épületszerkezet és vízszerkezet

Miként válhatnak a molekulák, a színtelenség és a szagtalanság – tehát a vizes tulajdonságok – az építészet formanyelve és eszközkészlete számára ihletadó és vonzó alternatívává? Mitől izgalmas az épületszerkezet és a vízszerkezet összeillesztése – akár a tervezőasztalon, akár a városi térben?

A természeti környezet és az épített környezet átjárhatósága nem új keletű a modern építészetben, a két szféra összjátéka különösen izgalmas atmoszférát teremt: benyomásokat kelt, hat ránk, reakciókat, érzéseket vált ki belőlünk. Az organikus formák építészeti elemekké, épületekké válásában a víz hullámzása, áttetszősége, vagy épp buborékossága kimeríthetetlen tárházat kínál a tervezők számára. Az organikus építészet egyik lényegi eleme, hogy szervesen kapcsolódik a környezethez, amelyben áll. Tehát nemcsak arról van szó, hogy az épület formailag valamiféle természeti képződményhez hasonlít, hanem arról, hogy a tervezésben és az épített objektum elhelyezésében is érvényesül a környezethez és a kontextushoz való illeszkedés: legyen ez egy konkrét lokalitás, vagy tágabb nemzeti keret, esetleg speciálisan helyi adottság, a „hely szelleme”. Az illesztés akkor működik igazán jól, ha nem öncélú, hanem a tartalmi és a formai elemek magától értetődően kapcsolódnak össze. Az ideális megvalósítás további komponenseket is figyelembe vesz, mint például az emberközpontúság, vagy a szerkezet és a lefedettség ökologikussága. A gyakorlatban pedig kis- és nagyléptékű tervekkel és épületekkel egyaránt találkozhatunk: a lakóháztól a kulturális intézményig, a látszólag „szimpla” megoldásoktól a „primadonnaépítészet” látványos alkotásaiig. Magyarországon leginkább Makovecz Imre munkáit sorolják az organikus építészethez, de nemzetközi viszonylatban ennél lényegesen összetettebb, kifinomultabb és korszerűbb jelenségről és építészeti gondolkodásról van szó.

De miként kapcsolható az organikus építészet koncepciójához és filozófiához a víz mint anyag, és mint változékony fizikai entitás, amelynek legfőbb – már az iskolában is skandált – tulajdonságai a színtelenség, az áttetszőség és a szagtalanság? Miként ad ihletet a víz? Miként nyújt megoldást az épített formák számára? Miként válhat egyszerű hasonlatnál több, összetettebb, jelentéstelibb struktúrává a hullám, a buborék vagy akár a csepp?

A modern építészet egyik első átütő erejű, nagy vitát kiváltó, de mindmáig szimbolikus „vizes” megoldása a Sydney-i operaház (1954-1966): az óceánöbölben fodrozódó vitorla (tervező az addig ismeretlen dán Jørn Utzon), a tengereket és óceánokat szelő vitorláshajók mintájára. Az operaházat körbevevő jachtkikötő vitorlásait és a parton fodrozódó vitorlaszerű építményt tehát valójában mégiscsak a természeti tényezők, a víz és a szél kapcsolják egybe. Ha ugrunk egyet időben és térben, egészen Hamburgig, akkor sok hasonlóságot, de mégtöbb különbséget is találhatunk a ma is épülő filharmónia épületévvel: ugyancsak egy kikötőben járunk, az épületnek ebben az esetben is van történeti előzménye, a mintázat ugyancsak kapcsolódik a tengerhez és a kikötőhöz, de a szél mellett már nem a hajóvitorla, hanem a tenger hulláma adja a kiinduló formát – ami a zenei kontextussal összevetve újracsak szerves és organikus kapcsolat kialakítására alkalmas. Az Elbphilharmonie Hamburg (tervezőiroda a svájci Herzog & de Meuron) 2010 őszére kellett volna elkészülnie, de a meglehetősen költséges vállalkozást végül 2013-ra ütemezték át. Hamburg jelentős és nagy múltú kikötőváros, amelynek gazdasági ereje a mai napig a kereskedelemben és az áruforgalomban rejlik. De a város nem kevés kulturális tőkét is kovácsol a látványos építészeti megoldásokban bővelkedő kikötőben, ahol a filharmónia is épül. Építészetileg egyfelől a környezetében található többszázéves raktárépületek formai megoldásait, másfelől a víz áttetszőségét és hullámait ötvözi. A tervezők nem titkolt vágya, hogy a megvalósult alkotás a város ikonikus, szimbolikus épületévé váljon – a sydneyi operaházhoz hasonlóan.

Az organikus építészeti formák nemzetközi porondján Zaha Hadid bagdadi születésű kortárs brit sztárépítésznő neve gyakran kerül elő. Munkáiban többször is találkozhatunk a víz valamilyen formai megoldásával: a csepp, a hullám mint építészeti forma, a fehérség, az áttetszőség mint színvilág, a csillogás, a kerekítés mint metafora egyaránt részei tervezői gondolkodásmódjának. Most csak két tervet emelek ki: a Marokkó fővárosába, Rabatba tervezett hullámzó színházi komplexumot (Rabat Grand Théâtre), és a londoni olimpiára készülő úszócsarnokot. Az afrikai színház egy komplex folyóparti területfejlesztés részeként valósul meg, ezért a tervezés egyik kulcseleme a táj és az épített környezet illesztése: a természeti adottságokhoz, a dombos területhez és a folyóhoz való alkalmazkodás: a lankák, a hullámok, a fodrok építészeti egységbe illesztésével, szoborszerű megfogalmazásával, tájba simításával. Ugyan Hadid kritikusai szerint az egyre sűrűsödő megrendelések következtében az építésznő tervei veszítettek egyediségükből, de azt elismerik, hogy módszere az ún. algoritmikus design sokkal természetközelebbivé tette munkáit. De a tervezésben az áttörést – Hadid szerint – az egyre professzionálisabb számítógépes mérnöki munka adja, aminek köszönhetően a fantáziájában megszülető formák a valóságban is láthatóvá válnak. Most is épülő nagy dobása a londoni olimpiára elkészülő úszócsarnok szintén sok vitát kavart: nemcsak magas költségeivel, hanem kritikus pontjával a hullámos tetővel, amit végül át kellett terveznie, hogy beleférjen az amúgyis jelentősen túllépett költségtervbe. Az úszócsarnoknál a víz szerepe duplán is megjelenik: egyfelől az épület funkciójában, másfelől a csarnokot övező vizes környezetére való reflexióban. Hadid nagyon kedvelheti a vizes tematikát, hiszen tervezett már áramvonalas, a csapvíz folyását követő csaptelepet a Triflow számára, és vízcsepp formájú mobil kiállítási konténert a Chanelnek. Egy rövid pillanatra a magyarországi építészeti közbeszédet is felfodrozta egy, a Szervita téri iroda- és parkolóház helyére épített irodatervével, de a látványos buborék a gazdasági válsággal párhuzamosan vélhetően kipukkant. Ez azért is kár, mert Magyarországon végre épülhetett volna egy világszínvonalú épület, ami biztos, hogy nagy vitát kavart volna, de az is biztos, hogy a vélemények hullámzása egy kicsit a magyarországi építészet állóvizét is felkavarhatta volna. De addig is, itt lesz nekünk a Bálna a budapesti Duna parton.

kifejezés, zavar és kompromisszum

Egyre gyakrabban kísérletezem azzal, hogy egymástól látszólag távol eső területek alkotásait (szövegeket, képeket, eseményeket, kiállításokat és magyarázatokat) illesztek egymás mellé, és „összeolvasom” őket. Nem a hasonlóságok és a különbségek izgatnak, csupán élvezem a behelyettesítést, játéknak tekintem az akciót, aztán néha megdöbbenek, mennyire „igaz”, amit az „új szöveg” állít. A módszert nem én találtam fel. És valójában inspirációnak használom: azokhoz a munkákhoz, amelyeken épp dolgozom. Azért, hogy kiszakadjak abból a fogalmi erőtérből, ami közvetlenül körülvesz.

Ismeretlen festő: Olvasó nő (Gerber Pál gyűjteménye)
A kép forrása: mucsarnok.hu

Mindennapjaimat egy múzeumban töltöm, de sokat járok színházba, élőszóban pedig gyakran keverem a színház és a múzeum, a kiállítás és az előadás szavakat, véletlenül – akárcsak egy nagymama az unokái nevét: egyformán szereti őket, de a látás örömében hirtelen összecsúsznak a fogalmak. De így is érti mindenki, kiről és miről beszél. És együtt nevetnek rajta. Néhány éve aztán tudatosan végigolvastam Hudi László és Imre Zoltán Nemzeti Színház – mindenkinek! című 2007-es pályázatát úgy, hogy a színház szót hangosan múzeumra cseréltem. Nem állítom, hogy minden stimmelt, de nagyon sok ponton elgondolkodtatott a szöveg egy projekt-alapú produkciós-múzeum elképzelésről. De azt is megértettem, mennyire kötöttek intézményi kereteink, és mennyire nem kompatibilis a szöveg az intézményesített valósággal. Talán ez volt az első eset, amikor megfordult a fejemben, hogy a behelyettesítés tapasztalatait leírom – kissé szemtelen, provokatív szövegben, de nagyon barátságosan és játékosan. Aztán mégsem tettem meg. Elsodorták az ötletet a mindennapok.

Viszont tavaly ősszel a Pulszky Társaság éves szakmai konferenciáján mégiscsak előálltam két hasonló kísérlettel. Az előadás nem volt nagy siker, talán többen kellemetlenül is érezték magukat. Holott: a kellemetlen kérdések megfogalmazása a változás és változtatás első bíztató jele. Az alábbiakban elmesélem az egyik példát, és visszatekintve kommentálom, majd egy következő bejegyzésben folytatom és továbbgondolom.

Nemrég láttam a ted.com web site-on egy 2009-es előadást, amiben Daniel Libeskind lengyel születésű, amerikai építész 17 fogalom segítségével beszélt 18 percben az építészet és az inspiráció viszonyáról. Ebből az előadásból idézek néhány mondatot:

„a kifejezés híve vagyok, sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget: sem az életben, sem bármi másban. A kifejezésre [expression = kifejezés, kinyilvánítás] gondolok. Ez olyan, mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. És ez hiányzik az építészet nagy részéből, mert azt gondoljuk, hogy az építészet a semleges birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye. […] A kifejezés az, ami az építészetnek értelmet ad. S természetesen a kifejező terek nem némák. A kifejező terek nem egyszerűen terek, melyek megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nemcsak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. [… Az építészet] nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy minimális eszközökkel létrehozunk valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.”

Royal Ontario Museum of Art
A kép forrása: FLICKR

Eddig a rövid idézet. A „kifejezés” az egyik a 17 fogalomból, amelyre Libeskind mondanivalóját építi. Az előadás, elismerem, kissé didaktikus, de roppant jól felépített, feszes, mégis asszociatív. Még utalok rá, dolgozom vele, de előbb néhány mondat a TED koncepcióról és a site-ról.

A TED története 1984-ben kezdődött egy konferenciával, amely három témakörre (TED: Technology, Entertainment, Design) épült. Ezt további konferenciák követték, éveken keresztül. Az előadások felvételeiből indult el a ted.com web-site, ami azóta is folyamatosan bővül, és mára már fordítási projekttel, televíziós előadássorozattal, ösztöndíjjal és díjjal is kiegészült, viszont továbbra is nonprofit keretek között működik. (2011-ben a TED díját JR, a világszerte ismert street art művész kapta.) A konferencia előadóinak 18 perc áll rendelkezésükre, hogy valami értelmes dologról beszéljenek: a munkájukról, a gondolataikról, gyakorlati, elméleti kérdésekről, fogalmakról. (E tekintetben a magyar tudósoknak is volna mit tanulniuk!) Az előadásokban vastagon benne van a kortárs kultúra: a koncepciókban és a bemutatott, megvalósult alkotásokban egyaránt. Ez a társadalmi kontextus.

Most nézzük közelebbről a kiemelt szövegrészt! A feladat rém egyszerű: a fenti idézetben kicserélek néhány szót, és felvázolom, milyen az a múzeum, és milyen az a kiállítás, amely számomra inspirációt jelent. Létrehozom a Libeskind előadásrészlet meghekkelt változatát, és nemcsak azért, hogy zavart keltsek:

„a kifejezés híve vagyok, sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget sem az életben, sem bármi másban. A kifejezésre [expression = kifejezés, kinyilvánítás] gondolok. Ez olyan, mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. És ez hiányzik a magyarországi múzeumok és kiállítások nagy részéből, mert azt gondoljuk, hogy a múzeum a semleges birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye […] a kifejezés az, ami a múzeumnak és a kiállításoknak értelmet ad. S természetesen a kifejező múzeumok és kiállítások nem némák. A kifejező múzeumok és kiállítóterek nem egyszerűen terek, melyek megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező múzeumi terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nemcsak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. [… A múzeum és a kiállítás] nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy létrehozunk minimális eszközökkel valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.”

A drezdai Hadtörténeti Múzeum – építés közben
A kép forrása: ArchiThings

Valahogy így. A Pulszky konferencián állva kellett beszélni, egy pulpitus mögül. A szöveget olvastam, de végig az járt a fejemben, mennyivel meggyőzőbb lennék, ha kívülről mondanám. Ha nézném a közönséget, keresném a szemkontaktust, figyelném a reakciókat. De erre sajnos nem vagyok alkalmas, túlságosan izgulok. És kapaszkodom az otthon megírt, ámbár élőszóra szabott nyomtatott előadásszövegembe. Így a hangomat használtam: nagyon expresszívnek éreztem magam, a kicserélt fogalmakat mindig erősen megnyomtam, és a tőlem telhető leglassabb tempót választottam az olvasáshoz. És piros pólót húztam, mert egy képzőművész barátom egyszer azt mondta, hogy az odavonzza a tekintetet. Néma csend volt. Ez nagyon tetszett. Olyan volt, mint egy igazi színházi előadás. Bár vastaps és többszöri meghajlás nem volt a végén. Ma sem tudom, értették-e, mit szeretnék mondani. A zavart pedig az előadás másik felében csak tovább fokoztam (a következő bejegyzésben majd erről mesélek).

A szöveg a mai napig nem jelent meg nyomtatásban. A kissé teátrális behelyettesítésre és összeolvasásra nemcsak azért tettem kísérletet, mert a mai múzeumok és kiállítások – véleményem szerint – könnyedén illeszthetőek a TED három alapfogalmához, a technológiához, a szórakozáshoz és a designhoz. Hanem azért is, mert az építészet, a múzeum és a kiállítás Libeskind gondolataiban és munkájában is erősen kapcsolódik össze. Építészként innovatívan, komplex és előremutató módon gondolkodik a múzeumról mint kortárs médiumról, a kiállításról mint kifejezési formáról, mint kortárs vizuális műfajáról, annak tudományos, társadalmi és kulturális szerepéről. Továbbá olyan alkotó, aki többféle látványosságban is kipróbálta már tudását, járatos a spektákulum kultúrájában: legyen az egy lakóház, egy egyetem vagy kutatóintézet, egy múzeum vagy akár egy operaszínpad. Radikális, zavarba ejtő, talán többeknek kicsit kényelmet is, de a kompromisszum sem idegen tőle. (Erre példa a berlini Jüdisches Museum építészeti megformálása: az épület és a kiállítótér sűrű, jelentésteli rétegeinek több mint tíz évig tartó, tudományos és közéleti vitába ágyazott alkotófolyamata.)

Tehát: legyünk kifejezők, okozzunk egy kis zavart, de legyünk képesek kompromisszumt kötni. A „kifejezés”, a „zavar” és a „kompromisszum” tehát mindenképpen olyan fogalmak, amelyekre érzésem szerint a kortárs muzeológiának is szüksége van: legyen szó múltbeli vagy jelenkori történetek feldolgozásáról és kiállításáról, gyűjteménygyarapításról, kutatásról vagy publikálásról. Az alkotói késztetések és a kifejezés „kényszere” tehát nemcsak a városokban, hanem a múzeumok vizuális műfajaiban is változnak, és ezek a változások nemcsak izgalmasak és élvezetesek, hanem szükségesek is. A display ugyanis egy olyan, különféle koncepciókra épített kiállítási felület, a „kifejezés” tere, amely egy-egy diszciplínán belül mára kutatási témává, etnográfiai/antropológiai tereppé is vált. A kifejező kiállítási terek létrehozása (és elemzése) során a kiállításokban kialakított vizuális műfajok, dialektusok, idézetek, metaforák és expresszív árnyalatok is láthatóvá és átláthatóvá válnak. Hiszen a kiállítás nem attól „ki-állítás”, hogy a tárgyakat kivesszük a gyűjteményből, és egy másik fizikai környezetbe állítjuk, hanem attól, hogy segítségükkel, rajtuk keresztül létrehozunk jelentéseket, új és kifejező – esetleg első látásra zavartkeltő – olvasatokat.

És a játék innen folytatódik tovább!

A szöveg eredetileg a tranzit.blog oldalon jelent meg.