nem ér a máskáráranejlonharisnyázás

A tutibiztos uborkaszezon jele, amikor a napilapokban feltűnik a téma: a hőség ellenére hódít a dresszkód. Elsőre az fut át rajtam, hogy persze, persze, végülis mindenki úgy bünteti magát és embertársait ebben a tikkasztóban, ahogy akarja. Aztán amikor végigolvasom a protokollszakértő penge érvelését, a hőség ellenére végigfut a hátamon a jeges veríték.

kép forrása: Néprajzi Múzeum MaDok-program web

Ami első körben megmosolyogtató naivitásnak tűnik (miszerint a pénzügyi tanácsadók hitelesebbek harisnyában és hosszú ujjú ingben – kíváncsi vagyok, a világválság után ez a kijelentés mennyiben módosult?), az a második olvasásra már nemcsak nevetséges, hanem iszonyúan bosszantó is („Az önfegyelem egyre kevésbé divat manapság, a fiatalok úgy szocializálódnak, hogy mindenki azt csinál, amit akar. A szigorúan szabályozott megjelenés részben pótolhatja az esetleg hiányzó önfegyelmet” – nyilatkozta Görög Ibolya protokollszakértő a Népszabadság tegnapi cikkében. Szerinte „a jövőben egyre több cég fogja bevezetni a dresszkódot, nem csak a pénzügyi szektorban, hanem más területeken is.”).

Nézzük csak mindezt alulnézetből! Negyven fokban nejlonharisnyában, hosszú ujjú ingben és öltönyben izzadni nyilvánvalóan elég kellemetlen (és az ügyfelekben izzadtan bizalmat ébreszteni sem lehet épp könnyű). Csakhogy ezekben az esetben nyilvánvaló, hogy nem így történik a dolog. Ugyanis a dresszeseknek van egy civilizációs vívmánya azokra az esetekre, amikor nyárra fordul az idő: a csutkáig nyomott légkondicionáló. Ők nem izzadnak (dacára az időjárást figyelmen kívül hagyó öltözködésnek), ébresztik a bizalmat az ügyfelekben, mi meg mindennek megisszuk a levét. Mert azért azt senki ne gondolja, hogy a természet büntetlenül kijátszható! A birodalom visszavág. Melegedik tovább. Amíg be nem fő.

Miattam amúgy mindenki abban jár, amiben akar (pfuj, nincs bennem semmi önfegyelem!). Virgonckodjanak a nénik nyugodtan a tikkasztó hőségben is nejlonharisnyában, kiskosztümben és sminkben, a bácsik pedig hosszú ujjú ingben, öltönyben és nyakkendőben, csak vállalják a következményeit: izzadjanak szépen! Úgy szabad. Saját felelősségre izzadás = önfegyelem (ha már erre vágynak!). De más kárára nem ér a nejlonharisnyázás.

p.s.
A globális felmelegedésért nem a nejlonharisnya a hibás.

a kritikának az ő állapottyárul

Nyisszantok, illesztek. Aztán kicsit duzzogok. Az off line terep az Örkény Színház Jógyerekek képeskönyve című darabja, az on line pedig a kultúra.hu kritika és a litera.hu netnapló rovata. Az írások témája a darab, a szerzők pedig Tarján Tamás és Máté Gábor. Lássuk!

„Ascher Tamás a muzsikától és a koreográfiától (Dékány Edit) sem egykönnyen megmozduló képsorozatot saját korábbi, itteni Ionesco-rendezésének vágányáról indítja, s mérsékelten abszurd, szellemes megoldásokig igyekszik lendíteni. A szabóollóval lemetszett ujjak helyén piros szalag serken, az Anyusunk szerint kölni illatú nyuszik pléjbojgörlös jókedvvel puskázzák le nagy vadász Apusunkat, a karikás szemű, termetesre nőtt porontyok úgy úszkálnak a színpad akváriumában, mint ha formalinos üvegben lubickolnának (akad bábszínházi, halacskás jelenet is, hiszen az élet végén a hal áll). Az igényes, intelligens, derűs népszórakoztatás mókái nagyjából harminc percre elegendők a kilencvenből - A jógyerekek képeskönyve kabaréban nem is lehetne hosszabb kiadós fél óránál. Utána már ismételgetésekből kell megélni. Parti Nagynak sem ez a leginvenciózusabb munkája. A remek nyelvi poénok nyomában nemegyszer zötyög elő nehézkes rím, suta ritmus a megnyomorgatott számítógépből. A nyelvi idiotizmus társadalmilag vészjósló, önjáró szekvenciái nem válnak fenyegetővé. Semmi nem vall arra, hogy Ascher a családi rémségek kicsiny boltját kereste volna a darabban: az utódok hullanak, mint a legyek, de ez a legkevésbé sem rendíti meg az unatkozásba süppedő publikumot.” Tarján Tamás kultúra.hu

„Megérte a sorállás, mert mérhetetlenül jól szórakoztam odabenn. Ugye Ascher rendezte. Gálffy elmondhatatlanul elementáris volt, igazából nem szívesen találok szavakat arra, amit és ahogyan művelt. Szélest talán még sohasem láttam ilyen jónak, de lehet, hogy ez az én hibám. Tagadhatatlan jó érzés volt tanítványomat, Máthé Zsoltot ilyen otthonosan ökörködni. És méltathatnám az egész társulatot, amiben tényleg lényeges a társulat, mint olyan, mert a színészek láthatóan együtt és odaadóan munkálkodtak az egész próbafolyamat alatt. Parti Nagy Lajos szövegei megint szépen szóltak. Nem volt időm irigykedni, olyan hamar véget ért az egész. Másfél óra volt talán, de maximum negyven percnek éreztem. Ez szinte kivétel nélkül fordítva szokott előfordulni. Rövid volt, hangsúlyozom rövid, annak ellenére, hogy a pótszékekből a fél színpadot nem látni, és annak ellenére, hogyha beljebb ül az a szerencsés néző, aki felfedez egy üres széket, megtapasztalhatja, hogy a széksorok közti távolság oly szűk, hogy például az az ember, akinek lába van, nem nagyon fér el. Majd elfelejtettem. Jógyerekek képeskönyve. Ez volt, amit láttam.” Máté Gábor litera.hu

Szeretném hangsúlyozni: ugyanarról a darabról írnak. Ha jól számolom: egy hét különbséggel. Én azon az előadáson ültem, mint Tarján Tamás. Remekül szórakoztam. Rövidnek éreztem. Láttam az egész színpadot. Tehát nem pótszéken ültem. Elfértem, pedig lábam is van, mégha nem is gólya. De tényleg kicsi a hely. Szerencsére azért Máté Gábort sem ez érdekelte elsősorban. Tarján viszont nagyon unja a banánt. Nem tudom, megnyugtatja-e, ha azt írom: én meg őt. Minden sorát – általában. (És még a darab címét sem írta helyesen.)

Máté Gábor nem unja. Sem a színházat, sem a tanítást, és a litera netnaplózást is jól csinálta. Én élveztem. Rendezőként, tanárként és nézőként is kíváncsi. És még írni is tud róla. Ilyenből persze nincs sok. Unatkozó és unalmas kritikusból viszont annál több. De nem abszurd? Ki ír kiről? És minek? Volt régen a „tornából felmentve” kategória. Ezt lassan a kritikusi szcénában is bevezetném. Se perc alatt lenne listám. Egy hosszú tornasor azokból, akik nyugodtan otthon hagyhatnák a mackónadrágjukat.

Én a kíváncsi oldalon állok. Csak semmi fölényeskedés! A Jógyerekek képeskönyve pedig szövegben, képben és munkában is klasszul össze van rosszalkodva.

ezt írták, ott leszünk

A CriticalMass blogon Kükütől kis rövid virga, a kerékagy blogon Földes Andrástól, a tranzit blogon pedig Mélyi Józseftől egy-egy jófej ajánlás olvasható a bringanaptárról. Az imádott termék megnézhető, megszagolható, lapozható és zsákmányolható nyitva tartási időben a muzbo-ban (a Néprajzi Múzeum boltjában), december 21-én vasárnap 11-18 óráig pedig a karácsonyi WAMPon a Recycling Mission Hungary és a HINTS környezettudatos, újrahasznos asztalán a Gödörben is. Ez utóbbi helyszínen a stábbal is lehet majd találkozni 2-3 órás vetésfogóban (ez azt jelenti, hogy van aki szárba szökik, mások pedig lebzselnek az uragon). Gyertek, gyertek, nézni, venni, beszélgetni! Ez már amúgy is a karácsony előtti utolsó kétségbeesés ideje, ennél jobb levezetést álmodni sem lehetne! Talán még egy kis forralbort.

(Fotó: Sarnyai Krisztina)

SZÉP irodalom és kultúra

Az Árgus kulturális és irodalmi folyóirat nyerte a Magma - az első magyar magazin pályázat - Zsűri Különdíját! Gratulálok! És örülök, hogy egy SZÉP irodalmi lapban publikálhattam (ráadásul abban a számban - Múzeum és posztkolonializmus -, amit most mindenhol mutogatnak: Revizor, Könyvesblog, Design Pumpa). A kreativ.online oldalon olvasható az indoklás is.

„Körbebámulják, megcsodálják
a világ legősibb múmiáját.
Az meg csak mint egy kő hever,
mint akit semmi sem érdekel.
Gondolja magában: köpök rátok,
fasznak tátjátok itten a szátok.
Ha nem lennék ilyen hullafáradt,
bizisten tökön rúgnék párat.”
(Havasi Attila)

Havasi Attila költő, műfordító Séta a múzeumban című nyolc soros verse 2005-ben jelent meg a szerző első kötetében (Havasi Attila, Manócska meghal, vagy a lét csodálatos sokfélesége, Pécs, Alexandra, Szignatúra Könyvek, 2005, 66. o.). A mű témaválasztása és hangvétele tagadhatatlanul meghökkentő, kissé trágár és pimasz: „ami – Varró Dániel ajánlásával – andalító, bármilyen brutális, / ami úgy szeret, hogy közben még utál is.” Havasi költészetének lényeges eleme a műfaji tudatosság, a legkülönfélébb vers- és dalformák közötti magabiztos mozgás, a nyelvi leleményesség és megformáltság, illetőleg a mindent átható fekete humor. De mit keres egy múzeumról, kiállításról szóló tudományos szöveg elején a világ legősibb múmiájának rímbe szedett, hullafáradt szitkozódása? Egyrészt a szerzőt bátor tabudöntőnek tekintem (témaválasztás és nyelvhasználat tekintetében egyaránt), másfelől muzeológusként mélyen elgondolkodtat az az abszurd helyzet, melyet vázol: a műkincs mint elraktározott és kiállított kulturális örökség „visszaír” őrzőinek és nézőinek. Etnográfiai, antropológiai és történeti gyűjteményekben persze nem nagyon ütközünk ilyen, és ehhez hasonló helyzetekbe, de a 20. század második felétől kortárs művészek alkotásai között egyre több olyan művel találkozhatunk, melyek témaválasztása és megvalósítása a múzeumi gyűjtemények tekintélyelvű, a tudományos kánonok változtathatatlanságán alapuló kritikát helyezik középpontba. Ez egy olyan külső nézőpont, amely a múzeumokról kialakuló tudományos, művészeti és hétköznapi beszédmód új és más dimenzióját teremti meg. Ebben a diskurzusban a fő irányok a kulturális és szimbolikus reprezentációk újragondolása, a történelemhez (múlthoz) és a társadalomhoz való viszonyulás kritikus újragondolása – múzeumi interpretációk és kritikai szövegek megfogalmazásával. Ezt az elmozdulást nevezi a társadalomtudományos elméletírás a nyolcvanas évektől kezdve „új muzeológiának”. Természetesen a társadalom- és kultúratudományként felfogott muzeológia nem akkor alakult ki egy csapásra, és az átalakulás – idő- és térbeli különbségekkel – mind a mai napig tart. Mégis a nyolcvanas évektől kezdve számos példát találhatunk a változások összefüggésszerű leírására, a „hagyományos” múzeumi gyakorlattal szembeni kételyek és változtatási lehetőségek megfogalmazására, és ezek az írások a kultúrakutatás kritikai fordulatát követően a kilencvenes évektől napjainkig egyre inkább a módszertani professzionalizálódás irányába mutattak. A társadalomtudományok, a kulturális antropológiai megújult és újrafogalmazott keretek között fordult a tárgyak, a fogyasztás, a gyűjtés, a gyűjtemények és a kiállítások jelensége felé.

(Részlet a Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei című tanulmányomból. Árgus 2008/1_162-185.)

szolgálati közlemény

Vannak dolgok, amelyek jéghidegen hagynak. Mint például a versenyek és a rangsorok. Anno, amikor még versenyszerűen sprotoltam, hiába lettem országos tizenkettedik, csak arra gondoltam: tizenkettő egy tucat. És csak addig futottam, míg élvezetem a mozgást. Ha a cél előtt ez elmúlt, hát kiszálltam. Már jó rég kiszálltam. Azóta max kocogok.

Most viszont az van, hogy a goldenblog komplexben a Judapest lett az első és A vajszínű árnyalat a negyedik. Hm. Akkor jól van. Örülök, hogy futottak, és láthatóan célba értek! Pláne, ha élvezik.