Amikor kis zsúfolt közösségi kapszulákban haladok előre (mint amilyen például a dugig tömött távolsági volánbusz), akkor óhatatlanul meghallom a közelben ülő vagy álló mások beszélgetését. A kortárs gerillák, persze már felszerelve utaznak (MP3 zenével, laptop filmmel), így a beszélgetések is ritkulnak, de egy hosszabb út mégiscsak kecsegtet ínyencségekkel.
Távolsági buszon látszólag nagyon bamba vagyok: olvasni nem nagyon tudok, nehezen fogom be szememmel a röpködő betűket (kiváló utak, kiváló rugózás: Magyarország!), számítógéppel ritkán utazom (cipeli a fene), az MP3 előkészületet igényel (ez nem jellemzi utazásaimat), így marad a látszólagos semmittevés. Miután általában a fejemmel dolgozom, könnyen mondhatom, hogy akkor is csinálok valamit, ha ez nem látszik: olyankor gondolkodom. A gondolkodás pedig munka. Ez néha igaz is. Aztán, ha a nagy dolgozásban valami használható jut eszembe, hát felírom. Füzet mindig van nálam.
Szóval, amikor csak ülök és erősen dolgozom, sokszor kapom magam azon, hogy figyelmesen hallgatom az utasok beszélgetését. Olyan ez, mint egy Pintér Béla darab: jól, rosszul sikerült poénok, félig befejezett mondatok, magánfilozófiák monológban, vélemények és viták dialógusban. Színdarab az ország mai állapotáról, hétköznapi szereplőkkel, érdekes vagy feledhető karakterekkel, begyakorolt, százszor elismételt fordulatokkal vagy spontán reakciókkal, egyéni ízzel vagy bődületes közhelyekkel tűzdelve. Néha még jegyzetelek is. Mit tegyek, etnográfus vagyok!
Jaja, egészen jófej, pedig cigány, üti meg a fülem. Hátulról. Jellegzetes mutálós fiúhang. Rövid tőmondatokban beszél, a pontok helyén idétlenül hullámzó nevetésszerűséggel. Ha van poén, ha nincs. Általában nincs. Hangosan beszélnek, nem is értem, eddig miért nem hallottam meg? (Persze, dolgoztam.) Egy férfiról diskurálnak, akinek szerintük jó a humora, normálisan viselkedik és még a ruhái is egészen rendben vannak. Pedig cigány. Az egész beszélgetés a pedig szócska körül forgolódik. Minden mondat egy ellentét. Szerintük. Egyre jobban belelovalják magukat, egyre nagyobbakat mondanak, egyre többet röhögnek. A cigányokon. Érzem, ahogy egyre ingerültebb leszek. Aztán hirtelen elhallgatnak. Igen, a Józsi teljesen normális, hallatszik a konklúzió. Oké, gondolom, akkor ezek csak fiatalok, eddig túl sok hülyeséget hallottak a felnőttektől, de most meggyőzték magukat arról, hogy azért, mert valaki cigány, még lehet normális. Akkor ez most happy end. Jaja, mindnek ilyen normálisnak kellene lennie, mondja megint a mutálós srác. A többit meg vissza kellene toloncolni Indiába. Téged meg a fára, hallom a saját hangom. Te kis hülye majom. És nézek bele a vizenyős kék szemébe. Az arcán két szál szőr, idegesen pislog, nem érti, mit bámulom. Tagoltan elismétlem: Te meg egy kis hülye majom vagy, ezért másszál vissza a fára. És nagyon idétlen a hangod, egyáltalán nincs humorod, úgyhogy lényegesen jobbat tenne a pedigrédnek, ha csendben utaznál! (Teljesen olyan vagyok, mint egy óvodás, de nem tudok leállni.) A másik kezd el vinnyogva röhögni, aztán ez is itt. Ahogy elneveti magát, egy kis nedvesség fröccsen az arcomra. És a szád is büdös, mondom. Látom az arcán, legszívesebben pofán vágna. Csak ekkor nyugszom meg. A mellettem ülő lány megkérdezi, kérek-e a csokijából. Nem kérek.
Visszafelé lazábban utazunk. Reggeli járat. Csak fiatalok és nyugdíjasok. Meg én. A ritka kivételek közé tartozom. A korosztályom szinte egyáltalán nem utazik távolsági buszon. Autózik, gondolom. Ne feszegessed, hééé! Nem letörni! – kiabálja a sofőr, és már indul is hátra. A nénik riadtan emelgetik a fejüket. Nem akarom letörni, mondja elképesztően szelíden és nyugodtan az előttem ülő srác. Még csak nem is cinikus. Kinézek a két ülés között, hogy lássam az arcát. Tizennyolc, tizenkilenc lehet. Néz a közeledő sofőrre és vár. Nagyon egyszerű, ér oda a pasas. Már ő is visszavett az előző hőzöngősből, de még kicsit fölényes. Így! Előbb le kell nyomni, aztán tolni, amíg bekattan. Aha, szuper, köszönöm, válaszolja a fiú, miközben felhajtja a karfát. A sofőr leszáll a középső ajtón. Nem rajta múlt, hogy ennyire simán ment. Tíz perc pihenő, mindenki kinyújthatja a lábát. Lassan indul a mozgolódás, de határozottan terjed. Pár perc múlva minden néni próbálgatja a karfát. Van, aki óvatosabban, van, aki bátrabban ráncigálja. Ekkor lép vissza az előttem ülő fiú. Tessék megmutatni, hogy kell, mondják a nénik. Hirtelen megélénkül a busz folyosója. A fiú megmutatja, a nénik próbálgatnak, kacagnak, mint a gyerekek. Mindenki visszaért? Ez már a sofőr. Akkor indulunk, üljön le mindenki! Budapestig meg sem állunk. Olyan az egész út, mint egy osztálykirándulás. Mindenki könyököl a saját karfáján. Jóleső, halk zsivaj.
Szóval, amikor csak ülök és erősen dolgozom, sokszor kapom magam azon, hogy figyelmesen hallgatom az utasok beszélgetését. Olyan ez, mint egy Pintér Béla darab: jól, rosszul sikerült poénok, félig befejezett mondatok, magánfilozófiák monológban, vélemények és viták dialógusban. Színdarab az ország mai állapotáról, hétköznapi szereplőkkel, érdekes vagy feledhető karakterekkel, begyakorolt, százszor elismételt fordulatokkal vagy spontán reakciókkal, egyéni ízzel vagy bődületes közhelyekkel tűzdelve. Néha még jegyzetelek is. Mit tegyek, etnográfus vagyok!
Jaja, egészen jófej, pedig cigány, üti meg a fülem. Hátulról. Jellegzetes mutálós fiúhang. Rövid tőmondatokban beszél, a pontok helyén idétlenül hullámzó nevetésszerűséggel. Ha van poén, ha nincs. Általában nincs. Hangosan beszélnek, nem is értem, eddig miért nem hallottam meg? (Persze, dolgoztam.) Egy férfiról diskurálnak, akinek szerintük jó a humora, normálisan viselkedik és még a ruhái is egészen rendben vannak. Pedig cigány. Az egész beszélgetés a pedig szócska körül forgolódik. Minden mondat egy ellentét. Szerintük. Egyre jobban belelovalják magukat, egyre nagyobbakat mondanak, egyre többet röhögnek. A cigányokon. Érzem, ahogy egyre ingerültebb leszek. Aztán hirtelen elhallgatnak. Igen, a Józsi teljesen normális, hallatszik a konklúzió. Oké, gondolom, akkor ezek csak fiatalok, eddig túl sok hülyeséget hallottak a felnőttektől, de most meggyőzték magukat arról, hogy azért, mert valaki cigány, még lehet normális. Akkor ez most happy end. Jaja, mindnek ilyen normálisnak kellene lennie, mondja megint a mutálós srác. A többit meg vissza kellene toloncolni Indiába. Téged meg a fára, hallom a saját hangom. Te kis hülye majom. És nézek bele a vizenyős kék szemébe. Az arcán két szál szőr, idegesen pislog, nem érti, mit bámulom. Tagoltan elismétlem: Te meg egy kis hülye majom vagy, ezért másszál vissza a fára. És nagyon idétlen a hangod, egyáltalán nincs humorod, úgyhogy lényegesen jobbat tenne a pedigrédnek, ha csendben utaznál! (Teljesen olyan vagyok, mint egy óvodás, de nem tudok leállni.) A másik kezd el vinnyogva röhögni, aztán ez is itt. Ahogy elneveti magát, egy kis nedvesség fröccsen az arcomra. És a szád is büdös, mondom. Látom az arcán, legszívesebben pofán vágna. Csak ekkor nyugszom meg. A mellettem ülő lány megkérdezi, kérek-e a csokijából. Nem kérek.
Visszafelé lazábban utazunk. Reggeli járat. Csak fiatalok és nyugdíjasok. Meg én. A ritka kivételek közé tartozom. A korosztályom szinte egyáltalán nem utazik távolsági buszon. Autózik, gondolom. Ne feszegessed, hééé! Nem letörni! – kiabálja a sofőr, és már indul is hátra. A nénik riadtan emelgetik a fejüket. Nem akarom letörni, mondja elképesztően szelíden és nyugodtan az előttem ülő srác. Még csak nem is cinikus. Kinézek a két ülés között, hogy lássam az arcát. Tizennyolc, tizenkilenc lehet. Néz a közeledő sofőrre és vár. Nagyon egyszerű, ér oda a pasas. Már ő is visszavett az előző hőzöngősből, de még kicsit fölényes. Így! Előbb le kell nyomni, aztán tolni, amíg bekattan. Aha, szuper, köszönöm, válaszolja a fiú, miközben felhajtja a karfát. A sofőr leszáll a középső ajtón. Nem rajta múlt, hogy ennyire simán ment. Tíz perc pihenő, mindenki kinyújthatja a lábát. Lassan indul a mozgolódás, de határozottan terjed. Pár perc múlva minden néni próbálgatja a karfát. Van, aki óvatosabban, van, aki bátrabban ráncigálja. Ekkor lép vissza az előttem ülő fiú. Tessék megmutatni, hogy kell, mondják a nénik. Hirtelen megélénkül a busz folyosója. A fiú megmutatja, a nénik próbálgatnak, kacagnak, mint a gyerekek. Mindenki visszaért? Ez már a sofőr. Akkor indulunk, üljön le mindenki! Budapestig meg sem állunk. Olyan az egész út, mint egy osztálykirándulás. Mindenki könyököl a saját karfáján. Jóleső, halk zsivaj.
De nézzük KIKI-t a túloldalon! Homokos part, árnyas fák, hideg sörök, lassúság, hajók. Virtigli városi paradicsom, az első perc után úgy érzi az ember, hogy az élet császára! Hogy ez itt maga a fettkönigstum!
Az egykori gyártelepek helyén átalakított alter kertek nagyon szépen simulnak be a környezetbe, és még így is marad bőven hely pecázásra, firkálásra, lazázásra: mindenre, amire egy nagyvárosban csak szükség van. 
De azért jó, ha az embernek van helyi fülese, hogy ezekre az eldugott helyekre rátaláljon!
Eszetlenül vonz a kikötők semmivel össze nem téveszthető ipari volta, mérete, sajátos városi hangulata, és persze nyilván az a sok víz, ami mindezt körülveszi. A napokban eszembe jutott, hogy már a hajóknak is véget ért a téli álom – ha egyáltalán van nekik olyan. Úgyhogy Mary is szeli már a habokat. Meg kéne nézni, most miért nyújtogatják a nyakukat a hamburgi gyerekek abban a remek kikötőben!
A városképet erősen meghatározó köztéri szereplők egyike, az úgynevezett Ottenser Nase (ottenseni orr) nevű házak. Ilyen házak ott állnak, ahol nem két, hanem legalább három utca keresztezi egymást, és a hegyes szögekben magas vékonyka házak épülnek. Az itt látható, ma foglalt ház (squat) még azzal a vizuális plusszal is bír, hogy földszinti részét – ami érzékelhetően valamiféle baloldali közösségi hely – biciklihulladékból buherált ráccsal vették körbe.
Ugyancsak munkásnegyedként de egyben alternatív negyedként is tartják számon a híres/hírhedt St. Pauli közvetlen közelében található Schanzenvierteilt. A negyed központja az egykori Flora Theater, amihez szerintem egy egészen briliáns európai történet kapcsolódik. Amikor Európában a hetvenes-nyolcvanas években kitört a musical-boom, akkor Hamburgban kitalálták, hogy az egykori Flora Theater remek helyszín lenne egy új musical színház létrehozására. Csak nem számítottak arra, hogy a negyed lakóinak ez egy cseppet sem fog tetszeni: nem akartak felfuttatott, divatos városnegyedé válni, bontásokkal és újjáépítésekkel, és egy cseppet sem akarták Webbert és a Macskákat! Ezért nagyon komoly protestálásokba kezdtek, mindennapossá vált a „csata” a lakók és a rendőrség között. Az ellenállás szimbóluma még ma is a Flora, ami Rote Flora néven vonult be Hamburg baloldali ellenállás-történelmébe.
Hamburgban itt járnak a legtöbben biciklivel, és itt lehet a legtutibb preparált bringákat, firkákat és applikációkat találni. 
Van itt még egy remek műfaj, amiről külön is érdemes szót ejteni: a Tante-Emma-Laden. Ez a nagyon vicces szóösszetétel azokat a kisboltokat jelöli mind a mai napig Németországban, melyekben a vevő és az eladó személyes kapcsolatba kerülhet egymással, ahol nemcsak a bolt, hanem maga a tulajdonos is intézménnyé válik a környéken lakók számára. Ottensen és a Schanze a Tante-Emma-Ladenek két Hamburgi fellegvára. 
Egy kicsit messzebb, Kiel kikötőjében álldogál ez a ki tudja miért ily szomorú alternatív barna medve - talán nincs túl kreatív kedve? A beton "valami", melyen épp kiéli művészi hajlamát, egy hajó üzemanyagtöltő állomás megállópontja. Lehet, hogy a hajókat akarja befújni, de az meg tilos.
Végül a "szépen kidolgozott férfitestek grafikus ábrázolása" halmazzal közös metszetben látható ez a kis "rajongás tárgya" műfajmegnevezésű jövevény, aki ott deréktájban messze vezet jófelépítésű barátjával szemben. A medvék már csak ilyenek! És ez itt újracsak Hamburg-Neustadt.
Ajánlom: különös tekintettel Írisznek!
