Regényes múzeumok – nemcsak muzeológusoknak

Szeretem, amikor egy regény úgy alakul, hogy a főhős elvetődik egy múzeumba, valahol egy városban, ahol él, vagy máshol, ahol turista, nézeget, tapasztalatokat szerez, ihletet gyűjt, szemlélődik. Nem olyan könyvekre gondolok, mint például A Da Vinci-kód (Dan Brown), hiszen ott a múzeum kulcshelyszín: a történet a Mona Lisa és Leonardo Da Vinci körül forog, gyilkosság van benne és dübörög a fikció. Amúgy: ez sem baj. Vannak viszont regények, melyekben a múzeum úgy jelenik meg, mint egy hétköznapi hely, ahová csak úgy bemehetünk, és csak úgy történhet velünk valami. Amikor olvassuk, egyszerre látunk a regényhős és az író szemével, és ha van egy csepp mázlink, az olvasmányélményt személyesen is csekkolhatjuk.

Ilyen regényekből már idéztem – máskor és máshol. Az egyik Berlinben játszódik, a másik Amsterdamban. A berlini sztori Jean-Philippe Toussaint francia belga szerző Televízió című regényében olvasható. A főhős egy csetlő-botló tudós, aki ösztöndíjas Berlinben, egy olyan városban, ahol az emberek németül beszélnek, ami számára már önmagában is figyelemreméltó. A regény az értelmiségi lét szatirikus leírása. A könyvet remek olvasni. És akkor a főhős egy nap ellátogat Dahlembe, a nyugati oldal múzeum-szigetére, majd szendvicsével kezében gyanútlanul belép a múzeumba. Az epizód a szemlélésről szól, arról, ahogy egy készülő tanulmányhoz a tudós szemrevételez egy képet. Aztán mégis inkább az értelmiségi és a teremőr szimbolikus küzdelmét meséli el – roppant részletességgel. A könyvet 2000-ben olvastam először (Jelenkor kiadó, 2000), és amikor 2002-ben hosszabb időt töltöttem Berlinben, magammal vittem, hogy végigjárhassam a regénybeli helyszíneket. Remek mulatság volt, mondhatom! Így kerültem életemben először Dahlembe. Es stimmt.

A másik sztori Salman Rushdie Fúriadüh című regényének részlete (Ulpius-ház, 2003). És már megint egy reménytelen értelmiségi! A toussainti figuránál lényegesen szorongóbb Solanka professzor fiatal korában járt Amsterdamban, ahol lenyűgözték a Rijksmuseum 17. századi babaházai: e tárgyak aprólékossága, a kivitelezés kifinomultsága és mai múzeumi valójuk. Beindul a fantáziája (Solankának? Rushdie-nak?), és babakészítésbe kezdett. A regény erre a váltásra helyezi a hangsúlyt: amikor egy nyugalmazott eszmetörténész átváltozik babakészítővé. És mindez egy múzeumban kezdődött. Amsterdamban. Nyáron én is megnéztem a babaházakat a Rijksmuseumban. És újra egy szitu, amikor nem tudtam magam kivonni a regény precíz leírásának hatása alól. Gyerekes lelkesedés vett erőt rajtam: olyat látni, amit már egyszer roppant részletesen megfigyeltek, leírtak, olvastam róla, elképzeltem, utánanéztem, szinte ismertem. És most én is ott állok. Ez is nagyon ott volt.  

És akkor ez újabb epizód. Minap fejeztem be egy amerikai regényt, amiben a műalkotások szemlélésének roppant izgalmas múzeumi formáját írja le a szerző. Paul Auster Holdpalota (Európa, 2010) című könyvében járunk. A regény főhőse Marco Fogg, egy újabb reménytelen értelmiségi, aki miután befejezte New York-ban az egyetemet, egy furcsa eseménysor következtében hajléktalanná vált, majd majdnem meghalt. Aztán mégsem. Barátai és szerelme segítségével összeszedi magát, elszegődik titkárnak egy titokzatos idős emberhez, aki tolókocsiban tölti napjait, ráadásul még vak is. Egyik legfontosabb feladata, hogy séta közben leírja számára a világot, amit nem lát, a lehető legrészletesebben. Így tanul Fogg látni egy vak ember szemével. Aztán kap egy titokzatos feladatot: egy méltatlanul elfeledett festő képét kell megtekintenie a Brooklyn Museumban. A helyszínre úgy kell eljutnia, hogy nem szólhat senkihez az út során. A metrón lehunyt szemmel kell utaznia, majd némán betérnie a múzeumba, és alaposan megnézni a képet. Így szól a feladat leírása:

„Amikor a metró a Grand Army Plazára ér, nyissa ki a szemét. Szálljon le, és sétáljon fel a lépcsőn. Utána szeretném, ha a Brooklyn Museumba menne. Az Eastern Parkwayn van, mindössze ötperces gyalogút a metróállomástól. (...) Ha megtalálta, menjen fel a lépcsőn; lépjen be az előcsarnokba, és fizesse ki a belépti díjat az egyenruhás személynek, aki a pult mögött áll. (…) De ne feledje: akkor se szólaljon meg, amikor kifizeti a múzeumi belépőt. Mindennek tökéletes némaságban kell lezajlania. Azután tájékozódjon, melyik emeleten tartják az amerikai festmények állandó gyűjteményét, és menjen fel oda. Lehetőleg úgy haladjon végig a termeken, hogy ne nézzen meg semmit túlságosan alaposan. A második vagy a harmadik teremben ott találja majd Blakelock Holdfény című festményét az egyik falon. Ne menjen tovább, ezt kereste. Nézze meg a festményt. Legalább egy órán keresztül nézze, az összes többi képet pedig hagyja figyelmen kívül. Koncentráljon. Nézze meg különböző távolságokból – három méterről, fél méterről, két centiméterről. Tanulmányozza a kompozíció egészét, majd külön-külön minden apró részletet. Ne jegyzeteljen. Próbálja meg az emlékezetébe vésni minden elemét, az emberi alakok és a természeti tárgyak pontos elhelyezkedését a vásznon; a színeket. Csukja be a személt, és ellenőrizze, sikerült-e. Aztán újra nyissa ki. Próbáljon meg belépni a tájba, amit maga előtt lát. Próbáljon meg belépni a művész gondolatvilágába, aki a képet festette. Képzelje el, hogy maga Blakelock, és a képet festi. Egy óra elteltével tartson rövid szünetet. Sétáljon körbe a galériában; ha úgy érzi, nézzen meg néhány képet. Azután térjen vissza a Blakelockhoz, és töltsön el előtte még tizenöt percet, de semmiképp sem többet. Próbálja meg teljesen átadni magát neki, mintha az egész világon nem volna más, mint ez az egy kép. Aztán jöjjön el onnan. Haladjon végig ugyanazon az úton, amerről jött, át a termeken, ki a szabadba, majd vissza a megállóhoz.”

Hallgatás, csend, sötétség, majd éber és alapos szemlélődés, memorizálás, elmerülés és hazaút. Vajon néztünk-e már így múzeumban képet? Vajon érdemes lenne-e kipróbálni? Vajon mást látnánk, mást vennénk-e észre, mint egyébként? Vajon működik-e ez más képpel, más múzeummal is? Nos? Az érzés mindenesetre bizsergető. Figyelmen kívül hagyni egy egész várost, több emeletnyi múzeumot, és csak egyetlen kiválasztott képre koncentrálni. Erősen, átéléssel, nyitottan és kíváncsian. Több mint egy óra hosszan. Hm. Tetszik.

Ralph Albert Blakelock: Moonlight (Brooklyn Museum); a kép forrása: wikipedia

(a linket köszönöm Fisli Évának)

Hősünk remekül teljesíti a feladatot. Először meglepődik: semmi különös, nem átütő a kép: „első pillanatban leküzdhetetlen csalódottság fogott el” – meséli. Ezért egy kicsit utálja is megbízóját. Aztán elkezd figyelni, Sherlock Holmes részletességével leírja magának, amit a képen lát (de hivatkozhatnék Clifford Geertz amerikai antropológus „sűrű leírás” fogalmára is), majd hagyja, hogy hasson. És lám, lám! Egy csomó „furcsaságot” vesz észre. Amit elsőre nem látott: ezoterikus részletek, fények, árnyak, ahogy a festék világít és mozdul a kép. Rácsodálkozik. És megkedveli a festőt, kutat a fejében az alkotó céljai után, majd egyre inkább úgy érzi: megtalálta. Több mint egy órát tölt a kép előtt, a végére pedig kifárad, mint egy kutya. Hazafelé a metrón majdnem elalszik. Még sosem érzett ilyet. És persze a regény folytatódik, a furcsa kiállítás elnyeri értelmét. De csitt!

A regényes múzeumok egyszerű, hétköznapi helyek. A sztorikban nincs gyilkosság, vér, megoldhatatlan rejtélyek. Mai történetek (Auster esetében kicsit korábbi), műtárgyak és kiállítás. A múzeum „csak” egy hely, a látogatás mégis regényes. Egy terep, melyet érdemes bejárni. Nemcsak muzeológusoknak. A könyv lapjain és a valóságban.

Muszáj kipróbálnom. Holnap kezdem.

MMO blog

baba-mese

(Babaológiai ténykedésem közben egy régebbi szövegemre akadtam, amit több mint egy éve, Joó Emese barátnőm kérésére írtam a Babahalom a lomban. Valóban? című múzeumpedagógiai kezdeményezésre. Anno arra kért minket, hogy hozzunk neki egy babát és egy történetet. Nekem egyetlen babám sincs, ezért Rushdie Fúriadüh című könyvét vittem be, az alábbi emlékezős szöveggel.)

A kötet borítójának részlete

„Solanka enyhén szédült. Az alvástól megfosztva, háborgó gondolatokkal indult el a hálószobába. A sűrű, nyirkos levegőben hallotta a babáit, akik elevenen locsogtak csukott ajtajuk mögött, mindegyik elmesélte a többieknek a »háttértörténetét« arról, hogy miképp született. Azt a képzeletbeli mesét, amelyet ő, Solanka agyalt ki nekik. Ha egy babának nincs háttértörténete, piaci értéke kicsi. És ahogy a babákkal van, úgy van az emberi lényekkel is. Ezt hurcoljuk magunkkal óceánokon, határokon, az életen át: a mi kis anekdotakincsünket arról, hogy mi történt azután, a mi személyes hol-volt-hol-nem-voltunkat. Ezek a mi történeteink, és amikor meghalunk, ha szerencsénk van, halhatatlanságunk egy ilyen mesében rejlik majd.”

Az idézet Salman Rushdie Fúriadüh című regényében olvasható (Budapest, Ulpius-ház, 2003, 77. o.). A regény főszereplője Malik Solanka professzor – „nyugalmazott eszmetörténész, lobbanékony babakészítő” – aki ötvenötödik születésnapját követően, „ezüstéveiben ráébredt, hogy aranykorban él”. Lemond tudományos életéről és túlméretezett, intellektuel babák készítésébe kezd, melyeknek személyes történeteket is fabrikál. A Kis Agy kalandjai képernyőre került, és kultuszsorozattá, Solanka pedig ismert és híres emberré válik. Rushdie regénye az ötlet abszurditása ellenére a babaológia területén működő kutatóknak – eredeti gondolatati és felnőtt világa miatt – mégiscsak ajánlott.

Én meg közben rájöttem, hogy soha sem tudtam mit kezdeni a babáimmal. Nem is nagyon volt. Talán kettő vagy három, amire egyáltalán emlékszem. Az egyik, amelyik például nemes egyszerűséggel szegedi baba névre hallgatott, csúf kis jószág volt. A története – mily meglepő – Szegedhez kapcsolódik. A legfurcsább viszont az, hogy már nem tudom eldönteni, tényleg megtörtént, vagy csak gondolom, tényleg emlékszem, vagy csak a családi oral history önműködő imamalma véste belém. Tehát a történet: még nagyon kicsinek látom magam emlékképeimben, és egy nagyon nagy áruházban vagyok az apámmal. Három vagy négy éves lehetek. Apám még nincs harminchét – mint én most. Sorok között jövünk, megyünk, talán még néhány felnőtt van velünk, öltönyökre emlékszem – esetleg valami munka ügyben, „kiküldetésben” lehetett Szegeden? Engem meg elvitt magával? Nem valószínű. A lényeg, hogy valahogy elkeveredtem – tipikus gyerektörténet: elveszni egy nagy áruházban. Talán bemondták: Kedves vásárlóink! Egy barna hajú kislány keresi apukáját! Az információn átvehető. De erre nem emlékszem. Valahogy mégiscsak meglettem. Biztos nem is volt olyan nagy az az áruház. És ennek a kalandnak a vége a szegedi baba, amit nyilván a nagy ijedségre kaptam. Bár azt sem tudom, volt-e nagy ijedtség. De akkor nézzük a babát: ahogy emlékszem, elég riasztó volt. Műanyag test, nem túl nagy, forgatható végtagok, nagy pocak – nem egy Barbie – szempillákkal és barna egyenes hajjal – mindig is undorodtam a babák fején lévő lukakból kijövő hajtól. És ott valahogy a műanyag is más volt. Kicsit bőrszerűbb. Viszont egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valaha játszottam volna vele. Mindig csak meztelen volt, és összevissza állt a haja. Arról pedig fogalmam sincs, mi lett vele. Nyilván kuka. Hát, akkor ez most nem volt egy dicsőséges háttértörténet!

De van egy másik, az egy kicsit talán jobb. Nagyjából ugyanaz a méret, forma, anyag és csupaszság, mint az előbb, de enne a babának nem barna, hanem szőke haja volt. Szőke és göndör. Az a fajta „egyengöndör”, ami a „néniknek” van, akik járnak daueroltatni. Már nem voltam óvodás, valahol a harmadik, negyedik osztály körül járhattam. Emlékszem, hogy játszottam vele. Nem papást-mamást, hanem varrónőset. Varrtam neki ruhákat. Kézzel, nagyanyám nővéreinél található maradék anyagokból. A földön játszom, leginkább egyedül, egy thonet padból és székekből körbekerített kuckóban. Varrogatok és próbálgatom rá a ruhákat. Na, azért ez már valami! Ezért már megérte kotorászni az emlékeimben. De a baba itt sincs meg.

Van mégegy babatörténetem. Ez a baba kartonból volt. Vastag, rétegelt karton, ma azt mondanám: fakarton. Bugyi és trikó volt rárajzolva, a ruhákat ki kellett vágni. Úgy lehetett öltöztetni, hogy a babában volt egy vékony mágnes, a ruhák belső felére pedig egy kicsi, finom vaskorongot kellett celluxszal felragasztani – amilyen hülye vagyok, erre a kis semmivel össze nem hasonlítható vaslapocskára emlékszem a legjobban. Egyik-másik el is kezdett rozsdásodni a cellux alatt. A mágnes és a vas pedig megoldotta síkban az öltöztetést. Emlékszem valami bundára, ami össze volt növesztve egy kocka sarkú, piros csizmával. Kész nő! És emlékszem még egy kelkáposzta színű ruhára, szép kerek dekoltázzsal – a dekoltázs szót még nyilván nem ismertem – többféle zöld színből, itt-ott apró piros foltok. Mint a kelkáposzta főzelékben a darálós paprika. Szerettem. Azt hiszem a babát is.

De igazából a kengurumat szerettem, akivel mindig aludtam, aki mindig ott ült az ágyamon, és többször el is ázott, amikor bepisiltem. De jól bírta. Talán eredetileg a bátyámé volt, de aztán kisajátítottam. Úgy hívtam: kengi – vagyis Kengi. Homok színű, gombszemű, fűrészporral keményre tömött kis jószág volt, és nagyon-nagyon szerettem. A nézését különösen. Ma mégsincs meg. Na, és persze Dzsudi majom, akit születésemkor kaptam apám húgától. Ő azóta is megvan, most is velem lakik, csak már Mazsa névre hallgat. Mazsa családjához tartozik még elmondhatatlanul sok kesze-kusza állatka, akik három emeleten laknak az egyik könyvespolc utolsó traktátusában. De baba egy szem se! Sehol egy babahalom, csak állatkák – leginkább mackók.

„Ha egy babának nincs háttértörténete, piaci értéke kicsi.” – írja Rushdie. De mi a helyezet azokkal a babákkal, melyeknek csak a háttértörténete van? Baba pedig egy szál se.

poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

„Első babáit, azokat a kis bábukat, amelyeket fiatalkorában azért készített, hogy benépesítse velük az általa tervezett házakat, aprólékos munkával faragta ki puhafából, ruhástól, mindenestül, majd utána kifestette, a ruhákat élénk színekkel, az arcokat pedig apró, de lényeges részletekkel: itt egy nő feldagadt arca utalt fogfájásra, ott egy fickó nevetőránca vidám természetére. […] Úgy gondolt rájuk, mint emberekre. Amikor létrehozta, ugyanolyan valóságosnak látta őket, mint akármelyik ismerősét.”

Salman Rushdie Fúriadüh című regényének második fejezete kezdődik ezzel a néhány mondattal (Budapest, Ulpius-ház, 2003, 137.o.). A regény főhőse Malik Solanka „nyugalmazott eszmetörténész” és „lobbanékony babakészítő” még fiatalon járt Amsterdamban, a Rijksmuseumban, ahol „megigézte őt a gondos aprólékossággal, korhűen berendezett babaházak kincset érő kiállítása, mely páratlanul mutatta be a holland családok életének történetét. A babaházak eleje nyitva állt, mintha bombák söpörték volna el homlokzatukat; vagy apró színházakra hasonlítottak, melyeket ő tett teljessé azzal, hogy ott volt. Ő alkotta a negyedik falat.” (25.o.)

Forrás: Rijksmuseum, Amsterdam

A babaház (poppenhuis) kiállítás megtekintése után Solanka egész Amsterdamot ebből a miniatürizált perspektívából kezdte látni, és maga is barkácsolni kezdett: fiktív tereket, képzeletbeli környezeteket, sajátos mikrokozmoszokat épített. Majd rájött, hogy ennek az egésznek nincs értelme emberek nélkül. Visszatért Cambridge-be, ahol a professzori munka mellett elkezdte kifaragni első babáit. A „Nagy Elmék” sorozat híres szereplői Bertrand Russell, Kierkegaard, Machiavelli, Szókratész és Galilei voltak, akiket különféle jelenetekbe rendezett, és mindig történetekkel keretezett:

„Bertrand Russellt egy rendőr verte a háború idején egy békegyűlésen, Kierkegaard az operába igyekezett, ott akart lenni a szünetben, nehogy azt higgyék a barátai, hogy túl sokat dolgozik, Machiavelli a strappado néven ismert kínzóeszköztől szenvedett, Szókratész a kikerülhetetlen mérget itta, Solanka kedvence pedig, egy kétarcú, négykarú Galilei, egyik arcával az igazságot mormolta alig hallhatóan, miközben köpenye ráncai közt rejtőzködő két keze a Nap körül keringő Föld modelljét fogta; a másik arc, amelyik bűnbánóan lefelé tekintett a vörös csuhás férfiak szigorú pillantása miatt, nyilvánosan megtagadta tudását, miközben a másik két kéz a Bibliát szorította erősen, istenfélőn.” (27.o.)

Rushdie szellemes leírása csak egy rövid epizód a sok szálon futó történetben, mely meglehetősen bizarr, mégis – vagy, tán épp ezért – magával ragadó, elgondolkodtató és inspiráló regénnyé áll össze. A történet főszereplői Solanka három nőismerőse – felesége, szeretője és barátnője – illetőleg egy Kis Agy névre keresztelt okos és fiatal „időutazó leánybaba”, Solanka leghíresebb teremtménye. Kis Agy – a „Nagy Elmék” sorozathoz hasonlóan – a regénybeli valóság és fikció határán billeg, majd kiszabadul Solanka fennhatósága alól, és önálló életre kel: saját történet és karrier építésébe kezd, önállóan.

Rushdie regényében Kis Agy a kortárs, posztmodern amerikai fogyasztói kultúra helyzeteinek és műfajainak leképezése, egyben kritikája is. A magazinok, a szappanoperák és más médiumok, amelyek az életszerűség, a hasonlóság és a valóság illúzióját keltik az emberekben, rendíthetetlenül dolgoznak azon, hogy olyan figurákat teremtsenek, amelyek ideállá, követendő és vágyott példává válhatnak a pénzüket költő, szabadidejüket töltő fogyasztók számára. Kis Agy nem ezért készült, mégis ilyenné vált. És minden egy múzeumban kezdődött, egy olyan kiállításon, amelyben a tárgyak és a tárgyakkal elmondott történetek ugyancsak a fikció és a valóság határát feszegették. A két világ – a posztmodern Amerika populáris médiumai, és a prezentáció statikusabb módjait követő, történeti perspektívájú múzeumi kiállítás – összekapcsolásához persze kellett egy gazdag asszociációs gondolkodással rendelkező filozófus, Malik Solanka professzor (Salman Rushdie), aki egyfelől az életszerűség, a dramaturgia és a színrevitel fogalmaival, másfelől babáival teremtette meg a hétköznapi „valósághoz” hasonló, mégis attól különböző világot. De e fenti fogalmak és prezentációs eszközök a múzeumi prezentációknak is szerves részét képezik, az átjárásra pedig nemcsak Rushdie regényének lapjain van lehetőség. Hiszen a múzeumi prezentációk esetében a „valóság” ábrázolása – a látszat ellenére – ugyanúgy a távolítás, a leválasztás és az új, önálló, jelentésteli diskurzus felépítésével lehetséges, akárcsak a regényben.

(A szöveg egy készülő tanulmány bevezetője. Most így áll, de még bármi lehet. Az írásban a múzeumi kiállításokban használt bábuk és babák kerülnek porondra. Kortárs anyagot vizsgálok, történeti kitekintéssel. Ha elkészülök, akkor a tanulmány a Néprajzi Múzeum MaDok-füzetek sorozatának következő számában lesz olvasható, de biztos teszek fel még részleteket.)