Ki ne ismerné a Susogó mackók bábsorozatot, amiben két vicces ruházatú mackópasi, Brendon és Sanya beszélgetnek a világ legégetőbb dolgairól egy lakótelep színfalai között. Aranyköpések, mobiltelefonok, tűntetés, főzőműsor, szappanopera, allergia, teleshop, sztárság, királyság – minden, ami belefér. Az egyik rész elején Brendon (B), aki egy susogós melegítőbe öltöztetett kancsal barnamedve, berohan a színre, kezében nyeles tükör, amit a pacskeros hálótrikós jegesmedve Sanya (S) kezébe nyom, majd izgatott beszélgetést kezdeményez a metroszexualitásról: „B: Olvastam, az újságban, hogy milyen a féri ideál. S: Aha. B: Gondolkodom rajta, hogy metroszexuális legyek. S: Mi van? B: Szőrteleníteni fogok. Csak a hajam hagyom fent. S: Sssszzz. Az fájni fog.” Hát, ezt garantálom! De miről is dumál a két mackó?
A metroszexuális fogalom, amit Brendon, a szőrös barnamedve használ, nem nemi orientációra utal (mint a hetero-, a homo- és biszexuális), hanem egy új, férfiakra jellemző viselkedésmódra: egy szépségápoláson, kozmetikumhasználton és divaton alapuló férfiideálra. A ’metroszexuális’ olyan nagyvárosi (a szó a metropoliszból ered) független férfi jelzője, aki sokat keres és sokat költ, elsősorban divatra, kozmetikumokra, szépségápolásra, hiszen életének egyik legfontosabb része a testével és külsejével való foglalatoskodás. A fogalmat (metrosexual) Mark Simpson angol újságíró használta először egy 1994-ben az Independentben megjelent újságcikkében. A szőrtelenség a feminim tulajdonságokkal rendelkező metro-férfi egyik szembeötlő tulajdonsága. „Na, most az is kérdés, hogy kiszedessem-e a szemöldököm? Vagy, vagy létezik-e egyáltalán szemöldököm? Hogy az egy képzeletbeli rész a sima, egybeolvadó szőrön belül, vagy nem?” – osztja meg Sanyával aggodalmát Brendon, a nagyon szőrös barnamedve. Szóval: hogy van ez a szépség és szőrösség a férfiaknál? Nézzük a kérdést a tárgyak tükrében!
A kilencvenes évek elején jelent meg először Könczey Réka és S. Nagy Andrea Zöldköznapi kalauz című könyve, amiben praktikus tanácsokat találhatunk a zöld-tudatos hétköznapi élethez. A Természetes szépség fejezet Fejbőr, haj és szakáll tematikus egységében a következőt olvashatjuk a férfiborotválkozásról: „Ne használj hajtógázas borotvahabokat és elemes vagy eldobható borotvát. A borotvaszappant pamaccsal habosítsd fel, vagy próbáld meg, milyen szakállal élni.” Nos, nem vagyok biztos abban, hogy a szakáll minden férfinak (meg nőnek) vonzó megoldás, viszont ha körbenézünk a fogyasztói piacon, meglepve tapasztalhatjuk, hogy a borotvapamacs és a borotvaszappan korántsem múlt idejű, avitt tárgyak.
Az eldobható eszközök mellett virul a tartós borotválkozó eszközöket és kellékeket gyártó és forgalmazó cégek, márkák, boltok és web oldalak világa – az olcsóbb, egyszerű tárgyaktól a luxusmegoldásokig. Borotvapamacs, pengés és kinyitható borotva, szappan, szappanos tál, tükör – nagyjából ez a minimál-szett. Az eldobható eszközök használatához képesti lényeges különbség mégis a mozdulatsor: a techné, a mesterségbeli tudás. Amiről legtöbbünknek csak emlékei vannak – például a nagyszüleinél eltöltött nyarak idejéből. Szabómester nagypapám például mindig a műhelyben borotválkozott, öltönynadrágban és atlétában, a szabóasztalnál, az ablak előtt. Kerek nagyítóüveges tükröt támasztott fel, egyenletes mozdulatokkal habosította a szappant, amit aztán pontosan és egyenletesen vitt fel az arcára a pamaccsal. Közben viccesen grimaszolt, ahogy az áll gödreit és a bajuszvonalat bekente. Aztán pengés borotvával lassú, mégis határozott mozdulattal húzta a habot az állán fölfelé, csak úgy sercegett a tegnapi borosta! Kis lögybölés a vizes tálban, aztán egy újabb csík. És így tovább. A végén a bajuszvonal. Majd arcmosás és törlés. Arcvizes paskolás. Borotválkozó eszközeit nagyon izgalmas tárgyaknak láttam akkor: a kerek nagyítós tükör, a talpára állítható pamacs, a zsilettpenge – amit persze meg sem érinthettem –, a csavaros borotva és a szappanhabosításra használt kerek fém tál. Mindezek a tárgyak a műhely egy felső polcán laktak.
Hogy apáink generációjából maradt-e olyan, aki nem váltott villanyborotvára? Vagy ideológiai okokból a hetvenes-nyolcvanas években szakállra? Nem tudom. De ma a hajtógázas-egyszerhasználatos modell mellett nagy választékban sorakoznak a pamacsok és a szappanok. Olyan lehet ez, mint a palacsintasütés? Ha nincs jófajta klasszikus palacsintasütő, lesheted a „igazi” palacsintát? Lehet, hogy a borotválkozáshoz is kellenek a jól használható, tartós saját tárgyak? Mégha a napi művelet némi többletidőt is jelent? És jelent?
A borotvapamacsok és borotvaszappanok két, egymástól jól elkülöníthető fogyasztói szférában tűnnek fel: egyfelől a tudatos, zöld-hétköznapokban, másfelől a luxuscikkeket forgalmazó, a férfi-imázs nosztalgiától sem mentes világában. És ehhez azért ne feledjük hozzátenni a metroszexuális férfiképet sem, amiben – akár tetszik nekünk a csupaszítás, akár nem – a férfi szőrtelenség egyre több korosztály számára jelenti a „szépséget” és a jól ápoltságot. Talán ezzel is magyarázható, hogy az eldobható és az elektronikus eszközök mellett tért hódítnak a mesterségbeli tudást is igénylő klasszikus tárgyak (a témához egy szellemes blog: Pamacs és penge. Mert a szőr nem játék!). Pamacsok sörtével vagy szürkeborz szőrrel (mi van?), fa, csont vagy speciális műanyag nyéllel, borotvaszappanok glicerinnel vagy kecsketejjel. A kecsketejes borotvaszappan még egy kis plusz viccet is tartalmaz: hiszen a kecskének azért mégiscsak a szakálla az, amitől a legmókásabb! És ahogy a kecskének a szakáll, medvének a szőr, a pasiknak sem áll rosszul a néhánynapos borosta és a karakteres nevetőránc. De akkor mi van a többi szőrrel? „B: És a szempilla az szőrnek számít? S: Az, az, az maga a szőr. A szőr az nem lehet szőrös. […] B: És bikinivonalról hallottál már? S: Brendon! Most hagyd abba!” Oké!
A szócikk a Tudatos Vásárló magazin tavaszi Szépségápolás, kozmetikumok tematikájú számához készült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése