szerkesztőségében, nem kis egyetértésben. És még sose beszéltünk a cetlikről. Épp ma találtam rá a megoldásra Vinkler Zsuzsi idén januárban indított blogján. Már csak egy utolsó kérdés: mi kell ahhoz, hogy azt a könyvet, amibe a két csaj beleügyeskedte a kis kézimunkát, épp én vegyem meg? Disznószerencse.

Holmes kisasszonynak malaca van.

a bárányok hallgatnak – avagy a sheep szó után hagyjon üzenetet

Nem emlékszem pontosan, hogy Jonathan Demme A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) című filmjében a cím tulajdonképpen mit is jelentett (bár rémlik valami a nyomozónőt játszó Jodie Foster nyomasztó gyerekkorával kapcsolatban), de amikor néhány évvel ezelőtt először láttam a francia Jean-Luc Corner tárcsás telefonkészülékekből és kábelekből készített göndör szőrű bárányszobrait, azonnal ez a fordulat jutott eszembe. Az asszociáció nagyon egyszerű, hiszen a használatból kikerült telefonok hangja mára valóban elnémult, a vicces nyáj mégis beszédes példa a használatból kikerült, ám nem használhatatlan technikai eszközök művészi újrahasznosítására.

A modern és posztmodern kor egyik közhelyesre szaggatott jelzője és jellemzője a szüntelenül gyorsuló tempó, ami nemcsak a társadalmi mobilitásra, hanem a tárgyak és használati eszközök áramlására és cserélődésére hatással van. Ami elromlik, már nem kell, feleslegessé, hordalékká, szemétté válik. De míg egy fürdőkádat, egy zongorát vagy egy íróasztalt nem cserélünk le évente, egyszerű mindennapi eszközeink körforgása már-már megállíthatatlan. A technikai eszközök és elektronikára épülő tárgyak dobogósak a vesszőfutásban. Mi, használók, roppant keveset tudunk a tárgylétet megelőző fejlesztésekről, de még kevesebbet a hulladékká váló eszközök sorsáról. Még akkor is, ha kitartóan dolgozunk rajta, hogy minél többet megtudjunk. Az újrahasznosításon alapuló művészet (recycling art) ebben a történetben kevésbé a használatból kihulló tárgyak tömeges újrahasznosítása miatt jelentős, mint inkább a helyzetre adott kreatív válaszok megfogalmazásában, a tárgyak megmunkálásában, ezen keresztül a társadalomkritika és reflexió közvetlen élénkítésében.

Ó, az a jó régi tárcsás telefon! A jó minőségű (ABS műanyag) sima műanyagfelület, a vidám színek, a tárcsa visszaforgásának kattogó hangja, az ágyból kiugrasztó csengőhang, és persze a készüléket és a kagylót összekötő dugóhúzó formájú kábel (PVC borítású vezeték), ami mindig összetekeredett, kibogozhatatlanul, újabb és újabb csavarokkal nehezítve a telefonálást. Olyan volt ez a kábel, mint egy póráz, abból a rövid fajtából, ami megakadályozta, hogy a szülők szobájában elhelyezett telefon kagylójával és kamaszkori titkainkkal kisurranjunk a folyosóra. Hiába rángattuk a rugósan csavart és csomókba tekeredett kábelt, sosem volt elég hosszú! Mennyi csacsogás – és persze: mennyi bosszúság! (Magyarországi gyártó a Telefongyár, forgalmazó a Magyar Posta volt.) De meglátni egy tárgyban egy másikat: a tárcsás telefonban, a kagylóban és a kábelben a bárányt. Na, ez már művészet!


Kanyarodjuk kicsit vissza az időben! A telefonkábel dekoratív, másodlagos felhasználásának ugyanis Magyarországon is voltak hagyományai, melyek nemcsak artisztikus törekvésekből, hanem hétköznapi, praktikus funkciókból táplálkoztak – irónián innen és túl. Nem más ez, mint a fonott üvegek és demizsonok varázslatos világa, amely az üveg törékenységére adott logikus és populáris válasz, egyben egy kreatív kézműves technika megvalósítása. Az üvegek fonási technikája rokon a hagyományos kosárfonással, amelyet az ötvenes-hatvanas évektől átalakított és átszálazott a műanyagkábel – szálfinomságával, modern és korszerű anyagával, színes világával. De honnan volt ennyi fölösleges színes vezeték? – hangzik a logikus kérdés. Általános válaszom nincs, de egy ötvenes évekből és a Balaton környékéről származó esetet szívesen idézek: „A fonáshoz a környék akkoriban egyetlen gyára, ahol Feri bácsi is dolgozott, bőségesen »biztosította« a telefonkábelt, amely lecsupaszítás után minden szempontból megfelelt az üvegek beborításához. A kábelek beszerzésének sajátos és meglehetősen eredeti megoldását választotta a homéroszi jelzővel is illethető leleményes Feri bácsi. Ugyanis a gyár területéről dereka köré tekerve szállította a telefonkábelt a felhasználás helyszínére, nevezetesen a körtefa alá. Hogy ez nem etikus megoldás? Meglehet. De a cél szentesíti az eszközt: a gyári felesleg újrahasznosítása talán csak nem számít főben járó bűnnek!” (A történet a Plasztik művek című kötetben jelent meg; Budapest, Néprajzi Múzeum, 2006). Ha minden családban nem is volt egy „leleményes feribácsi”, a színes telefonvezetékkel befont üvegek előfordulása széles körben ismert volt a háztartásokban. Mindehhez a hiányt nem ismerő szocialista államgazdaság, és az erre épülő sajátos felesleg-filozófia korlátlansága szolgáltatta az alapanyagot. A kreatív megoldások tárháza pedig végtelen volt: darabszámban, szín- és formavilágban egyaránt.


A francia telefon-bárányok viszont nem a szocialista ipari társadalom anyagbőségére (és ehhez közvetlenül kapcsolódó korlátlan pazarlására) épült, hanem a mobil-társadalom és a technikai változások metszéspontjában keletkezett feleslegre: többek között a tárcsás és zsinóros telefonok halmazára. Feketén, fehéren. Jean-Luc Corner meglátta a kábelben a göndör báránybundát, a telefonkészülékben a báránypofát, végül a fület a szájjal összekötő kagylóban a patás báránylábat. Egyszeri ötlet, amely egyedi tárgyként vicces, nagy tételben, nyáj formátumban, pedig határozottan kritikus és szemtelen. Erre a kritikára és humorra épített a frankfurti Kommunikációs Múzeum (Museum für Kommunikation Frankfurt), amikor 2006-ban a múzeum teljes előcsarnokát benépesítette egy ácsingozó, nézegető és pihenő egyedekből összerendezett nyájjal – a látogatóközönség nagy örömére. Ma már nincs a jellegzetes tárcsahang, az ágyból is felverő csengés és a kapcsolásra várakozó ütemes búgó hang. A bárányok hallgatnak. Halló, itt a világ! De a sheep szó után hagyjon üzenetet!
A Telephonic Sheep képek innen származnak.

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin őszi IT, szórakoztató elektronika tematikájú számához készült.

Háztartási robotok és a csajozós nyúlhaver

Amikor otthonainkra gondolunk, könnyen gördülnek le szemünk előtt különböző tárgylisták: legszükségesebb, legszeretettebb tárgyainkról, melyek nélkül nem tudjuk elképzelni az életet (vagy csak nehezen), melyeket biztos magunkkal viszünk, ha költözünk. De eszközleltáraink időben változnak: hiszen más lábasban főzünk, mint húsz éve, más kanállal kanalazunk, más széken ülünk, és az is könnyen lehet, hogy kicseréltük a kádat, a sószórót, a habverőt és a karácsonyfatalpat is. Mert ez a dolgok rendje: elhasználódnak, eltömődnek, elfeketednek, elvesznek és eltörnek. Ami egykor fontos és nélkülözhetetlen volt, idővel fölöslegessé és eldobhatóvá válik. Vagy egyszerűen kimegy a divatból. Ha tetszik, ha nem. De mi történik az elromlott, modernebbre cserélt, kicsorbult, haszontalanná, fölöslegessé és eldobhatóvá vált eszközökkel? Egy részük végleg eltűnik, más részük viszont fondorlatosan visszaszivárog hétköznapjainkba. Nézzük néhány szerencsés flótást!
Fürdőkád és korcsolya, egy forgószék talpa, kerékpárfelni, nagyítógép és krumplisütő rács, edényfedő, kádlefolyó, virágtartó, kávéfőző szűrő és betét, karácsonyfatalp, újságtartó, virágtartó, zárbetét. Vagy: szűrőkanál, éjjeliszekrény, hintaszékláb, tálca, zuhanycső, zöldségpároló rács, hulladékfa, porszívó, vasaló, kukta, gereblye és fedő. Első pillantásra egyszerű és szimpla tárgyak. De másodikra, Páhi Péter használati funkcióval rendelkező szobrainak alkotóelemei. A fröccs-csináló gép, a teafőző, a pálinkafőző, a zsíroskenyér készítő, a tej és kakaó (felnőtteknek: vörösbor és fehérbor) adagoló, a szalonnasütő, a kerti medence – és a csajozós nyúlhaver. Szerepük szerint egy robot, egy légy, egy hal, egy kacsa, egy ringó dada, egy kutya, egy béka – és egy csajozós nyúlhaver. A konyha, a szoba, a garázs és a kamra tárgyai kelnek új életre, és válnak egy háztartási sci-fi történet főszereplőivé. Persze nem varázsütésre.
Páhi Péter ugyanis nem pusztán kreatív garázsmester, hanem kifinomult anyagismerettel rendelkező alkotó, aki tervezéssel, precizitással, kísérletezéssel, kíváncsisággal, játékkal, humorral és iróniával dolgozik – bár végül mégiscsak fúr-farag. Szobrai minden apró részletükben igényesek, látszik rajtuk a figyelem, a gondolkodás, a részlet- és ötletgazdagság: minden kivehető, használható, majd helyre tehető. Háziasszony nyelven szólva: nemcsak csudaszépek, hanem csudafontosak is. Ők az „Új haverok”: akik szépek és funkcionálisak, de leginkább kritikusak és szemtelenek. Azt ábrázolják, ami közvetlenül körülvesz minket: a háztartást, az abszurditásig fejlesztett funkciót és a megszemélyesített technikai környezetet. A formák, a szereplők és a funkciók könnyen felismerhetőek, a bennük rejlő fanyar humor miatt pedig roppant szerethetőek. Kutyában szalonna, kacsában zsír, dajkában tej (vagy bor), békában tó, légyben méz, a halban pedig párolódó pálinka. Egy kicsit minden a feje tetejére áll, aztán precízen és játékosan helyrebillen. A háztartás nem lesz egyszerűbb, de mindenképpen szórakoztatóbb.
Páhi Péter: Új haverok, Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2010. március 5. – április 2.
Páhi Péter honlapja: http://www.pahifekete.hu/; a Kortárs Művészeti Intézet honlapja: http://www.ica-d.hu/

A fotókat Páhi Péter készítette, a többi haver a honlapján megnézhető. A szöveg a Tudatos vásárló soron következő Otthon - lakás témájú számához készült. Várható megjelenés: nyár.

a csapból is ez folyik: víz

A csapvízzel szembeni bizalmatlanság a 20. század második felének egyik legsikeresebb marketingfogása. Ne igyál gyanús csapvizet, hanem vegyél a boltban palackozott ásvány- vagy ivóvizet – szól az általános fáma. De vásárlóként valóban tudjuk-e, hogy melyik stratégiával okozunk több kárt magunknak és környezetünknek? Tisztában vagyunk-e lehetőségeinkkel, és ismerjük-e a következményeket? A We Want Tap szervezet csapvíz-projektének kidolgozásával ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ. A javaslat látszólag egyszerű: piacra dobtak egy szép, környezetbarát, tartós terméket, és azt üzenik, a palackozott víz helyett vásároljunk Tap palackokat, töltsük meg csapvízzel, vigyük magunkkal, vagy tegyük a hűtőbe. A kezdeményezés persze ennél lényegesen összetettebb – ahogy a probléma is.



A palack „csak” egy könnyen felfogható médium, amely remekül sűrít magába ökológiai problémákat: a biztonságos ivóvízkészletek csökkenéséről és a közvetlen környezetkárosításról. A csapvíz-projekt célja tehát a szemléletváltás: felhívni a figyelmet az egyéni és lokális megoldások fontosságára, a kitermelés, palackozás és szállítás helyett a helyi minőség javítására és karbantartására. A csapvíz ugyanis akkor is gazdaságos, ha ehhez helyi szűrő- és tisztítómegoldások szükségesek. Mert a megfelelő minőség helyi előállításával lényegesen visszaszorítható a műanyagpalack okozta általános környezetszennyezés, ami közvetlenül is hozzájárul a föld vízkészletének romlásához. A kulcs az információ és a tudás.

A We Want Tap mégis több jól működő információs rendszernél: ugyanis az eladott termékekből befolyó bevétel hetven százalékát azon területek környezeti fejlesztésére fordítják, amelyek nem vagy csak nagyon korlátozott mennyiségben rendelkeznek biztonságos ivóvízzel. A projekt tehát felhívja a figyelmet a csapvízben rejlő lehetőségekre, az átgondolatlan fogyasztás veszélyeire, ehhez felkínál egy tárgyat, egy kampányt és rengeteg információt. A kritikus és konstruktív kezdeményezés mégsem antiglobalista, hiszen célja a globális gondolkodás és a lokális megoldás összekapcsolása. És szeretnék, ha néhány év múlva a csapból is ez folyna.

A tárgyleírás a Tudatos Vásárló nyomtatásban megjelenő magazinjába készült. A következő őszi lapszám témája a folyadék és a víz. Az előző szám: Pénzügyek


kapcsolódó írások:
középpontban a víz
szomorú vasárnap
tudatos REgerenda
a tudatos vásárló pénzügyei – ajánló

nyakigláb a nagyvárosban

Szerinted jól áll nekem ez a rózsaszín-zöld összeállítás?
Kiválóan! Bármelyik hölgyvendég megirigyelhetné. Csak ügyelj a kaktuszra!
És te is úgy érzed, hogy nagyonalterek és cooldivatosak vagyunk?
Szer-felett! Zsír, ahogy kinézünk!
Talán kellene még jobban nyomulnunk?
De én nem bírom a fejetlen kapkodást.
Akkor menjünk a Szigetre? Valami színházi vagy múzeumi produkcióba biztos beférnénk.
Bemehetünk fél áron? Vagy nyugdíjassal?
És a Néprajziban bevennének minket a csapatba?
Ezzel a poppos és dinamikus külsővel? Simán!

kapcsolódó szövegek:
ruhák síkban és térben
a kiállítási életkép és szereplői – történeti perspektívából
a láthatatlan múzeumi bábu
Rivière nejlonszálai
babák a múzeumban és az időben
poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

recikli - bicikli

A tomboló nyár különösen kedvez a hűsítő ötleteknek! Itt a legutóbbi: RECIKLI -- BICIKLI 2009 címen.

fotó: Sarnyai Krisztina (öv, készítette: RMH)

A kezdeményezés környezettudatos, kerékpáros, praktikus és széllel bélelt öltözet-ötletek megvalósítását szorgalmazza, a Néprajzi Múzeum és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet együttműködésének gyümölcseként. Két kortárs jelenség, a környezettudatos öltözködés és a kerékpáros kultúra összepasszintására lehet kísérletet tenni arra nyitott alkotóknak két kategóriában is: Hasznosítsd újra a biciklidet! illetve: Trendin kétkeréken is! címmel.

Jelentkezési határidő: 2009. augusztus 30.
Nyilvános döntő: 2009. október 10. (DESIGN Hét Budapest, Néprajzi Múzeum aula)

A döntő a DESIGN Hét Budapest programja, helyszíne a Néprajzi Múzeum aulája.

Alkoss, tervezz, gurulj, pályázz, demonstrálj és nyerj! Mert kétkeréken a 40 celsiust is csak 30-nak érzed!

tudatos REgerenda

A hajlított szerkezetű bútor a 19. századi modern formatervezés egyik új iránya. Legismertebb példája a thonet, de olyan a neves építészek, mint Otto Wagner, Le Corbusier, Kozma Lajos és Kaesz Gyula is kísérleteztek hajlított faszerkezetű bútorok tervezésével. A 20. században a lakáskultúrába is betörtek az új anyagok, mint a fém és a műanyag. Breuer Marcell tervezői munkájának köszönhetően világszerte hódító útra indult a hajlított fémszerkezetű, csővázas bútor. A 21. századra a formai és anyagváltozatokat újabb koncepciók egészítették ki, mint például a hulladékká váló tömegtermékek nyersanyagként való újrahasznosítása. Ebbe a történetbe illeszkedik a Recycling Mission Hungary (RMH) alkotói által készített REgerenda névre keresztelt asztal is.

fotók: Shukri Dániel (RMH)

Az RMH 2007 óta munkálkodik környezettudatos hétköznapi tárgykultúra kialakításán. Tárgyaikhoz az egyre népszerűbbé váló kerékpáros kultúra folyamatosan termelődő hulladékait, fölöslegessé váló alkatrészeit használják, gazdaságos és takarékos üzemmódban: minimális hozzáadott anyag felhasználásával. Viszont annál több kreativitással, ötlettel és munkával. Az egyedi, kézzel és szerszámokkal megmunkált alapanyagokból háztartási eszközök, lakásdíszek, öltözetkiegészítők és bútorok készülnek.

A REgerenda bontott ház gerendáiból és acél kerékpárfelniből illesztett modern, mégis klasszikusan formált szobai és kerti asztal. Egy kis fűrészelés, csiszolás, csavarozás, forrasztás, és az egykor háztetőket és falakat tartó gerenda, illetve az utcai közlekedést élvezetessé és környezetbarátságossá tevő kerékpár máris újra tárgy: nappaliban, balkonon, kertben vagy teraszon. Az asztal őriz valamit a thonet íveltségéből és kerek formáiból, a csőbútor fémes csillogásából, mégis visszatükrözi a kerékpáralkatrészek formailag változatos és furfangos világát. Elegáns, tartós és térnyerő bútor, a kerékpáros kultúra, a lakáskultúra és a környezettudatos gondolkodás metszéspontjában.
Az írás a Tudatos Vásárló nyomtatásban megjelenő folyóiratához készült. A következő nyári lapszám témája a takarékoskodás és a pénz. (Az előző szám tartalmából: Utazás)

UPTUDATE: Megjelent a Pénzügyek tematikus szám. A szöveg az Otthon és család rovatban olvasható.

kapcsolódó írások:
(újra)hasznos pihenő a múzeumban
wunderkammer
ReReRe
recycling színház - a chanel kosztüm amnéziája

városi nyulak húsvétja

A hulladék matricalapanyagra készült nyúlvilágot Sior építette. Még karácsonyara, de csak most lett aktuális. Updike biztos mosolyog.

(újra)hasznos pihenő a múzeumban

A hamburgi Museum der Arbeit az egykori New York Hamburger Gummi-Waaren Compagnie gyárépületében (Hamburg, Barmbeck) található. Fiatal múzeum: több mint egy évtizedes intézményesülést követően 1997-ben nyílt meg a múzeum állandó kiállítása. Gyűjteményeik és kiállításaik fő iránya az élet és a munka, elsősorban az elmúlt 150 év távlatában. Hamburg kereskedelmi központ, kikötő- és iparváros, világkereskedelmi központ – mind a mai napig. Rengeteg gyár, üzem működött és működik a kikötőhöz közel és távol. Egy csomó olyan világmárkát használunk még ma is, amiről talán nem is tudjuk, hogy Hamburgban kezdték el gyártani – a Nivea-tól a Tesa-ig. De teában, kávéban, kakaóban és gumifeldolgozásban is nagyhatalomnak számított a ma is virágzó Hansa-város.
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állandó kiállítás pihenősarkát egy Délkelet-Ázsiából származó, autóabroncsból készített ülőgarnitúrával rendezték be – ha figyelembe vesszük, hogy az épület gumigyár volt, akkor szinte természetes. Délkelet-Ázsiában – de Afrikában is – elterjedt „szokás” a nagy mennyiségben felhalmozódó, szemétté váló gumiabroncsok másodlagos felhasználása. A nagyipari, sorozatgyártott termékek kézműves újrahasznosítása az egész világon ismert, hol nyersanyaghiányból eredő szükségmegoldásként, hol környezettudatos és kreatív megoldásként – hogy csak a két „végpontot” említsem.

De most nem vágok bele részletesebben az újrahasznosítás és a kreatív tárgymegmunkálás amúgy lehengerlő, izgalmas és bizsergető megoldásainak taglalásába – bár elég nehéz visszafognom magam – csak megmutatom kicsit közelebbről ezt az újrahasznosított pihenősarkot.
A kollekció: két asztal, nyolc szék, néhány kisebb lábtörlőszerű szőnyeg. A megmunkálás: a megfelelő csíkra vagy darabra vágott abroncsrészeket a bambuszhoz és egyéb növényi szálakhoz hasonlóan hajlítják, fűzik, a részeket pedig egymáshoz szögelik. A design: a formák nagyon szépek, és a legjobb az egészben, hogy a bútorok minden pontján látszik, hogy miből készültek: türemkedik és feketedik a rücskös abroncs. Végül a használat: az ülőfelület rugalmas, és nagyon kényelmes, nyűhetetlen, összerosszalkodhatatlan. Ezekre a fotelokra biztos nem érvényes a „Ne ugrálj benne, édes fiam, mert tönkremegy!” ezerszer hallott szülői jajveszékelés. Szerintem kerti garnitúrának is egészen kiváló. Csak egy kis slaggolás, és újra minden csilivili!
A kollekciót amúgy a berlini Museum für Verkehr und Technik munkatársai gyűjtötték 1995-ben, és kölcsönkollekcióként vendégszerepel a hamburgi Museum der Arbeit kiállításán – de egyetlen teremőr sem szólt ránk, hogy ne rendetlenkedjük össze.

kapcsolódó posztok:
Wunderkammer
ReReRe
recycling-színház
újra-majom
alter-Hamburg
fleischerei

kreatív és újrahasznos pipa

A kirakatot még nyáron fotóztam Berlinben. Az extra méretű, kreatívan újrahasznosított cipőt Sarah Illenberger készítette.

gép-gép-gép-gép-kocccsi

Nos, bevallom, amikor először olvastam el ezt a matricát (amit ugyancsak Fekete Valér, alias Sior készített), akkor eszembe jutott először egy ezoterikus olvasat (az UFO-k győztek), bevillant érthetetlen és paradox ironikus olvasat (a gépkocsik győztek, de ez nagyon sántított), majd pár nap múlva rájöttem a megoldásra:

HÁT PERSZE, HOGY A BICIKLISTÁK GYŐZTEK! A GYALOGOSOK ÉS A BICIKLISTÁK. ÉLJEN AZ IGAZI AUTÓMENTES VÁROS!

újévi fogadalom

Aktív, gondolatokban gazdag, hierarchiától mentes, szabadon szárnyaló új évet!

A képen egy matrica látható, amit a napokban kaptam több más társával együtt ajándékba - nagyon tetszenek. A kézzel rajzolt marticát - maradék matrica alapra - Fekete Valér készítette, és anélkül, hogy személyesen ismerném őt, örvendek, szerfelett. Itt és itt már idéztem munkáit. És valószínűleg: fogom még.

újra-majom

A fotót nyáron készítettem Berlinben, a Oranienburgerstrasse egyik híres foglalt házának kertjében.

alter-Hamburg: Ottensen és Schanze

Ottensen Hamburg egyik belvárosi negyede, Altona szomszédságában. Ottensen és Altona is Dániához tartoztak, egészen az 1864-es dán-német háborúig, ekkor kerültek német fennhatóság alá Schweslig-Holstein tartományhoz, Hamburg egy városnegyedeként (szerintem ma már nem szomorkodnak). Altona is, de különösen Ottensen a kézműves és kisipari városként/városrészként vált híressé, a fáma szerint ezt a jellegzetességét a 20. század hetvenes éveinek időszakáig megőrizte, jellegében és hangulatában egyaránt. Majd kicsit lepukkant – már amennyire Németország leggazdagabb, önálló városállamában ez lehetséges. Az ipari épületek kiürültek, de egy évtized múlva ezek a helyek az alternatív kultúra szerelmesei számára kincsesbányává változtak: új kulturális centrumok és szórakozó helyek alakultak, a publikum pedig nemcsak szórakozó, hanem lakónegyedként is felfedezte magának a nagyon jó arányokkal, hangulatos utcákkal és terekkel rendelkező, otthonos belvárosi részt.
A városképet erősen meghatározó köztéri szereplők egyike, az úgynevezett Ottenser Nase (ottenseni orr) nevű házak. Ilyen házak ott állnak, ahol nem két, hanem legalább három utca keresztezi egymást, és a hegyes szögekben magas vékonyka házak épülnek. Az itt látható, ma foglalt ház (squat) még azzal a vizuális plusszal is bír, hogy földszinti részét – ami érzékelhetően valamiféle baloldali közösségi hely – biciklihulladékból buherált ráccsal vették körbe.
Ugyancsak munkásnegyedként de egyben alternatív negyedként is tartják számon a híres/hírhedt St. Pauli közvetlen közelében található Schanzenvierteilt. A negyed központja az egykori Flora Theater, amihez szerintem egy egészen briliáns európai történet kapcsolódik. Amikor Európában a hetvenes-nyolcvanas években kitört a musical-boom, akkor Hamburgban kitalálták, hogy az egykori Flora Theater remek helyszín lenne egy új musical színház létrehozására. Csak nem számítottak arra, hogy a negyed lakóinak ez egy cseppet sem fog tetszeni: nem akartak felfuttatott, divatos városnegyedé válni, bontásokkal és újjáépítésekkel, és egy cseppet sem akarták Webbert és a Macskákat! Ezért nagyon komoly protestálásokba kezdtek, mindennapossá vált a „csata” a lakók és a rendőrség között. Az ellenállás szimbóluma még ma is a Flora, ami Rote Flora néven vonult be Hamburg baloldali ellenállás-történelmébe.
Hamburgban itt járnak a legtöbben biciklivel, és itt lehet a legtutibb preparált bringákat, firkákat és applikációkat találni. Van itt még egy remek műfaj, amiről külön is érdemes szót ejteni: a Tante-Emma-Laden. Ez a nagyon vicces szóösszetétel azokat a kisboltokat jelöli mind a mai napig Németországban, melyekben a vevő és az eladó személyes kapcsolatba kerülhet egymással, ahol nemcsak a bolt, hanem maga a tulajdonos is intézménnyé válik a környéken lakók számára. Ottensen és a Schanze a Tante-Emma-Ladenek két Hamburgi fellegvára.

WUNDERKAMMER, avagy kísérlet a reneszánsz úri huncutság, a tudomány és a kortárs mindennapok összeillesztésére

A Wunderkammer nem más, mint egy nyelvterületenként más néven nevezett magángyűjtemény: Kunstkammer, Kunstschrank, Kuriositätenkabinett, Raritätenkabinett, curiosity cabinet, studiolo – csak néhány a műfajilag hasonló rendszerek közül. A reneszánsz gondolkodásmódban gyökerező házi univerzumban a legkülönfélébb tárgyak és formák, természeti képződmények és emberi alkotások sorakoztak egymás mellett a maguk „természetes” módján. A világról alkotott tudományos képzetek, a múlt, a tapasztalatok, a tárgyak és a következtetések – a gyűjtésre érdemes dolgok – találtak ott helyre, elsősorban a 16-18. század főúri, nemesi vagy nagypolgári közegben.

A tudomány és a divatos „úri huncutság” határán elhelyezkedő miniatűr múzeum hűen tükrözte a reneszánsz kor kísérletezéssel, megfigyeléssel és tapasztalati tudással kapcsolatos gondolatait, ami kiegészült a múlt felé fordulás új formáival és a játékos teremtés gondolatával. A gyűjtők lenyűgöző és csodálatos gyűjteményeikben napokat, heteket, éveket vagy akár egy egész életet is eltöltöttek a természettel való művészi versengésben. E két szféra, a natura és ars közötti átjárás lehetőségeit kutatták, megfigyelésen, kísérletezésen alapuló magyarázatokat hoztak létre, a tárgyakat rendbe rakták, megnevezték és osztályokba sorolták. A Kunst- és Wunderkammerekben a saját és az idegen, egzotikus világ legkülönfélébb tárgyai magától értetődően kerültek egymás mellé formai hasonlóság, szín, anyag vagy funkció szerint. A gondolkodásmód fontos eleme volt a megnevezés: a gyűjteményi darabok precíz meghatározása és feliratozása. II. Rudolf német római császár híres prágai Kunstkammerjében tárgyait nemcsak leltározta, hanem ezt 1607 és 1611 között könyvben is megjelentette. A precízen kivitelezett kötetek a későbbi Kunst- és Wunderkammerek felépítéséhez is mintát adtak, de a kiállításkatalógus mint múzeumi/gyűjteményi műfaj alapköveit is lerakták.

De nézzük, hogy működik mindez a reneszánsz időktől távol, a természet, a művészet és a társadalom mai állása szerint, a Tudatos Vásárlók gondozásában! Miként válik rend és rendetlenség láthatóvá és érthetővé a kortárs fogyasztói kultúra kritikus megközelítésével ma, a budapesti belváros bérházai között, egy tágas és napfényes tér funkcionális egységeiben, egyedi alkotások és sorozattermékek elrendezésével, megnevezésével, szubjektív interpretációk segítségével. II. Rudolf német-római császár, ha ma élne, kíváncsisággal szemlélné natura és ars, illetőleg környezet és a kultúra ilyetén összeillesztését.

Amikor 2008. november 4-én, kora este hat óra tájban II. Rudolf német-római császár megérkezett Budapestre, az Arany János utcába, a tágas tér előszobájában rögtön megakadt a szeme egy csinos kis polcos tároló szekrényen: el is nevezte Kunstschranknak. Hiányolta ugyan a megszokott díszes külsőt, de amikor megtudta, hogy a bútorok papírból készültek – amire ő eddig csak rajzolt és levelet írt – akkor eszébe jutottak derék alkimistái, akik hasonló fizikai változást tudtak elérni a természet alkotórészein. Aggódva olvasta a fogyatkozó erdők történetét, így azonnal megbarátkozott a kisebb-nagyobb tárgyak elhelyezésére alkalmas praktikus papírépítménnyel. Választott egy csinos vendégpapucsot magának, és otthonosan továbbcsoszogott a kamra irányába.Ott kiszúrt magának egy jó felépítésű butéliát, melynek záródása ivókútra emlékeztette. Azon viszont őszintén elcsodálkozott, hogy víz és gáz találkozása frissítő üdítőitalban végződik – ez még tisztes alkimistáit is elbűvölte volna. S ha elfogy az ital, a palack újratölthető? Ez egyszerűn ördögi – gondolta.A konyhában II. Rudolf kíváncsi érdeklődést tanúsított Varga ökogazda zöldségei és gyümölcsei iránt, és boldogan emlékezett Giuseppe Arcimboldora, excentrikus olasz festőjére, aki zöldségekből és gyümölcsökből illesztette össze őcsászári fensége portréját.

Mellkasát tökből, arca dombjait ropogós piros almából, göndör hajfürtjeit szőlőből, szemöldökívét borsóhüvelyből, ádámcsutkáját pedig fehérretekből. Egy különc festő és egy különc császár találkozása egy adalékanyagmentes tudatos konyhában. (De csillagászat iránt fogékony császárunkat az udvari napszakács is elbűvölte. Biztosra vette, hogy megtalálta az aranycsinálás speciális eszközét, és alig akart hinni a fülének, hogy egy ilyen csodálatos szerkezettel csupán császári menüjét főzik készre.)
A tisztálkodás ugyan nem tartozott kedvenc uralkodói elfoglaltságai közé, de azon remekül szórakozott, hogy királyi és császári fensége virágoskertek és rózsalugasok táplálását segíti elő, amely aztán illatos szappanok formájában tér vissza udvari fürdőszobájába. Vélelmezem, hogy más egyéb tisztító és tisztasági kellékek elkerülték császári figyelmét.A gardróbban viszont újra magára talált: hiszen ki ne hallott volna a császár új ruhájáról! Nézte, nézte közönségét, mit is válasszon? Majd gyorsan döntött: egy méltányos kereskedelemből származó, bio alapanyagból gyártott, divatos farmernadrággal minden hercegkisasszonyt könnyedén ágyasává tehet – amiben persze amúgy sem volt rest.
Egy balszerencsés jóslattól való félelmében viszont nem is nősült meg soha – így minden sikeres és gyümölcsöző hódítása ellenére elveszettnek érezte magát az apró holmikkal zsúfolt gyerekszobában. De addig kotorászott, míg itt is csudálatos dolgokra talált. Olvasott kukoricaszárból készített, lebomló pelenkáról, kipróbálhatta a maradék textilekből szőtt kényelmes pihenősarkot is, de figyelmét mégiscsak azok az önjáró szerkezetek és masinák kötötték le, melyhez hasonlót maga is tartott prágai Kammerjében. Órák, szerkentyűk, apró mozgó játékok, melyek fénnyel, földdel és vízzel működnek. Hát ez már valami! – gondolta a természet nagysága előtt meghajló német-római császár.
De arra álmában sem gondolt, hogy a dolgozószobában igazán emberére akad: egy ezermester, aki nemcsak rajong az óraszerkezetek iránt, hanem minden kezébe kerülő felesleges tárgyból készít is egyet: kerek, szögletes, fém és papír, színes és natúr változatban. Aki járt már császárunk udvarában, az pontosan tudja, hogy a politikában nem, de az óraszerkezetek gyűjtésében különösen szenvedélyesnek mutatkozott. Örömmel látta, hogy az időnek, az óráknak és az ezermestereknek most is milyen fontos szerepe van.

Mire ideért, gondolatok kavarogtak a fejében: az elfogyó erdőkről, a melegedő földről, a mindent beborító és elárasztó szemétdombokról, közben pedig azt is látta, hogy az emberi elme folytonosan keres és kutat: megoldások, lehetőségek, új ötletek és eljárások után. Látható és láthatatlan, saját és idegen, természetes és mesterséges, egyedi és sorozat, méltányos, korrekt, kísérletező és talányos tárgyak, a fogyasztói kultúra tudatos csodakamrájában – II. Rudolf német-római császár ajánlásával.

(A szöveg a Csodakamrák/Wundekammer. Mindennapi mégis titokzatos tárgyaink című kiállítás megnyitóján hangzott el, 2008. november 4-én. A kiállítás rendezői: a Tudatos Vásárlók Egyesülete, a kiállítás megtekinthető a Centrális Galériában, 2008. november 23-ig.)

Wunderkammer a tranzit.blog-on is.