bosszúságüzlet (jelenet, kiállítási installáció)

(Alkalmi műsorszám: a március 27-i Színházi Világnap alkalmából!)

vevő: Jó napot! Szeretnék egy pár pantonettet rendelni, 37-es méretben.
eladó: A jövő héten tessék jönni, pantonettre nem fogadunk el rendelést.
vevő: Miért?
eladó: Mert nincs hozzá elég anyag.
(egy héttel később:)
vevő: Jó napot! Egy hete voltam itt. Pantonettet szeretnék.
eladó: Csak bevonatlan sarokkal vállaljuk.
vevő: Miért?
eladó: Kevés a bőr, és amúgy sem kifizetődő.
vevő: Hát akkor eddig miért csinálták?
eladó: Kísérletként, de most már nem engedi a főnökség.
(pantonett: elől-hátul nyitott, magasított, vagy tömbsarkú cipő)
riporter/narrátor (a nézőknek): Ugye jól ismerik az érzést, amikor szeretnének valamit, például egy csinos szandált, látták már máson, de mégsem tudják megvenni, mert a kereslet ellenére, nem készíti a gyártó? Most egy rövid életű szandál után nyomozunk. A bolt vezetőjét kérdezem a titokzatos pantonettről: Miért nem készítenek többet, ha a vásárlók erre vágynak?
Kovács boltvezető: A pantonettel, ezzel a 152 forint 80 filléres saruval, rengeteg gondunk van. A bevont sarkú pantonett anyagszükséglete jóval nagyobb, mint más szandáloké. De az árkülönbözetet nem számíthatjuk fel a vevőnek. Ráfizetéssel készítettük a pantonetteket, ezért kénytelenek voltunk figyelmeztetni az üzletvezetőt, hogy mérsékelje az ilyen sarúkra a rendelést.
riporter/narrátor (újra a nézőknek): A bevont sarkú pantonett születését különben homály fedi. Valakinek, vagy valakiknek szívességből csinálták. Sokaknak megtetszett és ma ilyet keres a hölgyek jórésze. A gyártók eleget tennének az igényeknek, ha a vevő a többlet anyag- és bőrköltséget megfizetné.
Kovács boltvezető: Tavaly az új modellek árvetésével együtt a bevont sarkú pantonettre is felterjesztettünk árvetést. A központ azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a termékek árát nem szabad megváltoztatni, mivel a fogyasztó érdeke azt kívánja, hogy a szolgáltatások ára alacsony maradjon.
riporter/narrátor: De a fogyasztó érdeke azt is kívánja, hogy a típusmodelltől eltérő kívánságait a pénzéért teljesítsék. Kapjon 152 forint 80 fillérért szabványmodellt, de húsz-harminc forinttal drágábban például bevont sarkút, vagy aranypántost. Ön nem így gondolja?
Kovács boltvezető: Az mindegy, hogy én mit gondolok. A mértékutáni egyben azt is jelenti, hogy rendelés utáni. De a rendeletek nem engedélyezik az előregyártást. Korábban, amikor nem volt munka, szemet hunytunk a szabálytalanságok fölött, és gyártottunk pantonetteket, de ha a szabályokat betartjuk, akkor előrendelést nem fogadhatunk el.
riporter/narrátor (a nézőknek): De miért vannak olyan rendeletek, amelyeknek csak a megsértésével lehet összhangot teremteni kereslet és kínálat között? Önök értik ezt, Hölgyeim?
narrátor/riporter: Régi igazság, hogy könnyű ott eladónak lenni, ahol van áru. Annál nehezebb azonban ott, ahol hiány mutatkozik egyes keresett cikkekből. (hosszú sor áll, tolong a pult mögött)
vevő1: Fehér cérnát kérek.
eladó: Nincs.
vevő2: Inggombot kérek.
eladó: Nylont vagy gyöngyházat?
vevő2: Gyöngyházat, azt lehet vasalni.
vevő3: Nekem fekete patentre lenne szükségem.
eladó: Csak ezüstszínű van. Abból adhatok?
vevő1: Esetleg kaphatnék 25-ös fehér zippzárat?
eladó: Nincs.
riporter/narrátor (a nézőknek): Rövid és lakonikus mondatok követik egymás, melyekben gyakran ismétlődik ez a kurta szó: nincs. Az eladók arcán szinte látni, hogy szívesebben mondanák az ellenkezőjét: van. Hiszen délután, amikor levetik a fekete klottköpenyt, ők is bizonyára betérnek egy-egy boltba, és odaállnak a pult elé vásárolni. Ők sem szívesen hallják az elutasítást: nincs, elfogyott, majd a jövő héten. De hát ki hallja ezt szívesen, ugyebár?

szereplők: Bánki Gergő, Csík Gábor, Máthé Zsolt, Schönberger Ádám, Tamási Zoltán; operatőr: Somogyvári Gergő; hangmérnök: Gáspár Szabolcs; vágó: Feszt Judit; ötlet, szerkesztés: Frazon Zsófia és Katarina Šević

A jelenet A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült. A jelenetekben megörökített helyzetek és személyek hasonlósága a valósággal nem csupán a véletlen műve. Az elhangzó szövegek a Dunaújvárosi Hírlap hasábjain jelentek meg a hatvanas években. A jelenetek a cikkek szövegeinek szerkesztett, dialógusba rendezett változatai. A kiállítás 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban.

Vevőt nem engedünk el!

(A jelenet A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült. A jelenetekben megörökített helyzetek és személyek hasonlósága a valósággal nem csupán a véletlen műve. Az elhangzó szövegek a Dunaújvárosi Hírlap hasábjain jelentek meg a hatvanas években. A jelenetek a cikkek szövegeinek szerkesztett, dialógusba rendezett változatai. A kiállítás 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban. És még: HELP ICA!) narrátor/riporter (kifelé): Ahogy ezt mindannyian érezzük, az átalakulás évtizedeit éljük. A szocializmus korai időszakában nem teremtődhetett meg egy csapásra az új társadalom kultúrája. Mindez fokozatosan jön létre. Újonnan alakul, vagy újjászületik és virágzásnak indul – akárcsak népi iparművészetünk forma- és díszítőkincse. A történelmi fejlődés törvényszerűsége folytán a kultúrának más lesz a kapcsolata a mai kor emberével, akinek érzéstudata, környezete és igényessége a magyar népművészet magasabb mechanikai fokon való megjelenését is követeli. És ahogy a népi hagyományok az ipari városok modern kultúrájához is illeszkednek, egyre inkább szűkül és elmosódik a határ a város és a falu élete között. Ennek a fejlődésnek szerves részét képezik a nők ezreit foglalkoztató háziipari szövetkezetek is. A minap a helyi háziipari szövetkezet részlegeiben és üzletében jártunk, vezetőket és dolgozókat kérdeztünk munkájukról.
Marika, a színek harmóniájának művésze (nyilatkozik): Mi, akik valamennyien együtt végezzük szövetkezetünk kaleidoszkópszerűen változatos munkáját, tudjuk, hogy a nők egyik sajátos, szép hivatása az otthon és a környezet megszépítése. Mégis sok nehézséget okoz számukra az ízléses, szép kézimunkaminták előteremtése. Ezt segítik a szövetkezet gondozásában és felügyelete mellett megjelenő mintakönyvek és leírások.
narrátor/riporter (kérdezi): És honnan jönnek a minták, hogyan népszerűsítik az új, ízléses mintakincset?
Marika, az újvárosi színek harmóniájának művésze (nyilatkozik): A háziipari tervezők igen gyakran történelmileg kifejlődött családi hagyományok alapján fejtik ki művészeti tevékenységüket. Mi ezeket építjük be nevelési és ízlésformálási céllal kiadványainkba. Termékeket és a kézimunkákat helyi lányok és asszonyok készítik, a szövetkezeti profilnak megfelelő mintakönyvek és a szabásminták segítségével. De javítási munkákat is vállalunk.
narrátor/riporter (kifelé): Nézzük, kikre számíthatnak az újonnan alakuló háziipari szövetkezet vezetői!
Sz. Jánosné az élelmes, négygyerekes háziasszony és családanya (nyilatkozik): Hát, én a gyárba meg az üzembe nem tudok elmenni dolgozni, mert a négy gyerek nem engedi a váltóműszakot. A pénz pedig kell, a négy gyerek sok ruhát elnyű, sok kenyerek megeszik. Varrni tudok, egész ügyesen, ha lesz itt háziipari szövetkezet, szívesen bedolgozok. Öt-hatszáz forintot biztos megkeresek majd minden hónapban, és emellett az itthoni házimunkát is el tudom látni még.
narrátor/riporter: És milyen munkában számítanak a helyi háziasszonyokra? – kérdezem Jelineknét, a most alakuló új szövetkezeti részleg vezetőjét.
Jelinekné (a helyi háziipari szövetkezet részlegvezetője): Mindenféle kézimunkában: kötés, fehérneműjavítás, műstoppolás, szemfelszedés, függöny és szőnyegjavítás, fürdőruha és fűzőkészítés, gumírozás, kalaptisztítás, nyakkendőjavítás, és még sorolhatnám. Egyben biztos vagyok: bárki, bármilyen munkával fordul hozzánk, nem utasítjuk el! Ha esetleg itt, a városban nem tudunk eleget tenni a vállalásnak, akkor Székesfehérvárra küldjük. Szövetkezetünk jelszava: „Vevőt nem engedünk el!” Erre mindig ügyelünk. Dunaújvárosban sok az állásnélküli asszony, akiknek a pesti mintára megszervezett, otthoni bedolgozókkal működő szövetkezeti részleg megfelelő munkalehetőséget ad.
narrátor/riporter (kifelé a kirakat előtt állva): Hát ne tétlenkedjenek kedves Lányok és Asszonyok! (összegzésként) A textiljavítások és varrások mellett az ország más szövetkezeteinek ízléses népművészeti tárgyai is csábítóan kínálják magukat a Háziipari és Népművészeti Boltban. A nagy üzlet gazdagon zsúfolt kirakatában népművészeti és hagyományos asztalterítők, hímzésgarnitúrák, fafaragás, papucsok, kötött férfi és női pulóverek, szép egyedi fonott táskák, népi hímzésű és modern mintás torontáli szőnyegek, faliszőnyegek, függönyök és szőttes párnák várakoznak a vásárlókra. A bolt igazi profilja viszont nemcsak a tárgyak árusítása, hanem a modern lakáskultúra helyi igényeinek és ízlésvilágának formálása. A használati tárgyak és textilek magától értetődően találják meg helyüket a modern munkáslakásokban is.

szereplők: Bánki Gergő, Csík Gábor, Máthé Zsolt, Schönberger Ádám, Tamási Zoltán; operatőr: Somogyvári Gergő; hangmérnök: Gáspár Szabolcs; vágó: Feszt Judit; ötlet, szerkesztés: Frazon Zsófia és Katarina Šević

fotó: Katarina Šević

a nagy üzlet - mindig mindenkinek mindent

(A szöveg A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült, ami 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban. És még: HELP ICA!)

Amikor virágzott a kapitalista termelés és fogyasztás, huszonnyolc angol takács egyszerre a homlokára csapott. Rochdale volt az ő városuk, ők pedig a híres takácsok, akik egy nagy asztal köré gyűltek, és addig gondolkodtak, míg gondolataiknak formája lett, a forma gyakorlattá érett, a gyakorlat pedig mintává vált. Akik látták, úgy mesélték, igencsak jól ment a közös bolt, csinosak voltak az újonnan épített házak, remekek a termékek, figyelem és segítség szőtte be szorgos hétköznapjaikat. Szövetkezet lett a nevük.

a kép forrása: Rochdale Co-operative Museum

A többi ember persze nem nagyon értette, mi fán terem a szövetkezet, de akkor felállt a legokosabb, és hangosan elmondta. Legyen a legfontosabb a nyitottság! Legyen! – skandálták a többiek. Aztán az igazságosság! Úgy van! – helyeseltek. Majd a kedvezményesség és a tőkekorlátozás! Micsoda? – kérdezték. Igen, igen, a tőkekorlátozás és a visszaszorított tőkekamat. Ejha! – csodálkoztak az emberek. Aztán semmi cserebere, seftelés, csak készpénzes vásárlás! Úgy van! És legyen még vallási és politikai semlegesség is! Legyen! Legyen! – értettek egyet. És persze tanulás egy egész életen át! Egy életen át! Egy életen át! – szólt az éljenzés és hurrázás.

Mire idáig értek az alapelvek sorolásában, már számtalan követő járt a nyomukban. Mi derék magyarok sem tétlenkedtünk soká. Volt nekünk egy grófunk, szociális érzékenységgel, üzleti érzékkel, tőkével és kezdeményezéssel, így lett nekünk is hamar szövetkezetünk, HANGYA néven. Bár grófi volt a kezdeményezés, volt ott kérem autonómia, demokrácia, önkéntesség, közös tulajdon, megtakarítás, jobb élet és nemes cél. Ekkor még minden eszményien alakult: vidék és város egymásra talált a fogyasztás és kereskedelem hangya-járatokkal sűrűn tarkított talaján.

Jó, mondta a gróf. Csak aztán jött a tanácsköztársaság és a munkásirányítás. Majd annak is vége lett. Kis szusszanás, virágzó ÁFÉSZ, de végül a világválságban és a világháborúban minden fejtetőre állt. Mindezek tetejébe beköszöntött az államszocializmus. A grófi éra pedig fogta magát, és végleg visszavonulót fújt. A többiek meg beléptek a közösbe. Ki így, ki úgy. Felőlem!

a kép forrása: Szövetkezet című lap (repro)

Jöttek az új szavak: terv és tervutasítás, a szocialista vállalás, a brigád és a központi irányítás, és persze nevelés, tanítás és oktatás. A takarékoskodást úgy hívták árleszállítás, a bevásárlást, hogy fogyasztás, a szövetkezet pedig hipp-hopp a szocialista tulajdon egy formájává vált. A gróf meg a takácsok erre a változatra rá sem ismertek volna. Úgy bizony, elvtárs! Persze – mint minden mesében – ebben is voltak kalandos történetek, csodás tárgyak és mindent legyőző helyi hősök. Meg sikerek. Meg tervek. Meg tanulságok. Meg kópék. De nemsokára megint minden megváltozott: a történetek, a tárgyak, a hősök, a sikerek, a tervek és a tanulságok. Meg a rendszer. Meg a szótár. Meg a kópék. Aztán eluralkodott a tanácstalanság.

fotó: Katarina Sevic (Schönberger Ádám, Máthé Zsolt, Csík Gábor,

Bánki Gergő, Tamási Zoltán)

Mostanra a hősök elfáradtak a hosszú mesében. Ezért most pihennek. A takácsok, a gróf és az áruház igazgató még hallottak messziről egy tompa puffanást. Azóta is keresik az okát. Ki így, ki úgy.

a mákdaráló

Sosem gondoltam volna, hogy egy helyi lapban (Dunaújvárosi Hírlap) bukkanok rá a gazdaságos elektromos fagyasztóláda eredettörténetére. Arra még emlékszem, hogy a fagyasztók magyarországi bejövetele „márjahilferstrassze” fedőnéven futott, és trabantcsomagtartón zajlott, valamikor a nyolcvanas években. Az istenadta nép hosszú tömött sorokban pöfögött Ausztria irányába (a fogyasztás elérhető mekkájába), és szerezte be olcsón (?) a csodálatos fagyasztószekrényt. (Vajon ezt miért nem egy csinos exporttal oldotta meg az ország? És mitől volt ez olyan fontos? Ma legalább ilyen értetlenül nézem. Bár nem termelek, nem vágok disznót, és nem vásárolok fél évre előre. Lehet, hogy itt a hiba.)
Nézzük a hiteles eredettörténetet! 1962-tőt írunk, amikor „több országban megrendezett közvéleménykutatáson” napvilágot lát, hogy a „szavazók a villamos hűtőszekrényt tartották a legfontosabb háztartási gépnek” (én a 2010. májusi szavazáson is szívesen döntenék így). De akkor a hűtőszekrény még drága, sok áramot fogyaszt, és sok benne a „hibalehetőség” – a szerző szerint. De ekkor jön a lengyel csoda: „lengyel kutatók új módszert dolgoztak ki a hőelemekhez szükséges félvezető anyag előállítására. Az általuk előállított félvezető anyag a bizmut, a szelén, a tellur és a stibium elegye. Az ilyen elegyből készített gyűszűnyi hőelem darabka két vége között mintegy 60°C hőmérsékletkülönbséget lehet fenntartani.” Tyíha! Ettől Mengyelejev is megnyalná mint a tíz ujját – persze, ha le nem fagyott a nagy hőkülönbségtől. És ebben a hűtőben akár mínusz 16°C is stabilan tartható. Reszkessetek zöldborsók!

Viszont a cikk végére kiderül, hogy a megoldás még csak kísérleti fázisban van, az eredmény még nem egyenlő a sorozatgyártással – „de a lengyel szakemberek azt remélik, hogy ezt a problémát is megoldják”. Beindul a sorozatgyártás, és a világ minden zugába eljut a csodamasina: a jövő hűtőszekrénye. A wikipedia angol frigo szócikke nem emlékezik meg a lengyel szakemberek tettéről (a lengyel se – de lehet, hogy az csak szerénységből), úgyhogy vagy nem oldották meg szegények a problémát, vagy lekörözték őket. Mindenesetre ma már gondtalanul fagyasztunk, a mínusz 16 sem akadály. Ma van tehát a jövő. Szerintem most szavazzunk a mákdarálóra!

könnyes Kodály

A Dunaújvárosi Hírlap hatvanas évekbeli lapszámait szemezgetem. Az imént erre a gyöngyszemre leltem (a kedvenc szófordulatokat kivastagítottam):

„A hatodik osztály tanulói fegyelmezetten, mozdulatlanul ülnek a padokban, pedig a mostani nem egyszerű tanítási óra. Az osztályban ott van Kodály Zoltán is, s ott vannak a filmesek groteszk masinájukkal, világosító berendezésekkel – tehát lenne ok a fegyelmezetlenségre. A felvillanó fények, a fényképezőgépek kattogása azonban mintha el sem jutna a kis kobakokig. Vörös János tanárrá szegődik minden tekintetben: beéneklés van.

[…] A Városi Tanács VB-termében Sófalvi István elnökhelyettes üdvözölte Kodály Zoltánt, azonban a szokásos formaságokat megszakította a nagy zeneszerző. A város hatalmas domborzati térképéhez lépett, s a város építéséről, további fejlődéséről, a partfal védelméről érdeklődött, majd gratulált a város szép fejlődéséhez.

[…] A Városi Tanács épülete előtt százak vártak a Mesterre. Pirosnyakkendős úttörők, nagymamák, fiúk és lányok. Az autogramm-kérők még feleségét is megostromolták egy-egy aláírásért. Kodály Zoltán kocsija percekig nem tudott elindulni az embergyűrű miatt – s ha jól láttuk a kocsi üvegén át – Kodály Zoltán könnyes szemekkel integetett vissza a dunaújvárosiaknak.”

Nos, ha Kodály Zoltán a kocsiban is ezt a csinos és nagyon szimpatikus napszemüveget viselte, mint az osztályteremben (ld. sajtófotó), akkor a könnyes szem csak szimpla hírpalírói fantasy. Miért is lett volna könnyes a Mester szeme?



(Dunaújvárosi Hírlap 1965. május 21., írta: Rózsa András, fényképezte: Háder László)

„hogyha belelátok a fejedbe, az a baj / de ha nem látok bele a fejedbe, az a baj”

A Bëlga Jön a Gólem! című 2004-es albumán hallható egy szám, amelynek nemcsak a címe, hanem szinte minden sorvégződése így szól: „az a baj”. A számban a világon mindennel baj van: a párkapcsolattal, az életkorral, a háztartással, a függőséggel, a barátokkal, az országgal, a politikusokkal, de még az állatokkal is. Minden rossz, és mindennek az ellentéte is rossz. Abszurd és ironikus helyzet, mégis valóságos és mindennapos: hallható az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, a boltban, a munkahelyen és nyilván otthon is.

Keserue Zsolt: Panaszfal (2003)

Ugyanerre a helyzetre és megnyilvánulási formára reflektál Keserue Zsolt Panaszfal című videó installációja (2003) is: a vásznon egymásmellé illesztett kilenc beszélő száj látható, melyek egyszerre mondják a magukét, majd áttűnnek egymásba, átalakulnak valaki mássá, és minden onnan folytatódik, ahol az előző abbahagyta. A zajjá váló, szüntelenül áradó panaszhalmaznak nincs üteme és ritmusa, de kivehetőek belőle értelmes sorok: a kutyaszarról, és talán a kamaszok értelmetlen viselkedéséről? Az installáció szereplői anonimek, csak arcuk részlete, mozgó szájuk látható a képen. A folytonos mozgás sajátos dinamizmust visz a monoton panaszáradatba.

A mű létrehozásában Keserue Zsoltot személyes élményei és tapasztalatai inspirálták: a hétköznapi találkozások alkalmával a köszönést követő „az a baj” kezdetű beszámolók feltűnő sokasága. Az installáció nyersanyagát Dunaújvárosban élő emberekkel készített beszélgetések adják: problémákról, elégedetlenségekről szóló vélemények és vallomások. Miután a „folyamatosan beszélő sokfejű lény” panaszai nem, vagy csak nagyon szilánkosan érthetőek, a tartalmi sűrűsödési pontok helyett sokkal inkább a panaszkodás mint attitűd nyer jelentőséget – még akkor is, ha az installációban lehetőség van az egyes beszélgetések meghallgatására. Ezáltal a Panaszfal című munkában az archeológia, a fragmentumok illesztése elsősorban művészi értelmet nyer. A különféle vélemények egymásmellettisége ugyanis nem jelöl ki konkrét problémákat vagy konfliktusokat, és a panaszkodók személyét és élethelyzeteit sem ismerhetjük meg. A szimultán monológok egy általános hétköznapi tapasztalatot jelenítenek meg, a szétszedés, a vágás, az összerakás, a komponálás és a sűrítés művészi eszközeivel. Az egymásmellé rendelt szájak és az áttűnő vélemények hálójában az irónia fegyvertára is remekül érvényesül. És ehhez, paradox módon, lényegtelenné válik, hogy ki és mit mond. A hangsúly a gesztuson és az ismétlésen van: azon, amitől a panaszkodás mint emberi hozzáállás ilyen végtelenül fárasztó, nyomasztó, a figyelmet lohasztó, vagy épp ironikus lesz – pont mint a vásznon látható sokfejű, zajongó lény is. Amelynek nem látni bele a fejébe. Az a baj?

Keserue Zsolt 23 monológ című kiállítása május 12-én, kedden, délután 5 órakor nyílik a Paksi Képtárban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány részlete.

kapcsolódó szöveg: miért éppen Alaszka?

Miért éppen Alaszka?

„olyan volt, mint Alaszka az aranyásók idejében”
Pálfalvi János grafikusművész képszerű és élményszerű hasonlata a Nagyolvasztó című dokumentumfilm első perceiben hangzik el. A hely, melyet Alaszkához hasonlít, Dunaújváros: az újonnan születő iparváros; és Dunaújváros: az alig több mint ötven éves múlttal rendelkező változó, kortárs város. A film tematikus keretét a város felépítése és belakása, a munka, a hétköznapi élet, a szabadidő, a szórakozás és a kikapcsolódás lehetőségei, a városi lét nyilvános és privát formái, a nyüzsgés, a zakatolás, vagy éppen az otthoni ücsörgés jelenti. A képekből, hangokból, dialógusokból és monológokból építkező alkotásban egy emlékező és beszélő város elevenedik meg a nézők számára. Különféle idők és korosztályok, a hely más-más szeletei, más célok és elvárások, élmények és tapasztalatok húzódnak meg a történetek mögött. Lírai és drámai történetek, humor, irónia, sóhajtás és panasz – fiatalos hévvel vagy korosabb nyugodtsággal előadva.
A film rendezője Keserue Zsolt, aki – önállóan és alkotótársak bevonásával – évek óta kísérletezik társadalmi problémák, élethelyzetek, közelmúltbeli vagy kortárs kulturális konfliktusok képes, szöveges megragadásával és bemutatásával. Filmes munkáiban a dokumentarista és a művészi fogalmazásmód legkülönfélébb formái érvényesülnek. Képzőművészeti alkotás, installáció és dokumentumfilm: más-más műformák, eltérő hangok, a reflexió különböző rétegei, a megismerés és az elemzés módszertani változatai. Alkotásait áthatja a társadalmi érzékenység, és a részletekből építkező alkotói hozzáállás. Így hozza létre – beszélgetésekből, vallomásokból, egyszerű véleményekből és a személyesen átélt tapasztalataiból illesztett – szubjektív és narratív városképeit.

De miért éppen Alaszka?


A kilencvenes évek első felében készült a Miért éppen Alaszka? (Northern Exposure) című, hat évadot megélt televíziós sorozat, amely egy kitalált alaszkai kisvárosban, Cicelyban játszódott. A film központi témája a kulturális különbségekből eredő konfliktusok ironikus, több esetben végtelenül komikus ábrázolása, remek dialógusokkal és karakterekkel. Ez a kitalált kisváros jelentette – a maga zord körülményeivel – azt a színpadot, melyen egy fiatal orvos, Joel Fleischman „játszotta” el – dialógusokra fűzve és narrálva – beilleszkedésének kalandos történetét. A kisvárosban furcsa és ismeretlen szokások és emberek vették körül. Mindenki idegen, és mindenki más. Egy hely, ahol látszólag nincs semmi, egy hely, ami annyira más, mint amivel addig találkozott, hogy azt biztos nem lesz képes megszokni – gondolta. Aztán elindultak a hétköznapok, hősünk belelendült a munkába, az ismerkedésbe, és fokozatosan kirajzolódott számára a város társadalmi és kulturális mintázata. Rájött, hogy az idegen környezet felfedezhető, megismerhető és a hétköznapi praxis során meg is változtatható. Így vált idegenből ismerőssé, seholsincs világból bárhollehet világgá számára a távoli kisváros.
Vajon miért éppen Alaszka jutott eszébe a városáról Pálfalvi János grafikusművésznek, aki fiatal házasként feleségével költözött Dunaújvárosba – akkor még Sztálinvárosba – szerencsét próbálni? Amikor megérkeztek minden idegen volt számukra, egy teljesen ismeretlen világ vette őket körül: a szüntelenül változó és alakuló fizikai tér, az újonnan épülő társadalmi hierarchia és kapcsolatháló, a kulturális és művészeti élet nullfoka. Ilyen körülmények között költöztek be új kétszobás lakásukba Magyarország első panelházában. De történetük nem számított egyedinek. Mindenki újonnan jött, és ismeretlen volt a többieknek, az emberek keresték a helyeket, a lehetőségeket. A város pedig csak épült és épült, az emberek tele voltak várakozással és reménnyel, vágyakkal és tervekkel. De míg első látogatásukkor, 1954-ben fiatalos erő, lendület és tempó tartotta mozgásban a politikai ideológiától sem mentes iparvárost, a hatvanas évekre a kezdeteket jellemző felfokozott várakozás, a nyüzsgés és a kalandok lényegesen csillapodtak. Már az első években elindult a kulturális és művészeti élet kiépülése és intézményesülése a modern városi infrastruktúra részeként, amiben persze szintén érzékelhetőek voltak a kezdeti évek és a későbbi időszakok közötti kulturális és ideológiai különbségek.
(Keserue Zsolt 23 monológ című kiállítása május 12-én nyílik a Paksi Képtárban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány rövid részlete, a végső változatból elhagyott részletekkel. A városképek 2008 őszén készültek.)

te itt áll

Egyutcás garázssor, balra Vasmű, jobbra Béke tér, az út két oldalán néhány feketére satírozott négyzet a kitűntetett helyeknek: színpad, szabadszínpad, kocsma, mozi, múzeum, toi-toi és információ. A múzeum alatt kékszínű jelölés és rövid szöveg: Te itt áll. A rajz a dunaújvárosi Garázsfesztivál térképe volt, a garázs-múzeum ajtajára ragasztva. Egyszerhasználatos, egyedi és házilagos gyártmány, filccel és fénymásolóval készült, középen a fesztivál marticájával. Gondolom, ma már szemét. Viszont jó kiindulópont: Te itt áll. Nem a múzeumban, hanem a múzeum előtt, az utcán, a garázssoron – mégha nem is ez volt a jelölés eredeti üzenete. Ráírta valaki. Bárki. A publikum.

A dunaújvárosiak számára a garázssor a mindennapi rutin, a hétköznapok és hétvégék szerves része, ismétlődésekkel és beidegződésekkel. Egy hétvégére mégis minden megváltozott: új szereplők, új helyek és események kerültek az észrevétlen megszokások közé. Egy-két napra biztos, de az élményeken keresztül talán hosszabb időre is. Ehhez viszont arra volt szükség, hogy a közönség ne csak nézőként, hanem szereplőként és alkotóként is jelen legyen, formálja a művészek által előre kifundált, de csak együtt megvalósítható tervet, zenével, kiállítással, játékkal, aktív és passzív művészeti akciókkal – egy public art akció keretében, 2008. október második felében.

Dunaújváros Magyarország talán legfiatalabb városa, az emlékezetnek, az emlékezésnek és az emlékeztetésnek mégis fontos szerepe és helye van a város jelenkori kultúrájában, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Az elmúlt alig több mint ötven év a lakók és a város együtt eltöltött, közös ideje és története, amelynek feldolgozásában és intepretálásában a Kortárs Művészeti Intézet zászlóshajó szerepét tölti be. A public art projekt során is fontos koordinációs és találkozási pontot jelentettek, az alkotók és a közönség számára egyaránt.

Várnai Gyula Neonbéke című alkotása egy neonfelirat rekonstrukciója. Az ötvenes években épülő, majd a hatvanas években csinosodó dunaújvárosi belvárosban egymás után jelentek meg a kereskedelmi, dekorációs vagy propaganda célú neonfeliratok és neon figurák. A „Békét a világnak!” fehéren világító szöveg az olajágat tartó szálló galambbal a gyógyszertár toronyépületének tetején volt annakidején. Várnai Gyula ezt az egykor emblematikus városképi elemet készítette el arányosan kicsinyített formában, hajlítható világító műanyag cső felhasználásával. Az alkotás a két Vasmű út közötti parkos területen állt.
A mű mérete, békére felhívó banális, ám de könnyen érthető üzenete miatt sem kerülte el a dunaújvárosiak figyelmét, és az is természetes, hogy más-más emlékrétegeket indított mozgásba az utcán sétáló közönségben a neon békagalamb. Aki a hatvanas-hetvenes éveket elsősorban politikai síkon olvassa, joggal teszi fel a kérdést: akkor most visszavágyunk-e a kommunizmus világába? És akkor béke volt? De aki személyes és szubjektív emlékezetén szűri át a látottakat, annak saját fiatalkora, az aktív és pezsgő városi élet elevenedik meg, hasonló vizuális elemek társaságában. Emlékezni mindenki emlékezik, a maga módján. A Neonbéke rekonstrukció teret enged a szimbolikus tartalmak és a vizuális emlékek újraélésére és újragondolására, a privát és a nyilvános szféra saját életen, és saját várostörténeten keresztüli összekapcsolására. A mű így nemcsak eszköze, hanem egyben a terepe is ennek a sajátos – személyes és lokális – emlékezetmunkának.
Horváth Tibor Vetítőpavilon – Memorandum című munkájában a Városháza előtti téren állt. A két modulból álló doboz egyik felében képek pörögtek a város életéből, amit az áttetsző falú, műfűvel borított másik feléből lehetett megnézni. A Városháza és a Múzeum által keretezett téren bemutatott képeket Horváth Tibor a Dunaújvárosi Hírlap fotóarchívumából válogatta. Kétezer ötszáz kép pörgött egymás után hét órán keresztül minden este: hétköznapok és ünnepek, épülő házak és kész lakónegyedek, áruházak, iskolák, szürke lakótömbök, vidám játszóterek, parkok, ipari területek és üzemek, színházi bemutatók és kiállítás megnyitók, ismerős és ismeretlen emberek, helybeliek és látogatók, eladók és politikusok – részletek a város alig több mint ötven éves történelméből. A külső nézőknek ismerős/ismeretlen „bárhol-világok” a dunaújvárosiak számára jelentéssel és jelentőséggel bíró részletek, életük egy-egy kockája, melyeken ma valamiért megakadt az alkotói tekintet. Egy remek kompozíció, egy eldugott apró, mégis fontos részlet, a technika, a kivágás, a külső szempontokat érvényesítő ironikus olvasás lehetősége, a szövegszerű, sűrű tartalom – és még hány egymás mellett érvényes alkotói szempont. Fontos, hogy ne legyen kizárólag didaktikus, kizárólag szemtelen, kizárólag szomorú, dokumentarista, elbeszélő vagy túl lírai, viszont jó, ha mindegyik egyben. A napilap, az archívum és a mozi műfaji elemeit egyesítő köztéri műalkotás a változatos témájú és dramaturgiájú képek segítségével válhatott találkozási ponttá és pihenő hellyé, a személyes emlékeket megmozgató és gyűjtő, diszkurzív tereppé.
A Tehnica Schweiz (László Gergely, Rákosi Péter) Első dunaújvárosi garázsfesztivál című projektje egy sajátos dunaújvárosi jelenség, a Volán garázstelep mindennapjainak szétszálazását, megmutatását, kulturális és művészi megmunkálását tűzte célul. A public art projekt keretében a munka köztéri és közösségi vetülete valósult meg, melyet megelőzött a garázsajtók mögött meghúzódó privát és titkos terekbe való óvatos, mégis szisztematikus bejutás. A munka első fázisában minél több garázsba próbáltak bejutni, és a belső terekről képet készíteni, hogy megismerhessék a garázsok mindennapi életének titkos zugait. Ugyanabból a szögből és képkivágással, nyitott ajtajú garázsbelsőkről készített képeken elképesztő, lenyűgöző, elgondolkodtató és megmosolyogtató helyzetek jelentek meg (egy válogatás egy korábbi dunaújvárosi kiállításon már szerepelt). A munka következő szakaszában az alkotók garázsokat béreltek a telepen, és felkértek ismerős alkotókat, hogy rendezzék be azokat, elképzelt identitásokhoz igazodva. Marijuana termesztő, láma tartó és zongorista – csak néhány az elképzelt személyek garázsra fordított titkos világából. A harmadik felvonásra a public art projekt keretében, egy hétvégén került sor, Első dunaújvárosi garázsfesztivál címen. A művészi vállalkozás kerettörténetét ezek az előzmények és az ebből nyert tapasztalatok adták. Az alkotók a telephasználati attitűdök privát történeteit görgették tovább, rendezvények, koncertek és kiállítás szervezésével, a telephasználók és a városi fiatalok bevonásával. Egy speciális szabadidő eltöltési formára, az intézményesülő személyességre adott kulturális és művészeti válasszal: garázspolcok gyűjteményekből kiállítással, a telepen próbáló rock-bandákból zenei fesztivállal, a férfiak kvaterkázásából kocsmával.
Várnai Gyula, Horváth Tibor, László Gergely és Rákosi Péter munkái remekül egészítették ki egymást. A művészek a helyspecifikusságon kívül a megvalósítás során virtigli utcai műfajokhoz nyúlnak, mint a neonfelirat, az óriásplakát, a városi kertmozi, a napilap, a kiragasztott hirdetés és a fesztivál. Tematikus kiindulópontjaik ugyan a múltra vonatkoztak, de az alkotásokon keresztül, az emlékezés, az aktív részvétel és a véleményformálás eszközeinek segítségével a kortárs kultúra részeivé és átélhetővé tették a múlt emlékeit és tapasztalatait. A műveket a nézők tereibe állították – Városháza előtti tér, Vasmű utak közötti park, Volán Garázstelep – állításaik szinte kivétel nélkül a befogadók világára vonatkoznak, közös hagyományokból, emlékekből, képekből és tapasztalatokból építkeznek, és ezek segítségével is működnek.

(A szöveg egy készülő hosszabb tanulmány részlete.)

tervváros és utópia

„egy vitathatatlanul moszkvai jellegű, hatalmas sugárúton találtuk magunkat, ahol egyformán szürke lakóházak álltak sűrűn, a hepehupás, beépítetlen telkek között. Több kilométernyi sugarú körben sehol egy lélek, sehol egy újságosbódé, sehol egy üzlet, egy kávézó, egy iskola. Sehol egy macska, sehol egy szkinhed (…) Egymás mellett lépkedtünk Johnnal a nagy, néptelen sugárút járdáján, megítélésünk szerint keleti, észak-keleti irányban (negyed órán belül Rostockban leszünk, húsz perc múlva Vlagyivosztokban), amikor végre ráakadtunk a Rilkestrasséra. Ez a Rilkestrasse egyszerű gyalogút volt, és társaihoz hasonlóan, zsákutcaszerűen ez is a Gagarin Allee csillagűrébe zuhant;”

Christian Büchner: Cukorváros/nanosleep_d, 2008

A részlet a belga származású francia író Jean-Philippe Toussaint A televízió című regényében olvasható (Jelenkor, 2000). A könyv főhőse egy francia művészettörténész, aki Berlinben tölti a nyarat, hogy elkészítsen egy tanulmányt művészet és politikai hatalom viszonyáról. A kifinomult, aprólékos, már-már szöszmötölő tudományos vizsgálódásokon túl a világ hétköznapi dolgait tehetetlenül szemlélő és kommentáló főhős korunk értelmiségi attitűdjét megtestesítő kaján és ironikus figura. Az idegenséggel szembeni kívülálló szerepe kifogyhatatlan humorforrást jelent a szerző számára: így akár egy kelet-berlini lakótelepen tett rövid séta is könnyedén válik időt és teret átszelő, futurisztikus űrgaloppá, képzeletbeli, holdbéli kalanddá. Az egykori Kelet-Berlinben található, szovjet minta és ideológia alapján, politikai kezdeményezésre épített lakónegyed leírása szinte Ray Bradbury Marsbéli krónikák című művének kezdő lapjaira emlékeztet: néptelen, kihalt, csendes táj, egy más és érthetetlen esztétikai kánon, más színek és formák, melyek egy idegenből félelmet és borzongást váltanak ki. Ami viszont a kívülállóknak idegen hely, a bentlakók számára otthon – és mindez nézőpont kérdése.

Thomas Morus 16. század elején megjelent Utópia című munkája, a politikai pamflet, a kalandregény, az államelmélet és a teológiai értekezés határterületén mozgó mű Seholország képzeletbeli szigetére kalauzolja olvasóját: egyforma alaprajzú városokba, utcákra és házakba, egy kommunisztikus társadalmi, gazdasági és politikai életet élő közösségbe, egy egyszerre individualista és kollektivista világba. A reneszánsz optimizmusa és önbizalma mögött jól kivehető társadalomkritika, a középkor után polgárosuló, de még feudális berendezkedésű valósághoz képest teljesen utópisztikus közösségi lét, ennek intézményes, felülről létrehozott keretei: ez Utópia, a filozófiai allegória.

„Célunk a rozsdamentes vasgyártás” Fabricius Anna, 2008

Tervezés, modernitás, fejlesztés és fejlődés. „A definíció szerint a szocreál tartalmában szocialista – ez az emberről való gondoskodás sztálini elvét jelentette, s a korszak felfogása szerint a városépítészetben ez különös jelentőséggel bírt –, formájában pedig nemzeti. Utóbbin leginkább a 19. század első felében uralkodó építészeti klasszicizmus adaptációját értették.” (Barka Gábor – Fehérvári Zoltán – Prakfalvi Endre: Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950-1960. Dunaújváros, Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2007: 12. o.) „A korszak ideológiája szerint a szocialista újvárosok (lakótelepek) jellemzője az utcák által határolt lakótömbök tervszerűen felépített, konfigurációba szerkesztett alakzatai. Belőlük épülnek fel a nagyobb egységek: a lakókörzetek vagy szomszédsági egységek, tulajdonképpen iskolakörzetek. (…) A lakókörzetek egy centrum köré épülve képezik a lakónegyedet, s ideális esetben ezek összessége adja ki a város lakóterületét.” (Uo. 11. o.) A definíciókat olvasva jobban érthető Toussaint főhősének kelet-berlini lakótelepi sétája is: nyilván a mintaszerűen megépített város forgalmi útján sétált barátjával, és nem merészkedett a lakótömbök közé, hogy becserkéssze az idegen táj otthonosságát.

Az idegenség és az otthonosság fogalma közötti kapcsolat megteremtése a helyek újraolvasásával, az emlékek és a vágyak megfogalmazásával és bemutatásával igenis lehetséges. A társadalomtudományi és a képzőművészeti gondolkodásmód és praxis határterületein és találkozási pontjain elhelyezkedő, a városi mentalitást, mobilitást és lokalitást vizsgáló megközelítések többféle lehetőséget kínálnak erre.

Az alábbiakban egy dunaújvárosi kiállítás kapcsán olyan alkotásokról „mesélek”, amelyek a tervvárosok sajátos, ötvenes évekre jellemző formai és tartalmi világát kapcsolják össze a mával: városok, városrészek, utcák, amelyek a mai szem számára talán ugyancsak idegenek és érthetetlenek, de a figyelmes szem számára a látszólag hasonló mintázat mögül kikandikál a kortárs világ összetettsége, a dolgok finom megkülönböztethetősége. Újracsak művészet és politika hatalom, de nem egy Berlinben készülő művészettörténeti tanulmányban (mint Toussaint regényében), hanem például egy kiállítótér falain.

Surányi Miklós: Római városrész, 2007

A dunaújvárosi Stalking Utopia. A város nyomában című kiállítás (Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2008. január 25 – február 29.) tanulmányutakon és egyéni kezdeményezéseken alapuló, nemzetközi képzőművészeti vállalkozás: két közép-európai Sztálinváros, a német Eisenhüttenstadt és a magyar Dunaújváros, reflexiókon alapuló megközelítése. Mindkét város 1950-től kezdett mai formájában épülni, nehézipari kombinátok telepítésével párhuzamosan kialakított hétköznapi élettérként. A terveket és a kivitelezést minden esetben politikai döntés előzte meg: legyen egy új ipari kombinát, és legyen mellette egy új, modern város! A második világháború utáni „szovjetizálás” meghatározó terepei lettek a városok – definíciók, leírások, tervek és megvalósulások formájában egyaránt –, de elmélet és praxis nem minden ponton ért össze, és nem mindig erősítette egymást. Az ötvenes évektől, ideológiai alapon épülő városok, városi terek több esetben kiállták az idő próbáját, otthonos, zöld és barátságos tér vált belőlük, néhányról viszont kiderült, hogy nem történt minden úgy, ahogy azt tervezője a rajzasztalon „megálmodta”. Ami viszont egészen biztos: az életvilágok ezer különböző apró részlete mutatja magát mindkét városban a kíváncsi tekintet számára.

László Gergely – Rákosi Péter: Cím nélkül, 2008

A dunaújvárosi kiállításon bemutatott művek alkotói Eisenhüttenstradtba és Dunaújvárosba is egy-egy művész (Thomas Neumann és Kaszás Tamás) meghívására érkeztek, dolgozni, tapasztalatot szerezni, kérdésekről gondolkodni: mit jelentett egykor, és mit jelent ma a tervváros (elméleti és gyakorlati szinten egyaránt)? miként élünk és mozgunk ma ezekben terekben? mennyit tudunk az eredeti koncepciót alakító ideológiáról? miként épülnek be gondolataink közé az évtizedek alatt megszilárduló sztereotípiák? milyen eszközei vannak egy képzőművésznek ma arra, hogy e kérdésekre saját szerszámosládája segítségével válaszokat keressen, a jelenlegi helyzetre reflektáljon? Az alkotásokon megjelenik az egykor ideálisra tervezett városok mai szociális és kulturális miliője, a nyilvános terektől az egyéni érzelmekig. A művekben a város mint hálózat, mint különféle egységekből és funkciókból álló tér jelenik meg: terek, melyeket kezdettől fogva sűrűn átsző művészet és politikai hatalom összefüggésrendszere, terek, melyek mára hivatalosan is műemlékké váltak, így kevésbé létjogosultságukat, mint inkább jelentéstelítettségüket érdemes körbecirkálni. Izgalmas és kalandos utazás Utópiába!

A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet Stalking Utopia című kiállítása a tervezett városok koncepciójától kiindulva összesen húsz alkotást mutatott be. A vállalkozás folytatása a 2007-ben megrendezett Város központ nélkül című tárlatnak, és előzménye a 2008 őszére hirdetett Futurológusok kongresszusa című rendezvénynek. Tágabban pedig kapcsolódik a művészek tervvárosokkal kapcsolatos felfokozott érdeklődéséhez, a lakótelepek jelenkori szociokulturális környezetének kutatásához, a posztszocialista attitűdök és praxisok feltárásához és bemutatásához.

(A szöveg a kiállításról írott elemzésem részlete. A teljes elemzés a Balkon 2008. áprilisi számában jelent meg. Azért vettem elő, mert hamarosan egy public art projekt elemzésén fogok dolgozni, és szeretném továbbgondolni az itt leírtakat - is.)