előtte - mögötte

hogy mit látok, mindig attól függ, melyik oldalon állok

a mákdaráló

Sosem gondoltam volna, hogy egy helyi lapban (Dunaújvárosi Hírlap) bukkanok rá a gazdaságos elektromos fagyasztóláda eredettörténetére. Arra még emlékszem, hogy a fagyasztók magyarországi bejövetele „márjahilferstrassze” fedőnéven futott, és trabantcsomagtartón zajlott, valamikor a nyolcvanas években. Az istenadta nép hosszú tömött sorokban pöfögött Ausztria irányába (a fogyasztás elérhető mekkájába), és szerezte be olcsón (?) a csodálatos fagyasztószekrényt. (Vajon ezt miért nem egy csinos exporttal oldotta meg az ország? És mitől volt ez olyan fontos? Ma legalább ilyen értetlenül nézem. Bár nem termelek, nem vágok disznót, és nem vásárolok fél évre előre. Lehet, hogy itt a hiba.)
Nézzük a hiteles eredettörténetet! 1962-tőt írunk, amikor „több országban megrendezett közvéleménykutatáson” napvilágot lát, hogy a „szavazók a villamos hűtőszekrényt tartották a legfontosabb háztartási gépnek” (én a 2010. májusi szavazáson is szívesen döntenék így). De akkor a hűtőszekrény még drága, sok áramot fogyaszt, és sok benne a „hibalehetőség” – a szerző szerint. De ekkor jön a lengyel csoda: „lengyel kutatók új módszert dolgoztak ki a hőelemekhez szükséges félvezető anyag előállítására. Az általuk előállított félvezető anyag a bizmut, a szelén, a tellur és a stibium elegye. Az ilyen elegyből készített gyűszűnyi hőelem darabka két vége között mintegy 60°C hőmérsékletkülönbséget lehet fenntartani.” Tyíha! Ettől Mengyelejev is megnyalná mint a tíz ujját – persze, ha le nem fagyott a nagy hőkülönbségtől. És ebben a hűtőben akár mínusz 16°C is stabilan tartható. Reszkessetek zöldborsók!

Viszont a cikk végére kiderül, hogy a megoldás még csak kísérleti fázisban van, az eredmény még nem egyenlő a sorozatgyártással – „de a lengyel szakemberek azt remélik, hogy ezt a problémát is megoldják”. Beindul a sorozatgyártás, és a világ minden zugába eljut a csodamasina: a jövő hűtőszekrénye. A wikipedia angol frigo szócikke nem emlékezik meg a lengyel szakemberek tettéről (a lengyel se – de lehet, hogy az csak szerénységből), úgyhogy vagy nem oldották meg szegények a problémát, vagy lekörözték őket. Mindenesetre ma már gondtalanul fagyasztunk, a mínusz 16 sem akadály. Ma van tehát a jövő. Szerintem most szavazzunk a mákdarálóra!

széfia a biztonság istennője

Először nem is értettem mi ez. Derekasan újra és újra olvastam, mire derengett valami. Amikor a tárgyat felfogtam, a használat mikéntje még mindig sántított. De éreztem, ezt érteni kell: muszáj.

Íme az alaptárgy. Első látásra a nagy magyar buchera nyomakszik belőle: leeső darabok az üzemben, ami valahogy hazakerült, hiszen még bármi lehet belőle: kerítés, edényalátét, képkeret, vagy más nélkülözhetetlen, csodálatos tárgy. Nem kell hozzá semmi különös, csak ami amúgy is van már otthon: fűrész, kalapács, csavarhúzó és egy gázpalackról működő forrasztópáka. És persze egy kis barkácsolási vágy. Mit is csináljunk ma? Na jó: legyen biciklitároló! De akkor már ne egy, hanem sok. Hiszen alapanyag van bőven – úgy alakult – és nagyvárosban élünk: sok a biciklis. Csináljunk minimum tizet: ötöt a rokonoknak, ötöt pedig a barátoknak, ha esetleg egyszerre érkeznének – a bejárattól balra és jobbra, egy-egy sorban.
Nem, nem. Rossz az irány. Ugyanis ez itt a BRFK Bűnmegelőzési Osztály és az Osztrák Bűnügyi Rendőrség együttműködésének gyümölcse: a Bike Safe. Egy különösen biztonságos, magas minőségű, ajánlott bicajrögzítési mód. A szerkezet lelke pedig a Top Key, a csodalakat, amiről csak elképzeléseink lehetnek (ugyanis nem része a kültéri szerkezetnek, de megvásárolható a Budagyöngye Üzletközpontban és a VASAS SC portáján – ez utóbbi hely az, ahol állunk). Ez csak valami olyan lehet, amitől könnybe lábad a biztonságra áhítozó ember szeme. Nem vitás. A felirat szerint, ezzel az eszményi tárggyal Ausztriában több mint 100 sípályán lehet sítalpat és snowboardot lezárni.


Egyszerűen majd megveszek, hogy lássak egyet. Sajnos az ábra alapján nem rajzolódik ki az eszményi külső.
Azt pedig már sosem tudjuk meg, hogy a nemzetközi bűnüldöző szervek ajándéka vagy ajánlásával. Hiszen csak ennyi maradt: ajá. Itt is Tilos az á…
De akárhogy is: elég rég kapirgáltak e szervek a csodaszerkezet háza táján: az egykori krómozást megette az idő vas foga, és a matrica feszessége is már a múlté.
Csak a mindenek fölött őrködő széfia istennő arcán derül a biztonság örökkévalósága. Allegorikus külseje azt sejteti: kezében a megoldás kulcsa. (Ohohó! Csak nem a titokzatos Top Key?)

kannás

pusztába kiáltó – kis magyar badar

Nemrégiben abban a hátborzongató jutalomban részesültem, hogy több napot is eltöltöttem a Lakiteleki Népfőiskolán egy szakmai konferencia jóvoltából. A hely népmesébe illő: egyszer volt, hol nem volt... de ma már csak a hol nem volt van. Azt hiszem mindent magába sűrít abból, amiről ennek az országnak le kellene szoknia ahhoz, hogy kilásson a trágyadomb alól, amit összehordott a maga fejére. És ebben a mesebeli tájban egy igazi gyöngyszemre akadtam: a búváriskolára, erre az erősen magtárolóra hasonlító irdatlan tartályra, a kietlen pusztában.
Elképzelem, amit a bátor tanonc búvárpipával szájában, békatalppal lábán felcsattog a csigalépcsőn, majd egy fegyelmezett és szűkre szabott mozdulattal (nehogy beverje a könyökét), de halált megvető bátorsággal beleveti magát a zöld tartályba (amire sok festéket nem pazaroltak – biztos drága), alámerül, és a lenti kis ablakon elégedetten kikacsint oktatójára.
Aztán, ha ezt legalább 20 tanórán keresztül helyesen kivitelezi, akkor megkaphatja a búvárvizsgát. És: irány a tenger! Egyenlő esélyt a pusztai gyerekeknek a tengeri szakmák elsajátításában! Végül is Jamaicának is van bob csapata.

hétfői naptárbejegyzés

hazai haladás

Vannak szererncsés helyek, melyekben a városvezetők felismerik a kerékpározásban rejlő nagyszerű lehetőségeket, és nemcsak mint közlekedési formát, hanem ezzel összefüggésben mint városi szimbólumot is fontosnak tekintik. Ismerős ez a történet Hollandiából, de most New Yorkban írtak ki formatervezési pályázatot használható, dögös utcai biciklitárolók készítésére, a tervezők pedig versengenek azért, hogy megoldásaik a következő évtizedek városi ikonjává váljanak. Talán nem kell külön ecsetelni, hogy ez mennyire szimpatikus irány.
Hazai pályán egyelőre nem ilyen kedvező és zökkenőmentes a haladás. Az új kressz szerint a piros lámpánál a motorosok előregurulhatnak az autók között, de ebből a módosításból a bringásokat egyszerűen kihagyták -- mintha nem is lennénk. A javasattevő Kondorosi Ferenccel készítettek egy interjút a Klub rádióban, ahol elmondta, hogy nem elfelejtkeztek a kerékpárosokról, hanem azok már nagyon sok helyen a kerékpárutakon közlekednek. Ühüm. Nagyon sok helyen...
Biztos az erdőket is átszelő titkos bicikliutakra gondolt:
Aztán amíg ezek az utak el nem érnek a pesti oldalra is, addig maradhat a közlekedés és a hazai haladás eddig is bevált boszorkányos formája:
Jól érzékelhetően a tervezők és designerek nálunk is versengenek a kerékpáros városi ikonok megalkotásáért. Ők a befutók.

azsúrozott moslékország

Hétvégén mávval utaztam, hétfőn pedig postai szolgáltatást vettem igénybe, ugyanis feladtam egy levelet. Ebből is látszik: ízig-vérig kortárs jelenség vagyok, váltig hiszek az emberek és tárgyak szüntelen mobilitásában és áramlásában - bár nálunk ez nagyjából a túlélésért folytatott küzdelemmel egyenlő, vagy legjobb esetben is akadálypályával.

A szombat fél három igazán nem tekinthető utazási szempontból stresszes időnek: a keletiben alig néhány ember lézeng a pénztárnál, miközben három ablak is nyitva, mindenhol egy-két sorban álló. Jegyet kérek, meg számlát: na ezzel rontottam el, tudom! Pofát vág, lelassul, kéreti magát, úgy ír, mint egy csiga. Nekem aztán mindegy, én nem sietek - gondolom. Ő sem - gondolja. Mindketten kiélvezzük a fellengzőség és a lassúság édes pillanatait, a végeredmény egy jegy, mindenféle stemplikkel, meg gyöngybetűkkel kivitelezett, kézzel írott áfás számla. Majd a zárt peron program keretében újabb pecsételés, aztán a légkondi nélküli kocsi (kint 35 fok), bezárt kémlelőablakokkal, a függönysínen árválkodó függönykarikákkal, délről napsütéssel, és persze dohányzó kocsi. Rágyújtani elvileg nem lehet, csakhát ilyen kocsi jutott: na ezt magyarázd el a félig beszívott középkorú olasz nőnek, aki a felböfögött borsodi után lazán rágyújt: az ajtó fötött ott a jel, a karfában ott a mocskosbüdös hamutartó, a jegyen pedig csak magyarul, hogy "nem dohányzó" - azt meg ugye senki nem gondolja, hogy az európai színvonalon működő mávstrart személyzete angolul el tudná magyarázni az utasnak, hogy nószmóking! De a nő, csak neki hinne. A menetjegyet elraktam - mert olyan szép!

De, aki nem tanul ennyiből, megérdemli! Hétfőn a postán próbálkoztam. Belváros, 5. kerület, kis posta (fejet befelé lehúzni, mert különben lefejeled az ajtófélfát - na jó, 160 alatt nem), bent olyan mint a vonaton volt: jó meleg. Túl sokan nincsenek, de fél óra után, amikor egyik sor sem moccan (pedig átálltam a gyorsabba), résztvevőmegfigyelem, mi a szar van már. A kormányzati negyed kézbesítői lepték el a postát, minden sorban legalább kettő, nagy könyvvel, 8-10 levéllel. Postáskisasszony néz, olvassa a feladót, mér, kiszámolja az árat, vonalkódos matricát ragaszt a borítékra, majd kézzel beír valamit a könyvbe, a matrica másik felét beragasztja, pecsétel, majd egy előre csíkokra tépkedett bélyegkötegből (amit gondolom a színfalak mögött csinált valami rabszolga) kiválasztja a megfelelő értéket, egyesével nedves szivacsra nyomkodja, felragasztja, és már jöhet is a következő levél, ha kész, a számaírás. Az asztal kicsi, rajta a baszott nagy postáskönyv (kell a címekhez), meg egy csomó egyéb kacat (pecsét, matricatekercsek, számológép), fekvő számítógépház monitorral (kb. 30 centire a szemétől - éljen a felhasználóbarát munkahely!), úgyhogy a klaviatúra kb. szemmagasságban a fektő számítógépházon billeg, fél kézzel fogja, a másik egy darab kézével pedig gépeli be egyesével a címzettek nevét a számlára. De, hogy ne unatkozzunk, az ablakok mögött feltűnik egy épp ráérő postás kisasszony, kábé két foggal, derékig beizzadt fehér pólóban (a tépéscsináló rabszolga?), és jó hangosan megkérdezi a harcban helytállóktól: "Elmeséljem, hogy jártam tegnap?" Nem volt olyan szerencsénk, hogy bárki is azt mondta volna: ne. Elmesélte. Filmszakadás. Asszem szerencsémre kihagytam a történetet, mindenesetre a szemétdombjaikon kapirgáló postáskisasszonyok keze megállt, figyeltek, majd remekül szórakoztak (kell is a munkahelyi vidámság). A reklám után: matrica, stempli, kézírás, félkezes gépelés, ahogy ez egy európai színvonalon működő cég alkalmazottjától méltán elvárható.

MÁV és POSTA: működésük és hétköznapi tárgykultúrájuk egyaránt finoman cizellált balkáni hadművelet. A honlapok külön izgi olvasnovalóval szolgálnak. A posta esetében külön felhívom a figyelmet a 2006-os környezetvédelmi jelentésre, amiben többek között ez áll: "A Magyar Posta 140 éve fontos szerepet tölt be hazánk lakosságának mindennapjaiban." Ez már majdnem olyan, mint a kettős honfoglalás elmélete.