nem a kanalak, hanem mi vagyunk

Van a dal, hogy: Favilla, fakanál, fatányér, ami aztán úgy folytatódik, hogy: Meghalok a, meghalok a babámér’. Hm. Elgondolkodtatott, vajon mi lehet a kapcsolat a két sor között? Szeretnék együtt enni a babámmal? Akiért meghalok? Ha a babám, akkor viszont még nem a házastársam, ami a „hagyományos” paraszti kultúrában (ahol a favilla, a fakanál és a fatányér is lakik) általában nem jelentett közös háztartást: se közös favillát, se közös fakanalat, se közös fatányért. Tehát ezen készségek utáni vágyakozás a közös háztartás utáni vágyakozással egyenlő? Ki tudja? Vagy ez csak olyan, mint a Kispál és a Borz számban az ágy, asztal, tévé („Az ágyon macskák és a székeken kígyók / Nézik a tv-t hallgatják a rádiót”): hogy tulajdonképpen semmi más, csak szép szavak, mind jöhet? És ha mindezen csavarunk: műanyagvilla, műanyagkanál, műanyagtányér, és persze műanyagkés – a teljes szett kedvéért. Akkor hogyan módosul mindez? A vágyakozás vajon összeköthető-e ezzel is? Esetleg ez amolyan 21. századi kollégiumi fíling: kicsit eszünk együtt a babámmal, aztán ha végeztünk, eldobjuk a szettet. Minden ideiglenes, eldobható, le- és felcserélhető. De tényleg?

Az eldobhatóságot, az efemer kultúrát kárhoztathatjuk, elláthatjuk negatív előjellel, finnyoghatunk rajta. De még fontosabb észrevenni: nincs szó másról, mint a tárgyhasználat új és más logikájáról. Az efemer kultúra nem egy tojásból kelt ki, mi teremtettük meg, mi vesszük igénybe, mi tartjuk hasznosnak vagy haszontalannak, praktikusnak vagy gáznak. Akár szeretjük, akár kritizáljuk, látnunk kell: pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Létrehoztunk egy ideiglenességre épülő párhuzamos tárgyvilágot, amiben a kés, a villa és a kanál is megtalálta eldobható dublőrét. Könnyűek, ugyanígy könnyű tőlük megválni, felcsípjük majd eldobjuk őket, mert életük a rövidségben és egyszeriségben rejlik. A kérdés, hogy mire használjuk ezt a rövidséget és egyszeriséget, és tisztában vagyunk-e mindezek következményeivel? Nem a kanalak, hanem mi.

A gondolatsor a Néprajzi Múzeum Design Hét 2010 Design - élj vele! című rendezvényéhez készülő etnográfiai installáció készítése során pattant ki belőlem. Az installációt 2010. október 1-10. között lehet majd megnézni a múzeum rejtett zugaiban, Tárgyas ragozás - szubjektív etnográfia címen.

fából faragott

A ’szobor’ szó hallatán brüsztökre, magas talapzatra állított lovakra és lovasokra, híres, egykor élt emberekre, a politikai hatalom köztéri szimbólumaira gondolunk, vagy emlékművek, lakásban elhelyezett műalkotások esetleg múzeumi raktárakban és kiállításokon elhelyezett szobrok tűnnek fel a szemünk előtt. Az viszont valószínű, hogy a kenyeret mint tárgyat kapásból nem sorolnák a szobortémához. Mert a kenyér gabonából készül, és nem szoborból. Általában. De nem mindig.

A képen látható, leginkább frizbire hasonlító tárgy a finn rozskenyér göndör nyírfából készített szobor változata. De miért pont kenyér? – vetődik fel a jogos kérdés. A szobor egy négy alkotásból álló ’szoborcsoport’ egyik eleme. A többiek pedig: géppisztoly, Molotov-koktél és egy Nokia mobiltelefon. Ezek egyike sem brüszt, nem államférfi, és még csak nem is lakásdísz. Viszont egy cseppnyi múzeum azért van benne. A szobrok ugyanis olyan műalkotások, amelyek etnikus összetevőkkel és társadalomkritikával vannak átitatva. Nézzük őket közelebbről!

A szobor mint szimbólum

Miként válhat egy kenyér-szoborból ikon? És miként kapcsolódik a gabonából sütött kenyér a fából faragott változatához? (És egy géppisztolyhoz, egy Molotov-koktélhoz és egy Nokia mobiltelefonhoz?) A Finn legendák című, négy alkotásból álló munkát Popovits Zoltán szobrászművész és ékszertervező készítette 2003-ban.

Popovits Zoltán; a kép forrása: http://www.lapponia.com/

Popovits Magyarországon született 1940-ben, de még gyerekkorában családjával együtt kivándorolt az országból, és csak felnőttként, a kilencvenes évek végén költözött újra Magyarországra. A közben eltelt több mint ötven évben bejárta a fél világot: Németországon és Ausztrián át egészen az Egyesült Államokig. 1965-től Finnországban élt és dolgozott, szobrász munkái mellett leginkább ékszertervezőként. A Finn legendák című munkájában négy különböző, mégis finn nemzeti karakterrel is rendelkező tárgyat, szimbólumot választ ki, olyan legendás finn találmányokat, amelyek egybefogják a finn kultúra hagyományokhoz és modernitáshoz, történetiséghez és kortárs mindennapokhoz való viszonyát. A témaválasztás összekapcsolódik a reflexív anyaghasználattal: az alkotás alapanyaga a göndör nyírfa, amelyből a finnek évszázadok óta késztenek dísztárgyakat. A szobrok egyfelől valósághűek, de alapvetően egyszerűsített formajegyekkel rendelkeznek: tehát nem hű másolatok, inkább sűrű szimbolikus tartalommal feltöltött ikonok. Egy-egy finn legenda kifaragott tárgytörténetét sűrítik.

A szobor és a hétköznapok

Finnországban a hal, a kávé és a különféle bogyós gyümölcsök mellett a táplálkozáskultúra egyik legismertebb eleme az árpából vagy rozsból készített savanyú kenyér, amely élesztős és élesztő nélküli változatban egyaránt készül, és friss vagy szárított ételként is fogyasztják. A hűvösebb északi éghajlat következtében Finnországban az árpa és a rozs a két legfontosabb kenyérgabona, amelyből a falusi háztartásokban több helyen (például Lapuában) még 1985-ben is rendszeresen sütötték otthon a kenyeret. A legismertebb a karácsony előtti kenyérsütés: amikor akár egy egész héten keresztül készítették a kenyereket, melyeket száraz helyen rúdra fűzve hetekig tároltak. A tárolási időszakban a kenyerek megszáradtak, de a kávéban, a tejben és a leveses, halas ételekben könnyen feláztak. A kerek, középen lukas forma tehát a tárolás praktikus megoldását szolgálta.

A kenyér-szobor első látásra csak színében tér el a sötét színű rozskenyértől, pászkajellege, középen lukasztott kerek formája szinte gipsznyomatszerűen idézi a finn kenyeret. Megformálásában, szobor-létében viszont mégiscsak van valami abszurd (a géppisztolyról, a Molotov-koktélról és a mobiltelefonról már nem is beszélve). Nemzeti jelleggel való felruházását viszont épp jellegzetes formájának, más nemzetek kenyérformáitól való különbözőségének köszönheti. Annak, hogy nemcsak sűrít egy karaktert, egy jelleget, hanem felismerhetően megkülönböztet, felhívja a figyelmet a másságra. Egy látszólag banális hétköznapi kellék, amely leginkább azok számára nyer jelentőséget, akik számára idegen, így élmény és tapasztalat válik belőle. A lukas kenyér (a Soumi KP-31-es géppisztolyhoz, a Molotov-koktélhoz és a Nokia mobiltelefonhoz hasonlóan) legendás finn találmány, a „finnség kifejezésének egyfajta szimbóluma” – ahogy az alkotó, Popovits Zoltán fogalmaz.

(A Finn legendák című szoboregyüttes 2010. november végéig megtekinthetőek a Néprajzi Múzeum Milyenek a finnek? Finnország magyar szemmel című kiállításon.)

A tárgyleírás a Tudatos Vásárló magazin nyári, gabona tematikájú számához készült.

no para

A borosüveg kinyitásának, a töltésnek, a cseppmentes csavarintásának, a bor szagolgatásának és ízlelgetésnek vannak szép és kiforrott szokásai, melyeket mindenki pontosan olyan mértékben vesz figyelembe, amennyire igénye van rá. Mindenki a maga „szomáliéja” – ahogy Rejtő mondaná talán.

Egy csavarintás, egy cuppanás, az első korty a saját pohárba – hiszen „háznál” azé a dugóforgács, aki dolgozik – és már kész is. Hátradől az ember, nézegeti a pohár belső falára olajosan felragadó, kígyózó folyadékot, és arra gondol, miként is tudná egy sanda pillanatban észrevétlenül kihalászni poharából a szokásos kis parafatörmeléket. De hol a törmelék? Ennyire profi nem lehettem! Nem szoktam. De nicsak, nicsak! Milyen dugó ez?

Ugye azt mindenki fel tudja idézni magában, hogy a borosüvegből kihúzott dugó trapézos alakú: az a fele, ami a kihúzást megelőzően az üveg nyakában lefelé állt, az kiszélesedik. Ezért lehet általában csak fordítva visszadugni, ha erre szükség van. Ez a dugó se nem szélesedik, se nem keskenyedik, egész egyszerűen alaktartó és rugalmas – mint egy fitnesz bébi – sima felületű, erős polietilén fóliába töltött szilikonhab hurka. És rájövök: nem először látok ilyet!

Egyszer volt, hol nem volt – egészen pontosan: 60 millió éve – a Földközi-tengeren túl, a mediterráneum nyugati részén, és még azon egy kicsivel túl, élt egyszer egy nagyon vicces fa, a paratölgy. Amikor a paratölgy betölti a 25-dik életévét, olyan kérget ereszt, amelyet 9 évente le lehet hántolni, és mindenféle roppant hasznos dolgot készíteni belőle: boros- és pezsgősüveg dugót – a dugó szó az én fejemben teljesen egybe is forrt a parafával – járólapot, faliújságot és edényalátétet. A hántolt kérget általában darálják, majd ragasztóanyag hozzáadásával tömörítik. Így lesz rugalmas mégis kemény, természetes mégis mesterséges, készül jó és rossz minőségben – mint minden a világon – mi pedig egyre nagyobb mennyiségben használjuk mindennapjainkban. Jogos a kérdés: van-e elég paratölgy a mesében? Lehet, hogy nincs.

De ekkor jönnek a laboratóriumok vastag keretes szemüveges tudósai, habosítanak, fóliahúznak, töltenek és vagdosnak, és kezük nyomán megszületik a mű-parafa. De vajon a természetvédők örülnek-e kellőképpen a felfedezésnek? Nem tudom, de én hajlok rá, hogy igen. Hiszen ez az anyag ugyan nem természetes, viszont újrahasznosítható, és így talán a paratölgyek is megélik a következő századot.

A borosüveg dugója a parafa ősformája. Története nem lehet ugyan több 250 évnél – azóta hántoljuk ugyanis a paratölgyet – mégis az emberiséggel egy korúnak gondoljuk. Mert szeretjük az ilyen történeteket. Aztán kiakadunk, amikor kicserélik műanyagra. De legyünk reálisak: ez esetben ugyanis nem arról a kemény, kupakszerű műanyag dugóról van szó, amit még a rendszerváltás előtt pattintottak a Szürkebarátra! És bármilyen abszurd, 2003 óta már Magyarországon is rendszeresen szerveznek a borászok kerekasztal-beszélgetést a parafát felváltó műanyag dugók használatáról. A szakemberek szerint már nemzetközi kutatások is alátámasztják, hogy a bor minősége nem változik, és ráadásul „a dugóhúzás élménye továbbra is megmarad”. Ha jól érzékelem, már csak arra várnak, hogy mi is nyilatkozzunk.

FIÚK! ÉN BENNE VAGYOK!