kréta_firka

szombati flört

Flirt motorvonat. Kép forrása: infovilág

„… pontosan tudtam, hogy azért akarok a Déliből indulni, (a félórával hosszabb utazás ellenére), mert a csuklós és áramvonalas francia vonaton akarok utazni, és kész. (Németországban a Regional Bahn közlekedtet hasonló szerelvényeket, és azok még emeletesek is, egy fél évig használtam napi rendszerességgel, és imádtam. Még ma is el tudom dúdolni a megállók előtti szignált. Mindig úgy képzeltem, hogy bőrnadrágos mackók táncolnak rá.)”

folytatás az EtnoMobil blogon >>>

két srác

Amikor kis zsúfolt közösségi kapszulákban haladok előre (mint amilyen például a dugig tömött távolsági volánbusz), akkor óhatatlanul meghallom a közelben ülő vagy álló mások beszélgetését. A kortárs gerillák, persze már felszerelve utaznak (MP3 zenével, laptop filmmel), így a beszélgetések is ritkulnak, de egy hosszabb út mégiscsak kecsegtet ínyencségekkel.

A kép illusztráció. Forrás: vezess.hu

Távolsági buszon látszólag nagyon bamba vagyok: olvasni nem nagyon tudok, nehezen fogom be szememmel a röpködő betűket (kiváló utak, kiváló rugózás: Magyarország!), számítógéppel ritkán utazom (cipeli a fene), az MP3 előkészületet igényel (ez nem jellemzi utazásaimat), így marad a látszólagos semmittevés. Miután általában a fejemmel dolgozom, könnyen mondhatom, hogy akkor is csinálok valamit, ha ez nem látszik: olyankor gondolkodom. A gondolkodás pedig munka. Ez néha igaz is. Aztán, ha a nagy dolgozásban valami használható jut eszembe, hát felírom. Füzet mindig van nálam.

Szóval, amikor csak ülök és erősen dolgozom, sokszor kapom magam azon, hogy figyelmesen hallgatom az utasok beszélgetését. Olyan ez, mint egy Pintér Béla darab: jól, rosszul sikerült poénok, félig befejezett mondatok, magánfilozófiák monológban, vélemények és viták dialógusban. Színdarab az ország mai állapotáról, hétköznapi szereplőkkel, érdekes vagy feledhető karakterekkel, begyakorolt, százszor elismételt fordulatokkal vagy spontán reakciókkal, egyéni ízzel vagy bődületes közhelyekkel tűzdelve. Néha még jegyzetelek is. Mit tegyek, etnográfus vagyok!

Jaja, egészen jófej, pedig cigány, üti meg a fülem. Hátulról. Jellegzetes mutálós fiúhang. Rövid tőmondatokban beszél, a pontok helyén idétlenül hullámzó nevetésszerűséggel. Ha van poén, ha nincs. Általában nincs. Hangosan beszélnek, nem is értem, eddig miért nem hallottam meg? (Persze, dolgoztam.) Egy férfiról diskurálnak, akinek szerintük jó a humora, normálisan viselkedik és még a ruhái is egészen rendben vannak. Pedig cigány. Az egész beszélgetés a pedig szócska körül forgolódik. Minden mondat egy ellentét. Szerintük. Egyre jobban belelovalják magukat, egyre nagyobbakat mondanak, egyre többet röhögnek. A cigányokon. Érzem, ahogy egyre ingerültebb leszek. Aztán hirtelen elhallgatnak. Igen, a Józsi teljesen normális, hallatszik a konklúzió. Oké, gondolom, akkor ezek csak fiatalok, eddig túl sok hülyeséget hallottak a felnőttektől, de most meggyőzték magukat arról, hogy azért, mert valaki cigány, még lehet normális. Akkor ez most happy end. Jaja, mindnek ilyen normálisnak kellene lennie, mondja megint a mutálós srác. A többit meg vissza kellene toloncolni Indiába. Téged meg a fára, hallom a saját hangom. Te kis hülye majom. És nézek bele a vizenyős kék szemébe. Az arcán két szál szőr, idegesen pislog, nem érti, mit bámulom. Tagoltan elismétlem: Te meg egy kis hülye majom vagy, ezért másszál vissza a fára. És nagyon idétlen a hangod, egyáltalán nincs humorod, úgyhogy lényegesen jobbat tenne a pedigrédnek, ha csendben utaznál! (Teljesen olyan vagyok, mint egy óvodás, de nem tudok leállni.) A másik kezd el vinnyogva röhögni, aztán ez is itt. Ahogy elneveti magát, egy kis nedvesség fröccsen az arcomra. És a szád is büdös, mondom. Látom az arcán, legszívesebben pofán vágna. Csak ekkor nyugszom meg. A mellettem ülő lány megkérdezi, kérek-e a csokijából. Nem kérek.

Visszafelé lazábban utazunk. Reggeli járat. Csak fiatalok és nyugdíjasok. Meg én. A ritka kivételek közé tartozom. A korosztályom szinte egyáltalán nem utazik távolsági buszon. Autózik, gondolom. Ne feszegessed, hééé! Nem letörni! – kiabálja a sofőr, és már indul is hátra. A nénik riadtan emelgetik a fejüket. Nem akarom letörni, mondja elképesztően szelíden és nyugodtan az előttem ülő srác. Még csak nem is cinikus. Kinézek a két ülés között, hogy lássam az arcát. Tizennyolc, tizenkilenc lehet. Néz a közeledő sofőrre és vár. Nagyon egyszerű, ér oda a pasas. Már ő is visszavett az előző hőzöngősből, de még kicsit fölényes. Így! Előbb le kell nyomni, aztán tolni, amíg bekattan. Aha, szuper, köszönöm, válaszolja a fiú, miközben felhajtja a karfát. A sofőr leszáll a középső ajtón. Nem rajta múlt, hogy ennyire simán ment. Tíz perc pihenő, mindenki kinyújthatja a lábát. Lassan indul a mozgolódás, de határozottan terjed. Pár perc múlva minden néni próbálgatja a karfát. Van, aki óvatosabban, van, aki bátrabban ráncigálja. Ekkor lép vissza az előttem ülő fiú. Tessék megmutatni, hogy kell, mondják a nénik. Hirtelen megélénkül a busz folyosója. A fiú megmutatja, a nénik próbálgatnak, kacagnak, mint a gyerekek. Mindenki visszaért? Ez már a sofőr. Akkor indulunk, üljön le mindenki! Budapestig meg sem állunk. Olyan az egész út, mint egy osztálykirándulás. Mindenki könyököl a saját karfáján. Jóleső, halk zsivaj.

mediterrán gazdaság

Ha egy felsorolásban azt látjuk, hogy: búvárpipa, békatalp, úszónadrág, bikini, strandpapucs, frizbi, napszemüveg, labda, naptejes flakon, strandheverő, gumicsónak és felfújható hátizsák, akkor arra az egyszerű következtetésre jutunk, hogy egy vízparti nyaraláshoz összeállított úticsomag elmaradhatatlan – és kivétel nélkül valamilyen műanyagból készült – kelléktárával van dolgunk.

Egy másik lajstrom melléillesztése viszont segít megérteni a nyaralás globális képekbe sűrített általános, illetve szubjektív történetekre és tapasztalatokra fordított egyedi formája közötti különbségeket is. E lista így szól: egy pálmafa, egy öltözőkabin, egy napernyő, két nyugágy, egy szörfdeszka, egy horgászbot, egy motorcsónak, egy hordozható magnó, egy strandbár (pincérrel és egzotikus koktélokkal), végül egy férfi és egy női nyaraló, fürdőruhában. E második lista elemei nem sorolhatók a könnyű útipoggyász kategóriájába, viszont a nyaralás helyszínének elmaradhatatlan kellékei. A két tárgykollekció esetében mégis egészen másról van szó: a második lista ugyanis nem más, mint a dán LEGO cég kilencvenes években (1992) piacra dobott PARADISA játékkészlete. A felsorolt elemekből egy strandjelenetet lehet összerakni: tárgyi kellékeket és élményszerű aktivitásokat egyaránt tartalmazó bricolage-t, ami keltheti az ismerősség és az ismeretlenség érzetét egyaránt. A készlet ugyan a globalizált világkép része (the global beach) – ezen belül leginkább a francia tengerpartra hasonlít (the tropical dream) –, de a jelenet dramaturgiájába beépíthető a saját élményvilág. A készlet így lokális és globális világok közötti játékos átmenetté válik, egy népszerű játékrendszer alkotóinak tolmácsolásában.

kép forrása: flickr

Bibliofilia bejegyzése: A LEGO mindennap új játékszer 1975

made in yugoslavia

Gyorsan egy leltár gyerek- és kamaszkorom "made in yugoslavia" címkés tárgyairól és ismereteiről. Először is a jugó1 és jugó2 csatornák adása, ahol rengeteg amerikai filmet adtak. Ugyan gyerekként kicsit sajnáltam "őket": mennyit kell olvasniuk, hogy megértsék! Nem nagyon szinkronizálták a filmeket, eredeti hangon, feliratozva adták. Ma már látom, hogy mekkora mázlisták voltak. Ráadásul állami szinten a spórolásnak azon formája, ami észrevétlenül befektetéssé vált: ugyanis eredeti hangok élvezetén túl (bár mi magyarok szeretjük azt gondolni, hogy milyen jók vagyunk szinkronban is) déli szomszédaink észrevétlenül belerázódtak az angol konyhanyelvbe (mi pedig büszkén hallgattuk magyarul Csákányi Lászlót, Váradi Hédit, Márkus Lászlót és Psota Irént).

Először alsó tagozatos általános iskolás koromban voltam kishatárátlépővel "lent" náluk. Az iskolai kórussal utaztunk a testvérvárosba, Csáktornyára. Zsebpénzemből mogyorókrémet, PEZ cukorkát és Toblerone csokit vettem: új ízek, új színek a Sport, a Boci és a Tibi csoki után. Ettől kezdve éreztem, hogy "az ott" a kánaán.

Gimnazista koromban ez a kép tovább finomodott: ugyanis Jugóból szereztem be (akkor már egyedül) a sportoláshoz szükséges cuccaim: "jugó adidas" cipőt, pólót és melegítőt. Csak úgy hívtuk: adi-dé. Az egyesületi (Olajbányász Sportegyesület, Nagykanizsa) amúgy is ócska, meg ciki volt, az adi-dé meg olcsó és menő. Aztán egyéni portyázásaim nyomán a nagylánnyá válás újabb fontos kellékei jelentek meg: évente egy új Sloga cipő (magasszárú, nyersgumi talpú, színes velúrcipő - általában kék, de volt piros, zöld és citromságra változatom is), meg a Pink Floyd összes bakeliten (yugoton kiadás, még ma is megvan).

Fura mód, mi nem jártunk a jugó tengerpartra, nem mentünk utazni, körülnézni, és tulajdonképpen ez a vásárlás dolog is csak erre a néhány "luxus" holmira korlátozódott. Aztán jött a háború, a szakadások, és csak pár éve, amikor életemben először voltam a horvát tengerparton, jöttem rá, mit hagytunk ki.

Aztán pár hete vettem egy új bringát, ami már megint valami olyan, mint a jugó adidas: nyugatról vásárolt licence (KTM? Puch?), jó hozzávalók, elegáns forma: Original Mars. Alig használt, én fogom betörni, és anélkül, hogy bármit tudnék róla, máris tele van történettel. Most összehozom őket Budapesttel.

akár 60 km per óra sebességgel

Vajon ma merre járhatnak az Urál típusú szovjet villamosok? A modernitás űttörői.
Egy kis néznivaló, itt ni! (Előtte van egy kis reklám, azt ki kell bírni.)

azsúrozott moslékország

Hétvégén mávval utaztam, hétfőn pedig postai szolgáltatást vettem igénybe, ugyanis feladtam egy levelet. Ebből is látszik: ízig-vérig kortárs jelenség vagyok, váltig hiszek az emberek és tárgyak szüntelen mobilitásában és áramlásában - bár nálunk ez nagyjából a túlélésért folytatott küzdelemmel egyenlő, vagy legjobb esetben is akadálypályával.

A szombat fél három igazán nem tekinthető utazási szempontból stresszes időnek: a keletiben alig néhány ember lézeng a pénztárnál, miközben három ablak is nyitva, mindenhol egy-két sorban álló. Jegyet kérek, meg számlát: na ezzel rontottam el, tudom! Pofát vág, lelassul, kéreti magát, úgy ír, mint egy csiga. Nekem aztán mindegy, én nem sietek - gondolom. Ő sem - gondolja. Mindketten kiélvezzük a fellengzőség és a lassúság édes pillanatait, a végeredmény egy jegy, mindenféle stemplikkel, meg gyöngybetűkkel kivitelezett, kézzel írott áfás számla. Majd a zárt peron program keretében újabb pecsételés, aztán a légkondi nélküli kocsi (kint 35 fok), bezárt kémlelőablakokkal, a függönysínen árválkodó függönykarikákkal, délről napsütéssel, és persze dohányzó kocsi. Rágyújtani elvileg nem lehet, csakhát ilyen kocsi jutott: na ezt magyarázd el a félig beszívott középkorú olasz nőnek, aki a felböfögött borsodi után lazán rágyújt: az ajtó fötött ott a jel, a karfában ott a mocskosbüdös hamutartó, a jegyen pedig csak magyarul, hogy "nem dohányzó" - azt meg ugye senki nem gondolja, hogy az európai színvonalon működő mávstrart személyzete angolul el tudná magyarázni az utasnak, hogy nószmóking! De a nő, csak neki hinne. A menetjegyet elraktam - mert olyan szép!

De, aki nem tanul ennyiből, megérdemli! Hétfőn a postán próbálkoztam. Belváros, 5. kerület, kis posta (fejet befelé lehúzni, mert különben lefejeled az ajtófélfát - na jó, 160 alatt nem), bent olyan mint a vonaton volt: jó meleg. Túl sokan nincsenek, de fél óra után, amikor egyik sor sem moccan (pedig átálltam a gyorsabba), résztvevőmegfigyelem, mi a szar van már. A kormányzati negyed kézbesítői lepték el a postát, minden sorban legalább kettő, nagy könyvvel, 8-10 levéllel. Postáskisasszony néz, olvassa a feladót, mér, kiszámolja az árat, vonalkódos matricát ragaszt a borítékra, majd kézzel beír valamit a könyvbe, a matrica másik felét beragasztja, pecsétel, majd egy előre csíkokra tépkedett bélyegkötegből (amit gondolom a színfalak mögött csinált valami rabszolga) kiválasztja a megfelelő értéket, egyesével nedves szivacsra nyomkodja, felragasztja, és már jöhet is a következő levél, ha kész, a számaírás. Az asztal kicsi, rajta a baszott nagy postáskönyv (kell a címekhez), meg egy csomó egyéb kacat (pecsét, matricatekercsek, számológép), fekvő számítógépház monitorral (kb. 30 centire a szemétől - éljen a felhasználóbarát munkahely!), úgyhogy a klaviatúra kb. szemmagasságban a fektő számítógépházon billeg, fél kézzel fogja, a másik egy darab kézével pedig gépeli be egyesével a címzettek nevét a számlára. De, hogy ne unatkozzunk, az ablakok mögött feltűnik egy épp ráérő postás kisasszony, kábé két foggal, derékig beizzadt fehér pólóban (a tépéscsináló rabszolga?), és jó hangosan megkérdezi a harcban helytállóktól: "Elmeséljem, hogy jártam tegnap?" Nem volt olyan szerencsénk, hogy bárki is azt mondta volna: ne. Elmesélte. Filmszakadás. Asszem szerencsémre kihagytam a történetet, mindenesetre a szemétdombjaikon kapirgáló postáskisasszonyok keze megállt, figyeltek, majd remekül szórakoztak (kell is a munkahelyi vidámság). A reklám után: matrica, stempli, kézírás, félkezes gépelés, ahogy ez egy európai színvonalon működő cég alkalmazottjától méltán elvárható.

MÁV és POSTA: működésük és hétköznapi tárgykultúrájuk egyaránt finoman cizellált balkáni hadművelet. A honlapok külön izgi olvasnovalóval szolgálnak. A posta esetében külön felhívom a figyelmet a 2006-os környezetvédelmi jelentésre, amiben többek között ez áll: "A Magyar Posta 140 éve fontos szerepet tölt be hazánk lakosságának mindennapjaiban." Ez már majdnem olyan, mint a kettős honfoglalás elmélete.