a megszokottság álmosító érzése

„Az antropológiának az a hírhedt szokása, hogy (számunkra) egzotikus jelenségekbe – berber lovasok, zsidó házalók, francia legionáriusok – merül el, ily módon lényegében arra szolgál, hogy megszabadítson bennünket a megszokottság álmosító érzésétől, amely elfedi előlünk azon képességünk rejtélyességét, hogy érzékeny kapcsolatba lépjünk egymással.” (Clifford Geertz)

Clifford Geertz amerikai antropológus idézetét (Sűrű leírás) egy tárgy és egy szubjektív tárgyleírás elemzéséhez választottam. A tárgy egy építőjáték, ami a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításának felhívására érkezett, a szöveg pedig a tulajdonos interpretációja, amely a játék leírásán kívül mélyebb társadalmi és kulturális vidékekre is elkalandozik. A műanyag elemes építőjáték az 1960-as évek végén készült, az egykori NDK-ban. A dobozban található elemekből egy kis panellakótelep építhető: falak, illesztőelemek, különféle műanyagokból.

A tulajdonos elbeszélésében egyszerre utal a dobozból kikerekedő világra, és az 1960–1970-es évek hétköznapi kultúrájára. A leírás során maga elé képzeli az alaposan és pontosan kivitelezett játékkal ügyködő gyereket (például saját magát), aki egyszerűen felépíti az ábrán látható (vagy attól némileg eltérő) világot, ami egyben saját mindennapi kultúrájának egy szelete: „természetes és egyszerű helyzet” – ahogy ezt Marc Martin mondaná. Akkor mi köze ennek az egésznek az egzotikum kategóriájához?

Hermann Bausinger német etnológus a Népi kultúra a technika korszakában (Budapest, Osiris, 1995) című könyvében úgy fogalmaz, hogy az idegenségnek még elérhető távolságban kell lennie ahhoz, hogy egzotikusnak érzékeljük, ám még nem lehet annyira közel, hogy teljesen mindennapivá, természetessé váljon. Tehát az a kérdés, hogy ezt az építőjátékot közelinek, mindennapinak és természetesen egyszerűnek érzékeljük-e, vagy esetleg valami másnak. Jellemzi-e a „megszokottság álmosító érzése”? Számunkra, itt és most? A válaszom: nem. És a tulajdonos válasza is ez. De nézzük, miből kerekedett ki közöttünk ez az egyetértés!

Az egykori NDK hétköznapi kultúrája a német egyesítés után nemcsak gazdasági és társadalmi problémaként, hanem kultúrakutatási projektként is részévé vált a tudományos és mindennapi közbeszédnek. Tanulmányok, gyűjtemények, kiállítások készültek, amelyek megpróbáltak bemutatni egy „hajdanvolt” világot. Németország keleti fele számára az egyesítés előtti mindennapok beváltható kulturális tőkévé váltak, amelyben az alapikonokon kívül (mint például a Trabant) a háztartások egyszerű és természetes darabjai újfajta rangra emelkedtek. A múzeumi, gyűjteményi státus kimerevítette, egyben el is távolította ezeket a tárgyakat eredeti használati kontextusuktól, és dokumentumértékükön kívül a nosztalgikus emlékezés és az egzotikus elvágyódás kellékeivé avatta őket. De sok esetben a finom irónia vagy a társadalomkritika szemüvegén keresztül is kellően távolra tudtak kerülni e tárgyak ahhoz, hogy egzotikusként tudjunk rájuk tekinteni.

Az építőjáték tulajdonosa szemmel láthatóan tökéletesen tisztában van a tárgyban és a kulturális kontextusában rejlő lehetőségekkel, és ezt a szövegben messzemenően ki is használja. Így hangzik a cím és az első néhány mondat:

„Elemes panellakótelep-építő – von Haus aus
Az elemes panellakótelep-építő (Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3) már elnevezésében is sokat elárul arról a korról, amelyben készült, amelyre utalt, és amelyben mi, akkor még gyerekként (a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején) játszottunk vele. De nézzük a játékot (az anyagot, a filozófiát és a küldetést), nézzük a társadalmi és kulturális miliőt! Nosztalgiázzunk, legyünk kritikusak és egy kicsit szemtelenek! Ahogy kell.”

Már rögtön az első mondatokból világossá válik, hogy a szerző tudatosan választja az interpretáló pozícióját, amit a saját és az idegen határára helyez. Tudjuk ugyan, hogy a játék az övé (von Haus aus), de rögtön azt is, hogy nemcsak saját játékélményeiről fog beszélni. Az általános hétköznapi környezet bemutatására tér, amelyben elhelyezi az építőjátékot:

„A panellakótelepek és a műanyagok divatossá és modernné válása nagyjából egy időszakban zajlott. Ha jól tudom, Magyarországon 1965 körül épültek az első panelházak (akkor még három- vagy négyemeletes formában), és ugyanekkor váltak lakásaink elmaradhatatlan, korszerű, modern kellékeivé a különböző műanyag tárgyak is. Így igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megértsük, miként állt össze az egyébként szárnyalóan kreatív keletnémet műanyagipar mérnökeinek fejében a képlet, és hogyan vált az időszak »ideális« létformája és »tökéletes« matériája egy építőjátékban »valósággá«.”

A modern gyerekszoba, a modern formatervezés után tesz egy kis kitérőt a kor modern NDK-s életvilágára vonatkozóan is:

„Miután NDK-s játékokról van szó, adódik, hogy Trabant néven nevezzük a kis járművet, de bármilyen éles szemmel is nézzük, egyértelműen nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az 1960-tól megjelenő műanyag [sic!] autó mását találhatjuk-e a dobozban. Hívjuk egyszerűen Trabant-szerűnek! Ebből viszont több is van (legalábbis a képen), nagyjából minden második családnak egy – természetesen garázzsal. A panelélet luxuselemeként tudom csak értelmezni a garázstetőn kialakított teraszt, a nett kis napernyőkkel. Viszont itt meg is állok egy pillanatra: ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy ezek a kis ernyők nem tartoztak a készlethez. A kis, furcsa részletek mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy erre biztosan emlékeznék.”

Nos, ez a doboz tartalma, és első ránézésre láthatók a hasonlóságok és a különbségek a tényleges, hétköznapi világhoz képest. De szerencsénkre (és ha hallaná Bausinger, akkor nyilván örülne) a szerző nem áll meg ezen a ponton, hanem közelebbről is szemügyre veszi a „dobozban található valóság” és a „dobozra fényképezett kép” közötti eltéréseket:

„A kép ugyanis egy olyan világot ábrázolt, amely a valósággal (a doboz tartalmával és az utcával egyaránt) semmiféle kapcsolatot nem mutatott. Hiszen hol (Magyarországon? Kelet-Németországban?) volt egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (napernyővel!)? Hol volt minden második családnak Trabant-szerűje? Én még a minden ablakban megjelenő virágládára sem tenném le a nagyesküt. De van itt még egy csemege: mégpedig a pótkocsis traktor. Ezt még ma sem sikerült megfejtenem: mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor? Hiszen ilyen csak állami tulajdonban lehetett. De szerencsére ezek a kérdések gyerekként egyáltalán nem izgattak, a hiányok csupán annyiban érintettek, hogy nem volt napernyő, illetve hiába is szerettem volna, a képen látható kis életjelenetet ebből az egy dobozból nem rakhattam ki.”

Véleményem szerint ez a szöveg nagyon jól mutatja, hogy az időbeli távolodás miként vonhat be egzotikus, nosztalgikus, meseszerű mázzal egy tárgyat, majd miután megmutatta, azzal is megpróbálkozik a szerző, hogy ezeket a víziókat végül „valódi” megismerés tárgyává tegye. Így az egykor egyszerű játékból mára ritkasággá váló tárgy nagyon összetett jelentéseire hívja fel a figyelmet, és mi, olvasók újra csak egyszemélyes történeten keresztül kibomló tapasztalat kibontásának lehetünk tanúi – akárcsak Martin esetében.

Az idézett Clifford Geertz-fordulatra visszautalva: egy mára némileg sablonszerűen misztifikált egykori hétköznapi kultúrának egy tárgyával való „érzékeny kapcsolatba lépés” során egyfelől könnyedén megszabadulhatunk a „megszokottság álmosító érzésétől”. Másfelől, ezen keresztül megteremthetjük a modernitás egyfajta kritikus olvasatát, amiben nemcsak a saját kultúrán kívül, hanem az azon belül található egzotikus tárgyak és jelentések korszerű olvasására is alkalmassá válunk. Egy ilyen tárgy nagy segítséget adhat abban, hogy megmozgassa az egzotikum „fogalmi mocsarát” (Geertz) – legalábbis bennem.

(Az írás blogunk 50. bejegyzése, egyben a szerzők közös alkotása: Frazon Zsófia elemzése Fischer Gitta egy írásáról. Az építőjátékról szóló személyes írás a blog első bejegyzése volt. Örülünk, hogy olvastok minket!)

szoborpark mint urbánus színpad

Berlin a mai európai nagyvárosok között élen jár a közterek átszabásában, a „nem helyek” hellyé tételében, új városképek és városszövegek fogalmazásában. A kezdeményezések között kormányzati és civil projektek, látványos és visszafogott tervek, drámai és ironikus megközelítések, nagyköltségvetésű és „filléres” próbálkozások egyaránt vannak. A városi tér újraszervezése, a köztér fogalmának, prezentációjának és mindennapi életének újragondolása, kreatív megmunkálása a városlakók legizgalmasabb kísérletei, mellyel új szereplők, tárgyak és jelentések kerülnek felszínre. Ideális esetben egy-egy alkotás nemcsak az alkotókat, hanem a befogadókat is „megdolgoztatja”, elsősorban intellektuálisan.
A Skulpturenpark Berlin_Zentrum egy öt hektáros, hatvankét beépítetlen telekből álló, emeletes házakkal körbevett „szabad” terület Berlin belvárosában (Berlin-Mitte), Fischerinsel és Kreuzberg közelében, az Axel Springer házak és az állami nyomda tőszomszédságában, az egykori szovjet és amerikai szektort elválasztó Fal helyén. Ez a tény már önmagában is jelentéstelivé teszi ezt a teret, de a puszta birtokbavétel mégsem volna elég egy kulturálisan olvasható hely létrehozására. A kiemelés és nyilvánossá tétel, az új tartalmi rétegek felhordása, a terület szimbolikus újrafogalmazása viszont e jelentések közvetítésére (is) alkalmas médiummá tette. A feladatra 2006 novemberétől egy öt alkotóból álló művészcsapat vállalkozott. Az egyesületi formában tevékenykedő KUNSTrePUBLIC e.V. térfoglalása, a nemzetközi együttműködésben készülő művészeti projektek megvalósítása, a köztéri szobor fogalmának és funkciójának folyamatos újragondolása segítségével ugyanis a téren megállt az amortizáció, a romlás folyamata megfordult, alkotóhellyé változott, és az öt hektáros „parcella” visszakerült Berlin térképére: újra olvasható városi hellyé vált.

A 13. század óta lakott terület a Gründerzeit időszakában – a modern ipari boom és a klasszikus liberalizmus közép-európai virágkorában – vált pezsgő hangulatú belvárossá. Fényét a két világháború közötti időszakban is megtartotta, de a második világháború végére romhalmazzá változott. A Fal felépülésével új fejezet kezdődött a hely történetében: a közel egyhektárnyi „zöld” a szovjet zónába került, katonai terület lett, melynek szélén kanyargott a keleti és nyugati világot elválasztó betonkígyó.
A hetvenes években még karakteresen elvált a két világ egymástól: míg az amerikai zónában közvetlenül a fal mellett egy divatáruház (Modecentrum Berlin-Mitte) működött, a szovjetek a beépítetlen telkeket bontási területnek nyilvánították. A Fal 1990-től kezdődő lebontása után szemétlerakóként, 1995-től parkolóként „üzemelt”, majd 2006-tól új időszámítás kezdődött az évtizedek óta kopár – bár korántsem eseménytelen – tér életében.
A Kommandantenstraße és az Alte-Jakob-Straße sarkán álló áruház épületét 2006-ban a KUNSTrePUBLIK e.V. alkotói vették birtokba, és egy teljes emeletet alakítottak át művészeti projektek és prezentációk létrehozására alkalmas kulturális centrummá. Az áruház – akkor már Skulpturenpark Berlin_Zentrum – harmadik emeleti, parkra néző, több mint 800 négyzetméteres belső része kutatóközponttá, műhellyé, kiállító- egyben nézőtérré, a kutyasétáltatásra, parkolásra, szabadtéri grillkertként és játszótérként működő park pedig az ingatlanspekulációk helyett a kortárs köztéri művészet színpadává vált. A területfoglalás fizikailag is összeköti a Fallal mesterségesen szétválasztott két oldalt, de az emelet használatba vétele a perspektívák sokféleségét (fent/lent, kint/bent) is erősíti. A nézők bevonásával teret kínál és helyet ad az észleléshez és a cselekvéshez egyaránt. Ez a perspektíva viszont további asszociációk létrehozására is alkalmas, hiszen az emeleten kialakított egysoros nézőtér az állandó megfigyelés lehetőségével az ironikus történelmi nézőpont kialakítására is alkalmas: a Fallal elválasztott területek hétköznapi rendje ugyanis pontosan ezen az állandó megfigyelésen és ellenőrzésen alapult. A nézőtér tehát nemcsak praktikus és hasznos színházi és munkatér, hanem a kritikus és ironikus olvasatok kitűntetett helye. A művészeti egyesület alapítói nemcsak gondolkodásmódjukba, hanem működésükbe is beépítették a tér többszáz éves kontinuus városi történetét: a prosperálás, a virágzás, a stagnálás, végül a rombolás, az üresség és a mellőzés periódusainak következményeit, tapasztalatait és tanulságait.

A 2006 novemberében nyíló szoborpark első nagy nemzetközi művészeti projektje a Parcella, a Biopolar német-magyar kulturális együttműködés támogatásával jött létre, a Lumen Fotóművészeti Alapítvány és a KUNSTrePUBLIK e.V. szakmai együttműködésének keretében. A projektet a Balkon 2008. februári számában részletesen elemeztem.

(Képek forrása: www.skulpturenpark.org)

tervváros és utópia

„egy vitathatatlanul moszkvai jellegű, hatalmas sugárúton találtuk magunkat, ahol egyformán szürke lakóházak álltak sűrűn, a hepehupás, beépítetlen telkek között. Több kilométernyi sugarú körben sehol egy lélek, sehol egy újságosbódé, sehol egy üzlet, egy kávézó, egy iskola. Sehol egy macska, sehol egy szkinhed (…) Egymás mellett lépkedtünk Johnnal a nagy, néptelen sugárút járdáján, megítélésünk szerint keleti, észak-keleti irányban (negyed órán belül Rostockban leszünk, húsz perc múlva Vlagyivosztokban), amikor végre ráakadtunk a Rilkestrasséra. Ez a Rilkestrasse egyszerű gyalogút volt, és társaihoz hasonlóan, zsákutcaszerűen ez is a Gagarin Allee csillagűrébe zuhant;”

Christian Büchner: Cukorváros/nanosleep_d, 2008

A részlet a belga származású francia író Jean-Philippe Toussaint A televízió című regényében olvasható (Jelenkor, 2000). A könyv főhőse egy francia művészettörténész, aki Berlinben tölti a nyarat, hogy elkészítsen egy tanulmányt művészet és politikai hatalom viszonyáról. A kifinomult, aprólékos, már-már szöszmötölő tudományos vizsgálódásokon túl a világ hétköznapi dolgait tehetetlenül szemlélő és kommentáló főhős korunk értelmiségi attitűdjét megtestesítő kaján és ironikus figura. Az idegenséggel szembeni kívülálló szerepe kifogyhatatlan humorforrást jelent a szerző számára: így akár egy kelet-berlini lakótelepen tett rövid séta is könnyedén válik időt és teret átszelő, futurisztikus űrgaloppá, képzeletbeli, holdbéli kalanddá. Az egykori Kelet-Berlinben található, szovjet minta és ideológia alapján, politikai kezdeményezésre épített lakónegyed leírása szinte Ray Bradbury Marsbéli krónikák című művének kezdő lapjaira emlékeztet: néptelen, kihalt, csendes táj, egy más és érthetetlen esztétikai kánon, más színek és formák, melyek egy idegenből félelmet és borzongást váltanak ki. Ami viszont a kívülállóknak idegen hely, a bentlakók számára otthon – és mindez nézőpont kérdése.

Thomas Morus 16. század elején megjelent Utópia című munkája, a politikai pamflet, a kalandregény, az államelmélet és a teológiai értekezés határterületén mozgó mű Seholország képzeletbeli szigetére kalauzolja olvasóját: egyforma alaprajzú városokba, utcákra és házakba, egy kommunisztikus társadalmi, gazdasági és politikai életet élő közösségbe, egy egyszerre individualista és kollektivista világba. A reneszánsz optimizmusa és önbizalma mögött jól kivehető társadalomkritika, a középkor után polgárosuló, de még feudális berendezkedésű valósághoz képest teljesen utópisztikus közösségi lét, ennek intézményes, felülről létrehozott keretei: ez Utópia, a filozófiai allegória.

„Célunk a rozsdamentes vasgyártás” Fabricius Anna, 2008

Tervezés, modernitás, fejlesztés és fejlődés. „A definíció szerint a szocreál tartalmában szocialista – ez az emberről való gondoskodás sztálini elvét jelentette, s a korszak felfogása szerint a városépítészetben ez különös jelentőséggel bírt –, formájában pedig nemzeti. Utóbbin leginkább a 19. század első felében uralkodó építészeti klasszicizmus adaptációját értették.” (Barka Gábor – Fehérvári Zoltán – Prakfalvi Endre: Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950-1960. Dunaújváros, Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2007: 12. o.) „A korszak ideológiája szerint a szocialista újvárosok (lakótelepek) jellemzője az utcák által határolt lakótömbök tervszerűen felépített, konfigurációba szerkesztett alakzatai. Belőlük épülnek fel a nagyobb egységek: a lakókörzetek vagy szomszédsági egységek, tulajdonképpen iskolakörzetek. (…) A lakókörzetek egy centrum köré épülve képezik a lakónegyedet, s ideális esetben ezek összessége adja ki a város lakóterületét.” (Uo. 11. o.) A definíciókat olvasva jobban érthető Toussaint főhősének kelet-berlini lakótelepi sétája is: nyilván a mintaszerűen megépített város forgalmi útján sétált barátjával, és nem merészkedett a lakótömbök közé, hogy becserkéssze az idegen táj otthonosságát.

Az idegenség és az otthonosság fogalma közötti kapcsolat megteremtése a helyek újraolvasásával, az emlékek és a vágyak megfogalmazásával és bemutatásával igenis lehetséges. A társadalomtudományi és a képzőművészeti gondolkodásmód és praxis határterületein és találkozási pontjain elhelyezkedő, a városi mentalitást, mobilitást és lokalitást vizsgáló megközelítések többféle lehetőséget kínálnak erre.

Az alábbiakban egy dunaújvárosi kiállítás kapcsán olyan alkotásokról „mesélek”, amelyek a tervvárosok sajátos, ötvenes évekre jellemző formai és tartalmi világát kapcsolják össze a mával: városok, városrészek, utcák, amelyek a mai szem számára talán ugyancsak idegenek és érthetetlenek, de a figyelmes szem számára a látszólag hasonló mintázat mögül kikandikál a kortárs világ összetettsége, a dolgok finom megkülönböztethetősége. Újracsak művészet és politika hatalom, de nem egy Berlinben készülő művészettörténeti tanulmányban (mint Toussaint regényében), hanem például egy kiállítótér falain.

Surányi Miklós: Római városrész, 2007

A dunaújvárosi Stalking Utopia. A város nyomában című kiállítás (Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2008. január 25 – február 29.) tanulmányutakon és egyéni kezdeményezéseken alapuló, nemzetközi képzőművészeti vállalkozás: két közép-európai Sztálinváros, a német Eisenhüttenstadt és a magyar Dunaújváros, reflexiókon alapuló megközelítése. Mindkét város 1950-től kezdett mai formájában épülni, nehézipari kombinátok telepítésével párhuzamosan kialakított hétköznapi élettérként. A terveket és a kivitelezést minden esetben politikai döntés előzte meg: legyen egy új ipari kombinát, és legyen mellette egy új, modern város! A második világháború utáni „szovjetizálás” meghatározó terepei lettek a városok – definíciók, leírások, tervek és megvalósulások formájában egyaránt –, de elmélet és praxis nem minden ponton ért össze, és nem mindig erősítette egymást. Az ötvenes évektől, ideológiai alapon épülő városok, városi terek több esetben kiállták az idő próbáját, otthonos, zöld és barátságos tér vált belőlük, néhányról viszont kiderült, hogy nem történt minden úgy, ahogy azt tervezője a rajzasztalon „megálmodta”. Ami viszont egészen biztos: az életvilágok ezer különböző apró részlete mutatja magát mindkét városban a kíváncsi tekintet számára.

László Gergely – Rákosi Péter: Cím nélkül, 2008

A dunaújvárosi kiállításon bemutatott művek alkotói Eisenhüttenstradtba és Dunaújvárosba is egy-egy művész (Thomas Neumann és Kaszás Tamás) meghívására érkeztek, dolgozni, tapasztalatot szerezni, kérdésekről gondolkodni: mit jelentett egykor, és mit jelent ma a tervváros (elméleti és gyakorlati szinten egyaránt)? miként élünk és mozgunk ma ezekben terekben? mennyit tudunk az eredeti koncepciót alakító ideológiáról? miként épülnek be gondolataink közé az évtizedek alatt megszilárduló sztereotípiák? milyen eszközei vannak egy képzőművésznek ma arra, hogy e kérdésekre saját szerszámosládája segítségével válaszokat keressen, a jelenlegi helyzetre reflektáljon? Az alkotásokon megjelenik az egykor ideálisra tervezett városok mai szociális és kulturális miliője, a nyilvános terektől az egyéni érzelmekig. A művekben a város mint hálózat, mint különféle egységekből és funkciókból álló tér jelenik meg: terek, melyeket kezdettől fogva sűrűn átsző művészet és politikai hatalom összefüggésrendszere, terek, melyek mára hivatalosan is műemlékké váltak, így kevésbé létjogosultságukat, mint inkább jelentéstelítettségüket érdemes körbecirkálni. Izgalmas és kalandos utazás Utópiába!

A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet Stalking Utopia című kiállítása a tervezett városok koncepciójától kiindulva összesen húsz alkotást mutatott be. A vállalkozás folytatása a 2007-ben megrendezett Város központ nélkül című tárlatnak, és előzménye a 2008 őszére hirdetett Futurológusok kongresszusa című rendezvénynek. Tágabban pedig kapcsolódik a művészek tervvárosokkal kapcsolatos felfokozott érdeklődéséhez, a lakótelepek jelenkori szociokulturális környezetének kutatásához, a posztszocialista attitűdök és praxisok feltárásához és bemutatásához.

(A szöveg a kiállításról írott elemzésem részlete. A teljes elemzés a Balkon 2008. áprilisi számában jelent meg. Azért vettem elő, mert hamarosan egy public art projekt elemzésén fogok dolgozni, és szeretném továbbgondolni az itt leírtakat - is.)

von Haus aus

Az elemes panellakótelep-építő (Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3) már elnevezésében is sokat elárul arról a korról, amelyben készült, amelyre utalt, és amelyben mi, akkor még gyerekként (a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején) játszottunk vele. De nézzük a játékot (az anyagot, a filozófiát és a küldetést), nézzük a társadalmi és kulturális miliőt! Nosztalgiázzunk, legyünk kritikusak és egy kicsit szemtelenek! Ahogy kell.

Szinte biztos, hogy ezt a narancssárga dobozos műanyag építőt apánktól kaptuk, vagy én, vagy bátyám. Talán mindegy is, hogy melyikünk, mert közös szobánk volt mind Budapesten, mind Kelet-Berlinben (a két városban, ahol akkoriban éltünk), így sokat játszottunk együtt, és csak a rendrakáskor merültek fel birtokviszonykérdések: hogy akkor most kinek is kell elpakolnia? Többféle építőjátékunk is volt, meg egy házi készítésű vasutas-terepasztal, így komoly jeleneteket, városrészeket tudtunk fabrikálni, nagyokat játszani, keverve a különböző típusú játékokat. A panellakótelepen kívül emlékszem egy fémrendszerűre, egy műanyag csőrendszerépítőre és rengeteg kockára, vonatra, vasúti sínre, összeilleszthető, citromsárga színű, hajlékony műanyag autópályaelemekre és töméntelen mennyiségű vonatkocsira és matchboxra. Ami viszont egészen biztos, LEGO-nk nem volt – sajnos. Sem Magyarországon, sem Németországban nem kaptunk ilyen építőjátékot. Talán akkorra vált elterjedtté, amikor már nagyok voltunk hozzá? Vagy már így is épp elég lom volt, amit a költözések során magunkkal hurcoltunk? Ezt már igazán nem tudom.

A panelépítő játék rém egyszerű: vannak a fehér és a piros kemény műanyag elemek (fal, padló, plafon, ajtó, ablak, erkély), és vannak a különböző hosszúságú lukacsos elemek, lágyabb műanyagból, az összeillesztéshez. Az elemeket ügyesen kisakkozva, összepattintva már kész is a csinos kis elemes panelház. Még egy kis erkély, meg virágláda, napernyő a tetőteraszra, garázs a ház mellé, autó és pótkocsis traktor. Mi kellhet még?

De nézzük mindezt egy kicsit kritikusabban, a társadalmi és kulturális környezet összefüggéseiben – úgy, ahogy ezt gyerekként bizonyára nem tettük! A panellakótelepek és a műanyagok divatossá és modernné válása nagyjából egy időszakban zajlott. Ha jól tudom, Magyarországon 1965 körül épültek az első panelházak (akkor még három- vagy négyemeletes formában), és ugyanekkor váltak lakásaink elmaradhatatlan, korszerű, modern kellékeivé a különböző műanyag tárgyak is. Így igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megértsük, miként állt össze az egyébként szárnyalóan kreatív keletnémet műanyagipar mérnökeinek fejében a képlet, és hogyan vált az időszak „ideális” létformája és „tökéletes” matériája egy építőjátékban „valósággá”. A pontosan öntött műanyag elemek összepattinthatósága mint elv már ismert volt a LEGO játékokból, de ebben az esetben látszik, hogy nem csupán koppintásról van szó. Továbbá a műanyag mint anyag olyan távlatokat nyitott a részletek megalkotásában, amire eddig (a fa- és a fémépítőkkel) nem nyílt lehetőség: mint például az ablakok elé pattintható apró virágládák és erkélyek, amelyek így hozzájárultak a részletekben lakó otthonosság és komfort megteremtéséhez. De látni kell, hogy ez még az a kor, amikor panel-„építőmesterek” nem a magasság meghódítására törekedtek, és megelégedtek három-négy emelettel, és a dobozon látható képpel ezt meg is üzenték a gyerekeknek. (Persze a dobozban található mennyiségből ennél nagyobbat nem is lehetett volna építeni.) A panellakás, valamint a műanyag tárgyak (eszközök és bútorok) mellett ugyancsak a modernitás egyik nagy vívmányának számított a személyautók elérhetővé (?) és populárissá válása. Miután NDK-s játékokról van szó, adódik, hogy Trabant néven nevezzük a kis járművet, de bármilyen éles szemmel is nézzük, egyértelműen nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az 1960-tól megjelenő műanyag (sic!) autó mását találhatjuk-e a dobozban. Hívjuk egyszerűen Trabant-szerűnek! Ebből viszont több is van (legalábbis a képen), nagyjából minden második családnak egy – természetesen garázzsal. A panelélet luxuselemeként tudom csak értelmezni a garázstetőn kialakított teraszt, a nett kis napernyőkkel. Viszont itt meg is állok egy pillanatra: ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy ezek a kis ernyők nem tartoztak a készlethez. A kis, furcsa részletek mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy erre biztosan emlékeznék.

Ez viszont továbbvezet egy fájdalmas felismeréshez: a dobozban található valóság és a dobozra fényképezett kép között meghúzódó lényeges eltérésekre. A kép ugyanis egy olyan világot ábrázolt, amely a valósággal (a doboz tartalmával és az utcával egyaránt) semmiféle kapcsolatot nem mutatott. Hiszen hol (Magyarországon? Kelet-Németországban?) volt egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (napernyővel!)? Hol volt minden második családnak Trabant-szerűje? Én még a minden ablakban megjelenő virágládára sem tenném le a nagyesküt. De van itt még egy csemege: mégpedig a pótkocsis traktor. Ezt még ma sem sikerült megfejtenem: mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor? Hiszen ilyen csak állami tulajdonban lehetett. De szerencsére ezek a kérdések gyerekként egyáltalán nem izgattak, a hiányok csupán annyiban érintettek, hogy nem volt napernyő, illetve hiába is szerettem volna, a képen látható kis életjelenetet ebből az egy dobozból nem rakhattam ki.
Végül a műanyag elemes építő túlélte a megpróbáltatásokat, a költözéseket, és a műanyagokra oly jellemző megsárguláson kívül még ma is használható (ahogy ezt a minap teszteltem is). Persze láthatunk sérült elemeket, és egészen biztos, hogy néhány darabka el is veszett. Viszont egy meglehetősen abszurd bővülést is felfedeztem: egy minden elemében műanyag katonai teherautó, tizenkét fegyelmezetten üldögélő katonával. De talán ezt a fricskát most nem gondolom tovább.

(A szöveg megjelent: Fejős Zoltán - Frazon Zsófia szerk. Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. 2006, Budapest, Néprajzi Múzeum, MaDok-füzetek 4. Az írást Fischer Gitta szerzői álnéven közöltem.)